Az elmúlt negyedszázadban empirikusan is
érzékelhető gyors változás és irányváltás következett be a
Kárpát-medencei társadalmi és nyelvi folyamatokban. Különösen
feltűnő volt ez a hirtelen változás rögtön 1990 után az
anyaországon kívüli régiókban, ahol jelentős számú magyar
közösség él. A tízévente egymást követő népszámlálások (1992,
2002, 2011–12) eredményei aztán valósággal sokkolták a
közvéleményt, és provokálták a kutatókat. Ebben a helyzetben
különösen fontosnak bizonyult, hogy azok a kutatók is, akik az
egyes régiókban élnek, és ennél fogva a terep és a téma jó
ismerői, csatlakozhattak a magyarországiakhoz, számukra is
megadatott a kutatás szabadsága. Szinte valamennyi
társadalomtudomány érdekeltnek bizonyult: a demográfia, a
társadalomföldrajz, a regionális kutatások, a szociológia és a
szociolingvisztika. Az identitás és a nyelv kérdéskörében
különösen fontosak voltak a szociológusoknak az 1990-es években
végzett, az egész nagyrégióra kiterjedő kutatásai (Gereben
Ferenc és munkatársai, Csepeli György és munkatársai), valamint
az élőnyelvi, kétnyelvűségi kutatások (Kontra Miklós
irányításával). Ilyen jellegű kutatások különböző szinteken
azóta is folynak. A nyelvészetiek a külső régiókban az MTA által
kezdeményezett és támogatott kutatóállomásokban, azok
hálózatában intézményesültek. Ezek egyik résztvevőjeként a
továbbiakban a címben megjelölt kérdésre vonatkozó
megállapításaimat is elsősorban e kutatások eredményei alapján
teszem, némi részrehajlással az erdélyi helyzet iránt. A
részrehajlás egyik oka, hogy ebben a nagyrégióban a helyzetek, a
folyamatok, a jelenségek mind előfordulnak, a másik, hogy ezek
vizsgálatában közvetlenül vagy közvetve, tanítványaim révén
magam is részt vettem.
Egyetlen példa arra, milyen kihívást és
provokációt jelentettek szakmailag a népszámlások. A 2002. évi
romániai népszámlálás a magyarok közel 12%-os, 200 ezres
fogyását regisztrálta 1992-höz viszonyítva. A demográfia és a
szociológia ennek két okát látta: a születések alacsony számát
és az elvándorlást (akkor elsősorban a Magyarországra való
áttelepedést). A nyelvi folyamatokra irányuló saját
vizsgálataink alapján nem volt kétséges, hogy asszimilációs
háttere is van az apadásnak, az asszimilációban pedig jelen van
a nyelvi asszimiláció, a nyelvvesztés, a nyelvcsere is. Ezt
bizonyította aztán be részletes elemzéssel – az asszimilációs
veszteség arányait is jelezve – Szilágyi N. Sándor (2005).
A nyelv szimbolikus többletértékei
és a nyelvpolitikai ideológiák
Noha napjainkban sok társadalomtudós azt is kétségbe vonja, hogy
lényeges kapcsolat volna az anyanyelv és az identitás között
(lásd Kontra 2006), az pedig egyenesen közhelynek számít, hogy a
nyugati típusú, államnemzeti identitásnak csak az állampolgárság
a meghatározója (legutóbb Romsics, 2013 szerint), magam azon a
véleményen vagyok, hogy történetileg változó, kultúránként
változatos formában és módon az identitásban valahol mindig ott
a nyelv. A kelet-európai identitásokban, általában is a
kisebbségek identitásában szimbolikus többletértéke van az
anyanyelv varázsának, a látszólag tisztán vallási identitásokban
(pl. a muszlimban) a titkokat őrző és közvetítő szakrális nyelv
misztériumának. Azoknak a nyelveknek pedig, amelyeknek a státusa
államnyelvi, hivatalos nyelvi, az állam által rájuk is
átruházott hatalmi helyzetük van. Nyilván sem a szimbolikus
többletérték, sem a fölérendelt státus nem inherens eleme egyik
nyelvnek sem, hanem a nyelv és a nyelvi közösség történelmi
kapcsolatában alakult ki, az államnyelv fölérendeltsége pedig az
adott nyelvi csoport hatalmi fölényéből ered.2
Épp emiatt maga a szaktudomány ilyenekkel, mint varázs,
misztérium, hatalom, nem tud mihez kezdeni, ezek a
társadalomnyelvészet, társadalomlélektan körébe tartoznak.
