Az Osztrák Császári Tudományos Akadémia
1847-ben nyitotta meg kapuit, előtte Bécsben nem működött tudós
társaság. Ez még a magyar akadémia alapításához képest is komoly
megkésettséget jelent, nem beszélve a Bécs számára nyilván
sokkal fontosabb viszonyítási pontokon, a regionális vetélytárs
városokban megjelenő sikeres akadémiai kezdeményezésekről. A 18.
század közepétől ugyanis Közép-Európára is kiterjedt az
akadémiaalapítási láz, nem csak birodalmi ambíciókkal rendelkező
hatalmak székhelyein működött az uralkodó által támogatott,
védnökölt tudós társaság. Írásunkban egyfelől ezt az alapítási
időszakot tekintjük át, másfelől válaszokat keresünk arra, hogy
az egyébként dinamikusan fejlődő Habsburg-császárváros miért
maradt ki ebből a hullámból.
Akadémiák Európában a 18. század közepén
A 18. század első harmadában egyes korábbi itáliai és német kora
újkori tudós társaságon kívül a századforduló nagy és híressé
vált alapításai (London, Párizs, Berlin, Pétervár) révén
működtek akadémiák. Berlinben és Pétervárott azonban jellemzően
az uralkodóra kiemelkedő hatást gyakorló egyik-másik világhírű
tudós egyszemélyi kezdeményezésére jöttek létre ilyen
intézmények, amelyek ennek megfelelően nem is igen élték túl az
illető távozását vagy halálát. Így Berlinben Leibniz gyors
távozását követően megszűnt, s hosszas csatározások után csak
1744-ben szerveződött újjá az akadémiai élet. Az orosz cári
udvarban pedig magának I. Péternek a halála okozott rögtön
krízist az épp még csak alakulófélben lévő társaság számára. I.
Katalin vonakodva ugyan, de hozzájárult férje akadémiai
terveinek folytatásához, de igazán komoly tudományos pezsgést
mindez egyelőre nem eredményezett. Az 1724. évi alapítás után
néhány évvel máris szétesett az intézmény, a tudósok más
állásokba menekültek – s csak a század közepi újjászervezés
révén szilárdult meg a tudományos együttműködés e formája.
Jóllehet a modellalkotó nagy akadémiák a 17.
század második harmadának szülöttei, valójában az akadémiai
mozgalom csak két-három emberöltővel később, az 1730-as évektől
lépett igazán dinamikus fázisba. Ekkorra tehető, hogy sorra
nyíltak meg hasonló intézmények Európa különböző fejedelmi
székhelyein, szellemi centrumaiban, éppen csak kibontakozóban
lévő nagyvárosaiban. A bencés rendhez köthetően fontos
kezdeményezések jelentek meg a délnémet katolikus területeken.
Ennek megfelelően előbb Bernhard Pez, majd az őt követő nemzedék
vezéreként Oliver Legipont révén szinte folyamatossá váltak az
erőfeszítések tudós társaság létrehozására. Köln, Bécs, Prága,
Würzburg, Regensburg, Passau volt a kiszemelt székhelye az
1740-es évekbeli, egyelőre sikertelennek bizonyuló
kísérleteknek. E hosszú sor nemcsak a még kivétel nélkül
bekövetkező kudarcot jelzi, hanem azt az elszántságot is,
amellyel a tudományok sokoldalú, a felvilágosodás kívánalmainak
megfelelő művelésére elkötelezett közép-európai egyházi tudósok,
kiemelkedő műveltséggel rendelkező szerzetesek fel voltak
vértezve. Első sikerüket 1748-ban Regensburgban érték el, ahol
Froebenius Forster vezetésével létrehozták tisztán egyházi
tagokból álló vitakörüket.
Mivel regensburgi körüknek gyorsan konkurense
akadt a világi tudósok – Johann Georg von Lori és Johann Adam
Freiherr von Ickstatt – által kezdeményezett müncheni Bajor
Tudós Társaság révén, Legipont átfogó akadémiai reformra tett
javaslatot. Modern, a tudományos világra kifejezetten nyitott,
protestánsokat és világi szakembereket is tagjai közé felvevő,
párizsi mintára szabályozott, az akadémiai munkát tudományos
publikációk, periodikák és előadások rendszeresítésével
folytonossá tevő társaság koncepcióját vázolta fel. Ezzel
Legipont megnyitotta, s részben szekularizálta volna a teljesen
zárt, bencések uralta társaságot. Társai azonban ellenálltak, s
a befolyásos salzburgi bencések sem támogatták a tervet. A
válság jegyében Regensburgból a perifériára, Kemptenbe került a
szervezet székhelye, s Legipont 1755. évi halálával meg is
feneklett az akadémia ügye. Végül a konkurens kezdeményezés lett
sikeres, s 1759-től Münchenben a király védnöksége alatt
folytonossá vált a bajor tudományos testület működése.
