I.

Mi kapcsolja össze az egy országban élőket, ha helyzetük és hátterük nagyon eltérő, világnézetileg áthidalhatatlan különbségek választják el őket egymástól, de nem kívánnak folyamatos polgárháborút folytatni egymással? Mi teszi őket politikai közösséggé?

Az, hogy a közösség tagjai játékszabályokat, eljárási formákat, szocializációs mintákat alakítanak ki közösen, amelyeket begyakorolnak, betartanak és betartatnak. A politikai közösség elfogadja közös értéknek az egyenlő emberi méltóságot, a szabadságot és a demokráciát, a hatalom forrásának a népszuverenitást, a hatalom önállósodása és koncentrációja ellenszerének a hatalommegosztás, a fékek és ellensúlyok – állandó fejlesztésre és megújításra szoruló – rendszerét. A meggyőződés, a lelkiismeret magánügy, a magánszféra egyre táguló határai elfogadottak, amelytől elszakadt a politikai közösséghez tartozás kritériuma. Azt a jogok és kötelességek egyenlősége, a politikai közösség megalkotása és fenntartása, az egyének közösségi cselekvései határozzák meg. A külső kényszer visszaszorítása és visszaszorulása, a személyes uralom, a „nagyétvágyú hatalmasok” megfékezése a társadalmi integráció, a politikai közösség kohéziójának önkéntes, szabad és állandóan meg- és újrateremtendő kifinomult formáit feltételezi.² Ezek maguktól értetődőknek, adottságoknak látszanak. Akkor érezhetjük, hogy mennyire nem így van, amikor működésüket meggátolják. Akkor, amikor a személyes uralom dúvad állama a vélt, jogszerűtlen és önérdeket szolgáló hatékonyság és valamilyen ellenséggel szembeni permanens mozgósítás jegyében a hatalomkoncentráció (a törvényhozó, a végrehajtó és az igazságszolgáltató hatalmi ágak egymástól elválasztását, egymással kiegyenlítését, s az igazságszolgáltatás függetlenítését felszámoló) hagyományos és (a gazdasági és az információs hatalmat összpontosító és szervezési arisztokráciát kiépítő) új formáival osztja ketté a társadalmat kiváltságosokra és páriákra.

Mi teszi lehetővé, hogy az autokrácia és a zsarnokság régi és új formáit cinikus nyíltsággal alkalmazhatják olyan politikusok, akiket szavazóik a közjó képviseletével bíztak meg? Hogy lehet, hogy a két Bonaparte, Lenin, Mussolini, Hitler, Perón és Chávez után, Mugabe és Duterte, Putyin és Erdogan mellett autokratikus államok kiépítését szenvedjük el olyan szabadságszerető népeknél, mint a magyar és a lengyel? Mindezt – a zsarnok platóni meghatározását illusztrálva – olyan emberek teszik, akik magukon sem tudnak uralkodni (Platón, 2014, 403–481.). Holott már Arisztotelész államforma-leírásában felismerte, hogy jobb törvények, mint emberek uralma alatt élni (Vö. Arisztotelész, 1969, 164–173., 195., 202–215., 240–244., 248–266., 312–324.; lásd még Arisztotelész, 1971, 1975).

Ezekhez a kérdésekhez szűkített perspektívából közelítek. Arra keresem a választ, hogy min mérjük a félelmen alapuló, s azt mozgósító politikai rendszereket (Montesquieu, 2000, 67–70., 78–82, 119–134., 198–200., 205). Mindezt Bibó István értelmezését felidézve teszem. Ő ugyanis a hatalom humanizálását, a személyes uralom felváltását a személytelen szolgáltatással, a szenvedés, a fájdalom, a kiszolgáltatottság és a félelem csökkentését tekintette az európai politikai fejlődés értelmének. Olyannak, amely állandó erőfeszítéseket és készenlétet igénylő lehetőség, s amely cseppfolyós időszakokban, sérelmek, traumák és félelmek miatt politikai hisztériához vezethet (Bibó, 2017, I/289–382.).

II.