Az államnemzeti identitásban formailag
valóban az állampolgárság a meghatározó, ám a nemzetállamok
által kiemelt státusú államnyelv, hivatalos nyelv maga is
eszköze a hatalom gyakorlásának, és már eleve alárendeltté tesz
minden más, az illető ország területén beszélt nyelvet.3
Az államok pedig kétféle nyelvpolitikai ideológia szerint
kezelik az illető ország területén beszélt nyelvek viszonyát:
dominánsan a nacionalista, asszimilációs ideológia szerint,
kivételesen a pluralizmus, az egyenjogúság szellemében.
Az alárendeltség következményei
Ennek a státusbeli alárendeltségnek, az ezzel összefüggő
korlátozásnak, hátrányos megkülönböztetésnek is következménye az
anyanyelv fölértékelése a határon túli magyar nemzeti
közösségekben. A beszélők államnélküli helyzetüket,
veszélyeztetettségüket érzik, a szétszórtságot, felekezeti
megosztottságot. Ilyen körülmények között a magyar nyelvben élik
meg közösségüket, összetartozásukat, viszonyulásuk
tulajdonképpen menekülés a nyelvbe. Ez szüli az olyan
szimbolikus-mitikus, már-már szakrális kinyilatkoztatásokat,
hogy „A mi hazánk a magyar nyelv.” Az anyanyelv szent céllá
válik, miközben a napi döntések (nyelvválasztás,
iskolaválasztás) nincsenek mindig összhangban ezzel a kivételes
belső értékeléssel.
Szintén a nyelvi alárendeltség, a
veszélyeztetettség miatt válik védekezővé, önigazolóvá, esetleg
rejtőzködővé ez az identitás, ellenhatásaként annak, hogy vannak
offenzív identitások, és hogy a fóbiák is részei a kelet-európai
identitásoknak.4 Az egyik
jelentős szociológiai kutatás következtetése is az volt, hogy a
magyar közösségekben „az anyanyelv […] erős identifikáló szerepe
[…] védekező, […] identitásvédő…”. (Gereben, 2011, 255.)
A szociológiai és szociolingvisztikai
kutatások eredményei egyaránt azt igazolják, hogy a
peremrégiókban az anyanyelv fölértékelődik a magyarok, a magyar
közösségek önmeghatározásában. Kárpátaljai nyelvészkollégánk,
Csernicskó István, felvidéki szerzőtársával, Szabómihály
Gizellával közös tanulmányában állapítja meg, hogy nagyfokú
korreláció van a magyar nemzetiség és a magyar nyelv bevallása
és vállalása (használata) között, a nyelvközösséghez tartozás
központi helyet foglal el a közösség etnikai tudatában
(Csernicskó ‒ Szabómihály, 2010, 167.). Gereben Ferenc
szociológus az általa vezetett, kiterjedt kutatás
következtetéseként írja: „…zárt kérdésünk alapján [17 tényező
közül] a magyarsághoz tartozás legfontosabb »kellékének« –
Kárpát-medencei konszenzus alapján – a magyar nyelvet
tekinthetjük…” (Gereben, 2011, 253.). Ebben a konszenzusban
jelentős az – és ez jelenti a fölértékelést –, hogy a fontosság
mértéke jóval nagyobb a külső magyar régiókban, mint az
anyaországban (Gereben, 2011, 250.). Kolozsvári szociológus
kollégánk, Veres Valér grafikusan is ábrázolta az arra a
kérdésre adott válaszok megoszlását, hogy „Mi határozza meg
leginkább az Ön nemzeti hovatartozását?”. Ez az ábra szintén
mutatja a régiók többletét az anyanyelv és kultúra
vonatkozásában az anyaországhoz viszonyítva
(1. ábra).
