Pszichológusok és pedagógusok fel-felvetik,
hogy a világhálón való „állandó lógás” ártalmas függőséget
alakíthat ki a fiatal korosztályban, és ez személyiségük
egyfajta regressziójával fenyeget. Szokás ilyenkor az egykori
neves brit pszichoanalitikus, Donald Winnicott elméletére
hivatkozni, és úgy tekinteni a jelenséget, hogy a hálón függő
személy úgymond visszasüllyed a csecsemőkori tapasztalatszerzés
színterére, az „elég jó anya által biztosított potenciális
térbe”, és ott ragad a labirintusban. Ez az utalás azonban
alapvető félreértésen alapul. Tévedés a világhálót valamifajta
labirintusként szemlélni, és ezt a metaforát követve a virtuális
hálót eleve fizikai értelemben „valóságos” térként fogni fel, a
kapcsolódási lépéseket pedig úgy tekinteni, mint egy kiépített
útvesztőben való bolyongást.
A labirintus – útvesztő, mesterséges
építmény. Célja, hogy fogva tartson egy fenyegető szörnyet,
esetleg megvédjen valamit vagy valakit az illetéktelen
behatolótól, vagy, hogy végighaladva rajta és kijutva belőle,
szimbolikusan újjászülessen a vándor. Végigjárni a labirintust a
legtöbb kultúrában egyfajta beavatási próbát jelent, és célt
érni csak a legalkalmasabbaknak (legbátrabbaknak,
legszerencsésebbeknek), sikerülhet. Letérni az egyedüli helyes
útról pedig azzal fenyeget, hogy talán odaveszünk örökre.
Winnicott a potenciális tér fogalmának
megalkotásánál nem használta a labirintus metaforát.
Ellenkezőleg, bírálta a lélektanban uralkodó tradicionális
szemléletet, amely az életesemények terét radikálisan két részre
bontja: egy „reális”, nyilvános külvilágra, meg egy mások
számára hozzáférhetetlen „belső” lelkivilágra. Ez a felfogás nem
tud számot adni a kétségtelenül létező „köztes”, „átmeneti”
avagy „potenciális” térfajtáról, amely a csecsemőkori
tapasztalatszerzés alapvető jelentőségű terepe, („Az élményeknek
az a köztes tere, amellyel kapcsolatban nem merül fel a kérdés,
hogy vajon egy belső vagy egy külső (másokkal megosztható)
valósághoz tartozik-e…” [Winnicott, 1999, 100., Kiem. B. V.]) A
gondviselő szülő által létesített és folyamatosan biztosított
(nem külső és nem belső) potenciális tér alkotja a csecsemő
élményvilágának fő színterét, és – ez nagyon lényeges – nem
tűnik el véglegesen a későbbi életünk folyamán: „fennmarad abban
az intenzív élményben, mely sajátja a vallásnak, művészeteknek,
az imaginatív életnek, valamint a kreatív tudományos munkának.”
(Winnicott, 1999, 14.) Ez a tér egyben a kulturális élmény
keletkezési helye, ahol – mondja Winnicott – „a folyamatosság
átadja a helyét az összefüggésnek” (Winnicott, 1999, 101.).
„Mit teszünk például, amikor egy
Beethoven-szimfóniát hallgatunk, vagy egy képtárban barangolunk,
vagy a Troilus és Cressidát olvassuk az ágyban, vagy éppen
teniszezünk? Mit csinál egy kisgyermek, amikor anyja
védőszárnyai alatt a padlón ülve játszik? Mit csinál egy
csoportnyi tizenéves egy popkoncerten? A kérdés nemcsak az, mit
csinálunk. Azt is meg kell kérdeznünk: hol vagyunk (ha
egyáltalán vagyunk valahol)? […] Hol vagyunk, amikor azt
tesszük, amit időnk nagy részében tényleg, nevezetesen, amikor
jól érezzük magunkat?” (Winnicott, 1999.105–106.) Ma
nyilvánvalóan azt is kérdezhetné: hol vagyunk, amikor például a
világhálón bóklászunk, böngésszük vagy éppen szerkesztjük a
Wikipédiát, vagy amikor a Facebookon csevegünk a világ másik
felén élő barátunkkal.
Winnicott „Hol vagyunk?” kérdésének mélységét
mostanában kezdjük értékelni, amióta életünkben egyre nagyobb
szerepet játszik a világháló virtuális terében való spontán
tájékozódás. E bolyongás-jelenség kapcsán is értelmetlen
feltenni a kérdést, hogy vajon ez a terep a másokkal
megosztható, külső valósághoz tartozik-e vagy pedig csak az
illető belső világának része.
A háló – szemben az épített, megtervezett
labirintussal – kvázi természeti jelenség, olyan komplex
rendszer, amelynek a szereplők maguk egyszerre építői, használói
és fenntartói. A kapcsolati utak nem léteznek előzetesen (mint a
labirintusban). Barabási Albert-László sosem mulasztja el
hangsúlyozni, hogy különbséget kell tennünk az internet mint
műszakilag megtervezett fizikai rendszer és a világháló, mint
szabadon bővülő, fejlődő információs, kapcsolathálózati rendszer
között. Ilyen értelemben a világhálóba nem lehet
„belegabalyodni” vagy „elveszni”. Könnyen lehet viszont kívül
rekedni az igazán fontos kis világokon, ezért alulinformáltnak
és „láthatatlannak” maradni (Barabási, 2003. 5.).
