Az ózonréteg védelmével foglalkozó nemzetközi
előírásokat rendre szigorították a jegyzőkönyv módosításaival,
kiegészítéseivel (1990–2007 között hat alkalommal). Az újabb
szintetikus vegyületek sorában a korlátozásokat kiterjesztették
a kevésbé ózonkárosító anyagokra is, például a freonok esetében
az átmeneti helyettesítésre szánt, sokféle telítetlen avagy
„lágy” freonra (HCFC). Ezek ózonkárosító potenciálja (ODP)
átlagosan a századrésze a Freon-11 (CFC-11) ilyen képességének,
de 2007-ben a célkitűzés már az volt, hogy megszűnjön e vegyi
anyagok használata is, illetve minimálisra csökkenjen, ahol még
bizonyos okokból indokolt az alkalmazásuk. Ezzel párhuzamosan
fejlesztették ki a teljességgel „ózonbarát” anyagokat, így
többek között a már klórmentes „zöld” freonokat (HFC).
Ezáltal elérkeztünk a globális környezeti
átterhelés újabb szakaszához, hiszen az ózonréteg-károsítás
problémájának megoldása olyan átmeneti vagy végleges
helyettesítésre tervezett szintetikus anyagok felhasználását
jelentette, amelyek környezeti kibocsátása viszont lényegesen
hozzájárul a globális éghajlatváltozás kockázatához. Ennek
érzékeltetésére csupán két adat: a szén-dioxid-molekula
üvegházhatását kifejező egységnyi értékhez – globális melegítő
potenciáljához (100 éves időtávban számított GWP-hez) – képest a
Freon12 mintegy tízezerszeres hatású, de még az annak
hűtőközegként való kiváltására elterjedten használt „ózonbarát”
vagy „zöld” freon is, a HFC-134a jelű fluorozott szénhidrogén
közel 1500-szoros klímahatású.
Az „ózon kontra klíma” konfliktus:
az éghajlatvédelmi Kiotói Jegyzőkönyv, 1997
Az üvegházhatású gázok antropogén kibocsátásával és a kockázatos
következményekkel összefüggő nemzetközi együttműködés
fordulópontját jelentette, amikor 1988-ban megalakult az e
témakörben közzétett tudományos eredményeket összesítő, értékelő
Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC), valamint
ENSZ-határozat született a globális éghajlat védelméről
(A/RES/43/53). E határozat egyrészt sürgette a világ államait,
hogy csatlakozzanak az ózonréteggel foglalkozó egyezményhez és
jegyzőkönyvhöz, másrészt felvetette, hogy az éghajlat ügyében is
szükség lehet nemzetközi egyezmény kidolgozására.
Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület már
az 1990. évi első értékelésében megerősítette, hogy az ózonréteg
csökkenését okozó szintetikus anyagok egyúttal jelentékeny
üvegházhatással rendelkező gázok. Az 1995-ben nyilvánosságra
hozott második jelentés részletesen tárgyalta a légköri
sugárzásátvitelre és ezen keresztül az éghajlati viszonyokra
gyakorolt akkori és lehetséges jövőbeli hatást: a légköri ózon,
a különböző mértékben ózonkárosító telített és telítetlen
freonvegyületek (CFC, HCFC), illetve a kiváltásukra bevezetendő
„ózonbarát” anyagok (HFC) esetében. Ezek az értékelések
fontosnak bizonyultak – az 1991-ben megkezdett és a
klímaegyezmény kidolgozásához elvezető, majd az 1995-től
újrainduló és az egyezményhez képest sokkal konkrétabb
kötelezettségeket tartalmazó jegyzőkönyv elfogadását eredményező
– nemzetközi klímatárgyalásokon részt vevők számára.
