Okos és jó városok

Mikor lehet sikeres, sokak által olvasott és a témakör szakemberei által elismert egy tudományos kutatások eredményeit összefoglaló könyv? Mindenekelőtt akkor, ha a szerző olyan témát választ, ami nem pusztán őt érdekli, könyve érdemi problémához új szempontokat adó, meggyőzően érvelő érdemi hozzászólást nyújt. Sokat segít, ha a szerző már korábbi műveivel is bizonyította szakértelmét, nemegyszer pusztán neve kelti fel a potenciális olvasók érdeklődését. Mindez persze korántsem elég a sikerhez, a szerző tehetsége és kreativitása általában nehezen bontakozhat ki, ha nem élvezheti egy megfelelő szellemi és intézményes környezet támogatását.

Z. Karvalits László nevét régóta ismerik azok, akik az információtermelés és terjesztés, terjedés problémái iránt érdeklődnek, szerzőnk igen sokat írt az 1945 utáni évek magyar sajtójáról, az információtermelés számos elméleti kérdéséről, kutatásmódszertani problémákról, lételeme a problémakör irodalmában való elmélyülés. Úttörő szerepet játszott, játszik az információtörténet hazai intézményhálózatának formálásában. Legutóbbi munkái az I. világháború információtörténetével foglalkoznak. Z. Karvalits László azonban korántsem csak az információk világának rabja, tehetsége sokfelé árad, verset, novellát ír, a zene sem áll távol tőle, röviden úgy összegezhetnénk személyisége fő jellemzőjét, hogy a tartalmában és kereteiben is minőségi, gazdag élet titkát kutatja. Így talált rá az ilyen élet lehetséges optimális keretét adó „okos városok” témájára. A nem mindennapi személyiség rátalált arra a nem mindennapi intézményre is, amely két évig biztosított számára ösztöndíjat ahhoz, hogy ebben a könyvben összefoglalja mondanivalóját az élhető, „okos városok” jellemzőiről. Ez az intézmény a kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete (Institute of Advanced Study Kőszeg, rövidítve IASK,) amely egy negyedszázada alapítványi formában működött társadalomtudományi kutató és oktató intézmény (Társadalomtudományok és Európa-tanulmányok Intézet, angol nyelvű rövidítéssel ISES) folytatójaként 2016 januárja óta olyan projektekkel foglalkozik, amelyek természettudósok, társadalomtudósok, alkotóművészek kooperációját feltételezik. Önmeghatározása szerint „tudományágakon átívelő kreatív közeget biztosít a tudományok és művészetek terén zajló kutatásnak, innovációnak, illetve fejlesztésnek” a fenntarthatóság múlt-, jelen- és jövőbeli kihívásait célozza meg, s elkötelezett az iránt, hogy a változó és növekvő társadalmi igényeket szolgálja, a nyílt párbeszéd, élvonalbeli kutatás, valamint magas színvonalú publikációk és számos érdekcsoportot érintő ügyekben felelősségteljes szakpolitikai javaslatok útján. Az intézet legátfogóbb, legkiterjedtebb, legnagyobb hatású munkája a Kreatív város – fenntartható vidék projekt (rövidítve KRAFT), amelynek elméleti alapjait Miszlivetz Ferenc és munkatársai dolgozták ki és publikálták először a Kreatív városok és fenntarthatóság – Javaslatok a Duna-stratégia megvalósítására Nyugat-Pannónia példáján című kötetben (Kőszeg–Szombathely, 2012). Erre építve indulhatott el a munka Kőszeg város példáján, kormánytámogatással, egy tág perspektívájú, a Nyugat-Dunántúl hosszú távú regionális fejlesztési lehetőségeit vizsgáló terv célkitűzéseihez illesztve. A munka eddigi eredményei számos publikációban kaptak nyilvánosságot, az elmúlt év őszén Miszlivetz Ferenc szerkesztésében, a Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete kiadásában Kisvárosok reneszánsza. A kőszegi példa címmel megjelent kötetet Csepeli György ismertette a Magyar Tudomány 2017/3. számában. Ebbe a tanulmánygyűjteménybe is írt Z. Karvalits László, aki most önálló kötetben összegezte kutatási eredményeit. A két kőszegi ösztöndíjas évről számot adó, monográfiává kikerekedett tanulmánysorozatot három nagy téma köré szerkesztette az igen lendületesen fogalmazó, nemegyszer szokatlan szófordulatokkal, metaforákkal is élő szerző. A három téma három nagy fejezete széles ívet alkot: először elméleteket „ráz szét, kever és rendez újra”, majd az elmélettől a gyakorlat felé fordul, végül pedig a gyakorlat módszertanáról ír.

