|
|
1. Bevezetés
Az 1950-es években született generáció két olyan folyamat
kibontakozását is megélhette, mely az újkori emberiség
történelmében kiemelkedő jelentőséggel bír: egyrészt a Föld
elhagyását, az emberi tevékenység „szolarizációját”; másrészt az
információtechnológiai forradalmat a világháló virtuális terével
és a legújabb technika segítségével generált virtuális
képződményekkel. Ám amíg annak idején a kortársak többsége még
történelmi eseményként élte meg Neil Armstrong első lépéseit a
Hold felszínén, ma már mindez múlttá vált, és a valamikor
istenként imádott égitest porában keletkezett emberi lábnyomokat
ábrázoló fényképek nem jelentenek sokkal többet számunkra egy
régi, történeti képnél az épülő Eiffel-toronyról vagy éppen a
kihajózás előtti Titanicról. Pragmatikus, demitizált korunkban
föl sem vetődik, hogy a Föld „holdként” történő fölragyogása a
Holdon mint „földön” sétáló ember holdi „egén” olyan jelentőségű
esemény, amely óhatatlanul is az emberiség múltjával és
jövőjével kapcsolatos kérdések sokaságát veti föl. Az egyre
hatékonyabbá váló számítástechnikai eszközök, a világháló és a
virtuális képződmények megjelenése mindennapi életünkben pedig
már ma, jelen időben is magától értődő folyamatként adódik
számunkra: természetesnek tekintjük e technikai vívmányokat, a
világhálóba bekapcsolt komputert, a multimédiás eszközöket, a
zsebünkben lapuló mobiltelefont.
2. A „virtualizáció” mint társadalmi jelenség
Tágabb értelemben a „virtuális” kifejezést a „képzetes”
szinonimájaként szokták használni, ám ebben a jelentésben a
szépirodalmi alkotások fiktív világa is „virtuális”. A modern
technika vívmányain alapuló virtuális realitás viszont nem
fiktív, nem képzeletünk terméke. A virtuális fogalmát ezért a
következőkben a Henri Bergson, Gilles Deleuze (vö.: Deleuze,
1966) és követőik által kidolgozott virtualitásfogalomnál
szűkebb, a modern virtuális képződmények specifikusságát jobban
megragadó értelemben fogjuk használni.
E szűkebb értelemben vett virtualitás korai
előzményeit talán azok a pár száz évvel ezelőtti trükkös
festmények képezik, amelyek különböző térhatásokkal próbálják
meg megtéveszteni nézőiket. E festményekre tekintve a szemlélő
tudja ugyan, hogy sík képet lát, ám például az ablakból kinéző
személy feje fantáziájának használata nélkül is úgy jelenik meg
számára, mintha az valóságosan kihajolna a képből. Ám még ez
esetben is szerencsésebb talán illúzióról vagy megtévesztésről
beszélni. A hangfölvétel lejátszásakor megszólaló zene viszont
valóban annak a zenekarnak a játéka, amelynek előadásáról a
fölvétel készült, mégpedig annak ellenére is, hogy maga a
zenekar nincs jelen, és talán már nem is létezik. Ilyenkor a
zene valóságosan szól, szemben azzal a dallammal, mely egy
zeneileg művelt személy fantáziájában a kottaolvasás során
csendül föl. Így a modern értelemben vett virtualitás első,
kezdeményes csíráit talán az első fonográfok által lejátszott
hangokban lelhetjük föl, hogy azután a mozgóképpel, majd a
hangosfilmmel e csíraszerű virtualitás egyre inkább
kiteljesedjék. A következőkben ennek megfelelően „virtuális
képződményeken” azokat az anyagi-fizikai eszközök (például
hangfalak, szimulátorok, komputerek, a világháló stb.) által
generált, de mibenlétükben anyagi hordozójukkal nem azonos
képződményeket értjük, amelyek
i) egyrészt a tudathoz és az érzékelő
személyhez képest külső valóságként jelennek meg,
ii) másrészt annak ellenére is az
anyagi-fizikai jelenlét által kiváltotthoz hasonló élményt
nyújtanak, hogy tudjuk, maga az élmény forrása – amely lehet
valóságos, de akár a fantázia szüleménye is, mint pl. egy
virtuális Hófehérke – materiálisan nincs jelen.
