Magyar Tudomány • 2017 9 • Hideg Éva

1. A jövőkutatás paradigmatikus metaelemzése

és annak főbb eredményei

Kiinduló feltevésem, hogy a jövőkutatás mint a tudományok rendszeréhez tartozó terület rendelkezik paradigmákkal, amelyek módszertani mintákat nyújtanak kutatási tárgyának vizsgálatához. Paradigma alatt azt értem, ahogyan azt Thomas Kuhn meghatározta az 1960-as években. Ő a paradigmát így fogalmazta meg: „Ezeken olyan, általánosan elismert tudományos eredményeket értek, amelyek egy bizonyos időszakban a tudományos kutatók egy közössége számára problémáik és problémamegoldásaik modelljeként szolgálnak.” (Kuhn, 1984, 11.) E definícióból következik, hogy a paradigma dinamikus kategória, vagyis átalakítható és változtatható, ha azt a tudományos közösség a tudományt érő különböző külső hatásokra, illetve belső módszertani innovációira alapozottan véghez viszi.

A paradigmával kapcsolatos bonyolult és sokrétű változások elemzés, pontosabban metaelemzés tárgyává tehetők akkor, ha a reflexív elemző képes megérteni és rekonstruálni az egyes paradigmák lényegét és változásuk, evolúciójuk ok-okozati és kölcsönhatásokon alapuló rendszerét. Az elemzés metaszintje jelenti egyrészt az egyes paradigmák belülről való ismeretét, másrészt az egyes paradigmák és átváltásuk külső és felülről történő látásmódját, valamint a külső és a belső tényezők közötti kölcsönös kapcsolatok megismerését. Loet Leydesdorff szerint erre képes lehet egy reflexív résztvevő megfigyelő, mert „…egy négydimenziós elme képes fordítási rendszerek között fordítani. A különféle paradigmák csak »majdnem inkommenzurábilisak« maradnak abban az értelemben, ahogy egy evolúciós rendszer majdnem szétbonthatatlan marad.” (Leydesdorff, 2007, 101.) A metaelemzés gyakorlatilag egymással összefüggő időbeni és térbeni összehasonlító vizsgálatokat jelent egy vagy több tudományterület paradigmáira vonatkozóan. Ezek a vizsgálatok és elemzések elméleti-módszertani és gyakorlati alkalmazással foglalkozó szakirodalmak széles körének feldolgozásán kell hogy alapuljanak.

2.1. A jövőkutatási paradigma dinamikus mátrixsémája • A jövőkutatásban az időbeni és a térbeni metaelemzések alapját az a szakmai vagy diszciplináris paradigmamátrix képezi, amelynek összetevőit Kuhn nyomán (Kuhn, 1984) Egon Guba és Yvonna Lincoln határozták meg (Guba – Lincoln, 1994), majd pedig azt John Heron és Peter Reason egy további összetevővel, a kutatási eredmények „jósága” és hasznosíthatósága komponenssel bővítették (Heron – Reason, 1997). A jövőkutatás sajátosságait figyelembe véve ezt a paradigmamátrixot a kutatás tárgya összetevővel tovább bővítettem és dinamizáltam saját metaelemzésem számára (Hideg, 2012). (1. táblázat)

A paradigmának ez a részletes leírása azért képez mátrixsémát, mert az összetevőknek is vannak időtől függő ún. értelmezési tartományai, és az egyes paradigma-összetevők jellemzőinek pedig szintén időtől függő ún. értékkészletei. Ebben a formában használva a paradigmát feltárhatók és rekonstruálhatók az egyes paradigmák, paradigmavariánsok és paradigmaváltások a jövőkutatás eddigi történetében. Szintén feltárhatók és értelmezhetők a jelenleg folyó szaktudományi viták tanulmányozása alapján a folyamatban levő elméleti-módszertani fejlesztések, valamint a paradigmafejlesztések újabb irányai.

2.2. A jövőkutatás paradigmatikus fejlődési útja • A metaelemzés eredményeként¹ az adódott, hogy az 1960-as években létrejött jövőkutatás tudománya olyan társadalomtudományi terület, amely a humán jövő előzetes feltárására és megismerésére törekszik. Pozitivista paradigmát fejlesztett ki, amelynek segítségével a múlt és a jelen törvényszerűségeinek és trendjeinek vizsgálatára építve a majdan elkövetkező valószínű jövő, jövők előrejelzését végzi.