Túlságosan kategorikusnak tűnik, mégis el
kell fogadnunk Kárpát-medencei vonatkozásban is Lanstyák
Istvánnak a szlovákiai magyarokkal kapcsolatos megállapítását:
„…a szlovákiai magyarok nemzeti azonosságtudatának a nyelv – a
magyar nyelv – nem járulékos, hanem központi eleme. […] azok a
szlovákiai magyarok, akik feladják nyelvüket, egyben megszűnnek
magyarok lenni. Ezért érdemes a helyzetünket meghatározó
tényezők közül azokat kiemelni, amelyek hatással vannak vagy
lehetnek a nyelvmegtartásra vagy éppen a nyelvcserére.”
(Lanstyák, 2002, 12‒13., kiemelés tőlem, P. J.) Ezt a
megállapítást akár súlyosbíthatnánk is azzal, hogy azok közül,
akik feladják nyelvüket és asszimilálódnak, némelyek új
identitásukban neofitáknak bizonyulnak. De vannak kivételek is.
Elsősorban vallási közösségekről tudunk Erdélyben, olyan vallási
közösségekről, amelyek a nyelvcsere után is magyarnak vallják
magukat, és ezt az is erősíti, hogy a templomban, liturgikus
használatban számukra a magyar nyelv szakralizálódott: nem
beszélik, de hitéletükben ragaszkodnak hozzá (Borbándról,
Óradnáról, Verespatakról, a Déva környéki református falvakból
ismerjük ezt a helyzetet). És van egy másik adat is, amely azt
jelzi, hogy a Kárpát-medencében és a régiókban is többen vallják
magukat magyar anyanyelvűnek, mint magyarnak. 2001‒2002-ben a
Kárpát-medencében 300 ezres volt ez a többlet (11,7 millió
magyar és 12 millió magyar anyanyelvű; Kocsis et. al., 2006,
30.), 2011-ben Romániában 32 291 (1 227 623 magyar és 1 259 914
magyar anyanyelvű; a román Országos Statisztikai Hivatal
adatsorai szerint). Romániában egyébként a magyar az egyetlen
olyan nemzetiség, amelynek több az anyanyelvű beszélője, mint
ahánynak magyar az etnikai identitása. Ez nyilván nem lemondás,
hanem vállalás az előző évszázadokban magyar nyelvűvé vált
svábok, örmények, romák, zsidók stb. részéről.
Az identitások szerveződése, átörökítése,
átmenetisége, töredezettsége
Kétségtelen, hogy az embereknek és a közösségeknek sokféle
identitásuk van. Az identitások sokféleségére való hivatkozás
azzal a veszéllyel jár, hogy ezen az alapon relativizálhatók, és
akár szembe is állíthatók egymással. Lényegtelennek véljük a
közöttük lévő különbségeket, minden kötődést identitásnak
tekintünk, és arra sem gondolunk, hogy az olyan alapidentitások,
mint az etnikai vagy a nemzeti, részidentitások és kötődések
köteléke.
Világosan érzékelhető az identitások
függőleges szerveződése egy vertikális kontinuum mentén, az
ilyeneké, mint az egyéni identitás → lokális identitás →
regionális identitás (székely, palóc stb.) → erdélyi, felvidéki,
muravidéki stb. magyar identitás → magyar (etnikai, nemzeti)
identitás → közép-európai identitás → európai identitás. Az
egyéni és a közösségi identitást a nyelv köti össze, az
anyanyelvnek az etnikai, nemzeti szintig van (különleges)
jelentősége. Az egyéni, valamint a lokális és regionális
identitásnak is van nyelvváltozatbeli megfelelője: a
vernakuláris, a helyi nyelvjárás, a nyelvjárási régió. Ez is
identitást fejez ki, erősíti a közösségen belüli szolidaritást.
Előfordul, hogy kívülről (vagy akár belülről is) manipulatív
szándékkal szembeállítják őket (például székelyt a magyarral,
erdélyi magyart a magyarországi magyarral), pedig nyilvánvaló,
hogy ezek nem alternatívái egymásnak, hanem egymásba épülők,
kontinuumot alkotva egymást erősítik.