Így például az előbbiek értelmében egy zenekar virtuálisan
részlegesen jelen van, ha annak játékát jó minőségű fölvételről,
kiváló akusztikájú, kiváló kvalitású hangfalakkal ellátott
helyiségben (vagy megfelelő minőségű fejhallgatóval), csukott
szemmel hallgatjuk.2
Igen fontos, hogy a virtuális fogalmát az
érzéki szféráról az értelmi szférára is kiterjeszthetjük. Így
beszélhetünk virtuális könyvekről, virtuális könyvtárról,
képtárról, adatbankról és virtuális intézményekről (így
virtuális kutatóintézetről, virtuális egyetemről stb.). A
világhálóban mint virtuális térben pedig egymástól távol élő,
egymással személyesen még soha nem érintkező emberek között az
azonos szellemi érdeklődés és értékrendszer alapján olyan
virtuális közösségek alakulhatnak ki, amelyek hatásukban a valós
személyes kapcsolatokon alapuló közösségekhez hasonlatosak, és
később valós közösségekké is válhatnak.
A következőkben – a számítástechnikai
„virtualizáció” szűkebb fogalmát kiterjesztve, és azzal szemben
– „társadalmi virtualizációnak”, vagy egyszerűen
„virtualizációnak” fogjuk nevezni azt a folyamatot, amelyben a
társadalom a virtuális képződmények egyre gazdagabb rendszerét
hozza létre, és amelynek révén mindennapi életünkben egyre
nagyobb szerephez jutnak ezek a képződmények. Az ebben az
értelemben vett virtualizáció – az emberi tevékenységnek a
naprendszerre történő kiterjesztése, a szolarizáció mellett –
talán az utóbbi hat évtized legjelentősebb eseménye, és egyben
az információtechnológiai és multimédiás forradalom egyik
legkarakterisztikusabb, filozófiai szempontból talán
legizgalmasabb jelensége.
E modern – többnyire az elektrotechnikai
eszközök segítségével realizálódó – virtualizációnak három
alapvető típusa különböztethető meg:
i) A multimédiás virtualitás, mely nem
föltételezi a világhálót, hanem helyi eszközökkel –
szimulátorokkal, térhatású mozival stb. – is megvalósítható.
ii) A világháló, mely egyfajta virtuális tér,
amelyben egyrészt intellektuálisan bolyonghatunk, információkat,
élményeket kereshetünk, másrészt virtuális közelséggé
transzformálja a személyek közötti földrajzi távolságokat, s így
az egész Földet átfogó planetáris információs és kommunikációs
térként funkcionál.
iii) A világháló planetáris terébe beépülő
virtuális képződmények és tartalmak, mint például az internetes
videojátékok vagy a virtuális egyetemek és könyvtárak.
A lokálisan is realizálódó i)-vel szemben
ii)-t és iii)-t együttesen „planetáris virtualizációnak”
nevezhetjük.
3. Az evolúciós dilemma
a filozófia kontextusában
Ha kilépünk a mindennapi természetességből, amellyel ezen új,
korábban elképzelhetetlen fejleményekhez ma már szinte mint
magától értődőkhöz viszonyulunk, elkerülhetetlenül fölvetődik a
kérdés: vajon a történet, amely a korai primitív
szerszámhasználattól az embert szállító holdjárműig, illetve a
korai írástól a könyvnyomtatáson, a távírón, a rádión, a
telefonon, a mozgóképeken át a szellemi-tudati funkciók egy
részét átvevő számítógépekig, a világhálóig és különösképpen a
virtuális képződményekig vezet, csupán véletlenszerű történések
esetleges időbeli sorozatának eredménye? Vagy éppen
ellenkezőleg, itt egy meghatározott tendenciáról van szó,
amelynek részletei tele vannak véletlen eseményekkel, de
hosszabb távon mégis iránnyal bír?