Ez a paradigma azonban nem használható olyan időszakokban, amikor hirtelen és nem kiszámítható változások kezdik el formálni a jövőt, vagyis széles körben elterjedt az instabilitás, illetve annak felismerése. Az 1990-es években a jövőkutatáson belül zajló tudományos viták ráirányították a figyelmet arra, hogy eleve lehetetlen megjósolni a humán jövőt, és a jövőkutatásnak be kell érnie a jövőbeni lehetőségek, valamint a jövőformáló emberi elképzelések és tevékenységek tanulmányozásával. Ezt a paradigmaváltásba torkolló szemléletváltást segítette elő a posztmodern korszakváltás a szellemi és a kulturális életben, a globalizáció és a szocialista világrendszer rendszerváltása. Az ezredfordulóra a jövőkutatásban már két új paradigma, az evolúciós és a kritikai terjedtek el. A paradigmaváltást mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a jövőkutatás az angol szaknyelvben egyre inkább futures studies kifejezésre váltott át a futures research-ről.

A két új paradigma egymással is versengő paradigmaként lépett fel. Amíg az evolúciós paradigma a jövő komplex és ún. evolúciós mintázatokban megtestesülő lehetséges jövőinek vizsgálatát tekinti fő céljának, addig a kritikai paradigma azt hangsúlyozza, hogy a jövőket a jelenben alakítják ki a társadalom humán stakeholderei, akik rendelkeznek előrelátó, ún. foresight képességgel, és akik valójában érintettek és érdekeltek a jövő formálásában. Az evolúciós paradigma szerint viszont a stakeholderek csak egyik fontos ágenstípusai a humán jövő alakulásának, hiszen nem lehet tetszőlegesen formálni a jövőt továbbra sem. A kritikai paradigma képviselői viszont a jövőformálás korlátjait csakis az emberi tényezőben, a stakeholderek képességeinek és szellemi kapacitásának vagy akaratának elégtelenségében látják és láttatják. A jövőkutató munkáját is azért tartják fontosnak, hogy az segítsen felszínre hozni a jövőfelfogások és -elgondolások mind szélesebb körét, továbbá elemzésével és értékelésével segítse elő azok folyamatos társadalmi diskurzusát.

A jelenleg folyó szakmai viták és előrejelzés-/foresight-készítési gyakorlatok afelé mutatnak, hogy a jövőkutatás olyan egyesített jövőelméleten dolgozik, amely képes tanulmányozni a humán jövőformálásban szerepet játszó aktorok és stakeholderek foresight tevékenységét, illetve alapokat nyújtani jövőformáló tevékenységükhöz, és azoknak az intézményesüléséhez. Ezek a feladatok már nem paradigmaversenyben, hanem egy integrációt lehetővé tevő újabb paradigmaváltás révén oldhatók majd meg (Hideg, 2012, 2013). Erre az újabb jövőkutatási művelési módra utal az integrált jövőkutatás – az ún. integral futures – megnevezés, amelynek révén a lehetséges, az elfogadható és/vagy a kívánatos, a megvalósítható és formálódó jövők egyaránt feltárhatók, elemezhetők és rendszerbe foglalhatóak. (Az integrált jövőkutatás paradigmáiról a 2.2. alpontban lesz szó.) Az 1. ábra foglalja össze a jövőkutatási paradigmák fejlődésének útját.

2. A formálódó integrált jövőkutatási tevékenység területei és paradigmái

Jelenleg a jövőkutatás paradigmatikus fejlesztését azok a kihívások serkentik, amelyek a fenntarthatóság megteremtése, a demokratikus részvétel iránti igény terjedése és az infokommunikációs technológia (IKT) által lehetővé tett célzott tudásintegráció körül merülnek fel. A fenntarthatóság elsősorban a természeti környezettel kapcsolatban jelentkezik, de társadalmi vonatkozásokban is egyre fontosabbá válik a globálissá vált világunkban a migráció egyre erősödő hullámaival, a szegénység és gazdagság végzetes polarizációjával szemben. A demokratikus részvétel iránti növekvő igény az érintettek, a stakeholderek saját jövőjük alakításába történő részvétele tekintetében érinti közvetlenül a jövőkutatás művelését. Az IKT olyan technológiai szervezőerő, amely életünk minden területének, közte a jövővel foglalkozásnak is új formát nyújt: soha nem látott mértékben megnöveli az információ tömegét, és annak sokcélú, integrált és interaktív termelését és hasznosítását kínálja.