„Az állam nem merő erőszakszervezet, a modern európai állam pedig csak egészen kis részben az. Másfélezer éves görög–római előkészítés után, másfél ezer éves keresztény társadalomszervezési munka alapján a háromszáz éves modern újkori állam alkotmányos fejlődése az államot túlnyomó részben erkölcsi személyiséggé tette, mely most azon a ponton van, hogy hatalomkoncentrációból fokozatosan átalakul a tárgyilagos szakszolgálatok szervezetévé. Négy évtizedes marxista–leninista–sztálinista gyakorlatnak sikerült ezt a háromezer éves kultúrfejlődést megfordítania, és az államot ismét emberséget, adott szót, kölcsönösséget nem ismerő dúvaddá tenni. A legsürgősebb feladat ennek a dúvad-államnak minden megnyilvánulását felszámolni. Elég volt abból az ostobaságból, mely burzsoá specialitásoknak nyilvánította a szabadság történetileg kialakult technikai biztosítékait, melyek hosszú időre visszanyúló történeti fejlődés eredményei, s melyeknél jobbat eddig senki nem talált, a népképviseleti alkotmányt, a szabad választásokat, a közigazgatás bírói ellenőrzését, az államhatalmak elválasztását, a szólás- és sajtósza-badságot.” (Bibó, 2017, I/246–257., idézet: 251.)

Bibó István ezt 1956. október 27. és 29. között írt fogalmazványában vetette papírra. Abban, amelyben a politika alapfogalmait a marxizmus–leninizmus–sztálinizmus tételeivel szemben újraértelmezte. 1956–1957-es állásfoglalásai korántsem vallanak rögtönzésre. Aki ezeket írta, kiforrott közösségi értékelési és magatartásmintákkal rendelkezett. Elmélyült szellemi munkával alakította ki őket a harmincas évek közepétől folyamatosan, és 1944-ben szűk, 1956–1957-ben nagy nyilvánosság előtt szerényen, de magától értetődően minden következményével vállalta és képviselte. Bibó István 1938-tól 1979-ig, huszonhét éves korától haláláig keresett választ arra a kérdésre, hogy akkor, amikor számon kérjük a hatalom birtokosain cselekedeteiket, az általuk meghatározott politikát, min mérjük őket. Arra, hogy mi teszi lehetővé az értékelést. A választ az európai politikai fejlődés értelmében látta. Abban, amit ő a személyes és személytelen uralom felszámolásában, a régi és az új hatalomösszpontosító tendenciák megfékezésében és ellensúlyozásában, a hatalom megosztásában látott. Olyan társadalomszerveződésben, amelyet a hatalom humanizálása, az uralom megszüntetése, a személytelen szolgáltatás, a kölcsönös szolgáltatások társadalma határoz meg. Az, amelynek antropológiai alapja az a belátás, hogy az ember az egyetlen élőlény, aki tudja, hogy meg fog halni, s intelligenciájáért a veszélyhelyzetektől függetlenedő halálfélelemmel fizet. Amennyiben képes együtt élni a félelemmel, s azt meg tudja szelídíteni, ki tud törni a zsarnokságok körforgásából. Abból, hogy félelméről úgy feledkezzen meg, hogy másokat tart rettegésben, félelemben, alávetettségben és kiszolgáltatottságban. Az alá-fölérendeltség, a hierarchikus társadalomszerveződés, a kiszolgáltatottság, a szenvedés mennyiségének a csökkentése az európai politikai fejlődés mértéke. Olyan mérce és lehetőség, amelyet újra és újra ki kell vívni, s amelyhez ezt segítő közösségi élmények, tapasztalatok, értékelési és magatartásminták szükségesek (Bibó, 2017, I/289–382.).

III.