Eközben más német tartományokban máshol is
igen fontos kezdeményezések láttak napvilágot – eltérő sikerrel.
Halléban 1730-ban létesült tudós testület, ám az egyetemen
alapított szervezet gyorsan zátonyra jutott, mivel a helyi
professzorok negligálták a kezdeményezést. A másik egyetemi
fellegvár székhelyén, Göttingában az egyetem mellett létesült
akadémia 1751-ben. Minden más regionális katolikus
kezdeményezéstől eltérően az itteni tudósok az egyetemi
professzorokkal harmóniában tudtak együttműködni, s a két,
egymástól szervezetileg független, tagságát tekintve pedig
részben független intézmény szerencsésen segítette egymás
tevékenységét. Egyetem és akadémia között termékeny feszültség
alakult ki, amely jótékonyan hatott a professzorrá nem váló
tudósok szellemi életbe való bekapcsolására. Leibniz berlini
akadémiájának megújítására az 1730– 40-es években került sor. A
király által is pártolt akadémia komoly pillérévé vált a porosz
főváros tudományos életének – jellemző módon sikerült
Pétervárról átcsábítani Berlinbe Leonhard Euler svájci
matematikust is. Az 1750-es évek első felében Johann Christoph
Gottsched révén Lipcsében (1752), majd ennek mintájára
Augsburgban (1753), s Erfurtban (1754) is megszületett a
tudományos akadémia. Német területen az erfurti mainzi
tartományi társaság volt az első, amelyikben együtt dolgoztak
katolikusok és protestánsok.
A Habsburg Monarchia területén is számos
akadémiakezdeményezés született a 18. század folyamán. Johann
Baptist de Caspari Salzburg Érsekségben működtetett 1738–1741
között egy kis, Ludovico Muratori követőiből álló tudós
csoportot. Ez a kör került először nyíltan ellentétbe a
katolikus német területeken a felvilágosodásellenes jezsuita
egyetemi professzorokkal. Innsbruckban ugyancsak a történeti
kérdéseket középpontba állító, szintén Muratori eszméit követő
társulás szerveződött Franz Anton von Zeil gróf vezetésével. A
tizennyolc alapítóval 1741-ben létrejövő Academia Taxiana
sajátos egyvelege volt a privát tudós társaságnak és a
modernizálódó állami akadémiáknak: állami védelem alá sosem
került, miközben Tirol tartományi vezetője, valamint
alkancellárja is a tagok között szerepelt. S bár komoly
tudományos vitáknak, eszmecserének lett fóruma a kör, rendszeres
publikációs tevékenységet nem folytatott. A kezdeményezésre
jellemző, hogy Zeil gróf Innsbruckból való elköltözése után
gyorsan fel is bomlott a társaság.
A nagyobb városok közül Prágában és Bécsben
is születtek tervek hasonló célból. Jellemzően ugyanazok a
személyek bukkannak fel a kezdeményezők, szervezők sorában.
Kevéssé ismert közös nevezője volt a salzburgi, innsbrucki,
prágai és a bécsi akadémiai mozgalmaknak Anselm Desing
bajorországi születésű bencés szerzetes. Ő lényegében minden
Habsburg-területen megfogant kezdeményezést személyesen
támogatott, majd amikor már zátonyra futni látszottak a tervek,
azonnal tovább is állt. Ily módon a mozgását követve modellezni
lehet az összes próbálkozás dinamikáját. A brevnovi bencés
apátság főapátja és nemesi akadémia direktora, Benno Löbl révén
1744-ben merült fel a prágai társaság létrehozásának gondolata.