Mind az egyéni, mind a közösségi identitásban
rendszerint több részidentitás, identitáselem, kötődés
kapcsolódik össze: az identitások vízszintesen, egy horizontális
kontinuum mentén is szerveződnek. Ez már arra az identitásra is
érvényes, amelybe az ember családjában, közösségében
beleszületik. Ezek mind „független változók”, adottak az ember
számára. Egymással szolidáris értékek kapcsolatáról van szó,
történelmileg kialakult, valamennyire megszilárdult, emiatt
megszokott, kongruens kapcsolódásokról. Gereben Ferenc – mint
láttuk – saját szociológiai vizsgálatában tizenhét ilyen
tényezőről beszél, a lista azonban nyitott abban a tekintetben,
hogy ki mivel, mi mindennel kapcsolja össze saját és közössége
egyéniségét, karakterét. Ennek a nyitott listának is vannak
alapelemei, például az erdélyi magyar identitásban ilyenek
kapcsolódnak össze kongruens módon: magyar nyelv +
református/katolikus/unitárius vallás + történelmi hagyomány +
magyarságtudat + erdélyiség… stb.
A peremrégiókban, de általában a mai mobilitás körülményei
között, a hagyományos, stabil közösségek és az értékrendek
felbomlásával sokszor és egyre gyakrabban kérdésessé válik a
nyelv és az identitás áthagyományozása, átörökítése. „És mi
lesz, ha románnak szület?” – kérdezte jó negyven évvel ezelőtt a
maga sajátos nyelvén egy kolozsvári magyar család ötéves
gyermeke, miközben testvére születésére vártak. Részéről ez
akkor puszta kíváncsiság volt abban az időben, amikor a születés
még jóval nagyobb titok volt, mint manapság. Ő már tudta a
napköziből, hogy vannak fiúk és lányok, és hogy vannak magyarok
és románok, ő maga is már beszélt románul, így joggal tehette
föl saját töprengő kérdését. Ez a kérdés aztán egyre inkább
relevánssá vált a demográfusok, szociológusok számára, mivel a
nyelvileg, etnikailag vegyes házasságok száma egyre szaporodik.
A párválasztás korábbi endogám szabályai jelentős mértékben
fellazultak. Az is, amely a felekezetileg (vagy etnikailag)
vegyes családokban azt írta elő, hogy a lány az anya identitását
örökölje, a fiú az apáét. Az pedig – mint látni fogjuk – csak a
naiv vélekedésben maradt meg, hogy az anyanyelv gondozója,
átörökítője elsősorban az anya. Ez akár identitáskrízisnek is
tekinthető a peremrégiókban, különösen a szórványokban,
lakótelepi környezetben. Jó esetben már a nyelvtanulás
kezdetétől szimultán kétnyelvűvé válhat a gyermek, kettős lehet
az identitása. A környezet és az irányított asszimiláció viszont
annyira erős, hogy rendszerint ezek korai egyensúlya a felnőtté
válás időszakában egyre inkább a többségéhez igazodik. Szilágyi
N. Sándor már hivatkozott, az asszimilációval foglalkozó
tanulmányában az 1992-es és 2002-es népszámlálási adatok alapján
azt állapíthatta meg, hogy „… a magyar nők vegyes házasságaiban
[…] a gyermekeknek csak 18‒23%-a lett magyar”, a magyar férfiak
vegyes házasságaiban pedig ez az érték 35‒40% (Szilágyi N.,
2005, 56–57.). Az átörökített identitás és nyelv ebben az
esetben tehát kevésbé az anyáé, inkább az apáé, de arányaiban
mindenképpen a többséghez tartozó házastársé.
A vegyes családok növekvő száma jelzi, hogy a
felfokozott társadalmi mobilitásban a nyelvben és az
identitásban is egyre inkább számolni kell az átmenetiséggel, a
Kárpát-medencében inkább az átmenetiséggel, mint a kettősséggel.