Előbbi kérdésföltevésünket a
természettörténeti-történelmi kiállítások által virtuálisan
megjelenített történelem segítségével szemléletesebben is
megfogalmazhatjuk: Az ilyen múzeumi tárlatok jól meghatározott
fejlődési tendenciát tárnak elénk az első, primitív élőlényektől
a főemlősökig és a Homo sapiensig, illetve a még formálatlan
marokkövektől a pattintott kőszerszámokon át a repülőgépekig és
az űrkutató eszközökig. Higgyünk-e annak a perdöntőként
megjelenő történetnek, amelyet egy ilyen kiállítás vizuális
látványa sugall? Annak a képnek, melyben talán megszakításokkal
és törésekkel teli, de mégiscsak határozott iránnyal bíró
fejlődési tendencia bontakozik ki az első élőlényektől az
emberig, az első szerszámoktól modern technikai eszközeinkig?
Vagy éppen ellenkezőleg, filozófiailag le kell bontanunk
(„dekonstruálnunk” kell) ezt a tárlatot mint önkényes emberi
konstrukció hatására előttünk virtuálisan kirajzolódó történeti
folyamatot, és a kiállításra csupán időben egymásra következő,
minden hosszabb távon átívelő fejlődési irányt nélkülöző
állapotok megjelenítéseként kell tekintenünk?
A tudományban és a filozófiában ma uralkodó
szemléletmód alapján kérdésünk első felére kell igenlő választ
adnunk, és a második lehetőséget irracionálisként el kell
utasítanunk. A két és félezer éves európai filozófiai hagyomány
szellemiségében a francia filozófus-teológus Teilhard de Chardin
viszont Az emberi jelenség című kozmológiájában (Teilhard de
Chardin, 1973) szakít e szemlélettel, és olyan racionális,
kizárólag a szaktudományok eredményein nyugvó fogalmi keretet és
értelmezési horizontot nyújt, mely a ma megszokottól eltérő, de
megfontolást érdemlő választ ad erre a kérdésre. Mert amíg a
hosszabb távú tendenciák elismerésének kitiltása a
szaktudományokból (és különösképpen a természettudományokból)
nem csupán indokolt, hanem egyben a tudományosság kritériuma,
hiszen minden olyan hipotézis, amely valamely fejlődési folyamat
irányára vonatkozik, fölveti a célokság képzetét, és ennek nem
lehet helye a modern szaktudományokban, addig a filozófiai
reflexió kontextusában gyökeresen más a helyezet. A
szaktudományokkal szemben utóbbi tárgyát átfogóbb, egyetemesebb
összefüggésrendszerbe helyezve vizsgálja, és nem zárja ki előre,
a tudományos jelleget megkérdőjelező normákkal – például a
célokság fogalmának kitiltásával – a lehetséges értelmezési
horizontokat. Ezért a ma domináns álláspontokkal szemben
kérdésünk filozófiailag nem csupán a gondolati rekonstrukció
miatt legitim, hanem egy alternatív értelmezési horizont
felvázolásához elkerülhetetlen is. Érdemes azonban előre
bocsátani, hogy egy fejlődési irány és ezzel egy cél
felismerhetőségének leíró fölvázolása önmagában még nem jelenti
a célokság bevezetését: a puszta leírás ugyanis még nem jelent
magyarázatot, nem tételez föl fordított oksági kapcsolatot a
fejlődés jövőbeli és jelen (illetve jelen és múltbéli) állapota
között.
4. Az „emberi jelenség” kozmológiai
dimenziója és a komplexitás-növekedés
versus iránnyal bíró fejlődés dilemmája
Teilhard de Chardin kozmológiájának két – nyelvezetében gyakran
összemosódó – rétegét különböztethetjük meg: a leíró és a
céloksági-teológiai konnotációktól sem mentes magyarázó réteget.
