Arany János episztoláris „őszikéi”

A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetében készülő Arany János Összes Művei kritikai kiadás az intézet egyik legkomolyabb munkája. Egy napilapban megjelent cikk szerzője évtizedekkel ezelőtt úgy vélte, hogy Sáfrán Györgyi halála miatt ez a sorozat sohasem fog befejeződni, és emiatt erősen kritizálta az Akadémiát. A kritikai kiadás azonban mégis befejeződött, Korompay H. János sajtó alá rendezésében 2015-ben megjelent a sorozat XIX., Arany János 1866–1882 között íródott leveleit tartalmazó kötete. A munka 590 levelet hoz, és a Függelékben a korábbi kötetekből kimaradt néhány üzenetet is. A kiadáshoz írott Bevezetésből megtudjuk, hogy több száz levél, mely átmenetet képez a hivatali irat és a levél között, még feldolgozatlan és összegyűjtésre vár a Kisfaludy Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia iratai között. A most kiadott levelek közül 242 eddig ismeretlen és kiadatlan volt, azaz a kötetben olvasható üzenetek 44%-a.

Nagyon jó olvasói élmény egyben látni azt, ami eddig szétszórtan, egy-egy fénysugarat vetett abba a homályba, mely az adott költő életét vagy a magyar irodalom állapotát jelzi. A kötet segítségével ellenőrizhető számos korábbi feltevés, melyek egy része igazolható, más része elvethető, és ismereteink száma is jelentős mértékben bővülni fog. Az összegyűjtött levelek mindemellett regényszerűen olvashatók. A sorozatnak ez a kötete – akárcsak a megelőzőek –, forrásmunka lesz az elkövetkezendő évtizedekben, nemcsak az irodalomtudománynak, hanem Arany politikai kapcsolatai – Eötvös József, Lónyay Menyhért stb. – révén a politikatudománynak is, például az Aranyt rendkívül megviselő, Szent István-rend körüli hercehurca miatt, mely eset is itt van először dokumentálva. A kötet emellett segédtudományi forrásgyűjteménye lesz például a komparatisztikának is, ugyanis Victor Hugo elnökletével ekkoriban alakult meg a Nemzetközi Írószövetség, mely Jókai Mórt és Aranyt választja meg tagjainak a magyar írók közül. Az erre vonatkozó anyagok is e kötetben olvashatók. Megalakul Bécsben egy másik nemzetközi társaság, és Aranyt rögtön fel is keresi. Baradlay Aurél révén eddig is sokat tudtunk az öreg filoszról és ügynökről, John Bowringról, akiről a kötet számos, eddig ismeretlen adatot tartalmaz, hiszen Bowring öregkorában ismét érdeklődéssel fordult a magyar irodalom felé, és levelezésbe kezdett Arannyal. Egy rendkívül pimasz angol pedig kioktatta Aranyt az angol stílusból. A magyar orientalisztika számára is számos újdonságot tartalmaz a kötet. Politikai okokból eddig is többször emlegették már Arany Jovan Jovanović Zmajjal folytatott levelezését, melyet a kötet teljes egészében tartalmaz. Arany e levelekben diplomatikusan, de egyértelműen kifejti, hogy miért nem rokonszenvez a magyar közvélemény azon törekvésével, melyek a pánszláv veszélyt idézik a magyar nemzet nyakára. Arany ismeri a magyar néplelket, különösen a nagyszalontai néplelket, és meglátásai még ma is helytállóak. Aranynak tökéletesen igaza volt, hogy Pestre költözése után már nem költözött vissza oda. Az erre vonatkozó adatokban a jegyzetapparátus sem szűkölködik. Arany egyik távoli, oldalági rokona, Kőrösi Mihály leveléből például kiderül, hogy a magyar nép hogy viszonyul a fölkapaszkodott urakhoz, akik az ő kebeléből szakadtak ki, de aztán már csak arra valók, hogy az egyszerű nép fiai megfejjék és becsapják őket, és ráadásul a hátuk mögött jókat röhögjenek rajtuk a kocsmában. Kőrösi két levelet is írt, melyek közül az egyik elveszett, és a sajtó alá rendező rekonstruálta, a két levél közül a későbbi maradt fenn, rendkívül rossz helyesírással. Elöljáróban annyit, hogy Kőrösi ivott, mint a gödény, az Aranytól kölcsönkért pénzt rögtön el is itta, és sose adta meg.