Az identitástényezők megszokott kapcsolódása, köteléke meglazul,
megbomlik, szokatlanná, |
|
diszgruenssé válik. Ez jól tükröződik a
romániai népszámlálásoknak a felekezetiség és az etnikai
identitás szokatlan kapcsolódásaira utaló adataiban (1.
táblázat).
|
magyar |
román |
református |
93,78% |
3,29% (19 802) |
unitárius |
93,67% |
1,80%
(1044) |
ortodox |
1,65% (26 009) |
93,67% |
1. táblázat.• A felekezeti hovatartozás és az etnikai
identitás „szokatlan” kapcsolatai Romániában (Forrás: Országos
Statisztikai Hivatal, 2011,
URL1: 14., ill. 16.
táblázat)
A mozgásra, az identitáscserére, a három
síkon végbemenő asszimilációra utalnak, nagyságrendjüket is
jelzik a romániai népszámlások további adatai. (1) nyelvi
asszimilációra a román anyanyelvű magyarok (elsősorban, mint
jeleztük, vallási közösségekben): 1992-ben 32 949, 2011-ben: 34
203, (2) etnikai asszimilációra a román reformátusok,
unitáriusok (mintegy 21 ezren) és a vegyes házasságokban
románként bejegyzett gyermekekben jelentkező többlet, (3)
felekezeti asszimiláció következménye az ortodox magyar
kategória (26 009 a legutóbbi népszámláláskor). Jellemzőnek és
viszonylag stabilnak tűnik az átmenetiségnek a 30 ezer körüli
népessége. Ezek után az sem meglepő, hogy az 1992–2002 között az
asszimilációs fogyást Szilágyi N. Sándor 32 ezerre becsülte, és
ez a teljes akkori, tíz évre visszamenő demográfiai apadás (193
152) 16%-a volt (Szilágyi N., 2005, 85.).
Szabadság és méltóság az identitás
megválasztásában és megvallásában
A szaktudományok szenvtelen stílusában gyakran jelenik meg az a
megállapítás, hogy az identitás helyzetfüggő, érdekfüggő. Ez az
eufemizáló szenvtelenség arra a súlyos tényre utal, hogy
miközben az identitás megválasztását és megvallását alapvető
emberi jognak gondoljuk, a közelmúlt legnagyobb szörnyűsége
éppen az volt, hogy milliókat stigmatizáltak, üldöztek,
semmisítettek meg vallási, etnikai, nyelvi identitásaik miatt. A
szörnyűségek után sem tűnt el a stigmatizálás, a megfélemlítés,
és mindenütt sérül az identitáshoz kapcsolódó jog, ahol
félelemből kell valakinek elhallgatnia, elrejtenie vagy akár
védenie identitását. Az identitás ilyen értelemben
szabadságfüggő, méltóságfüggő. Márpedig a peremrégiók
magyarsága, személyek és csoportok gyakran kerülnek olyan
helyzetbe, hogy félniük kell identitásuk miatt.
A tiltás, a korlátozás, a stigmatizálás
elsődlegesen a nyelvre irányul, az irányított asszimiláció, az
asszimilációs nyomás elsődleges célpontja az anyanyelv. Nyilván
amiatt, mert az asszimiláció irányítói is tudják, hogy a nyelv
kulcsfontosságú az identitásban, és azt is, hogy ezen a ponton a
leginkább sebezhető: a kétnyelvűség révén, amely létfontosságú a
beszélőnek, aki azonban a számára előnyös és fontos,
anyanyelvdomináns hozzáadó kétnyelvűség helyett gyakran a
felcserélő kétnyelvűségbe kényszerül. Lemond anyanyelvéről.
Tulajdonképpen ebben jelölhető meg az integráció és az
asszimiláció nyelvi határa: elég megtanulni és tudni az
államnyelvet, vagy le is kell mondani az anyanyelvről?
A tiltás, a korlátozás, a diszkrimináció
nyelvjogi kérdés, a stigmatizálás az előítéletekhez,
sztereotípiákhoz tartozik. A magyar nyelv stigmatizálási skálája
nagyon széles, stilárisan is változatos. Néha az önstigmatizálás
is tetten érhető. Már a magyar nyelv nehéz voltára való
hivatkozás is hamis sztereotípia, aztán következnek a kevésbé
durvák, mint a madárnyelv, majd a nagyon durvák, nagyon bántóak:
utálatos nyelv, hányingert keltő zagyvaság, az ördög nyelve…
Gazdag gyűjteménye található mindezeknek Tánczos Vilmosnál, már
legutóbbi könyvének címe is erre utal: Madárnyelven (Tánczos,
2011).