Desing is ideköltözött Innsbruckból, s a helyi egyetem
professzora lett. Ám már egy év múlva világossá vált, hogy a
jezsuiták ellenkezése miatt itt egyelőre nem alakul akadémia – a
kezdeményezés a bencés–jezsuita versengésnek köszönhette
születését és kudarcát is. Öt év múlva Joseph von Petrasch báró
révén Bécsben került napirendre a kérdés. Az időközben
sikeresnek bizonyuló olmützi társaság mintájára azt remélhették
a szervezők, hogy Mária Terézia támogatását megszerezve Bécsben
is megalakulhat egy társaság. Petrasch egy természettudományos
és egy nyelvi-humán osztályból álló akadémiát javasolt. Az udvar
azonban két feltételt szabott a támogatáshoz: tisztán katolikus
társaságot engedett volna meg, s a lehető legszorosabb állami
felügyelethez kért garanciákat. Ez a tisztán állami modell vált
aztán II. Frigyes berlini akadémiájának mintaképéül. Petrasch
hosszas viták és belső vívódások árán beleegyezett volna az
igények érvényesítésébe, mégsem sikerült a koncepciót
megvalósítani: a 18. század közepi bécsi szellemi élet egyik
legmeghatározóbb alakja, Gerhard van Swieten ugyanis, bár elvben
nem volt ellene az akadémiai mozgalmaknak, annak költségeit
inkább a személyes szívügyének számító tanügyi reformok felé
irányította. Így bár nem volt kifejezett ellensége, a közöny
áldozatává vált a koncepció. Végül Valentin Vanettinek
köszönhetően a kicsiny észak-itáliai Roveretóban született olyan
akadémia, amelynek védnökségét Mária Terézia elvállalta. A
meglehetősen jelentéktelen, Academia Agiatorum nevű szervezetben
ismét ott találjuk Desinget, s általában is elmondható a
társaságról, hogy igen intenzív szellemi kapcsolatokat ápolt
Tirol és Bajorország irányába.
A prágai és bécsi kísérlet között eltelt
néhány esztendőben váratlan sikert értek el az akadémiai
mozgalom hívei. Olmützben sikerült 1746-ban létrehozni az első
nem lokális igényű Habsburg tudós társaságot, amely ráadásul
katolikus területen elsőként engedett tagjai közé protestáns
tudósokat is. Így a göttingai történelemprofesszor Johann David
Köhler, lipcsei professzorok (Gottsched, Muratori), a pozsonyi
evangélikus lelkész Bél Mátyás, Andrzej Stanisław Załuski
krakkói püspök, és számos bencés szerzetes (így például Desing,
Legipont vagy épp a bécsi Magnoald Ziegelbauer) is a testületet
erősítette. A történeti kutatásokra és a német nyelv ápolására
fókuszáló, kevéssé természettudományos orientációjú Societas
eruditorum incognitorumban két jezsuita is helyet kapott a
kezdetektől: a helyi Josef Lewald és a bécsi Erasmus Frölich. A
helyi egyetemtől független, már elnevezésével is fontos üzenetet
közvetítő társaság (ti. a monarchiában ismeretlen tudósok
társasága) leginkább a helyi egyetem diákjait, papokat, világi
tisztviselőket tömörített.
A tudáseszmények változása
A 18. század közepi akadémiaalapítások a tudományos gondolkodás
történelmi léptékben gyors, több fázisú paradigmaváltásának
közbülső szakaszára tehetők. Maguk a társaságok egyszerre voltak
gyümölcsei és további indukálói ennek a folyamatnak. A 17.
század második felében a természettudományos felfedezések
hatására megrendült a teológiára és vallásos filozófiára
alapozott tudományos megközelítés monopóliuma. Ez a változás egy
holisztikus, univerzalista világértelmezésnek nyitott teret,
amelyben a természeti jelenségek tényszerű leírása és
értelmezése egy ideig egyszerre keveredett tudományos
bizonyítékok nélküli, spekulatív alapon vélelmezett
összefüggésekkel, illetve mindezeknek a nyelvi-történeti alapú
kulturális kontextusba való helyezésének igényével. A 18. század
első felét ez az átmenetinek bizonyuló világszemlélet uralta. E
gondolkodásmód hanyatlása a felvilágosodás kései szakaszára, s
az azt követő évtizedekre tehető. Már specializálódtak a
tudományok, sőt az egyes tudományágakon belül is tagolódtak a
megközelítések, létjogosultságot nyertek az elméleti jellegű
vizsgálódások mellett a közvetlenebb gyakorlati jelentőséggel
bíró kutatások is. |
|
Ez a három fázis jól elkülöníthető egymástól,
ha például a tudomány nyelvének változását vizsgáljuk: a kora
újkorig mindenható latint előbb a nagyobb közvetítő nyelvek
váltották fel, majd egy-három emberöltőnyivel később, a 18–19.