„Tudni való, hogy hunczutság nékül nints ember, hát űk se a’ nélkül valók, tsak tugyák mondani a szíp szót, amit János bátyám el hisz is nékik. Én az másét nem iszom, de űk iszák, 20 köblös 2 vikás fődembűl ki tellik még a János bátyám pize, nem kell asztat filteni, ötven esztendős vagyok, van még időm a’ dologra, de a Fő Biró tsak a Gubás Szőkéné kocsmájába szaporittya a’ hazug szót, mert asztat mondá János bátyámrul is, hogy tsak meg marad szalontai paraszt ember gyermekének az pesti akademiában is, meg hogy fösvinyeb a’ sánta Lévi zsidónál, aszt is gunyolva mondá, hogy János bátyám 2 pengő forintér ma is megkapálná a’ nagy orosi határt, iljen emberek mondanak én rám tütsköt bogarat, akik másra is csak a rosszat tugyák mondani.” Arany, 2015, XIX/324–325., Kőrösi Mihály–Arany Jánosnak, 1874. szeptember 17., 2390. sz. (A továbbiakban az idézetek után zárójelbe tett lapszámok erre a kiadásra vonatkoznak.)

Egy Weber Károly nevű ismeretlen személy, senki által soha el nem olvasott költő ír Arany Jánosnak, 1873. február 16-án:

„Egy névtelen költő ir a hirnevesnek, lelki magányából annak a ki nem magányos.

Nem vagyok többé a gyors fellobanások boldog korában; hajam öszbe vegyül, mint a tied; de még tudok szeretni.

Azon tisztelet és szeretet hódolatát fogadd e sorokban, melyet irányodban, a mióta ismerlek, viseltetem.

De miként jöttem épen most a gondolatra néked kifejezni érzelmeimet, azt tulajdonkép magam sem tudom. Ez éjjel villant meg agyamban, s elrablá álmaimat.

Tán mert e napokban sokat gondoltam reád. Tán mert sokat beszéltem a Kisfaludy társaság gyülésén koszoruzott költöi elbeszélésröl, mely tulajdonképp satyra; de olyan, mely a részvét érzelmével van írva.

A felolvasásnál nem voltam jelen; s igy csak a lapokban megjelent töredékekböl ismerem. Azonnal neked tulajdonittottam; habár, legalább e töredékeknél nélkülözém azon mélységet, mely humoros költeményeidben is az olvasót anyira elragadja.

Sokan azt állítják, hogy fiad irta.

Bár mint legyen is ez; ez adott impulsust e sorok irására.

És hogy lásd, hogy én is költö vagyok, egy nem rég irt versemet ide melléklem.” (288–290.) Következik a vers, ami nem is teljesen rossz, ma leközölnék. Arany mindenesetre nem válaszolt rá.

Néha a könyvkiadó is megszólal. Mikor Arany először értesült róla, hogy fiának költői hajlamai vannak, úgy vélte, nem lesz abból semmi, és ráadásul nem is igaz. A következő levélben Ráth Mór kiadó a legtapintatosabban tudatja Arannyal, hogy a fia jó költő.

„Éppen most érkezvén meg fia müvének első példányai, igen örvendetes kötelességemnek tartom, a legelső példányok elküldése alkalmával legőszintébb örömemet kijelenteni, hogy László úr ily pompás kis könyvecskének szerzője. Mondhatom, nagy érdekkel olvastam az egyes iveket, és bár egynél több lapot találtam, mely várakozásomnak, és legalább az én gustusomnak nem felel meg teljesen – az egész mű a valóságos nagy talentum, a nagy mérvben müvelt elme, és egy nagy jövő zálogának benyomását tette reám.” (292., 1–9. sor)

Mindeközben egy rémalak, Vincze Viktor félévente felszólítja Aranyt mint múzsa vagy múzsus, mert férfiról van szó, hogy fejezze már be félbehagyott műveit, majd megvádolja Aranyt azzal, hogy ő írta a Délibábok hősét. Debrecenből, 1877-ben írja, miután számon kéri Aranyt, miért nem válaszolt az előző levelére:

„Igen természetes következménynek találom, hogy ezen többszöri tolakodásomért hallgatással bűntet; ’s nem is merészkedném e tárgyban ismételten tollat ragadni, ha egy ígen tisztelt barátomtól (: megsugom hogy ez Komlóssy Imre :) kinek e szomorító körűlményt több ízben fájdalmasan elbeszéltem, a napokban néhány sorból álló levelet, ’s ennek kapcsában, az itt mellékelt lapon olvasható, ’s valósággal megtörtént eseményről szóló versecskét nem kapom.