2.1. Az integrált jövőkutatás mint kutatási és gyakorlati tevékenységek kapcsolatrendszere • E kihívások egyaránt érintik a jövőkutatás-paradigma összetevőinek tárgykörét és azok értelmezési kérdéseit, valamint azokon keresztül a jövőkutatás művelésének átrendeződését. A felszínen könnyebb észrevenni a jövőkutatás művelésének átrendeződését, amely abba az irányba tart, hogy differenciálódnak a jövőkutatás egyes témáival foglalkozó jövőkutatói tevékenységek. Vannak olyan jövőkutatási tevékenységek, amelyek inkább a jövő mibenlétének filozófiai, elméleti konstrukciós és dekonstrukciós kérdéseire, a jelen társadalmak jövőfelfogásainak feltárására stb. összpontosítanak, míg mások inkább arra irányulnak, hogy a jövőfeltáró folyamatokat egységes, integrált rendszerbe foglalják annak érdekében, hogy azokat az ismereteket a gyakorlatban egyre jobban terjedő szervezeti-intézményi jövőkutatás művelői intézményük komplex jövőproblémáinak megoldására fel tudják használni. Vagyis az integrált jövőkutatás a jövőkutatás művelésének differenciálódása – elméleti és gyakorlati foresight/jövőkutatásra bomlása – és a jövőkutatás szakmásodása révén alakulhat ki, amely tevékenységek megőrzik kölcsönös kapcsolatukat is, hiszen a társadalmi intézményekbe, szervezetekbe beépülő saját jövőkutatási praxis mindkét jövőkutatási tudományrésznek gyakorlati terepe és kutatási tárgya is. Ezt a formálódó kapcsolatrendszert a 2. ábra szemlélteti.

2. ábra • Az integrált jövőkutatás értelmezése (forrás: Hideg, 2012, 156.)

A jövőkutatás e differenciálódási tendenciák mellett és azzal együtt fejlődik az integráció irányába, mert belső, kölcsönható kapcsolatrendszere révén egyre inkább képessé válik a különféle tudások tudományos módszertanú integrációjára. Fejleszti azt a látásmódját, képességét és módszertanát, hogy integrálni tudja egyrészt a big data révén előálló hatalmas és egyre bővülő információforrásból kinyerhető dinamikus mintázatokat, másrészt a stakeholderek megélt élethelyzetéből spontánul és tudatosan képződő jövőelképzeléseket és -várakozásokat, valamint e két alapvető jövőinformáció-forrás egymásra vonatkoztatását és összeépítését jövőformáló szerepük feltárása érdekében. Ehhez az információintegráláshoz és annak folyamatossá tételéhez kell megteremtenie az elméleti és a gyakorlati jövőkutatásnak az elméleti és a módszertani alapokat és eszköztárat oly módon, hogy azok megbízhatónak, hasznosíthatónak minősüljenek paradigmatikus értelemben és a társadalmi intézmények számára is. (A jövőinformációk integrálásáról informál a 3. ábra.)

2.2. Az integrált jövőkutatás tudományterületi paradigmái • A napjainkban folyó paradigmaváltás révén formálódó integrált jövőkutatás tudománya egy egymáshoz szorosan kapcsolódó elméleti és egy gyakorlati tudományos részterületre is bomlik. Mindegyik részterület akkor tud fejlődni, ha jövőfelfogásához, kutatási céljához, tárgyához stb. illeszkedő paradigmát is épít.

