Az elmúlt száz évben nem volt Magyarországon
olyan politikai rendszer – ideértve a „szocialista” vagy
„kommunista” korszakot –, melyben egyértelműen pozitív és
problémamentes értékelés alakult volna ki Lukács Györgyről, a
vitathatatlanul legjelentősebb magyar filozófusról, aki egyben a
huszadik század egyik legnagyobb hatású gondolkodója volt. Ha
felemlítjük, hogy ez az ellentmondásos helyzet jórészt politikai
okoknak köszönhető (melyek persze koronként más-más természetűek
voltak), akkor arra is érdemes utalni, hogy Lukács, szinte a
magyar szellemi élet egyedüli képviselőjeként, már egészen
fiatalon az európai nyilvánosság elé lépett, mindjárt A lélek és
a formák című első esszé-kötetével, jóval azelőtt, hogy 1919-es
politikai szerepvállalásával elkötelezte volna magát a
kommunizmus mellett. Ennek a később klasszikussá vált műnek a
zsenialitását mutatta meg egészen új módon az alább ismertetendő
konferencia egyik keynote előadója, Heller Ágnes. Lukács korán
kiérdemelt hírnevének tanúbizonysága, hogy amikor Ausztriába
menekülése után a magyar kormány 1920-ban a kiadatását kérte, az
európai kultúra olyan képviselői írtak alá petíciót az
érdekében, mint Martin Buber, Paul Ernst, Thomas Mann vagy
Heinrich Mann, mondván, hogy olyan „szellemi tőkét képvisel,
amilyenből ritkán jut egy-egy országnak”.
A legutóbbi időben súlyos támadások indultak
emlékezete és szellemi öröksége ellen, megkérdőjelezve
életművének a magyar kultúrában elfoglalt helyét.
Ebbe a tendenciába illett az a terv, hogy a
Lukács Archívumnak otthont adó egykori lakását kiürítve,
részekre bontják hagyatékát, s más-más helyszínen tárolják
könyveit és kéziratait. Nyilvánvaló, hogy ez egyet jelentene a
Lukács Archívum és Könyvtár megszüntetésével, mely majdnem fél
évszázad óta központi szerepet játszott a nemzetközi
Lukács-kutatásban.
Az emléke elleni támadások közül megemlítendő
az a követelés is, hogy a bíróság vizsgálja felül a Lukács
György Alapítvány működésének törvényességét, mert elnevezésében
benne foglaltatik a filozófus neve. Meg kell említeni, hogy ezt
a követelést az MTA által kiadott szakvélemény alapján a bíróság
elutasította, miként az is említést érdemel, hogy a „Lukács
György” nevű alapítványt, mely egyébként pártalapítvány, nem „a
Lukács Archívum szakmai munkája támogatására hozták létre”,2
és hogy ez nem azonos az újonnan alakult „Lukács Archívum
Nemzetközi Alapítvánnyal”.
Az pedig egyenesen a damnatio memoriae körébe
tartozik, hogy köztéri szobrát is eltávolították helyéről.
Viszont a pozitív fejlemények körébe
tartozik, hogy a Lukács Archívum további működésének biztosítása
érdekében megalakult a Nemzetközi Lukács Archívum Alapítvány
(LANA), mely – legalábbis a lakás kérdését illetően – biztató
tárgyalásokat folytat az MTA-val. Az Akadémia ezt a kérdést
nagyvonalúan kezeli, s talán a lakás a következő években
megőrizhető.
A LANA kezdeményezésére The Legacy of Georg
Lukács címen 2017. április 27. és 29. között nagyszabású
nemzetközi konferenciára került sor az ELTE-n és a CEU-n. A
Lukács életművének szentelt tudományos összejövetelek közül, a
résztvevők számát és nemzetközi összetételét tekintve, minden
bizonnyal ez volt eddig a legnagyobb. Huszonkilenc szekcióban
közel száz kutató tartott előadást, akik Kínától és Japántól
kezdve Észak- és Dél-Amerikán át Európa számos országáig több
mint húsz országot képviseltek. Brazíliából például tizennégyen
érkeztek. Ez az impozáns jelenlét önmagában bizonyította, hogy
Lukács öröksége iránt világszerte ma is igen élénk az
érdeklődés, sőt gondolatainak hatása megújulóban van.