Amennyiben a monarchikus és arisztokratikus tekintélyek alóli felszabadulás, a szabadság, a közösség birtokbavételének élménye, s az ezen alapuló demokratikus legitimitás kiépülése és konszolidációja helyett cseppfolyós vagy vákuumhelyzet alakul ki, amelyet a félelem határoz meg, annyiban történelmi traumákból és félelmi reakciókból könnyen politikai hisztéria alakulhat ki, amely a személyes uralomhoz, visszahátráláshoz vezet. A politikai hisztéria kiindulópontja a közösség megrázkódtató történelmi tapasztalata, gyökere a félelem. Következménye az a törekvés, hogy a közösség százszázalékos garanciát kapjon arra, hogy a megrázkódtató történelmi tapasztalat sohasem ismétlődhet meg. Az aktuális, megoldandó problémák minél inkább kapcsolatba hozhatók a megrázkódtató történelmi tapasztalattal, a traumával, annál inkább megoldhatatlanokká válnak. A közösség nem néz szembe azzal, hogy helyzetfelismerő és feladatmegoldó stratégiája és szisztémája válságba jutott, maga pedig zsákutcába került, amelyet álmegoldással fed el. Minél görcsösebben ragaszkodik hozzá, annál inkább önértékelési zavarba kerül. Így a hisztéria egyre inkább beépül az identitásba, amely hatalmi túltengéshez és kisebbségi érzethez, jogcímekből élni akaráshoz és a valóságos teljesítmények értékének csökkenéséhez, a puszta siker mértéktelen tiszteletéhez, nagy elégtételek kereséséhez, a propaganda, a ráolvasás mágikus erejébe vetett hithez, a hamis realitás görcsös védelméhez vezet. Mindez ismétléskényszerrel jár, ami a megszerzett elégtétel után további elégtételkeresések sorozatán keresztül újabb katasztrófát, megrázkódtató történelmi tapasztalatot, újabb traumát eredményez (Bibó, 2017, I/489–735.).

IV.

Bibó István az 1940-es években azt szerette volna elérni, hogy a második világháborúban győztes nagyhatalmak ne kövessék el azt a hibát, amit az első világháború után elkövettek. A döntéshozók ugyanis az önrendelkezés elvét felemásan alkalmazták, rovására teret engedtek mindenféle stratégiai, vízrajzi, közlekedési, hadászati szempontnak, az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamai pillanatnyi érdekeinek és korlátozatlan étvágyának. Olyan békeszerződést kényszerítettek – az akkor négy évszázad után ismét független – Magyarországra, amely nem magyar nemzetiségek által lakott területeket, vegyes (magyar és nem magyar) nemzetiségű területeket és kizárólag magyarok lakta területeket egyaránt elcsatolt az országtól. A függetlenné vált új magyar demokratikus köztársaság vezetői 1918–1919-ben nem tudták elfogadni a győztesek feltételeit. A négyéves világháború után és a polgárháború veszélye miatt nem rendelkeztek olyan hadsereg fölött, amely szembeszállhatott volna a francia, cseh, román és szerb megszálló katonasággal. Ez a helyzet rendszerváltásokhoz és polgárháborúhoz, kommunista diktatúrához, ellenforradalmi kormányzáshoz, katonai megszálláshoz vezetett. A kommunista diktatúra viszont szembeszállt az inváziós seregekkel. A bukása után felálló ellenforradalmi kormányzatok viszont – az akkor már Budapestet és a Dunántúl egy részét megszálló román csapatok visszavonásáért cserében – elfogadták és aláírták azt a békeszerződést, amelyet a demokratikus köztársaság nem fogadott el (Romsics, 2005, 112–149.). A nem magyarok által lakott területek elszakadásával az önrendelkezés elve érvényesült, amit előbb-utóbb meg lehetett volna emészteni, és el lehetett volna fogadni. A vegyes lakosságú területek elcsatolása esetében konszenzusra, megegyezésre, népszavazásra kellett volna törekedni, ahol és amikor csak lehetett. Túlnyomó részben azonban nem ez történt. A csak magyarok lakta területek elszakítása nyilvánvalóan az önrendelkezési elv durva megsértését jelentette. Ez viszont Magyarországról és a magyarok lakta határon kívül került területekről nézve elfedte a nem magyar nemzetiségű területek elszakadását és a vegyes lakosságú területek – esetről esetre lakossági döntést igénylő – elcsatolását. Így az elfogadható és az elfogadhatatlan összecsúszott, és elfogadhatatlanná tette azt is, ami a trianoni békeszerződésben jogos volt. A magyar kül- és belpolitika emiatt a revizionizmus kényszerpályájára kényszerült, ami viszont meggátolta és

megakadályozta a demokrácia érvényesülését. A győztes nagyhatalmak és szövetségeseik méltánytalan és hosszú távon elfogadhatatlan, a demokrácia kiépítését és konszolidálását megakadályozó békeszerződést korántsem csak Magyarországra kényszerítettek rá. Németországtól Törökországig, a versailles-i békeszerződéstől a sévres-i döntésig ugyanezt tették, s ez előbb-utóbb komoly, súlyos visszahatást váltott ki.