A szakirodalomban folyó viták és közelítésmódok körvonalai alapján fellelhető egy olyan markáns vonal,² amelynek mentén az elméleti jövőkutatás az ún. koevolúciós paradigma mellett építkezik. Ez a paradigma olyan metaparadigma, amely a jövőkutatás területén alkalmas arra, hogy a változó

jövővalóságot olyan mentális és gondolati konstrukciók folyamatos termeléseként fogja fel, amelyek tárgya a komplex, humán és nemhumán komponensek és azok egymásra ható rendszere. Vagyis olyan világfelfogást képvisel, amelyben az ember és külső világának egymásra ható és egymáshoz igazodó változásának folyamatos leképzése a komplex és holisztikus dinamika gondolati konstrukciójának és rekonstrukciójának folyamatát jelenti az időkategóriák jelenidejűsítése mellett. A kutató e kutatási folyamatban megfigyelő résztvevői pozícióban dolgozik azzal a céllal, hogy módszertani fejlesztései és eredményei a gyakorlatban alkalmazhatóak és a jövőkutatási gyakorlat tanulmányozása révén is továbbfejleszthetőek legyenek (Giaoutzi – Sapio, 2013).

Ezzel szemben az integrált jövőkutatás gyakorlati jövőkutatása mint tudományos részterület a participációs paradigma, pontosabban metaparadigma mentén építkezik. E paradigma világfelfogásának középpontjában az ember és közössége által gerjesztett jövőformáló változások állnak. Alapfeltevése az, hogy minden társadalmi és közösségi változás a közösséghez tartozó emberek participatív részvételével jön létre, amelynek első fázisa a jövőformáló gondolatok egymásra reflektáló dialógusa, majd pedig az így gerjesztett társadalmi tanulási folyamat révén egyre részletesebb és többféle tudásféleséget ötvöző jövőelképzelések jönnek létre, és válnak széles körben ismertté. A gyakorlati jövőkutatás kutatója résztvevő megfigyelőként foglalkozik azzal, hogy miként lehet a participatív eljárások mind szélesebb körét alkalmazni és fejleszteni, hogyan lehet azokat egy jövőfeltáró és -formáló folyamattá szervezni, miként lehet a potenciális résztvevőket egyenrangú félként bekapcsolni a jövőről folyó dialógusba és tudásintegrációba úgy, hogy a folyamat egésze transzparens legyen, valamint a szabad és kreatív kommunikáció követelményeinek is megfeleljen (Borch et al., 2013).

A gyakorlati jövőkutatás paradigmája tehát egy folyamatszervező és módszertani paradigma, amely nem a jövőfeltárás és -formálás tárgyi-tartalmi vonatkozásaival foglalkozik, mint a koevolúciós paradigma, hanem csak azzal, hogy miként önthető társadalmi és szervezeti formába a társadalom jövővel foglalkozó jövőformáló tevékenysége. Ebből következően ez a részterület csak akkor képes jól működni, ha szoros kapcsolatot tart fenn mind az elméleti jövőkutatással, mind pedig a jövőkutatási gyakorlattal, azzal a tevékenységgel, hogy egyes emberek, embercsoportok, szervezetek miként alkotják meg a jövőjüket a maguk számára.

Az integrált jövőkutatás praxisa és mindennapi gyakorlata viszont olyan jövőfeltáró és -alkotó, valamint IKT-vel támogatott interaktív előrejelző vagy előretekintő/foresight folyamat, amely vagy spontánul vagy jövőmenedzsment közreműködésével szerveződik és folyik (Hideg – Nováky, 2012). Ez a praxis mind az elméleti, mind a gyakorlati jövőkutatás számára valós tudományos kutatási tárgyat képez, és terepe a tudományos eredmények gyakorlati alkalmazásának is.

3. A jövőkutatási paradigmák kapcsolódása
a metaparadigmákhoz

A dinamikus paradigmamátrix bevált kutatási segédeszköznek bizonyult ahhoz, hogy segítségével a jövőkutatási paradigmák rekonstrukciója és az integrált jövőkutatás formálódó paradigmáinak körvonalazása megvalósulhasson. Minthogy a dinamikus paradigmamártix olyan standard összetevőket tartalmaz, amelyek segítségével más tudományterületek paradigmái is feltárhatók, ezért azok összehasonlító vizsgálata is elvégezhető. A jövőkutatási paradigmák szemszögéből az állapítható meg, hogy a jövőkutatás eddig kialakult paradigmái mind olyan paradigmák, amelyek más tudományterületeken is használatosak, vagyis metaparadigmák egy sajátos területre igazítva.