Ezek közül gondolatmenetünkben csak az előbbit fogjuk
fölhasználni, melyben nemcsak nincs jelen céloksági magyarázat,
hanem – tekintettel arra, hogy a jelenségek leírásáról és nem
magyarázatról van szó – fogalmából következőleg nem is jelenhet
meg ilyen benne. Ennyiben a mű címe – Az emberi jelenség – sem
foglal magában teleológiát. Bár arra utal, hogy a kozmikus
evolúció az „emberi jelenségben” jutott el eddigi legkomplexebb
kibontakozásához, ám ez önmagában olyan tényszerű állítás, mely
nehezen volna tagadható, hiszen mai ismereteink szerint az
emberiség jelenleg a kozmikus fejlődés során kialakult
legösszetettebb, legkomplexebb és az információk befogadására,
tárolására és földolgozására leginkább képes struktúra.
Teilhard de Chardin azon középponti gondolata
tehát, mely szerint a kozmikus időtengelyen való előrehaladással
egyre összetettebb struktúrák jelentek meg a kozmoszban és ezek
csúcsán az emberi társadalom áll, teljesen összhangban van mai
természettudományos ismereteinkkel. Csakhogy, amíg a komplexitás
növekedése matematikailag is jól megragadható jelenség, addig
ennek fejlődési tendenciaként való értelmezése
megkérdőjelezhető. Ugyanis e növekedés tekinthető puszta
fölhalmozódásnak is, amely hasonlóan alakul ki, mint a
széláramlatok hatására a homokdűne vagy a hótorlódás. S Teilhard
de Chardin számára már az ezerkilencszázharmincas évek végén is
világos volt, hogy ez a szkeptikus ellenvélemény a biológiai
evolúcióval kapcsolatosan is megfogalmazható: „Kérdezzék csak
meg a mai biológusokat, elfogadják-e, hogy az élet átalakulásai
során valamiféle irányt követ: tíz közül kilenc szenvedélyes
»nem«-mel válaszol majd. […] a szerves anyag folyamatos
átalakulásban van, és ez csúsztatja idővel mind valószínűtlenebb
alakok felé […] Minő jogon mondhatnánk például, hogy az Emlős –
legyen akár az Ember – fejlettebb és tökéletesebb, mint a Méh
vagy akár a Rózsa? […] Különféle, de egyenrangú megoldások.”
(Teilhard de Chardin, 1973, 177.)
5. Az élőlények információbefogadó,
-tároló és -földolgozó képességének
és szabadságfokának növekedése
mint evolúciós tendencia
A francia gondolkodó e kérdésre elméletének egyik
kulcsterminusa, az állati „lelki alkat” vagy „psziché”
fogalmának segítségével válaszol. Nevezetesen, elfogadja azt,
hogy morfológiailag tekintve az evolúció csupán az egyre
„valószínűtlenebb alakok” felé történő csúszás, és ennek
megfelelően a méh és a rózsa így tekintve egyenrangú az
emberrel. Ám az evolúcióban – érvel – egyre fejlettebb
„pszichével” rendelkező élőlények jelentek meg, abban az
értelemben, hogy az új fajok egyre összetettebb viselkedésre
voltak képesek, egyre aktívabbá váltak környezetükkel szemben,
és megnőtt a relatív szabadságfokuk. Ez pedig olyan határozott
fejlődési tendenciaként rajzolódik ki elénk – állítja –, amely
egészen a főemlősökig tart, hogy azután a Homo sapiensben
megjelenjék egy új minőség, az értelem (Teilhard de Chardin,
1973, 180–216., 239–247.).
Mivel Teilhard de Chardin nyelvezete a mai
tudomány és a ma uralkodó filozófiai irányzatok számára egyaránt
nehezen elfogadható asszociációkat kelthet, fordítsuk le
koncepcióját az információelmélet egzaktabb nyelvére! Eszerint
az állati evolúció során abban az értelemben egyre fejlettebb –
és nem csak komplexebb – lények jöttek létre, hogy
– egyre növekedett információbefogadó,
-tároló- és -földolgozó képességük,
– ennek nyomán egyre hatékonyabban
információvezérelt rendszerekké váltak, aminek következtében
megnőtt a külvilággal szembeni viszonylagos szabadságfokuk,
|
|
|
– s e folyamat végül eljutott a Homo
sapiensig, akinél az előző két mozzanat mindegyikének
tekintetében minőségi fordulat állt be.