Mi különbözteti meg az okos (smart) várost és okos polgárait azoktól a városoktól, amelyekre ez a jelző nem alkalmazható? Lehet-e minden várost okossá tenni? Vannak-e különlegesen okos városok, kijelölhetjük e netán a legokosabbat a világon? A könyv legnagyobb érdeme, hogy tisztázni tudja ezeket az alapkérdéseket, hiszen, ahogy a Bevezetés fogalmaz: „az okos város” fogalmában mostanra „szinte minden fel is oldódott, amit az eszközökkel/megoldásokkal párosított tudás kapcsán valaha gondoltak…” (7.).

A meghatározás első eleme a városnagyságra vonatkozik. Sokan foglalkoznak a metropoliszok lehetőségeivel, szerzőnket azonban leginkább a kis és közepes (100 000 lakos alatti) városok érdeklik, hiszen (meglepő adat) mind Európában, mind Magyarországon a városlakók többsége ilyen méretű helységekben él, nálunk a hétmillió városlakóból négymillió. 336 ilyen városunk van, a könyv ezek problémáira, lehetőségeire összpontosít.

A tiszta fogalmakat rendületlen következetességgel kereső szerző szerint a legfontosabb alapkérdés a technológiai és társadalmi szempontok viszonyának tisztázása. Számos informatikai cég ugyanis információtechnológiai eszközökkel kívánja javítani a városok életminőségét, s erre természetesen saját fejlesztésű eszközeit tartja a legalkalmasabbnak. A könyv alaptézise (amelyet számos jeles szerző érveire épít) szerint a technológiai oldal csak kiegészítő szerepet játszhat, az okosság igazi forrása a jól megválasztott gazdasági tevékenység, a jól szabályozott mobilitás, a jól kommunikáló hálózatok, a környezet, a természeti erőforrások fenntarthatóságra figyelő kezelése, a tényleges és nem csak formális részvételi demokrácia, a szellemi tőke körültekintő hasznosítása. Az emberi erőforrás (ezt az embert puszta erőforrásnak minősítő fogalmat is a technológiai szemléletmód honosította meg) kreativitásának egyik legmélyebbről bugyogó forrása a kulturális örökség újrafelfedezése, az erre épülő örökségipar, s e téren különösen tanulságos Kőszeg példája. Ebben a könyvben Kőszeg csak egy példa a sok közül: fogalmi keretei az intézmények, folyamatok és rendszerek, amelyek révén hasznosíthatóak az erőforrások (emberek, eszközök és tartalmak). Az okosság a szerző értelmezésében azonban csak eszköz a „jó város” létrehozásához. Ennek leírása során a szerző nem szűkölködik a jelzőkben: alkalmazkodó, öngyógyító, érző, válaszképes, fenntartható, zöld, egészséges, biztonságos, kreatív, innovatív, bevonó, egyenlő, igazságos, nyílt, átlátható multikulturális, kevert, összekötő, hálózatba kapcsolt. Mindezeket a jellemzőket egyesítő város persze aligha létezik, de tervezésnél, értékelésnél jó szolgálatot tehet egy ilyen ideáltipikus viszonyítási pont.

Az ideáltipikus városhoz közelítést tudással tudást kormányzó tudásvárosok tudják megvalósítani. A tudásvagyon a mai kommunikációs lehetőségek mellett könnyen hasznosítható, érvel a szerző. Ez nem cáfolható állítás, de hozzá kell tennünk, hogy ezek a lehetőségek a versenyt nemcsak a kreativitás serkentőjévé, hanem öldöklővé is tehetik. A tudásváros leggyakrabban emlegetett jellemzői a tágabb és szűkebb értelemben vett hatékony környezetérzékelés, a legjobb megoldások feltalálásának és kreatív alkalmazásának képessége, leginkább pedig az ún reziliencia, amely ebben az összefüggésben a különböző jellegű válságok utáni újjáépítés, újrakezdés képességét jelenti. E tudás magas szintű technológiai háttere, hardvere, ún. kemény infrastruktúrája csak a városi döntéshozók és végrehajtók „puha infrastruktúráján” keresztül hasznosulhat. A könyvben részletezett sokágú nemzetközi tapasztalat azt mutatja, hogy az életminőséget különösen javítják a jól megválasztott közösségi infrastruktúrák, így például olyan közösségi helyiségek, ahol barkácsolni, tapasztalatokat cserélni, játszani lehet. A közösségi fogyasztás hatékonyan erősíti a lokális közösségek kohézióját, érdekérvényesítési képességüket. Igen innovatív ötlet a szomszédságok online