Ebből át fogja látni mélyen tisztelt uram, hogy ez űgy most már nem kettőnk kőzt fennforgó kérdés tárgya; ’s ennyi érdeklődés, és vágy a remekmű befejezése iránt, talán megérdemli, hogy: – ha becses egészsége, és fáradalmas munkássága megengedi ezen félbehagyott becses művét bevégezze, ’s ez – ismét bocsánat! (: de jobb kifejezést nem találok :) erkőlcsi kötelessége!…” (395–396., 18–30. sor)

Eddig nem tudtuk, hogy a belső igényen, és a jó Isten sugallatán kívül Vincze Viktornak is köszönhetjük, hogy Arany a Toldi szerelmét végül csak befejezte. A kötet a levélben említett Komlóssy Imre versét is közli:

„A nagyapa olvas a »Daliás időkből.« Hat éves kis unokája nagy figyelemmel hallgatja, ’s midőn a nagyapa a 3k ének végére és, ’s ezen versszakot elolvasva –

Követi sok áldás’ – ezer, jó szerencse’

Utána poroszkál ázott szemmel Bencze,

– s egyszerre csak elhallgat:” (397., 46–51. sor) és akkor a gyerek elkezdi sürgetni a nagyapját, hogy miért nincs folytatás. Vincze tehát egy ravasz pszichológiai trükkel próbálta rávenni Aranyt a folytatásra.

Arany János egy ízben saját magáról írja, hogy megfulladt, ám nem Tompához hasonló módon, aki táviratban többször is saját halálhírét keltette, amiből természetesen nagy baj lett, hiszen telefon még nem volt, és a postahivatalok sem mindig voltak naprakészek. Itt Wohl Jankának válaszol Arany, unokája, Szél Piroska nevében, egy levélhamisítványban. (A sajtó alá rendező sok esetben a hiányzó évszámot is kikövetkezteti.) Az idézetben szereplő hotel a Szigeti Nagy Szálló, és Arany Szigeti veszedelemről írott tanulmányára is történik utalás a levélben, ami egyszerre vonatkozik a margitszigeti árvízre is, melyről a levél is szól:

„Kedves Janka! Nagyapa sajátkezüleg válaszolna levelére s köszönné meg a »fenyves illatot«, de nem teheti. Hogy miért? kitetszik az alábbiakból.

Amit a lapok a szigeti rettenetes veszedelemről irnak, csak kismiska a valósághoz képest. Iszonyu volt azt látni, hát még átélni! A nagy fürdőházat felkapta a víz, mint pelyhet, s elvitte a sziget alsó végére; dolog lesz ezt onnan visszavontatni, pedig vissza kell, mert a forráskut előbbi helyén maradt. A hotel, melyben mi lakunk, a Dunába dőlt, természetesen azzal az oldalával, mely a Duna felől van; s igy mi alul estünk, honnan ugyan én, mint hires úszó, felrugtam magamat a víz szinére, nagymamát is ruhája felvetette. de szegény nagyapa, ki már 40 nap óta fuldoklik, nem birta meg rossz tüdejével az úszást s igy aztán a halak megették. Nagymama, a mint felvetődött, szerencsére egy úszó vaslemezbe kapaszkodott, mely a mosógép része lehetett; én pedig mellette úszva, nagynehezen ide Ráckevibe menekültünk, de szegény nagyapának már semmi fenyves illat nem használ.” (467–468., 1–16. sor)

Arany utolsó, ránk maradt levelében egy Zimányi József nevű, előtte ismeretlen, érte rajongó katolikus gimnazistának Balassagyarmaton kelt levelére válaszol. A gimnazista Aranyt, akit a világon a legjobban tisztel, bérma-keresztapának kéri fel. Arany elvállalta. Ez a kritikai kiadás utolsó, 2620. levele, 1882. szeptember 21-én kelt:

„Kedves Öcsém!