Ha az i)–ii) tényezőkre röviden „az
információs képesség és a szabadságfok növekedéseként”
hivatkozunk, akkor Teilhard állítása az alábbiak szerint
összegezhető: az evolúció állati ágán e képesség és szabadságfok
hosszabb távon határozottan növekedett, s e növekedés a Homo
sapiens megjelenése felé mutatott. A félreértések elkerülése
végett: kozmológiájának leíró rétege nem állítja azt, hogy a
biológiai evolúciónak a Homo sapiens lett volna a célja, csak
azt, hogy a jelzett növekedés tényszerűen ide vezetett. S mai
tudományunk alapján nehéz volna tagadni, hogy e folyamat valóban
lezajlott. Mint ahogy azt is, hogy a Homo sapiens megjelenésével
ért el első csúcspontjára, hogy azután – a teilhardi elmélettel
szintén összhangban – az értelmet hordozó egyéneknek embertársai
felé való nyitottságán alapuló társadalmi együttműködésében,
illetve ennek részeként az egyes emberek tudásának – immár
biológiai-fiziológiai változásokat nem föltételező –
gyarapodásával folytatódjék (Teilhard de Chardin, 1973,
218–222., 251–259.).
6. Az értelem planetarizációja
és az értelmi szféra
Az információs képesség és a szabadságfok növekedése, valamint e
növekedésnek a biologikumból a társadalmi együttműködésnek és a
tudás gyarapodásának szférájába történő áthelyeződése mellett
Teilhard harmadik kulcstétele az értelem planetarizációja.
Leírásában e planetarizáció azzal kezdődött, hogy a Homo sapiens
– éppen az általa hordozott értelemnek köszönhetően – minden más
fajnál sikeresebbnek bizonyult, és bár jól meghatározott
környezetben alakult ki, földrajzilag hamar elterjedt. Amint a
pusztán földrajzi, geológiai és kémiai földfelszínt az első
élőlények megjelenésétől kezdődően fokozatosan beborította az
élet, kialakítva így a bioszférát, úgy most a bioszférában
megjelenő, de abból új minőségként metaforikusan „kiemelkedő”
gondolkodással megszületett az értelem szférája, a „nooszféra”
(Teilhard de Chardin, 1973, 226– 228., 255–260.). S mint
amiképpen korábban a bioszféra az élettelen folyamatokkal
szemben uralkodó tényezővé vált a földfelszín formálódásában,
úgy vált most fokozatosan dominánssá a Földön az értelmi szféra,
mely – bár elkerülhetetlenül az ember biologikumán alapul –
minden biologikummal szemben prioritással bír.
Az értelem planetarizációja azonban Teilhard
számára nem csupán a földrajzi-fizikai elterjedést jelenti,
hanem azt is, hogy az értelmet hordozó egyedek és ezen egyedek
lokális közösségei az egész bolygót átfogó kapcsolati rendszert
hoznak létre, melynek során az eredetileg egymástól távoli,
eredetileg egymásról tudomással sem bíró közösségek, kultúrák és
társadalmak egyre szorosabb érintkezésbe kerülnek egymással.
Szemben Oswald Spengler kultúrfilozófiájával (Spengler, 1994),
mely a kultúrák örök körforgásának tételét hirdeti, és a
fejlődést csak egy-egy kultúrkörön belül ismeri el, Teilhardnál
az emberi társadalom egyre szorosabb szintézise és az értelmi
szféra egyre erősebbé váló uralma olyan jelenség, amely a
különböző kultúrkörök felépülésén és lehanyatlásán túlmutatva az
emberiség történelmében egyetemes érvényesülő tendenciaként
jelenik meg (Teilhard de Chardin, 1973, 260–263., 295–307..