közösségekbe szervezése (hiperlokális aktivizmus) és így a kapcsolati hálók bővítése és erősítése. A szerző számos, a világ különböző részeiről hozott példa elemzésére alapozza általános tételeit. Budapest sajnos csak negatív példaként szerepel: véleménye szerint Közép-Európa legkedvezőbb kiindulási adottságokkal rendelkező városa ugyanis „az elmúlt harminc évben egyetlen irányítási  ciklusban sem mutatott fel egyetlen perspektivikus elemet sem” (52.). A pozitív ellenpontok többek között Brisbane, Barcelona, Dublin, de sikerükhöz korántsem volt elegendő a klasszikus városfejlesztési imperatívusz: napsütés, szaktudás és nyüzsgés. Az új kőszegi intézet szellemi útmutatója, Hankiss Elemér gondolatával élve: szükség van mindezeken kívül egy kritikus tömegre, kiválóság-szigetekre, hálózatokba építettségre, amelyek legkönnyebben kultúrák találkozási helyein (mint amilyen Kőszeg) tapasztalhatóak. Szerzőnk igen érdekes gondolata, hogy erőforráshiányos helyzetben (és Magyarországra ez a jellemző) pusztán az elmaradottság mérséklése jövőorientált beruházások nélkül inkább növeli, mint csökkenti a leszakadás mértékét. A sok milliárdot felemésztő díszkövezetes, szökőkutas városközpont-rehabilitációk stratégiailag értéktelenek, ha nem kapcsolódnak új munkahelyeket teremtő, tág perspektívát nyújtó, tudást gazdagító beruházásokhoz. Stratégiailag minden bizonnyal igaz ez az állítás, fűzhetjük hozzá, de régiónkban túl sokáig helyeztük előtérbe a jövőt a jelennel szemben, így a mindennapjainkat kellemesebbé tevő építkezések életmódjavító hatását tévedés lenne alábecsülni.

A kisebb tudásvárosok első külföldi példája a könyvben Raguza/Dubrovnik, amely 1358-tól 1808-ig változó külső viszonyok között tudta megőrizni autonómiáját, és ezt a polgárság aktív részvételére építő bölcs városvezetésnek is köszönhette. Egyes szerzők a világ „első tudásvárosának” nevezik Raguzát, ahol közel fél évezreden át működött sikeresen soknyelvű, sokkultúrájú közösség. A városvezetés bölcsességének legfrissebb példájaként polgáraik védelmében korlátozták az életminőségüket veszélyeztető tömegturizmust. Nem várná az olvasó, hogy a tudásalapú városkormányzás első magyarországi példájaként Nyíregyházáról esik szó. A 18. század második felében és a 19. század első negyede során szlovák és német ajkú evangélikusokkal, majd számos egyéb etnikumú és társadalmi státusú betelepülőkkel nyolc-tízszeresére nőtt a település lakónak 1830 körül kb. 17 ezerre rúgó száma. „A sok nyelv, vallás és mesterség birtokosai révén a város lakóinak fejében megtestesülő tudásállomány messze felülmúlta a környező települések tradicionális tudásszintjét […], az importált tudások gazdasági és társadalmi innovációba fordultak” (79–80.).

A könyv talán legérdekesebb példasorozata arról szól, miként válhat egy város egyes szakterületek „világfővárosává”. Sok város élt már ezzel a lehetőséggel, így ismerjük Párizst a divat, New Orleanst a jazz, Bécset a zene világfővárosaként, így lehet Szingapúr a világ legintelligensebb kikötője. Karvalits László szerint azonban a világfővárossá válás lehetősége nem pusztán a nagyvárosok privilégiuma, próbálkozhatnak vele kisebb települések is. Szerinte Magyarországon legalább tucatnyi kisebb településnek lehetne erre esélye. A könyv elgondolkoztató javaslatokat tesz a világfővárossá válásra, így Szegeden már el is kezdődött az ottani sikeres informatikai fejlesztések eredményeire építő mozgalom: legyen Szeged a nyílt paradigma fővárosa (Open Szeged). Lökősháza a fényfestészet, Ipolytarnóc a geológiai célzatú szervezett tudományos diákturizmus világfővárosává válhatna. A nemzetközi tapasztalatok szerint sok turistát vonz a világfőváros brand, a recenzens azonban alapos megfontolást javasol ilyen akciók beindítása előtt. Így például nem valószínű, hogy sok turista számára válna különösen vonzóvá a szerző javaslatára a kullancskutatás világfővárosává nyilvánítandó Zalaegerszeg.