Az 1992-ben elfogadott ENSZ Éghajlatváltozási
Keretegyezmény (UNFCCC) csak az olyan üvegházhatású gázok
kibocsátásának szabályozásáról rendelkezett – tételes megadásuk
nélkül –, amelyek nem tartoztak a Montreali Jegyzőkönyv hatálya
alá. Az 1997. évi Kiotói Jegyzőkönyv viszont már egyértelműen
meghatározta e gázokat, köztük a fluorozott szénhidrogéneket
(HFC), mint amelyek légköri kibocsátásának csökkentésével – a
kialakult globális környezeti problémáért viselt nagyobb
történelmi felelősségük okán – mindenekelőtt a fejlett
országoknak kell foglalkozniuk. Emellett a Kiotói Jegyzőkönyv
hivatkozik a HFC-khez hasonlóan „ózonbarát”, tehát a Montreali
Jegyzőkönyv által nem szabályozott szintetikus PFC-vegyületekre
is (perfluorkarbonok), amelyek néhány olyan alkalmazásban
bizonyultak hatékonynak, ahol eladdig az ózonkárosító freonok
egyes fajtáit használták. E klímavédelmi, klímapolitikai
nemzetközi együttműködésre nagy hatással voltak azok a megoldási
eszközök, eljárási módok (precedensek), amelyekről az ózonréteg
megőrzése érdekében állapodtak meg néhány évvel korábban
(Faragó, 2016). Ezek a megoldás- és eljárásbeli hasonlóságok
azonban nem lehettek elégségesek a globális klímaprobléma
ugyanolyan fokozatosan eredményes kezeléséhez, mint ahogyan az
történt az ózonréteg esetében, hiszen két nagyon különböző – bár
a hajtóerők, a szabályozott vegyületek és azok hatásai kapcsán
kölcsönhatásban is álló – globális folyamatról van szó.
Sajátos helyzet állt elő. Egyfelől az
ózonréteg védelmével foglalkozó Montreali Jegyzőkönyv hatékony
végrehajtása érdekében e témakör szakértői a korábbiaknál sokkal
kevésbé ózonkárosító anyagok kifejlesztését, bevezetését
szorgalmazták, illetve olyan „ózonbarát” vegyületekét, amelyek
formálisan már nem is tartozhattak e jegyzőkönyv hatálya alá
(hiszen egyáltalán nem veszélyesek a magaslégköri ózonra).
Másfelől viszont mindezen anyagok igen hosszú légköri
tartózkodási idővel és nagyon jelentős „klímamódosító” hatással,
azaz globális melegítő potenciállal (GWP) rendelkeztek. Már a
Kiotói Jegyzőkönyv előkészítése során felmerült ez az
ellentmondás, de az érintett szakértői testületek között nem
alakult ki egyetértés arról, hogy melyik egyezmény, illetve
jegyzőkönyv égisze alatt kellene feloldani az ellentétet és
megoldani e problémát.3
A Kiotói Jegyzőkönyv elfogadását követően a
Montreali Jegyzőkönyv soron következő találkozóján (1998) csupán
arról hoztak határozatot, hogy e vegyületeket (HFC, PFC)
jellemző információk átadásával segíteni kell a klímatárgyalások
résztvevőit. A tárgyalódelegációk egy csoportja4
ezzel elégedetlen volt, és felszólította az ózonvédelmi
jegyzőkönyv testületeit, hogy „ne támogassák az átmeneti
anyagokat (HCFC), ha azok helyett környezetbarát alternatívák és
technológiák elérhetők”, továbbá e jegyzőkönyvhöz csatlakozott
országokat, hogy ne ösztönözzék az ózonkárosító anyagok
kiváltására olyan alternatív anyagok használatát, amelyek
jelentősen hozzájárulnak a globális éghajlatváltozáshoz (UNEP,
2012). Az előzőekben már volt utalás arra, hogy 2007-ben döntés
született a lágy freonok (HCFC) kiváltásának gyorsításáról.