7. A nooszféra továbbfejlődésére vonatkozó teilhardi
előrejelzés
S ez az a pont, amikor Teilhard a jövő felé fordul. Minden
alapunk megvan annak föltételezésére – fejtegeti –, hogy az a
viharos fejlődés, amely az értelmi szférában, az egyének és a
lokális csoportok közötti kommunikáció planetarizációjában az
elmúlt néhány évszázad alatt lezajlott, és amely radikális
fölgyorsulásának a XX. századi ember tanújává vált, tovább
folytatódik, és az információcsere és a kommunikáció hálózatának
koherenciája erősödni fog. Ennek eredményeképpen – folytatja – a
nooszféra az eddigieknél is hatékonyabban fogja szintetizálni az
individuális emberi értelmeket és gondolatokat, s bár mint ilyen
továbbra is az emberi egyének együttműködéseként fog létezni,
létre fog hozni egyfajta magasabb rendű, relatív önállósággal
bíró tudatot vagy értelmet – azaz egy magasabb rendű
információtároló és információföldolgozó entitást –, mely olyan
teljesítményekre lesz képes, amilyeneket az egyének és az
egyének közvetlen kapcsolatán alapuló lokális közösségek
önmagukban sohasem érhetnének el. Az egyén ugyanakkor nem fog
föloldódni ebben a magasabb rendű, személytelen információtároló
és -feldolgozó struktúrában – hangsúlyozza –, hanem éppen
ellenkezőleg, annak kialakulása és fejlődése személyként való
további kiteljesedését és szabadságát fogja elhozni (Teilhard de
Chardin, 1973, 288–303., 310–331., 342–355., 373–378.).
E jövő azonban nem automatikus – figyelmeztet
Teilhard. Az új kommunikációs eszközök és a planetáris
kapcsolatrendszer olyan elnyomó, az individuumokat megsemmisítő
folyamatokhoz is vezethet, amelyek az emberiség pusztulásával
járhatnak. Saját emberi jövőnk – amely egyben a földi planetáris
értelem kozmikus jövője is – a mi vállunkon nyugszik:
erkölcsileg mi vagyunk érte felelősek. (Teilhard de Chardin,
1973, 280–289., 317.)
8. Az információtechnológiai forradalom
és a virtualizáció mint a nooszféra
fejlődésének új fázisa
Teilhard de Chardin tehát szigorúan a tudományok eredményeire
alapozva egy olyan kozmikus fejlődési tendenciát vázol föl
előttünk, amely az élettelen kozmoszon belül megjelenő egyre
komplexebb struktúráktól az élet megjelenéséig, majd a
nooszféráig és az értelem planetarizációjáig vezet, majd e
tendencia meghosszabbításával egyben előrejelzést is nyújt a
nooszféra további fejlődéséről. S nem nehéz belátni, hogy bár e
predikció a technikai-technológai részleteket nem foglalja – és
nem is foglalhatja – magában, tartalmában olyan fejleményeket
vetít előre, melyeknek ma nem csupán tanúi, hanem részesei is
vagyunk.
Így jól látható, hogy azt a Teilhard által
hangsúlyozott fordulatot, amelyet az elektromágneses
kapcsolatteremtés fölfedezése jelentett a kommunikációban és
amelynek lényege a földrajzi távolság kiiktatása volt (hiszen a
beszélgetőpartner már a rádió- vagy telefonbeszélgetésben is
„virtuálisan” jelen van), az internet radikalizálta, ezzel
hatékonyabbá, sokszínűbbé és átfogóbbá téve a Földet átszövő
kommunikációs hálózatot. S természetesen itt nem csupán a
kommunikációról van szó: ha Teilhard az elektromágneses hullámok
kommunikációs alkalmazásának jelentőségét mindenekelőtt abban
látja, hogy az egyén „kiterjeszti hatókörét” (Teilhard de
Chardin, 1973, 297.), akkor nyilvánvalóan e tendencia
fölerősödésének vagyunk tanúi mind a világháló kommunikációs
aspektusára, mind pedig az annak keretében formálódó virtuális
közösségekre tekintve.