Mi tehát az az újdonság, ami miatt joggal
beszélhetünk egy új paradigma megjelenéséről? Hiszen hálózatok
létezéséről régóta tudunk, pontosabban: az a gondolat, hogy a
világban nagyon sok olyan komplex jelenség létezik, amelynek
belső struktúrája hálózat-jellegű, |
|
egyáltalán nem újdonság. Amit nem tudtunk, és
most is inkább csak sejtünk, az, hogy mekkora horderejű ez a
felismerés. Megkockáztatható az állítás, hogy a hálózottság a
huszonegyedik század új térélménye. A térészlelés, a térben való
tájékozódás, eligazodás ugyanis nem pusztán biológiai adottság,
és nem is csupán individuális képesség. A személyes térélmény
forrása a „kollektíven létrehozott és átélt realitás. A
térészlelés fejlődését, a világban való eligazodás képességét a
kollektív élményekből való részesedés iránya és mértéke
határozza meg.” (Kállai et al., 1998, 33.)
Már kisiskolás korban leszoktatnak bennünket
a világlátás „gyerekes” módjairól, és megtanítanak a térbeli
dolgok „egyedül helyes” szemléletére: a fent–lent, a közel–távol
fogalmaira, a centrum és a periféria összefüggésének megértésére
stb. Ábrázoláskor pedig elvárják, hogy tartsuk tiszteletben a
valóságos arányokat. Ezzel a mechanikus térszemlélettel a
világháló valóban egyfajta előre rögzített, veszedelmes
labirintusnak tűnhet, ahol a tévelygő könnyen utat téveszt.
A világhálót folyamatosan használó emberek
(köztük nem csak a fiatalok) azonban már kezdettől elsősorban
társas létük kiterjesztésének élményeként élik meg hálózati
interakcióikat. Ez másfelől azt is jelenti, hogy a virtuális
világban való aktív tájékozódása során az átlagos felhasználóban
fontos szerephez jutnak azok a már-már elfeledett, de legalábbis
reflektálatlanul hagyott spontán képességek, amelyekre a
winnicotti értelemben vett, a gondviselőnk által biztosított
potenciális térben tettünk szert egykor.
Ez akkor is így van, ha – mint a webet
feltérképező hálózatkutatók rájöttek, a világháló topológiai
szerkezetéből következően az információhoz való hozzáférés
esélye korántsem demokratikus. Akárhogy is, ha a világháló
sajátosságait a winnicotti ’potenciális tér’ koncepció
segítségével értelmezzük, akkor világossá tehető, hogy a
világháló nem labirintustermészetű jelenség. És viszont: az
utóbbi évtized hálózatkutatási eredményei nagyban
hozzájárulhatnak a winnicotti potenciális tér körüli misztikum
eloszlatásához. A „labirintus” metaforáról a „hálóra” való
áttérés a lélektanban minden bizonnyal nagyon termékenyen
hathatna például a terápiás „út” természetének átértelmezésére.
Az újfajta térélményről lehet beszélni, de
hozzászokni csak konkrét gyakorlati tapasztalatok megszerzésével
lehet. A hálózatelmélet nagy sikerének magyarázata talán
leginkább abban rejlik, hogy az egyre növekvő világháló, együtt
a mobil hálózati eszközökhöz való mind nagyobb tömegek számára
könnyű hozzáféréssel, olyan potenciális teret tart fenn, amely
lehetővé teszi számunkra a virtuális kapcsolatok hálójában való
folyamatos interaktív működést, az eléggé megbízható
információhoz való azonnali hozzáférést, a szerzett információk
mérlegelését és nem utolsósorban a tényleges összekapcsoltság,
hálózottság élményét, megtapasztalását. Nekünk, interaktív
hálózatépítő „lakóknak” éppen ilyen napi tapasztalatokra van
szükségünk ahhoz, hogy végre változás következzen be az újkorban
kialakult – és az iskolai tanulmányaink során valamennyiünkben
szilárd tapasztalattá merevedett „newtoniánus”
térszemléletünkben. Egyre bizonyosabb ugyanis, hogy ami a
virtuális hálózat működtetése révén immár valamennyiünk számára
valódi, átélt térélménnyé válik, nem más, mint az a – sokáig
csak pusztán elvont képletek formájában létező – fizikai tér-idő
koncepció, amely a tudományos gondolkodásban már több mint száz
éve megjelent, s a tudományos gyakorlatban is már legalább fél
százada felváltotta a klasszikus fizika tér- és időszemléletét.
Kulcsszavak: kiterjesztett valóság, hálóelmélet, csecsemőkori
tapasztalat, térélmény, labirintus, Donald Winnicott
IRODALOM
Barabási Albert-László (2003):
Behálózva. Budapest: Magyar Könyvklub
Békés Vera (2007): Hálózat és
(potenciális) térélmény. Café Bábel. 55, 45–55.
Kállai János – Karádi Kázmér – Tényi
Tamás (1998): A térélmény kultúrtörténete és pszichopatológiája.
Budapest: Tertia Kiadó
Winnicott, Donald W. (1990): Játszás
és valóság. Budapest: Animula Kiadó
LÁBJEGYZETEK
* Jelen írás fő
gondolatait egy korábbi tanulmányomban tágabb összefüggésben
tárgyaltam, Békés Vera (2008).
< |
|