2009-től kezdődően pedig minden évben három észak-amerikai
ország5 közös javaslatot
tett arra, hogy vegyék fel a Montreali Jegyzőkönyv hatálya alá
az „ózonbarát” fluorozott szénhidrogéneket (HFC) is, valamint
mindkét utóbb említett vegyianyag-csoportra ezentúl tüntessék
fel a globális melegítő potenciáljukat is.
Végül 2016 októberében született meg a 197
részes fél között az egyetértés az „ózonbarát” fluorozott
szénhidrogének (HFC) ügyében. A Montreali Jegyzőkönyv legújabb
szigorítása – Kigali Módosítás – értelmében 2019-től kezdődően
fokozatosan csökkentik az ózonréteg védelméhez kiváló, de a
klímavédelem szempontjából káros vegyületek (HFC) előállítását
és használatát, úgy, hogy minden ország vonatkozásában legkésőbb
2047-ig (!) bezárólag 85%-os csökkentést érjenek el. (Ez esetben
is a fejlődőkre és a fejlett országokra eltérő ütemezés
érvényes, az utóbbiaknak mintegy tíz évvel korábban kell
elérniük az egyes részcélokat.) Időközben olyan anyagokra kell
áttérni a sokféle technológiában és termékben, amelyek nem vagy
sokkal kevésbé környezetterhelők mind az ózon-, mind pedig a
klímaprobléma vonatkozásában. Ha hosszú idő után is ezzel
remélhetően lezárul az egyszerűség kedvéért „ózon kontra klíma”
konfliktusnak nevezhető globális környezeti átterhelés ügye –
feltéve, hogy ezúttal már olyan új helyettesítő, azaz újszerű
anyagok lépnek az eddigi – már mindkét szempontból jónak ítélt
„alternatív” – anyagok helyébe, amelyek nem járnak együtt egy
még újabb káros vagy kockázatos hatással.
Tanulságok
A földi környezetre gyakorolt növekvő mértékű emberi hatások
különösen a múlt század közepétől kezdve erősödtek meg. E
folyamatok kellően pontos feltárásához, okaik azonosításához és
lehetséges következményeik felméréséhez elengedhetetlen volt a
globális környezeti megfigyelési rendszer kiépülése, sokféle
tudományág képviselőinek együttműködése. Ugyanettől az
időszaktól kezdődően nagy iramban újabb és újabb technológiák,
eszközök, anyagok – köztük a vegyipar által előállított
szintetikus vegyületek – jelentek meg és terjedtek el először a
fejlett országokban, majd fokozatosan a fejlődő országokban is.
Mindezzel nemcsak a természeti erőforrások iránti igény
erősödött, hanem a káros vagy kockázatos környezeti kibocsátások
mértéke és üteme is. A magaslégköri ózonréteg károsítása lett a
globalizációs folyamat egyik – előre nem sejtett, nem
szándékolt, de – rendkívül tanulságos esete. Az ehhez a
problémához vezető, új vegyi anyagok szintetizálását jelentő
találmányok által kiváltható, megszüntethető lett a sok
szempontból problémát okozó korábbi technológiák és anyagok
alkalmazása, de utóbb rá kellett arra ébredni, hogy mindez
súlyos mellékhatásokkal járt együtt. Az újítások nem kellően
kiterjedt hatásvizsgálatára és az ebből fakadó káros
következményekre sok történelmi példát lehet felhozni (a
természeti környezettel összefüggő beavatkozások mellett például
bizonyos ipari eljárások, mezőgazdaságban használt vegyszerek,
gyógyászati célú anyagok és eszközök kapcsán), de ebben az
összefüggésben legalábbis a környezetvédelem területén az
ózonréteg veszélyeztetése jelenthette az első globális szintűvé
vált átterhelést. Külön tanulsága ennek az esetnek, hogy bár a
problémát előidéző anyagok többségének kivonása – a harminc
évvel ezelőtt elfogadott Montreali Jegyzőkönyv, illetve annak
szigorításai alapján – belátható időn belül befejeződik, de
évtizedeknek kell még eltelniük, mire az ózonréteg visszatér a
„régi” állapotába.