Természetesen éppen ennek a megmutatása volt
a szervezők célja, s a résztvevők éppen azzal a szándékkal
érkeztek a világ minden részéről Budapestre, hogy tanúsítsák a
lukácsi tanítások élő és aktuális voltát. Így, ha tetszik, a cél
az volt, hogy a konferencia kifejezze a tiltakozást a szóban
forgó támadások miatt, melyek – s ez nem túlzás – szélesebb
kihatásukat tekintve felérnek a tudomány és a racionalitás
elleni támadással, hiszen ebben a kontextusban arról sem
feledkezhetünk meg, hogy Lukácsról, a ráció egyik
legkövetkezetesebb huszadik századi védelmezőjéről van szó.
A tudományos világnak persze nem lehet más az
eszköze, mint a tudomány. Szembeszegülni a damnatio memoriae-val
és felvenni a harcot a tudományellenességgel: nem jelent mást,
mint fenntartani a tudományos diskurzust, ahogyan a konferencia
előadói és hallgatói is tették.
Ez a célkitűzés és ez az attitűd eleve
kizárta a lukácsi örökség apologetikus kezelését. A konferencia
célkitűzése, vagyis az örökség védelme és aktualitásának
bemutatása, senkiben sem homályosíthatta el a hermeneutikai
tisztánlátást, azaz annak tudatát, hogy egy gondolkodó műveinek
jelentése változik az időben, ami az interpretációk konfliktusán
keresztül az interpretációk folytonos megújításához vezet. Olyan
hermeneutikai igazság ez, mely különösen érvényes annak a
gondolkodónak az esetében, akinek munkássága erős politikai
kötődései miatt a szokásosnál is jobban függött korának
körülményeitől, és akinek utóéletét rendkívüli módon
meghatározza annak a politikai rendszernek a felbomlása, melyet
kritikusan ugyan, de mindvégig támogatott.
A konferencia már csak méretei miatt is
alkalmas volt arra, hogy viszonylag átfogó képet adjon a
Lukács-recepció mai állásáról, főbb tendenciáiról és
csomópontjairól, az egyes művek befogadásának földrajzi és
kulturális jellegzetességeiről. Eddig is tudható volt, hogy ma
Észak-Amerika, de még inkább Dél-Amerika ad otthont annak, amit
akár kisebb „Lukács-reneszánsznak” nevezhetünk. De még így is
meglepő volt a brazil kutatók már említett masszív jelenléte,
akik több panelt szerveztek a számukra fontos problémák
megvitatására és annak bemutatására, hogy melyek a lukácsi
életműnek azok a tanulságai, melyek a dél-amerikai kontinens
társadalmi és politikai körülményei között különösen
hasznosíthatók vagy egyáltalán, sajátos jelentésre tesznek
szert. A Lukács Studies in Brazil című panelben például
bemutatták a brazíliai Lukács-recepciót. Ezen belül kiemelendő,
hogy Lukács brazil olvasói mekkora jelentőséget tulajdonítanak a
filozófus késői, befejezetlenségében is monumentális művének, A
társadalmi lét ontológiájának, kiindulópontnak tekintve azt –
többek közt – egy új neveléselmélet ontológiai megalapozásához.
A társadalmi lét ontológiájánál maradva külön
említést érdemel, hogy azok az előadások, melyek ezzel a művel
és egyáltalán Lukács ontológiai koncepciójával foglalkoztak,
több szekciót is kitöltve a konferencia egyik súlypontját
alkották. Ennek a műnek a sorsa, melynek jelenlegi recepcióját a
konferencia oly tanulságosan tükrözte, jó példa arra, amit –
Hans-Georg Gadamer terminusával élve – hatástörténeti
összefüggésnek nevezhetünk: a mű leválik alkotójáról, elszakad
azoktól a feltételektől, melyek születésének pillanatában
jelentést adtak neki, hogy aztán a későbbi új olvasatok és azok
egymásra épülése révén aktualizálódjanak a benne rejlő
jelentéspotenciálok. A társadalmi lét ontológiája megírásának és
ismertté válásának |
|
idején inkább negatív, mint pozitív
fogadtatásra talált, amit legjobban Jürgen Habermas akkori
kritikájával illusztrálhatunk. Az Ontológia ismeretes módon
Lukács legközelebbi tanítványainak is csalódást okozott. Tegyük
hozzá: a mű egy olyan pillanatban látott napvilágot, melyben úgy
tűnt, hogy az ontológiai és a metafizikai típusú
kérdésfelvetések napja leáldozott, s helyükbe a logikai és
nyelvfilozófiai vizsgálódások léptek. Mára mindez megváltozott,
s Lukács ontológiai kísérlete egyre több követőre talál.