század fordulójától egyre inkább előtérbe került a nemzeti
nyelvek tudományművelésre való alkalmassá tétele – s ezáltal a
tudományos élet újabb nyelvváltása. Ugyanúgy markáns változások
nyomaira bukkanhatunk, ha az egyetemek világára koncentrálunk. A
hagyományos középkori egyetemeket az 1700-as évek első felében a
göttingai egyetemeszmény jegyében haladták meg, s vált az
egyetemeken folyó tudományos felkészítés ideáltipikus változata
egy sokféle lehetséges (történeti, jogi, kémiai, statisztikai
stb. stb.) fókuszpontú, de alapvetően nyelvi-filozófiai jellegű,
összetett, egyénenként más, rendkívül nehezen reprodukálható
szellemi töltekezési folyamattá. Ez az elitegyetemi minta
azonban nem terjedhetett el Európa-szerte. A rendkívül költséges
és körülményes oktatási-együttgondolkodási formát hamarosan
kiegészítette, majd végleg el is halványította a humboldti
egyetem eszménye. Ennek keretében az egyre inkább
szakosodó-specializálódó tanszékek és professzorok részint
standardizált, közmegegyezésen alapuló eredményeket, ismereteket
közvetítettek, részint a professzorok és a hallgatók a
korábbiaknál sokkal inkább nyomon követhető, megismételhető vagy
épp sokszorosítható együttműködésén alapuló szemináriumi formát
rendszeresítették. Az egyetem ily módon a közös, meglehetősen
merev társadalmi és tudományfilozófiai normákat követő
professzorok előadásainak színteréből előbb professzorok és
hallgatók csaknem korlátlanul szabad, közös gondolkodásának
helyszínévé, majd pedig a professzorok és a hallgatók
szabályozott együttműködésén alapuló, a normatív tanítást és a
szabad gondolkodást ötvöző intézményévé vált.
Hasonlót tapasztalunk akár az akadémiák, akár
egyéb szellemi-kulturális szervezetek életét illetően. A kora
újkori, javarészt Itáliában működő kicsiny, oligarchikus
berendezkedésű tudós társaságokat a 17–18. század fordulóján a
centrális szerepre törő, összetett, sokakat mozgósító akadémiák
váltották fel. Majd e társaságok színeváltozása, esetleg
hanyatlása és újjászervezése hozta el a szakosodott, a főbb
megismerési területekhez tartozó szakembereket külön
osztályokban tömörítő, a rendes és a külső tagokat rendszeres
aktivitásra késztető, külföldi társszervezetekkel és tudósokkal
formális kapcsolatot kiépítő, s fenntartó akadémiai intézmények
idejét.
A szakpolitikai diskurzusok túlsúlya –
a bécsi zsákutca
E három fázisú paradigmaváltás egyfajta zsákutcás fejlődési
modelljének tekinthető az, ami Bécsben kialakult. A
felvilágosult abszolutista udvar szinte korlátlan mennyiségben
alkalmazta a tudósokat, illetve tudományos ambíciókkal
rendelkező szakembereket. Az éppen kiépülő szakpolitikák, a
korabeli – még kezdetleges – szakminisztériumi rendszer alapvető
koncepcióalkotói olyan udvari alkalmazottak, főtisztségek
betöltői, illetve főtanácsadói, direktori, különmegbízotti stb.
státusban lévő emberek voltak, akik karrierjüket elvileg
végigfuthatták volna tisztán elméleti kutatóként vagy egyetemi
professzorként is, ám ehelyett komoly udvari tisztségeket
vállalva belemerültek a különböző rendű és rangú koncepcionális
vitákba.
A tudományosságnak ez az alkalmazott jellege
a kameralisztikának köszönhetően elméleti legitimációt is nyert.
