A művelődéstörténet folyamán számtalanszor,
sokan, másként és másként fogalmazták meg azt a gondolatot,
amelyet Umberto Eco tett széles körben nyilvánvalóvá könyvben és
filmen is A rózsa neve című művével. A 12. századi Bernard de
Morval a könyvtáros munka legfontosabb elemére így utal: Stat
rosa pristina nomine, nomina nuda tenemus. A 21. századi szakmai
leképezése ennek a gondolatnak a könyvtárak és a könyvtárosok
világszervezete (International Federation of Library
Associations and Institutions, IFLA) 2002-ben Glasgowban
elfogadott nyilatkozata (URL1).
A könyvtáros ugyanis semmiféle erkölcsi, politikai, tudományos
iskolai szemléletbeli, sem egyéb korlátozást nem tehet akkor,
amikor egy, a gyűjteményben őrzött dokumentumot leír (megnevez),
vagyis – ahogy az idézetben áll – „a puszta nevet” kell
megjelölni. Egy további kérdés persze, hogy ki, milyen
dokumentumot tud „megnevezni”, mikor, milyen mélységű leírás
készül egy könyvtárban, közgyűjteményben.
Azt hiszem, hogy a tudományos kutatás, a
tudományos gondolkodás is – az emberi természet határain ugyan
túllépni soha sem tudva – ezt az elvet kell, vagy kellene hogy
kövesse. Legalább a 17. század eleje óta, amikor Giordano Bruno
megégetése után ezekről a kérdésekről nyíltan, nemzetközi
polémia folyt. Nevesen arról, hogy egyházi kánon, világi törvény
korlátozhatja-e a tudományos kérdésfeltevés szabadságát?
Egészítsük ki 2017-ben a kérdést azzal, hogy vajon a modern
médiumoknak van-e joguk ezt korlátozni, autodafét rendezni azok
felett, akik az általuk, tulajdonosaik, a bennük megtestesülő
érdekkörök által kialakított „politikailag korrekt”
beszédmódtól, kérdésfeltevéstől eltérnek? A középkori
inkvizíciót fontos a mai szempontok szerint elítélni,
történetileg, kellő forráselemzés és forráskritika mellett
bemutatni, de soha nem szabad elfeledni, hogy az akkori
inkvizítorok hamis mosolygással szájuk sarkában figyelik
jelenkori utódaikat, irigyelve őket a mostani inkvizítori
fegyvertár adta lehetőségekért a véleményalkotás
befolyásolásában. A Lukács Archívum körüli „nyilvános” beszéd
sem nélkülöz olyan vonásokat, amelyek nem méltóak azokhoz, akik
filológusoknak vagy épp filozófusoknak tarthatják magukat.
Azoktól persze nem meglepő, akik csak szeretnék annak tudni
magukat.
Lukács György (1885–1971), halálát
megelőzően, maga is gondolt az emlékezetére. Közgyűjteményi
emlékezetére is, nem csupán arra, hogy életműve a
tanítványokban, írásai, gondolatai azok értelmezőiben élnek majd
tovább. Így bútorait családi örököseire hagyta, könyvtárának
megmaradt részét – hiszen sem a heidelbergi könyvtárát nem
ismerjük, sem a moszkvait, sem másutt használt könyveit
(kizárólag a halálakor Budapesten, a lakásában található
könyvekre vonatkozott végakarata) – az MTA Filozófiai
Intézetére, maradék kéziratait pedig az MTA Könyvtár
Kézirattárára testálta. Nem tudjuk, miért így tett. Talán mert
ez utóbbi helyen őrzik Balázs Béla és más kortársak kéziratait,
és tudta, még többeké kerül majd ide, ahogy például Aczél György
kéziratai, levelezése is. Talán tudta azt is, hogy a filozófus
tanítványokra bízni a kéziratok formális feltárását,
aranypecséttel való diótörésnek minősülhet.
A végrendeletet a hetvenes évek elején, az
akkori állami, illetve szakmai érdekeltek felemás módon
hajtották végre. Létrehoztak egy olyan emlékhelyet,
közgyűjteményt, kutatóintézetet, amelynek feladata lett volna
Lukács György írott és szellemi örökségének ápolása: feltárása,
az újabb Lukács-irodalom beszerzése, közgyűjteményi és tartalmi
feldolgozása, továbbá használtatása. Elnevezték archívumnak,
jóllehet a legkevésbé sem volt az, de a névadás igazán mellékes
kérdés. Ennek az intézménynek a sorsa – függetlenül a politikai
változásoktól – szakmailag kódoltan hányattatásra lett ezzel
ítélve. A munkatársak közül, a filozófusi életmű mentén – idővel
attól függetlenül – gondolkodó filozófusok remek filozófiai
műveket alkottak, kiváló fordítások születtek, Lukács György
összes műveinek kiadásához fontos adalékokat közvetítettek.