Nyilván korai lenne bármilyen általános
összefüggést felállítani, da talán megkockáztatható: a
konferencia egyik filozófiatörténeti konklúziója (mely nem az
erre irányuló direkt érvelésekből, hanem az előadások által
képviselt sokféle megközelítésből adódik) az, hogy Lukács késői
műve a korábbi nagy művekhez hasonlóan elkezdte önálló életét,
és belépett egy elvileg végtelen hatástörténeti folyamatba.
Ha az előbbi logikát folytatva azt firtatjuk,
mely más művek kerültek hasonló módon a konferencia
középpontjába, akkor meg kell állapítani, hogy kevés említés
történt Az esztétikum sajátosságáról. Mindamellett Lukács
irodalomelméletének egyes aspektusait, főleg regényelméletének
egy forradalmi irodalom-filozófia szempontjából vett
jelentőségét, külön panelben lehetett megtárgyalni (Lukács,
Literature and Politics).
A korábbi művek közül a Történelem és
osztálytudat került előtérbe. Lukács korai marxizmusának ez az
összefoglalása, a benne kifejtett eldologiasodás elmélet és a
mai időkre való alkalmazása több panelnek is témája volt
(Reification: The Legacy of a Concept; History and Class
Consciousness and Dialectics Revisited; The Political Dimensions
of Reification). Ez nem meglepő, hiszen már rég bebizonyosodott,
hogy Lukács ezzel a könyvével vált a huszadik század egyik
meghatározó gondolkodójává, akinek elemzései a mi jelenünkben is
sokatmondók. Tudjuk, hogy az értelmezések és önértelmezések
különös esetével állunk itt szemben. Maga Lukács hosszú időn át
teljesen elhatárolódott könyvétől, melyet élete végén történt
újrakiadásakor is erős kritikával illetett, persze annak
tudatában, hogy az utókorra való hatást tekintve az ő szerzői
önértelmezése már nem sokat nyom a latban. Ma, amikor már nem
létezik a proletariátus, melynek osztálytudatát a Történelem és
osztálytudat fő fejezetében megkonstruálta, s amikor már nem
létezik a kommunista mozgalom és annak egyik egymással versengő
szektája sem, még mindig léteznek az eldologiasodás és az
elidegenedés jelenségei, melyek elemzését a hegeli és marxi
előzmények után ő vezette be a modern tudatba. A konferencia
több előadása foglalkozott azzal, hogy ezek az elemzések
mennyire hasznosíthatók a mai kapitalizmus bírálatában, illetve
– Andrew Feenberg keynote előadására utalva – az eldologiasodás
elmélete hogyan inspirálja a mai társadalmi mozgalmakat.
A társadalomontológia és az eldologiasodás
problematikája mellett a konferencia két további tematikai
súlypontját a politikai elmélet és a
racionalizmus-irracionalizmus kérdése alkotta, miközben néhány
panelben bőven esett szó más fontos problémákról is, így Lukács
metodológiai koncepciójáról és tudományelméletéről vagy Lukács
szerepéről a neomarxizmus kialakulásában (Lukács’ Method and
Social Science; New Perspectives on Lukács’ Marxism; Lukács and
Neo-Marxism).