A magyar állam, amikor 1938-ban és 1940-ben lehetősége nyílt rá, a náci Németország és a fasiszta Olaszország döntése alapján visszaszerezte a történelmi ország északi és délkeleti területeit (a Felvidék egy részét és Észak-Erdélyt). Amíg nem kapta meg Észak-Erdélyt, addig magyarokként hivatkozott az erdélyi magyar zsidókra. Amint bevonult oda, ellenségként bánt velük. Ám nem állt meg a magyarok lakta területeknél. 1939-ben és 1941-ben a magyar hadsereg meghatározóan nem magyarok lakta területeket is megszállt Kárpát-Ukrajnában és a Délvidéken. Jugoszláviába 1941 tavaszán háborús megszállóként vonult be. A túlnyomórészt románok lakta Dél-Erdély visszacsatolása érdekében pedig hadat üzent. De nem az azt birtokló és a németekkel szövetséges Romániának, hanem a Szovjetuniónak, hogy a biztosnak tekintett német győzelem után megkaphassa egész Erdélyt. A visszacsatolt területeken a nem-magyarokkal szemben nem a meghirdetett föderatív, kisebbségvédelmi politikát valósította meg, hanem megszállóként viselkedett. Igaz, kevés ideje volt rá a szomszéd országok korábbi és későbbi, brutális és erőszakos etnikai homogenizációs és megszálló politikájához képest (Romsics, 2005, 235–270.; 2006, 13–93.). Ám ez nem mentség.

Magyarországon 1920-ban korlátozták a zsidó egyetemi hallgatók felvételi számát (numerus clausus), 1938-ban pedig a zsidók gazdasági és értelmiségi arányszámát. A náci terjeszkedéshez igazodva, az annak nyomán megerősödő szélsőjobboldali radikalizmus kivédésére, s a revizionista külpolitika jegyében viszont a konzervatív kormányzat által kezdeményezett antiszemita törvényhozás eljutott a számarányok állami szabályozásától a faji törvényekig (Komoróczy, 2012, II/377– 437, 505– 622.). Magyarország német megszállása (1944. március 19.) után a németeket kiszolgáló végrehajtó hatalom a zsidókat megfosztotta maradék állampolgári jogaiktól, elkülönítette, kirabolta őket, majd erőszakszervei segítségével egykori állampolgárait átadta a megszálló németeknek, hogy azok deportálják őket. Így a magyar állam 1944 tavaszán és nyarán – a második világháború vége felé, akkor, amikor a németek veresége már bizonyossággá vált – tettestárssá vált a harmadik legnagyobb európai zsidó közösség megsemmisítésére irányuló, a teljes vidéki zsidóság meggyilkolását eredményező ipari méretű népirtásban, amit 1944 őszén és telén követett a budapesti zsidók egy részének a legyilkolása. Összesen közel félmillió embert (öregeket, gyerekeket, nőket, férfiakat és csecsemőket) irtottak ki, ami Magyarország háborús emberveszteségének kétharmadát tette ki (Braham, 1981; Komoróczy, 2012. II/505–866, 881– 885.).

A megbélyegzéssel, elkülönítéssel, jogfosztással, kirablással és deportálással olyan mobilitási és meggazdagodási mintát alakítottak ki, és tettek elfogadottá sokak számára, amelynek zsákmányszerző technikáját (kinézem valaki boltját és lakását, elvitetem az illetőt és családját, kiigénylem a boltot és a lakást, beülök a boltba és beköltözöm a lakásba) a belső gyarmatosítás szovjet modellje jegyében a kommunista diktatúra a magyarországi németeken, majd a magyar társadalom valamennyi osztályán, saját pártbeli lehetséges riválisain, a szomszédos országok (Szovjetunió, Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia) kormányai pedig az ott élő magyar közösségeken próbáltak ki, s amely mint a vélt vagy valós politikai ellenféllel szembeni gyakorlat, pozíciószerzés ma sem ismeretlen.