A pozitivista paradigma, amely a legkorábban alakult ki a jövőkutatásban, az 1960-as években minden társadalomtudományi területre jellemző volt, sőt olyan céllal vált használatossá, hogy csak ez a paradigma biztosíthatja a társadalmi vizsgálódások tudományosságát. Ennek volt köszönhető a társadalmi valóság objektív megismerésére törekvés és az empirikus-analitikus módszertan használatának elterjesztése. Ez a sajátosság a jövőkutatás területén is kötelezően megjelent a kvantitatív trendek feltárásában és azok jövőre történő kivetítésében.

Az evolúciós és a kritikai paradigmák szintén metaparadigmák, amelyek az 1980-as és 1990-es években terjedtek el a társadalomtudományok területén. Az evolúciós paradigma azért tűnt ígéretesnek, mert a dinamikus változásokat olyan szemlélettel és módszerrel próbálta meg kezelni a társadalmi, köztük a jövőkutatási területeken, amely egy természeti mechanizmus, a biológiai evolúció ismeretéből származott, annak általánosításából született meg. Az evolúciós paradigmának ez az általánosítása a biológián kívüli dinamikát is tanulmányozó természettudományokat is meghódította, így az valóban gondolkodási divatirányzattá vált. Az evolúciós paradigma a jövőkutatásban is elterjedt azzal a reménnyel és ígérettel, hogy az evolúció általánosítása révén a nyílt, komplex rendszerek időbeni változásának mintázatai alaposabb ismereteket nyújtanak a lehetséges jövőkről, mint a trendextrapoláció.

A kritikai paradigma bár szintén metaparadigma, de csak a társadalomtudományok és a bölcsészet területén tudott teret nyerni. Ez a paradigma nem a tudományok mindennapjaiban használt kritikára épít, hanem a kritika alatt azt érti, hogy az ember állandóan érzékel, reflektál és választ ad arra, ahogyan környezetét, önmagát és közösségét megfigyeli, a nyert új információkat és tapasztalatokat értelmezi, mérlegeli és értékeli. Vagyis a humán világ ember által interaktívan konstruált, amely dekonstrukcióval és rekonstrukcióval megismerhető, illetve a kritika révén konstruálható is. A jövőkutatásban e metaparadigma megjelenése azzal járt, hogy a jövők emberi-társadalmi konstrukció eredményeként állnak elő, és ezeket a jövőalkotó foresight folyamatokat a jövőkutató tanulmányozhatja és menedzselheti. Ezzel a jövőkutatás vagy foresight tevékenység a bölcsészet felé tett lépéseket olyannyira, hogy például az Európai Unióban a jövőkutatás az ún. Humanities kutatási területek közé tartozik.

Az integrált jövőkutatás említett és formálódó paradigmái szintén metaparadigmákhoz kapcsolódnak. A koevolúciós paradigma olyan összetett, interdiszciplináris kutatási területeken kezd terjedni, mint az ökológia, etológia, humánetológia, klímakutatás stb., ahol fontos hipotézis és szemléletmód az evolúciós rendszerek egymásra hatása és azok komplex dinamikája, vagyis a nyílt és kölcsönható dinamikus rendszerek rendszerelmélete. A koevolúciós metaparadigma sok rokon vonást mutat a konnektivizmussal, amely a kognitív tudományok területének mainstream paradigmája. A koevolúciós paradigma tulajdonképpen dinamikus konnektivizmus, ahol az emergenciáknak meghatározó szerepük van a változások generálásában. A koevolúciós metaparadigmában a kutató megfigyelő résztvevő, hiszen ő is alkotórésze az egymásra ható és összekapcsolódó dinamikus rendszereknek, továbbá azok dinamikájának egyik alakító tényezője is. A jövőkutatásban ezért a hipotézisért és szemléletmódért értékes ez a paradigma, hiszen a jövő a humán és a nem humán típusú rendszerkapcsolatok dinamikájaként alakul, az emberi tényezőt képviselő stakeholderek ilyen szemléletmódban konstruálhatják eredményesen a jövőket és törekedhetnek a jövő alakítására, befolyásolására.