A stigmatizálás Tánczos által idézett példái
a magyar nyelv moldvai változatára vonatkoznak. A moldvai
magyarok (csángók) nyelvcseréje, asszimilációja mintegy 150
évvel ezelőtt, a román nemzetállam megalakulásától vált
intenzívvé, azóta is tart, szemünk előtt ma is zajlik, és úgy
tűnik, a végkifejletéhez közeledik. Viszonylag pontosan lehet
látni a mechanizmusát, a benne szerepet játszó tényezőket, ezért
érdemes közelebbről is szemügyre venni. A történeti források
szerint a 13. századtól a 18. század második feléig
alapidentitásuknak két erős eleme volt: az, hogy magyarok
(magyar nyelvűek, etnikumúak) és katolikusok voltak (ortodox
környezetben), etnonimaként a kettő szinonimája volt egymásnak
(a környezet román nyelvében is: ungur, catolic). A 18. század
második felében az akkor oda nagy számban érkező, menekülő
székelyek az ott talált magyar csoportot, nyelvük egyik
furcsaságára való utalással a kigúnyoló, stigmatizáló csángó
névvel illette (Péntek, 2014). Ez a gúnynév kiterjedt aztán az
egész moldvai magyar csoportra, a székelyekre, és végigkísérte
további történelmüket. Nyelvjárásukat magyar és román részről is
stigmatizálták, hogy aztán ők maguk is kétségbe vonják nyelvük
„igaz” magyarságát. Nyelvük háttérbe szorítása azzal erősödött
föl, hogy az állami oktatás román nyelven indult el, és folyik
ma is, és hogy a liturgikus használatban a római katolikus
egyház is feláldozta hívei anyanyelvét az államnyelv javára,
noha ez a nyelv számukra mély hitükben a szakralitás
misztériumának is őrzője (Szilágyi N., 2006). Soha nem adatott
meg nekik önazonosságuk szabad megvallása, emiatt a magyar és a
román között hányódva leginkább a katolikust nyilváníthatták ki
(ebben implicite a magyar is benne volt), illetve amikor egy
igazán kívülálló személy, a finn Yrjö Wichmann nyelvüket kutatta
a 19. század elején, ő azt jegyezte le Szabófalván, hogy azok is
magyarnak tartják magukat, akik már nem beszélnek magyarul. A
20. században már valósággal üldözöttekké váltak, állandó volt a
fenyegetettségük. Közben a magyar kutatók, erdélyi és
magyarországi értelmiségiek nyelvhasználatában etnonimává és
lingvonimává vált a csángó megnevezés, és úgy tűnt, hogy ez a
kettő, a katolikus és a csángó lehet a csoport identitásának
jelölője.5 „Újabban a
teljesen székely eredetű falvakban és az északi csángók körében
is kialakult a csángó tudat, ugyanis Erdélyben és Magyarországon
egységesen csángónak nevezték a teljes moldvai katolikus
lakosságot.” Ennek a feltételezett csángó etnicitásnak is
alapfeltétele „a tényleges és viszonylag jó nyelvtudás.”
(Tánczos, 2011, 260., 264., kiemelés tőlem, P. J.) A gúnynévként
keletkezett csángó név és a csángó tudat, identitás jó szándékú,
kívülről való kreálása, kissé romantikus fölerősítése
átmenetinek tűnik. A katolikus identitás és a csángóként
megjelölt identitás különbözőképpen, de átmenetileg azt az
alapvető tényt fedi el, hogy egy magyar római katolikus
népcsoport magyar → román nyelvcseréje és asszimilációja ment és
megy végbe.