Zalaegerszegnek amúgy külön fejezetet szentel a szerző, a várost a víz és vízpart stratégiai lehetőségei szempontjából vizsgálja. A víz hagyományosan egyszerre erő- és veszélyforrás. Érthető módon általában a veszélyelhárítás áll a vízgazdálkodás előterében, azonban a „szenvedélyes haladástudattal” végzett folyószabályozások igen sok környezeti ártalommal is jártak. Az ipari társadalomból a sokkal kevesebb ipari célú vízfelhasználást igénylő információs társadalomba vezető átmenet világtörténeti fordulata új lehetőségeket adott a „vizes területek” revitalizációjára, vízközpontú fejlesztési stratégiák kialakítására. A könyv egyik érdekes pozitív példája a bakonyi falu, Pápateszér esete, amelynek malomtóhálózatát a malomipar összeomlása után turisztikai célpontként sikerült revitalizálni. Negatív példa az Eger patak medrébe épített, autómentes környezetben felesleges kerékpárút.

A termékeny gondolat erejét illusztrálja a dél-csehországi különleges szépségű Český Krumlov esete. 2013 közepén egy csehül is beszélő svájci társadalomtudós, aki a világ legjobb egyetemein tanult, dolgozott a Világbanknál, az ENSZ-nél, nagyvállalatoknál egy, az új típusú a társadalmi innovációt segítő és abból profitáló egyetem tervével kereste meg a városvezetést. Egy évek óta kihasználatlan korábbi katonai területen akarta elkezdeni egy ilyen intézmény fejlesztését. Néhány hónap alatt az általa vezetett kutatói csoport eljutott egy szándéknyilatkozat aláírásáig a városvezetéssel. A konkretizálás fontos állomása volt 2015 júniusában egy önkormányzati testületi ülés, amelynek előkészítői anyagai a sok bizonytalansági tényező miatt e projekt leállítását javasolták. Az ülésen napirend előtt a svájci társadalomtudós, Gaudenz Assenza azt mondta, hogy csak konszenzusos megoldást tud elképzelni, annak híján nem kívánja erőltetni a munkálatok továbbvitelét. S láss csodát: a testület tízperces tanácskozás után egyhangúan igent mondott a tervre. Mi történhetett? A magyarázat a könyv legkeserűbb s egyben legoptimistább két mondata: „Mintha posztmodern egérlyukon keresztül, egy spirituális pillanatra egymásra találtak volna azok, aki egy szétnyűtt, megbecstelenített, korrupt és kiüresedett képviseleti demokrácia öntőformáiban valójában nem nagyon képviselnek már senkit és semmit, csak magukat, meg azok, akik a hatalom sáncain túl, de egyetemleges felelősségérzettől hajtva a világ jobbá tételén serénykednek és eközben egyetlen fegyverük az ész és a szív. És evvel megnyílt a reménynek egy új dimenziója… (120.)

A szerző habitusa és a könyv egész logikája inkább a reményt láttatja, ezért is foglalja össze a harmadik rész a tudásalapú fejlesztés módszertanát általában és Kőszegre konkretizálva. Plasztikusan láttatja az opciókat, a rendszerezés alapja az erőforrások és a tudati tényezők viszonya. Az opciók Kőszeg esetében (de más városokra is alkalmazhatóan): májusi fagy, azaz sok tudás, kevés erőforrás; szüret: sok tudás, sok erőforrás; lápvilág: tudatlanság és erőforráshiány; kisgömböc: sok erőforrás, „de nincsen ész”. A szerző reménye a szüret, félelme a többi esetleges kibontakozási lehetőség. Annak elősegítésére, hogy minél több szüret legyen, a záró oldalakon részletes módszertani javaslatokat olvashatunk, amelyeket egy a könyvhöz mellékelt folyamatábra is illusztrál. A vonatkozó szakzsargon következetes használata nem fedi el az igen gyakorlatias, kilenc pontba foglalt, vezetői összefoglalónak is tekinthető szakpolitikai ajánlásokat.

Az ajánlások lényege igen egyszerű, de gyakran elfelejtett igazság: sokfelé figyelő, elemző gondolkodás előzze meg a döntéseket és cselekvéseket, hiszen a könyv Európa lakosságának és azon belül Magyarország lakosságának is többségét érintő témákat tárgyal. Az egyszerre hezitáló, mérlegelő és ugyanakkor szenvedélyes cselekvésvágytól vezérelt, jól olvasható mű minden városlakó figyelmére érdemes, rövidesen várhatjuk angol változatának megjelenését. (Z. Karvalics László: Okos városok, kérdő- és felkiáltójelekkel. Tudósítás két kőszegi KRAFT-évről. [IASK-KRAFT könyvek. A sorozatot szerkeszti: Miszlivetz Ferenc]. Szombathely–Kőszeg: Savaria University Press– Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete, 2017, 175 p.)

Pók Attila

történész