Ám az internet nem csupán a már korábban
kialakult planetáris kommunikáció egyik új, azt gazdagabbá tévő
eszköze, hanem fokozatosan magába szívja az emberiség által több
évezreden át fölhalmozott információmennyiséget, s ily módon
egyre inkább az információőrzés, információföldolgozás és a
puszta kommunikáción túlmutató információáramlás helyévé válik:
olyan hellyé, amely az egyének számára egyben az információhoz
jutás forrásaként, szellemi gazdagodásuk eszközeként is
funkcionál. Ez pedig szintén összhangban van Teilhard
előrejelzésének másik elemével, a magasabb rendű
információtároló és információföldolgozó entitás létrejöttére
vonatkozó elképzelésével. S itt jelenik meg különös hangsúllyal
a virtualitás fogalma. A világháló ugyanis nem csupán passzívan
fölhalmozza és tárolja az információt, hanem benne aktív
információföldolgozó folyamatok zajlanak le, melyeknek
legegyszerűbb – de semmiképpen sem kizárólagos – példája a
tematikus keresés, illetve a hálón lévő anyag folyamatos
indexelése a későbbi hatékony keresés érdekében. Ez pedig a
felhasználók mint személyek számára azt jelenti, hogy a
világháló mint virtuális tér a benne foglalt információkkal
olyan relatív szuverenitással rendelkező, öntörvényű külső
szféraként jelenik meg, amely nem tartozik sem az értelem
nélküli természethez, sem az emberi tudathoz, hanem – Ropolyi
László terminológiájával – egyfajta új, értelmet hordozó,
„harmadik létszférát” képvisel.3
Mindez éppen a Teilhard de Chardin által
fölvázolt fejlődési tendenciával van összhangban, és egyúttal az
ő kozmológiájában nyeri el mélyebb értelmét. Az az
információtechnológiai forradalom és különösképpen az ennek
folyományaként kibontakozó planetáris virtualizáció, amelyet
napjainkban megélünk, Teilhard de Chardin kozmológiájának
kontextusában a nooszféra fejlődésében és az értelem
planetarizációjában bekövetkező új fázis kezdetének jeleként
nyeri el értelmét: egy olyan új fázis kezdetének jeleként, mely
az információs képesség és a szabadságfok növekedésében újabb,
ma még beláthatatlan perspektívákat hordoz magában.
Korunk különös helyet foglal el az emberiség
történetében: az ember két irányban is most teszi meg első – még
kezdetleges – lépéseit az evolúció által számára adott földi
valóság határain kívülre: Teilhard elképzelésével összhangban a
virtuális világok irányában a virtualizációval, és Teilhard e
tekintetben megfogalmazódó pesszimista álláspontjával szemben, a
Naprendszer irányában, a szolarizációval.4
9. A világháló és erkölcsi felelősségünk
Ugyanakkor nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy ez még csak
kezdet, melynek kapcsán továbbra is aktuális Teilhard
figyelmeztetése az eltorzulás, a degenerálódás, a hanyatlás
veszélyéről. Mint láttuk, a francia gondolkodó szerint a
nooszféra jövője nincs automatikusan biztosítva. S ez érvényes
új mozzanatára, a világhálóra is: e háló alkalmas arra, hogy
elnyomó rendszerek vagy az emberi közösségeket félreorientáló
dezinformáció eszközévé váljék, mint amiképpen arra is, hogy a
rombolás, a bomlasztás életellenes tendenciáit közvetítse. S
magában hordoz egy olyan további veszélyt is, amelyet Teilhard
de Chardin nem láthatott előre: a virtuális térben való
barangolás, az ott található képződmények, konstrukciók valós
szellemi és esztétikai élményt nyújtanak, és valós érzelmeket
indukálhatnak. Ennek nyomán pedig e tér nem csupán a tudat, a
gondolkodás, hanem a személyiség egésze számára is a valóságos,
eleven életet helyettesítő illuzórikus világként funkcionálhat,
és függőséget kialakítva szétrombolhatja az áldozatul eső
személyek tényleges életét.