A Trianonban elkövetett igazságtalanságot a győztes hatalmak a második világháború utáni párizsi békeszerződésben 1947-ben – némileg továbbrontott formában – a Szovjetunió hódító politikája miatt megismételték. A szovjet megszállás alapján kiépülő kommunista diktatúra pedig a békeszerződést, beleértve a határon kívül élő magyar közösségek helyzetét a Shoával, a világháborús veszteségekkel és a szovjet csapatok okozta szenvedésekkel együtt tabuvá tette. Emiatt megemésztetlen és feldolgozatlan maradt mindaz a kiszolgáltatottság, sérelem, félelem, fájdalom és veszteség, amely máig mérgezi az egyének és közösségek életét Magyarországon és az ország határain kívül. A sok feldolgozatlan sérelem, félelem, fájdalom és veszteség viszont akadályozza a demokratikus politikai kultúra, a demokratikus közösségi identitás pozitív szocializációs mintáinak megalkotását. Elégtételkereséssel, áldozatszereppel, párhuzamos, egymással szembenálló emlékezetépítésekkel, szimbolikus polgárháborúk gerjesztésével, politikai hisztériákkal.

V.

Bibó István 1942–1944-ben politikaihisztéria-elemzéssel közelítette meg és értelmezte a német nácizmust, s ennek eredményei alapján tett megoldási javaslatokat. 1945-ben politikai hisztériaértelmezése segítségével diagnosztizálta a magyar demokrácia bizalmi válságát, és javasolt mediátorként demokratikus legitimitású konszolidációt és azt elősegítő játékszabályokat. 1946-ban a magyar, cseh és lengyel politikai kultúra torzulásait a traumákat feltáró hisztériaelemzéssel határozta meg, és ajánlott rájuk megoldást. Az újabb békeszerződéssel kapcsolatos álláspontját az újabb politikai hisztéria elkerülésének szándéka határozta meg. 1948-ban nagy esszében dolgozta fel a magyarországi antiszemitizmust és a zsidók önképét, tárta fel a régi és az új antiszemitizmus okait, a középkori antijudaista keresztény előítéletet, az asszimiláló társadalom fejlődési zavarait és zsidók és nem- zsidók dehumanizált összeszerveződését és az abból fakadó kölcsönös, torz, de valóságos tapasztalatokat. Ennek alapján kidolgozta e politikai hisztéria feloldásának szintjeit és módjait. Saját személyes felelősségének elvállalásával és példamutatással. A felszabadulás után gőzerővel azért cselekedett, hogy hazájában társadalmi és lélektani felszabadulás, politikai demokrácia és önkormányzaton alapuló közigazgatás legyen. Ezért tevékenykedett belügyminisztériumi közigazgatási főosztályvezetőként, fogalmazott választójogi törvényt, tartott előadásokat, dolgozta ki a közigazgatás megreformálását. Amikor látta, hogy a svábokat származásukért kitelepítik, ellenállt, tiltakozott, majd lemondott hivataláról. A politika professzoraként csak addig tanított, ameddig azt mondhatta, amit igaznak gondolt. 1951-től könyvtárosként dolgozott. A forradalom idején elvi tisztázást, kibontakozási tervezeteket, a megszálláskor egyedül a helyén maradó államminiszterként nyilatkozatokat és Magyarország függetlenségét és a politikai demokráciát biztosítani hivatott megegyezési terveket készített, a megszállás után pedig Magyarország helyzete és a világhelyzet címmel emlékiratot írt és jelentetett meg. Forradalom utáni tevékenységéért hajszál híján halálra, életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték. Hét év után amnesztiával szabadult. A Központi Statisztikai Hivatal könyvtárában könyvtárosként dolgozott. Miután nyugdíjba vonult, felfokozott tempóban igyekezett pótolni mindazt, amit el kívánt végezni. Többek között a nemzeti önrendelkezés legitimitásán alapuló nemzetközi konfliktuselméleti monográfiát, alternatív Kelet-Európa-történeti filmtervet vetett papírra, Szalai Pálnak és Arany Bálintnak pedig egy-egy levélben fejtette ki nézeteit a patriotizmusról és a nacionalizmusról. Irataiból és írásaiból a közösségi értékelési és magatartásmintákról alkotott nézetei éppúgy kiolvashatók, mint minden romantikus és patetikus szereptől távoli, szerényen és magától értetődően vállalt szerepei.