A folyamatos félelem, megfélemlítés,
befolyásolás azt is lehetetlenné tette, hogy a hivatalos
népszámlások megközelítőleg is reálisak legyenek az ő
vonatkozásukban. Vallásukat bizonyára minden esetben vállalták,
a magyart sem nyelvként, sem etnikumként. Az a legutóbbi
kísérlet pedig a 2011-es romániai népszámlás alkalmával, hogy
szerepeljen a csángó is vállalható etnikai identitásként az
etnikumok listáján, mint előrelátható volt, olyan eredménnyel
járt, amely groteszk tükörképe magának a népszámlásnak, és a
moldvai magyarok helyzetének is.6
Az Országos Statisztikai Hivatal közöl egy olyan táblázatot
(URL1:
14. táblázat), amely az egyes etnikumok és a felekezetek
kapcsolatának számadatait tartalmazza. Ezen az szerepel, hogy
összesen 1536 személy vallotta magát csángónak, felekezeti
megoszlásukban közülük 1054 római katolikus, 216 ortodox, 141
muzulmán, 125 pedig egyéb. Az 1536-os nagyságrend – ahhoz
viszonyítva, hogy nyelvileg még mindig 40–50 ezer moldvai
katolikusnak van valamilyen kötődése a magyar nyelvhez – tükrözi
a megfélemlítettséget, de azt is, hogy bizonytalan körükben a
csángó identitás elfogadottsága. A csángóhoz szokatlanul
kapcsolódó ortodox felekezetiség – még ebben a kis számban is –
kétségessé teszi azt, hogy a római katolikus egyház a magyar
nyelvről való lemondással hosszú távon ellensúlyozhatná az
ortodox egyház nyomását. A 141 muzulmán csángó pedig szinte
hihetetlennek tűnik, bár ebből akár arra is következtethetünk,
hogy csángó identitásukat legszabadabban a Konstancához közeli,
muzulmán és „multikulturális” környezetben élő Oituz telepes
falu lakói vállalhatták (ők két hullámban, a két világháborút
követően kerültek ide Lujzikalagorból). Ennek alapján az ő
körükben feltételezhető a katolikus–muzulmán vegyes házasság, az
ilyen jellegű kettős identitás.
Nyelv és identitás:
a szakmai megközelítés sokféleségéről
A társadalomtudományok művelőit mélyen megosztják a helyzetek,
az érdekek és az ideológiák. Bizonyára magunk sem vagyunk
mentesek ettől, befolyásol bennünket saját identitásunk,
közösségekhez, közösségünkhöz, nyelvekhez való viszonyulásunk.
Az bizonyára elfogultságoktól függetlenül állítható, hogy
általánosan érvényes identitásmodell nincs, az viszont etikailag
is kifogásolható, ha úgy látjuk, láttatjuk nagy közösségek
identitását, hogy az (főként a sajátunkhoz viszonyítva) kevésbé
fejlett, kevésbé korszerű. Vannak, akik úgy gondolják, hogy
nincs is közösségi identitás, én pedig – és ezzel bizonyára nem
vagyok egyedül – úgy gondolom, hogy az egyéni identitásnak nincs
értelme a közösségi nélkül. Ami pedig a nyelv szerepét illeti:
azt előadásaink szövegében fejtettük ki, cáfolataként is annak a
véleménynek, amely azt kétségbe vonja. Mindebben a magyar
tudomány ünnepére való tekintettel is indokoltnak érezzük
felhívni a figyelmet a scientia mellett a conscientiára, a kettő
viszonyára, a tények, a tudás és a tudomány, valamint
lelkiismeret és felelősség elvárható egyensúlyára.
Kulcsszavak: a szimbolikus többletértéke, alárendelt nyelvi
státus, az identitások megszokott és szokatlan szerveződése,
nyelvcsere, identitásváltás, asszimiláció
IRODALOM
Csernicskó István ‒ Szabómihály
Gizella (2010): Hátrányból előnyt: a magyar nyelvpolitika és
nyelvtervezés kihívásairól. In: Bitskey Botond (szerk.): Határon
túli magyarság a 21. században. Konferencia-sorozat a
Sándor-palotában 2006‒2008. Bp. Köztársasági Elnöki Hivatal,
167‒198. •
WEBCÍM
Gereben Ferenc (2011): Az anyanyelv
szerepe a határon túli magyarság azonosságtudatában. In:
Híres-László Kornélia et al. (szerk.): Nyelvi mítoszok,
ideológiák, nyelvpolitika és nyelvi emberi jogok Közép-Európában
elméletben és gyakorlatban. (A 16. Élőnyelvi Konferencia
előadásai.) Budapest–Beregszász: Tinta Könyvkiadó ‒ II. Rákóczi
Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete,
245‒256. •
WEBCÍM
Kocsis Károly – Bottlik Zsolt –
Tátrai Patrik (2006): Etnikai térfolyamatok a Kárpát-medence
határainkon túli régióiban (1989–2002). Budapest: MTA
Földrajztudományi Kutatóintézet
Kontra Miklós (2006): Nyelvi emberi
jogi polémiák. In: Benő Attila – Szilágyi N. Sándor (szerk.):
Nyelvi közösségek – nyelvi jogok. (A Szabó T. Attila Nyelvi
Intézet Kiadványai 3.) Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi
Szövetsége, 9–29. •
WEBCÍM
Kontra Miklós – Szilágyi N. Sándor
(2002): A kisebbségeknek van anyanyelvük, de a többségnek nincs?