Abban az időben, amikor a politikai vezetői
réteg politikai hatalmát veszítette, és kárpótlásul a gazdagsági
hatalmat kapta meg (az úgynevezett „rendszerváltás” idején), a
Lukács Archívum és Lukács György szellemi örökségének ügye
elszakítható lett volna a politikumtól, legalább eltávolítható,
ha fenntartásának és működtetésének kérdéseit bárki is
átgondolta volna. Így belesodródott abba a helyzetbe, amely a
„nem fontos” kategóriaként kezeltetett minden politikai szereplő
részéről. Tudomány, oktatás, kultúra – a gazdasági
hatalomszerzéshez ezek marginális kérdések, ezek a területek
megmaradtak a politikai retorika szóvirágainak. Akkor válnak
fontossá, amikor valaki botrányt kíván kelteni, farkast kiáltani
akkor is, ha a bárányok éppen nyugodtan legelésznek, meg persze
akkor, amikor a pásztornak nem akaródzik dolgoznia.
A Lukács Archívum szakmai munkája
támogatására létrehoztak egy alapítványt, számomra
megfoghatatlan módon, pártalapítványként (a Magyar Szocialista
Párt alapítványaként). A működésképtelenséget garantáló
körülmények sora tehát tovább bővült, a szakmai képtelenséget
politikai dimenzióba is helyezték. Az intézményben dolgozó,
változó létszámú munkatársi gárda munkakörülményeinek
bizonytalansága erősödött. A gyűjteményeknek helyet adó lakás a
Főváros V. kerületének tulajdona, tőle bérelte és bérli a mai
napig az MTA valamely, a feladattal megbízott szervezeti
egysége. A lakás állapota mára olyan mértékig romlott, hogy nem
egyszerűen méltatlanná vált egy nemzetközileg elismert filozófus
emlékéhez, hanem veszélyezteti az ott őrzött dokumentumok
épségét (beázás, hőmérsékletváltozások, savasodás,
rendezetlenség). Ezeknek a körülményeknek a |
|
kialakulásáért nem az MTA a felelős, hiszen a
hagyaték gondozatlansága, szakszerűtlen tárolása – a
feldolgozásban addig sem jutottak el, hogy a leveleket a
borítékból kiszedjék, és ne összehajtva tárolják, garantálva a
papírlap széttörését – az ott, az archívumból élők dolga lett
volna.
A közgyűjteményi emlékezetőrzés alapja a
pontos nyilvántartás. Tudni kell, hogy az emlékezetnek milyen
tárgyi elemei vannak. Magyarul: fel kell dolgozni a könyv- és
kéziratállományt, meg kell nevezni ezeket (a rózsa neve). Olyan
rendszerben, hogy az a személy, aki megismerte a dokumentumokat,
ne csupán magának ismerje meg azokat, hanem, ha bármi történik
vele, bárki tudja, mit tartalmaz a gyűjtemény. Az egyes
dokumentumok tartalmi megismerése ezt a munkát követheti (a
rózsa illata). A tartalmi feltárás, kutatás mentén kell majd
javítani a nyilvántartásokon is, de ez utóbbiak megléte alapvető
feltétele a tartalmi munkának.
A másik fontos, nem megkerülhető
közgyűjteményi szempont a teljesség kérdése. Nem elég megismerni
egy dokumentumcsoport néhány elemét, megállni egy-egy fontos
vagy annak tartott darabnál, s azt úgy dolgozni fel tartalmilag,
hogy fogalmunk sincs a szövegkörnyezetéről. Lukács György
esetében ez különösen fontos, hiszen kéziratai közül alig maradt
fenn valami. Nem kell túlozni, Archívumot emlegetni, amikor a
filozófus életének csak utolsó korszaka dokumentálható
alapvetően a megmaradt kéziratos anyaggal, könyvekkel. Ennek a
töredéknek a teljességét áttekinteni tehát különösen fontos.
Ma, közel fél évszázaddal a hagyatéktevés
után elmondhatjuk, hogy nem tudjuk, milyen darabjai vannak
Lukács György könyvtári és kéziratos hagyatékának. Nincsen
teljes katalógus sem a könyvekről, sem a kéziratokról. Persze,
többen – nem túl sokan – jól ismerik az anyagot, és ők sokat
tettek a tartalmi feldolgozásért, segítettek azoknak, akik
egy-egy speciális kérdésben adalékokat kerestek a Lukács-életmű
megítéléséhez.