Ha tehát az általunk társadalmi
virtualizációként megjelölt folyamatot a teilhardi kozmológia
kontextusába helyezzük, akkor ezzel az is világossá válik, hogy
az fokozott – sőt, a teilhardi értelemben „kozmikus”–
felelősséget ruház reánk. Az emberiség és ezzel a nooszféra
jövője rajtunk magunkon, egyes embereken és az emberi
közösségeken múlik, és erre gondolva úgy tűnik, hogy az
információtechnológiai forradalom és a planetáris virtualizáció
a jelen társadalmi állapotokból adódóan előbb vagy utóbb
átmeneti határaihoz érkezik. Ugyanis mindaddig, amíg megmaradnak
az emberiség eddigi történetét jellemző represszív hatalmi
viszonyok, a javak elosztásának súlyos egyenlőtlenségei,
valamint a riválisnak tekintett közösségek alávetésére – olykor
elpusztítására – irányuló destruktív tendenciák, a teilhardi
értelemben vett planetarizáció korlátozott marad. Ahhoz, hogy az
emberiség mint egész valóban szabad egyének planetáris
közösségévé váljon, a világháló a maga virtuális közösségeivel
hozzájárulhat ugyan, de önmagában kevés: valós társadalmi
változásokra van szükség, s immár nemcsak egy-egy állam keretein
belül.
Ha kilépünk egy multimédiás virtuális
játékból, annak virtuális valósága elillan. Teilhard de Chardin
jelzi, hogy valós történelmünk perspektíváit is fenyegeti ez a
veszély: az értelem evolúciójának részeseként olyan „nagy
játszmában” veszünk részt, ahol„mi vagyunk a játékosok s egyben
a kártyák, meg a tét is. Semmi sem folytatódik többé, ha
fölkelünk a játékasztaltól.” (Teilhard de Chardin, 1973,
284–285.)
Kulcsszavak: információtechnológiai forradalom, világháló,
virtuális világok, evolúció, Homo sapiens, nooszféra, Teilhard
de Chardin kozmológiája
IRODALOM
Deleuze, Gilles(1966
[1991]): Bergsonism. (Trans. Hugh Tomlinson and Barbara
Habberjam) New York: Zone (Az 1966-ban kiadott eredeti angol
fordítása.) •
WEBCÍM
Hayles, N. Katherine (1999): How We
Became Posthuman: Virtual Bodies in Cybernetics, Literature and
Informatics. Chicago–London: The University of Chicago Press
Heim, Michael (1993):The Metaphysics
of Virtual Reality. New York–Oxford: Oxford University Press
Ropolyi László (2006): Az Internet
természete. Budapest: Typotex Kiadó
Shield, Rob (2003): The Virtual.
London–New York: Routledge Taylor&Francis Group
Spengler, Oswald (1994): A Nyugat
alkonya: A világtörténelem morfológiájának körvonalai I–II.
Budapest: Európa Kiadó
Teilhard de Chardin, Pierre (1973):
Az emberi jelenség. Budapest: Gondolat Kiadó
LÁBJEGYZETEK
1 Az elhangzott
előadás rövid összefoglalója.
<
2 A „virtualitás”
mibenlétének összetett kérdéséről részletesebben vö. pl.:
Hayles, 1999, Heyms, 1993, Ropolyi, 2006, 87–114, Shield, 2003.
<
3 Lásd Ropolyi
László írását a jelen folyóiratszámban.
<
4 Ezért is kifejező
és előremutató Artur C. Clarke regénye, illetve Stanley Kubrik
filmje, a 2001: Űrodüsszeia” hiszen a tudományos fantasztikus
elbeszélés keretében egyszerre tematizálja a szolarizációt és a
virtualizációt.
<
|
|