Vettem levelét, köszönöm bizalmát, s ifjúi hevűlését kiválóbb irodalmi nevek iránt becsülöm: de mint nem katholikus talán el sem fogadhatnám. Ha azonban ez egyházi szokásaikkal nem ellenkezik, s ha kegyed egy már mindentől visszavonúlt beteges öreg ember nevét ohajtja beiratni, ám tegye; csakhogy én az ebből folyó kötelességeket, nem ismerem, s azok teljesítésére talán elégtelen is volnék. (495–496, 1–7. sor)

Zimányi a költő halála után fiának, Arany Lászlónak írt egy részvétnyilvánító és köszönő levelet, amelyet már úgy írt alá, mint aki felvette bérmanevét, és ezért immár Zimányi József János (919.) Arany tehát elfogadta a felkérést, és a következőképpen írta alá: „Fogadja rokoni üdvözlésemet. [Arany János]”

Egy megvakult, és állásából ezért nyugdíj nélkül elbocsátott morva tisztviselő, Franz Fischer német nyelven ír egy levelet rögtön azután, hogy olvasta a hivatalos újságban, hogy Ferenc József kitüntette Arany Jánost a Szent István-renddel, és felszólítja Aranyt, hogy fogadja örömmel az ő német versét, melyben Ferenc József nyilatkozik németül arról, hogy ő mennyire szereti a magyar kultúrát. A morva ezzel pénzt szeretett volna szerezni Aranytól. A levél a kötetben magyar fordításával is szerepel. Fischer a Magyar Tudományos Akadémiáról semmit sem tudott, azt gondolta, hogy az egy királyi, államilag megszervezett intézmény. A mellékelt vers pedig egy örömóda a kitüntetésre:

„Nemcsak a mai nap ünnepére

Függesztem szememet áhitatos örömmel,

Szivem arra indít, hogy Királyunkra tekintsek,

És hálával megemlékezzek Róla is.

Ferenc József! kinek lelkében

Néhány évvel ezelőtt megérett az az elhatározás,

Hogy az érdemet méltóság, rang és rendjelek révén

A világ számára első pillantásra láthatóvá tegye,

Arról is megemlékezett, amit a szellem kivívott,

A tudományról, melyet a mai idők megkövetelnek,

A tettekről, és hálásan örvendezett

Nagy szíve az elragadtatás láttán,”

(101–103., idézve a 623. oldalon található prózai magyar fordításból)

Régi levelezőpartnerei közül a legszomorúbb részt a Tompával folytatott levelezésből ez a kötet tartalmazza. Arany régi barátai közül Tompa halála után nem marad senki, megmaradt barátságai szertefoszlanak, vagy nem is annyira mélyek. Jókaival kevesebbet érintkezik, Lévayval nem olyan mély a kapcsolat. Hajdani tanártársával, Szilágyival szemben Arany megengedi magának a fidélis hangot, de nem olyan mértékben, mint például a már idézett, Wohl Jankához írott levelében, ahol saját fuldokló asztmáján és betegségén élcelődik. Tompa ez alól kivételt jelent, mivel ő egyfolytában meg akart halni, vágyott a halálra, de rettegett is tőle; mindez Aranyt fölmentette a komoly hangvétel alól. Aranynak egyrészt erősnek kellett mutatkoznia a Tompához írott leveleiben, olyannak, aki egy hipochondernek jó tanácsot adhat, másrészt, hogy barátját megvigasztalja, saját magáról a lehető legrémesebb képet festette. Tehát Arany és Tompa kölcsönösen azzal vigasztalják egymást, hogy „leszünk mi még rosszabbul is”. Mindehhez még az adósságok és a politika emlegetése is hozzájárul. A kiegyezés előtt, 1866. december 8-án Arany Pestről válaszol Tompának, és a legőszintébben nyilatkozik a politikáról:

„Hogy a haza sorsa oly élénken érdekel: örűlj neki, az jó jel, Teleki verse szerint is. Ösmered azt?… Én alig érek rá, hogy érdeklődjem: én csak a magam jármával vesződöm. Még nem láttam az új országház belsejét. Egy meggyőződésem van: hogy a magyart nem lehet csakugy spongyiával letörölni a föld szinéről. Ez nyugtat némileg, a nem sokára bekövetkezhető válság irányában. Tűrtünk eleget, tűrni fogunk talán többet, és tűrjenek a hátul maradók ís.” (54–56., 37–43. sor)

Ez mind felkészülés arra, hogy állítólag majd jobb lesz.