És itt kell beszélni a közgyűjteményi
emlékezetőrzés újabb alapkövetelményéről, a nyilvánosságáról.
Egy közgyűjtemény nem hitbizomány. Nincsenek stoppolt témák.
Minden dokumentum hozzáférhető mindenki számára. Az ír róluk,
aki akar, akár még a kérdéskör sarlatánjai is. A Lukács Archívum
pedig ma, 2017-ben, nyilvánosan nem hozzáférhető.
Személyes véleményem szerint, ahogy fontos és
jó dolog, ha egy-egy kiváló író, költő, színész, általában
szólva egy-egy alkotó értelmiségi, de akár egy politikus
életterét is az emlékezet részévé tesszük, ezek közt lehet, és
legyen is, egy-egy filozófus. Lukács György életműve ismert,
vitatottsága mellett is elismert, magyar filozófusként a
legismertebb a világon. A történelem mások tapasztalata, így az
is kiváló tapasztalat, ha bemutatjuk, miként válik egy
szakértelmiségi politikussá, miként viselkedik tudósként,
köztisztviselőként, politikusként, köznapi emberként. És
emellett az emlékezet megőrzését nem másoktól kell várni, főleg
nem elvárni. Közösen kell tenni érte.
Az MTA Könyvtár Kézirattára mint örökös fel
kívánja dolgozni Lukács György kéziratos hagyatékát, jóllehet
nem tudjuk, hogy mit hagyott ránk, hiszen negyvenhat év alatt a
tételes jegyzékük sem készült el a kéziratoknak. A feldolgozás
könyvtári jellegű lesz, a rózsa neve szintű. Ezzel párhuzamosan
digitalizáljuk a teljes anyagot, és kitesszük a világhálóra, az
MTA Könyvtár szándéka szerint teljesen nyílt hozzáféréssel:
bárki, bárhol a világon olvashatja, kutathatja az egyes
kéziratokat, a könyvek közül pedig azokat mutatjuk meg képként
is, amelyekbe Lukács maga beleírt valamit, és persze a szerzői
ajánlásokat, amelyek Lukácshoz szólnak. Ez utóbbiakat akkor
dolgozzuk fel, ha a könyvek tulajdonosa, az MTA Filozófiai
Intézete ezt kéri tőlünk, és biztosítja ennek anyagi
feltételeit. Ezek után, ha valaki tud jobb katalógust készíteni,
az is szabadságában áll, és lehetősége is lesz rá (elvárjuk
persze, hogy az új katalógusból küldjön példányokat a
könyvtárnak).
A Lukács-emlékezet megőrzése nem pusztán
elméleti kérdés, természetesen fontos az emlékezés elméleti
alapjairól is beszélni. Arról azonban nem szép elmélkedni, hogy
kinek, mit kellene megcsinálnia helyettünk. Gyakorlati lépései
vannak: nyilvántartás, nyilvánosságra hozatal, a Lukács-életmű
kiadásainak számba vétele, ugyancsak a Lukács-szakirodalom
világszintű követése, bibliográfiai adatbázis építése, a
szakirodalmi tételek digitalizálása, közzététele.
A tartalmi feltárás, Lukács szellemi
örökségének ápolása ezzel párhuzamosan folyik, az ehhez képest
mechanikus – könyvtári, bibliográfusi – tevékenységet erről az
oldalról is segítve. Fontos azonban, hogy elfogadjuk: egyik
tevékenység nincsen a másik nélkül, a munkának egymásra épülőnek
kell lennie, mert az emlékezet őrzésének ez a jellemzője.
Mindazok, akik aggódnak Lukács György
hagyatéka sorsáért, hozzanak áldozatokat. Az MTA gazdag
örökséget kapott, ehhez mérten sokat vállalt eddig, és – legjobb
tudásom szerint – nincsen szándéka sorsára hagyni az ügyet.
Egyedül azonban nem tudja, és – véleményem szerint – ne is
akarja megoldani az emlékezet őrzését. Minden örökösnek van
dolga a hagyatékkal, a családi örökösöknek is, a tanítványoknak,
szellemi utódoknak éppen úgy, mint a magyar filozófiatörténet
dokumentálásért közpénzből működő Filozófiai Intézetnek, és az
MTA Könyvtárnak is.
Kulcsszavak: emlékezethely (lieu de mémoire), kulturális
emlékezet, könyvtári nyilvánosság, kéziratos hagyaték,
filozófiatörténet, Lukács György, könyvtártörténet, MTA
Könyvtára, Lukács Archívum, kulturális felelősség |
|