A történet fejleményei és tanulságai sajnos
itt nem értek véget, hiszen az ózonkárosítás veszélyes
folyamatának megállítására elhatározott megközelítés – ismét
csak akaratlanul, a kellő előrelátás hiányában – egy másik
globális probléma kibontakozásához járult hozzá. Az ózonréteg
védelméről szóló előírások szigorításaival párhuzamosan
születtek meg az éghajlatvédelmi célú nemzetközi jogi eszközök:
az 1992. évi keretegyezményt követően a húsz évvel ezelőtt
jóváhagyott Kiotói Jegyzőkönyv, majd annak Dohai Módosítása
(2012) és legújabban a 2015. évi Párizsi Megállapodás. De hosszú
időn át megoldatlan maradt e két környezetpolitikai
együttműködési terület mezsgyéjére került vegyületek helyzete,
amelyek nagyszerűnek bizonyultak az ózonvédelem számára, de
meglehetősen károsnak a klímavédelem szempontjából. Ezeknek a
nemzetközi környezeti szabályozás tekintetében „árva”
szintetikus anyagoknak a sorsa végül 2016 végén oldódott meg,
amikor a Montreali Jegyzőkönyv részes felei hajlandónak
mutatkoztak az „ózonbarát”, de nem „klímabarát” vegyi anyagok –
szabályozási értelemben vett – visszafogadására. Ezáltal végre,
ha hosszabb távon is, olyan megoldásokat szorgalmaztak, amelyek
az ennek a megállapodásnak a hatálya alá eső probléma
kezelésével nem egy másik globális környezeti folyamatot és az
azzal foglalkozó nemzetközi együttműködést érintően okoznak
komoly gondot.
Kulcsszavak: ózonréteg, ózonkárosítók, üvegházhatású gázok,
környezeti átterhelés
IRODALOM
Bolin, Bert R. J. (2007): A
History of the Science and Politics of Climate Change. Cambridge
Univ. Press
Dobson, Gordon M. B. (1968):
Forty Years’ Research on Atmospheric Ozone at Oxford: a History.
Applied Optics. 7, 3, 388–405.
Faragó Tibor (2016): The
Anthropogenic Climate Change Hazard: Role of Precedents and the
Increasing Science-policy Gap. Időjárás. 120, 1, 1–40. •
WEBCÍM
Farman, Joseph C. – Gardiner,
Brian G. – Shanklin, Jon D. (1985): Large Losses of Total Ozone
in Antarctica Reveal Seasonal ClOx/NOx Interaction. Nature. 315,
207–210.
Molina, Mario J. – Rowland, F.
Sherwood (1974): Stratospheric Sink for Chlorofluoromethanes:
Chlorine Atom-catalysed Destruction of Ozone. Nature. 249,
810–812.
Morrisette, Peter M. (1989):
The Evolution of Policy Responses to Stratospheric Ozone
Depletion. Natural Resources Journal. 29, 793–820.
NASA–GSFC (2013): Facts about
Ozone Hole History. Goddard Space Flight Center
UNEP (2012): Handbook for the
Montreal Protocol on Substances that Deplete the Ozone Layer.
Ninth edition, Ozone Secretariat, UNEP
LÁBJEGYZETEK
1 Bert Bolin svéd
tudós (1925–2007) a Nobel-békedíjas IPCC első elnöke volt.
<
2 Több kelet-európai
ország, köztük Magyarország is részt vett e programban.
<
3 E cikk szerzője az
éghajlatváltozási egyezmény tudományos testületének első elnöke
volt
<
4 E csoport magában
foglalta az EU tagjait és a társult országokat, valamint több
fejlődőt is
<
5 Kanada,
Mexikó, USA
< |