Van jó költő is az elfeledett régi barátok között, az Arannyal egyidős Dobos János, Arany hajdani ceglédi ismerőse. Freiligrath német eredetijéből lázbetegen lefordított egy Láz című verset:

„Egy kölköt, vagy lelenczet küldök hozzád, tudod, papi háznál ilyent tartani nem lehet.

Lázam volt, s eszembe jutott egy rég olvasott német mü, melly akkor nekem tettzett, Freiligrath Láz cimü müve, ennek a münek mindegyik jelenete keresztül ment lelkemen, lázas állapotomban. – Aztán leirtam, s mint hajdani jó szomszédomnak ime küldöm, olvasd el azután dobd el. vagy fujtsd meg, vagy küld el valamelyik lelencházba”

Levelét aztán úgy fejezi be: „nevesd ki a vén poétát!” (73–76.)

A kötet textológiailag is hallatlan nagy teljesítmény. Az összes segédletet tartalmazza az egymásra vonatkoztatásokkal, ugyanakkor a könnyebb használat érdekében jobb lett volna, ha a kötet kapott volna két-három könyvjelzőt. Az Arany-életműnek és Arany akadémikusként vagy akadémiai alkalmazottként ellátott feladatainak fontos forrásdokumentuma. Szilágyihoz írott levelében említi, hogy az akadémiai I. osztály a titkárra hárítja feladatait, így Arany a bolondulásig dolgozik, de előadásra nem jelentkezik senki, Arany ezért Szilágyinak könyörög. Arany mint stratéga a magyar tudományban és kultúraszervezésben, Arany mint áldozata és részese annak a politikai harcnak, amely a kiegyezést megelőzi, illetve, amely kb. Tisza Kálmánig vagy az első garnitúra széteséséig tart. (A Tisza Kálmánhoz fűzött remények a Tompával folytatott levelezésből derülnek ki.) Ezek a levelek a történészek számára is érdekesek lehetnek. A kiegyezés megítéléséhez is felbecsülhetetlen kincsesbánya a kötet. Egy megírandó nagy Arany-életrajzhoz nélkülözhetetlen, de mivel több száz személyt mozgat, azok életrajzához is elengedhetetlen. De önmagában véve is érdemes végigolvasni. Az öt kötet végigolvasása hatalmas élményt nyújt. A levelek nagyon nagy része – az Ercseyvel váltott levelek – pénzügyi, gazdasági természetű, Arany befektetéseiről, birtokvásárlásáról, pénzügyeinek intézéséről szól. Fontos része a történetnek, mikor Arany Lászlót próbálja megmenteni Arany a katonaságtól.

Sáfrán Györgyi halála után a sorozat szerkesztője, és XVII. és XIX. kötetének sajtó alá rendezője is Korompay H. János, így ezért a kötetért, és a többiért is neki kell elsősorban hálásnak lennünk. Végül: a levelek egy része szépirodalmi igényű! Végül az is lehetséges, hogy az egyelőre még csak a hivatali iratok közé sorolható, és még csak részben kiadott, nagyobbrészt feltérképezetlen anyag is tartalmazhat irodalmi értékű leveleket. (Arany János levelezése 5: 1866–1882, s. a. r. Korompay H. János, sorozatszerkesztő Korompay H. János. [Arany János Összes Művei XIX.] Budapest: Universitas–MTA BTK Irodalomtud. Intézet, 2015, 1045 p.)

Szörényi László

DSc, emeritus kutató professzor
MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézet, Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Klasszika-filológiai és Neolatin Tanszék
 

Hivatkozás: Arany János Összes Művei XIX. (s.a.r. Korompay H. János) Budapest: Universitas Kiadó, 2015