Ami a politikai elméletet illeti, a
konferencia nem kerülte meg Lukács különböző időszakokban
játszott szerepét a kommunista mozgalomban és a sztálinizmushoz
való bonyolult és ellentmondásos viszonyát sem (Lukács, Leninism
and Stalinism). Persze ugyanígy nem lehetett figyelmen kívül
hagyni azokat a történelmi tanulságokat, melyek az antifasiszta
népfront hagyományából és Lukács antifasizmusából adódnak, s
melyekről Eric Bronner Lukács, Anti-Fascism and the Legacy of
the Popular Front című keynote előadása szólt.
A politikai filozófiáról szóló vitákban a
hangsúly a demokrácia elméletére esett. Az ennek szentelt panel
(Lukács and the Theory of Democracy) többek közt azt vizsgálta,
hogy Lukács és Márkus György elgondolásaiból kiindulva mennyiben
gondolhatók újra a demokratikus szocializmus normatív alapjai,
vagy, hogy a kapitalizmus és a demokrácia viszonyáról alkotott
lukácsi elmélet mennyiben járulhat hozzá a mai antikapitalista
társadalmi mozgalmak demokratikus dimenziójának fenntartásához
vagy kialakításához. A vitában sokak válasza az volt, hogy a
demokráciát fenyegető mai veszélyek közepette Lukács öröksége
nélkülözhetetlen része a demokratikus erők szellemi
muníciójának.
Ez a válasz az ész és a racionalizmus hívei
számára is érvényes. Az ész lukácsi védelme, mely sokak által
bírált nagy művének, Az ész trónfosztásának tárgya, magában
foglalta annak az irracionalista hagyománynak kemény bírálatát,
mely más tényezőkkel együtt előkészítette a talajt a huszadik
századi katasztrófákhoz. A konferencia több szekciójának
(Lukács, Reason and Irrationalism; Irrationalism, Racism and
Religion) előadásai (köztük a konferencia egyik leghatásosabb
előadása, melyet Tamás Gáspár Miklós Leaps of Faith, Leaps of
Reason címen tartott) foglalkoztak ennek a kérdésnek különböző
oldalaival. Mindezen vizsgálódásoknak a konklúziója nem lehetett
más, mint az, hogy a rációban való hit a lukácsi örökség egyik
leginkább megóvandó eleme.
Ahogyan – tegyük hozzá – a lukácsi örökség a
maga egészében megóvandó. Ennek kimondása a konferencia legfőbb
célja volt.
Kulcsszavak: eldologiasodás, esztétika, ész, Lukács Archívum
Nemzetközi Alapítvány, Lukács-kutatás, Lukács-reneszánsz,
ontológia, racionalizmus
LÁBJEGYZETEK
1 ELTE–CEU, 2017.
április 27–29. Itt mondok köszönetet a konferencia
társszervezőjének, Michael Thompsonnak, valamint Cody Inglisnek,
Jordan Skinnernek és Takács Ádámnak nélkülözhetetlen
segítségükért a konferencia megszervezésében.
<
2 Ezt Monok István
állítja ebben a számban közölt cikkében. Súlyos ténybeli
tévedésről van szó. A Lukács György nevű alapítványnak nincs
köze a Lukács Archívumhoz, melynek nem volt szüksége szakmai
támogatásra, hiszen Lukács György halála óta (1971) maga a
Lukács Archívum és Könyvtár volt az az intézmény, mely (időnként
az MTA Könyvtárának, időnként az MTA Filozófiai Intézetének
irányítása alatt) hivatott volt a filozófus hagyatékát gondozni
és a Lukács-kutatást szakmailag támogatni. A Lukács Archívum
Nemzetközi Alapítvány (LANA), melynek bírósági bejegyzésére
néhány hónappal ezelőtt került sor, éppen azért jött létre, hogy
– az MTA-val együttműködve – továbbra is biztosítsa a jelenlegi
megváltozott körülmények között az archívum működését és a
Lukács-kutatás szakmai feltételeinek megőrzését. A LANA – ezzel
is eleget téve Monok István felhívásának, hogy akiknek fontos
Lukács öröksége, áldozzanak érte – adományokból reméli
célkitűzését teljesíteni. Mivel jelen cikk egy konferencia
eredményeit ismerteti, Monok István fejtegetései nem érintik az
itt tárgyalt kérdéseket.
< |
|