A participációs metaparadigma elsősorban társadalomtudományi, valamint interdiszciplináris területek (szociológia, kommunikáció, tanuláselmélet és -gyakorlat, neveléselmélet, informatika, gépi tanulás, e-learning stb.) új paradigmája, amely a gyakorlati célú társadalmi tudástermelés folyamatára vonatkozó általános szabályok rendszerbe foglalására törekszik. A tudás és a tudástermelés a társadalmi és a humán valóság immanens tényezője. A társadalom és az egyes ember tudástermelése egyrészt kultúrába ágyazott folyamat, másrészt tanulás révén megy végbe, harmadrészt az IKT eszközt nyújt, illetve maga is részt vehet e tudástermelési folyamatban. A tudás gyarapítása véget nem érő folyamat, amelyben mindenki, minden ember, ágens vagy stakeholder egyenjogú résztvevő, és amely legitim, transzparens, átlátható és reflexív. A participációs metaparadigma szinte magától értetődően van és lesz jelen a gyakorlati irányultságú integrált jövőkutatás területén. A tudástermelésnek ugyanis a jövőelgondolások konstrukciós és tanulással továbbfejleszthető, valamint IKT-vel támogatott, információkat integráló folyamata is természetes részét alkotja.

Mind a jövőkutatásban használt és formálódó paradigmák, mind a metaparadigmák által érintett világfelfogások hasznosíthatósági területeinek bősége, továbbá a paradigmaváltások kutatási szemléletmódot és módszertant fejlesztő hatásai azt támasztják alá, hogy a sokféle paradigma jót tesz a jövőkutatásnak, mert lehetővé teszi, hogy többféle, de megvitatott és ellenőrzött vagy ellenőrizhető világlátásmód mellett és kontextusból szerezzünk ismereteket a változó, alakuló, formálódó valóságról. Emellett csak a paradigmák sokaságán keresztül válhat kezelhetővé az egyes paradigmák vakfoltja is. A paradigmák, metaparadigmák és paradigmaváltások fényében a jövőkutatás és paradigmái egyre inkább maguktól értetődően tartoznak az emberrel és társadalmával foglalkozó tudományok és az interdiszciplináris kutatások közé.

Kulcsszavak: jövőkutatás, integrált jövőkutatás, paradigma, metaelemzés, metaparadigmák, pozitivizmus, evolúció, koevolúció, konnektivizmus, participativitás

IRODALOM

Borch, Kristian – Dingli, Sandra M. – Jorgensen, Michael S. (eds.) (2013): Participation and Interaction in Foresight. Cheltenham, UK–Northampton. MA, USA: Edward Elgar • WEBCÍM

Giaoutzi, Maria – Sapio, Bartolomeo (eds.) (2013): Recent Developments in Foresight Methodologies. New York: Springer

Guba, Egon G. – Lincoln, Yvonna S. (1994): Competing Paradigms in Quantitative Research. In: Denzin, Norman K. – Lincoln, Yvonna S. (eds.): Handbook of Qualitative Research. Thousand Oaks, CA, USA: Sage Publications, 105–1417. • WEBCÍM

Heron, John – Reason, Peter (1997): A Participatory Inquiry Paradigm. Qualitative Inquiry. 3, 3, 274–294. DOI: 10.1177/107780049700300302

Hideg Éva (2013): Integral Futures Based on Paradigm Approach. Futures. 45, January, 6–15. DOI 10.1016/j.futures.2012.11.007 • WEBCÍM

Hideg Éva (2012): Jövőkutatási paradigmák. Budapest: Aula Kiadó

Hideg Éva – Nováky Erzsébet (szerk.) (2012): Jövőkutatás – interaktívan. Budapest: Aula Kiadó

Kuhn, Thomas (1984): A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest: Gondolat Kiadó

Leydesdorff, Loet (2007): A kommunikáció szociológiai elmélete. Budapest: Typotex Kiadó

LÁBJEGYZETEK

1 A metaelemzés és eredményei részletesen: Hideg Éva Jövőkutatási paradigmák (2012). A könyv az azonos című akadémiai doktori értekezés alapján készült. <

2 Természetesen az elméleti-módszertani viták más irányza-tokat is megfogalmaznak, amelyeket ebben az írásomban nem említek terjedelmi korlátok miatt, de már említettem és bíráltam is azokat más publikációimban (Hideg, 2012, 2013). <