VI.

Amennyiben a hatalom birtokosai saját uralmuk fenntartása érdekében felhasználják és mozgósítják a sérelmeket, félelmeket és fájdalmakat, a hierarchikus társadalmi tagoltságot és az egzisztenciális kiszolgáltatottságot, az korántsem a hatalom humanizálását szolgálja. Ahogy a független intézmények felszámolása, az úr-szolga viszony újratermelése és az egyéni és közösségi önrendelkezés visszaszorítása sem. Mindez egy dúvad-állam kiépülését és működtetését mutatja. Ezen mérjük a politikát és ez Bibó István nézeteinek legfőbb aktualitása.
 

Kulcsszavak: legitimitás, hatalommegosztás, politikai közösség, kollektív trauma, hatalomkoncentráció, politikai hisztéria, a hatalom humanizálása, dúvad-állam, emlékezetpolitika, Bibó István
 

IRODALOM

Arisztotelész (1969): Politika. (ford. Szabó Miklós) Budapest: Gondolat Kiadó • WEBCÍM

Arisztotelész (1971): Nikomakhoszi etika. (ford. Szabó Miklós) Budapest: Magyar Helikon, 1997-es Európa-kiadás: • WEBCÍM

Arisztotelész (1975): Eudémoszi etika. Nagy Etika. (ford., jegyz. Steiger Kornél) Budapest: Gondolat Kiadó • WEBCÍM

Bibó István (2017): Az európai egyensúlyról és békéről. In: Bibó István összegyűjtött írásai. (szerk., s. a. r., bev. Dénes Iván Zoltán) I–III. Budapest: Pesti Kalligram Kiadó, I/ 489–735. 1986-os Magvető-kiadás • WEBCÍM

Bibó István (2017): Az európai társadalomfejlődés értelme. In: Bibó István összegyűjtött írásai. (szerk., s. a. r., bev. Dénes Iván Zoltán) I–III. Budapest: Pesti Kalligram Kiadó, I/289–382. 1986-os Magvető-kiadás • WEBCÍM

Bibó István (2017): Fogalmazvány, 1956. október 27–29. In: Bibó István összegyűjtött írásai. (szerk., s. a. r., bev.

Dénes Iván Zoltán) I–III. Budapest: Pesti Kalligram Kiadó, I. 246–257. 1990-es Magvető-kiadás • WEBCÍM

Braham, Randolph L. (1981): A magyar Holocaust I–II. Budapest: Gondolat Kiadó

Komoróczy Géza (2012): A zsidók története Magyarországon 1–2. Pozsony: Kalligram Kiadó

Machiavelli (1978): Niccolò Machiavelli művei I–II. (ford. Iványi Norbert, Karinthy Ferenc, Lutter Éva) Budapest: Európa Kiadó

Montesquieu (2000): A törvények szelleméről. (Ford. Csécsy Imre, Sebestyén Pál) Budapest: Osiris Kiadó–Attraktor Kft.

Platón (2014): Az állam. (ford. Steiger Kornél) Budapest: Atlantisz Kiadó, 403–481.

Romsics Ignác (2005): Magyarország története a huszadik században. (Osiris tankönyvek sorozat) Budapest: Osiris Kiadó, 112–149.

Romsics Ignác (2006): Az 1947-es párizsi békeszerződés. (Osiris Könyvtár sorozat) Budapest: Osiris Kiadó
 

LÁBJEGYZETEK

1 A szerzőnek az Academia Europaea (London), az All Academies of Europe, a Young Academy of Europe és a Magyar Tudományos Akadémia közös budapesti konferenciája keretében 2017. szeptember 4-én a Magyar Tudományos Akadémián megrendezésre kerülő Trauma Management, Search for Identity, Self-Images and Otherness in East Central Europe and Beyond nyitó előadását inspiráló, előzményéül szolgáló szöveg. <

2 A „grandi ambiziosi” Machiavelli kifejezése az Asztali beszélgetések Titus Lívius első tíz könyvéről-ben (magyar fordítása Machiavelli, 1978, I/87–442). <