In: Kontra Miklós – Hattyár Helga (szerk.): Magyarok és
nyelvtörvények. Budapest: Teleki László Alapítvány, 3–10. •
WEBCÍM
Lanstyák István (2002): A magyar
nyelv jelene és jövője Szlovákiában. In: Lanstyák István ‒
Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában.
Tanulmányok és dokumentumok. Pozsony: Kalligram, 12‒18.
Péntek János (2014): A moldvai
magyarokról és a csángó elnevezésről. Magyar Nyelv. 110, 4, 437–
447. •
WEBCÍM
Romsics Ignác (2013): A nemzetek
típusai és kialakulásuk szakaszai. In: Kántor Lajos (szerk.):
Párbeszéd nemzetről, nemzetiségről. Kolozsvár: Korunk–Komp-Press
Kiadó, 11–14.
Szilágyi N. Sándor (2005):
Asszimilációs folyamatok a romániai magyarság körében. In:
Péntek János ‒ Benő Attila (szerk.): Nyelvi jogi környezet és
nyelvhasználat. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kiadványai 2)
Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 24‒94.
Szilágyi N. Sándor (2006): Nyelvi
jogok, egyházi nyelvhasználat. A magyar nyelvű mise kérdése
Moldvában. In: Diószegi László (szerk.): Veszélyeztetett
örökség, veszélyeztetett kultúrák. A moldvai csángók. Budapest:
Teleki László Alapítvány, 107–114. •
WEBCÍM
Tánczos Vilmos (2011): Madárnyelven.
A moldvai csángók nyelvéről. Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület
Veres Valér (2008): A
Kárpát-medencei magyarok nemzeti és állampolgári identitásának
fő sajátosságai. In: Fedinec Csilla (szerk.): Értékek, dimenziók
a magyarságkutatásban. Budapest: MTA Magyar Tudományosság
Külföldön Elnöki Bizottság, 35–60. •
WEBCÍM
LÁBJEGYZETEK
1 A Magyar Tudomány
Ünnepének 2016. évi ünnepélyes megnyitóján az Akadémia
dísztermében, november 3-án elhangzott előadás utólag megírt
szövege.
<
2 Ennek ellenére
például a többségi, kisebbségi jelző a nyelv mellett –
manipulatív szándékkal – gyakran úgy jelenik meg, mintha ilyen
inherens értékről volna szó.
<
3 Olyan értelemben
is szembekerül a többi nyelvvel, hogy például a román közoktatás
terminológiájában az anyanyelv csak a kisebbségekre vonatkozik,
anyanyelvük csak nekik van, nekik „csak” anyanyelvük van (Kontra
– Szilágyi, 2002).
<
4 Az identitással
szembeni közömbösség gyakorlatilag ismeretlen a peremrégiókban,
szemben Magyarországgal, ahol ez a 2001-es népszámláskor abban
nyilvánult meg, hogy a lakosság 5,6%-a, 570 ezren nem tartották
fontosnak, hogy nemzetiségükről nyilatkozzanak (Kocsis et al.,
2006, 22–23.).
<
5 Miközben románok
számára ez arra volt jó, hogy ezen az alapon is kétségbe vonják
a moldvai magyarok magyar voltát, magyar eredetét.
<
6 Tánczos Vilmos
közvetlen résztvevőként írja le ennek részleteit: Tánczos, 2011,
253–284.
< |
|