Johann Heinrich Gottlob von Justi fejtette ki részletesen
először, hogy a tudományok haszna a közvetlenül elérhető
társadalmi rétegek szélességén mérhető le. A haszonelvűség
jegyében az állam eminens érdekeihez sorolható területeken
következett be a század második felében komolyabb tudományos
előrelépés. Ennek megfelelően elsősorban az orvosi, jogi,
teológiai és egyházjogi, valamint (bánya)mérnöki munkásságot
kifejtő tudósok juthattak meghatározó szerephez. Ez a szerep
azonban alapvetően két funkcióban érvényesülhetett. Szinte
mindenkit mozgósító módon az oktatásban, az oktatáspolitikában –
amennyiben az 1750-es évektől az 1810-es évek végéig tartó
tanügyi reformtörekvések egy-egy részterületén tevékenykedett az
illető. Emellett pedig a felvilágosult abszolutista reformok más
területein – így például a jogászok számára a kodifikációs
munkálatok, a büntető és polgári jogi reformok; a műszaki
szakemberek számára a gazdaságfejlesztés; a teológusok számára
pedig az állam és egyház közötti viszony gyökeres
újraszervezése; orvosok számára a kórházi ellátás megszervezése,
specializálása jelenthetett éveken át kitartó, jól fizető,
komoly társadalmi-politikai befolyással járó, ugyanakkor a
tudományos ambíciókat és a szakmai autonómiát egyaránt
jelentősen korlátozó feladatokat.
Ebből fakadóan a szakmai autonómiának és az
állami célrendszertől független értelmiségi alkotómunkának
nemigen alakultak ki tartósan és sokakra ható fórumai. Némelyik
tudományos folyóirat, egyik-másik szabadkőműves páholy – szoros
állami felügyelet mellett – talán-talán néhány esztendő erejéig
egy-kéttucatnyi értelmiségi számára biztosíthatott némi
függetlenséget, de ennél markánsabb, valóban koncepciózusan
(tartósan és sokakra kiterjedően) működő, külföldi tudósokkal
önállóan kapcsolatot tartó, önigazgató jellegű intézmények nem
alakultak ki. Aki ilyet tervezett vagy kezdeményezett, azokat is
ilyen-olyan módon valamilyen állásba hívta, nyerte meg magának
az udvar. Így az innsbrucki (egyetemi és akadémiai) tudományos
mozgolódás egyik kulcsszereplőjének számító Joseph Paul Riegger
egyházjogász a bécsi jogi kar megújításáért lett a felelős. Az
autonóm akadémia iránt a legnagyobb elszántságot mutató, s
általában más területeken is a szakmai korporációt támogató Karl
Anton von Martini is több állami megbízást kapott kegyvesztett
időszakai között.
Érdekes jelenség, hogy Bécsben a
birodalomépítés jegyében az egyházi szervezetek sem jelenthettek
igazi alternatívát. A protestáns egyházak természetesen nem
kínálhattak egzisztenciális lehetőséget az államtól független
értelmiség számára. De a katolikus egyház különböző
szervezeteire, szerzetesrendjeinek képviselőire tekintve is azt
láthatjuk, hogy a legjobb képviselőiket vagy idejekorán
megnyerte magának az állam valamilyen kiemelkedő kinevezéssel,
vagy egyszerűen távol tartotta Bécstől. Előbbire kiváló példa a
brevnovi bencés szerzetes, Stephan Rautenstrauch, aki újító
törekvéseit a bécsi teológiai kar reformjának irányítójaként
teljesíthette ki (amennyire azt a reálpolitikai környezet
engedte), vagy Johann Ignaz Felbiger Ágoston-rendi szerzetes,
aki pedig a népoktatás megszervezésének fő felelősévé vált. A
periférikus helyzetbe szorulókra jó példa a már említett Desing,
aki sehol nem tudott hosszan megmaradni, s végül visszatért
szülőhazájába, Bajorországba.
A barokk abszolutizmus fellegvárának számító,
szellemi centrumként is kiemelkedő Bécs a 18. század második
felében intenzív, a pedagógia és az oktatás minden szegmensére
kiterjedő reformdiskurzusnak és uralkodói reformprogramnak volt
a helyszíne. Ez a diskurzus Közép-Európában egészen kivételes
módon maradt az uralkodó szoros irányítása, felügyelete alatt, s
maradt minden színe-elágazása dacára jellemzően homogén. Az
egyéb tekintetben gyorsan polgárosuló, népesülő, városiasodó
Bécs a tudományok tekintetében ily módon igen féloldalas
helyzetbe került: a kiváló elmék vagy elkerülték, elhagyták a
várost, vagy kivétel nélkül részeseivé váltak a szükségszerűen
mindennapossá váló szakmapolitikai csatározásoknak. Ezáltal Bécs
kimaradt a 18. századi közép-európai akadémiaalapításokból, a
városban nem alakult ki a hatalmi centrum nagyságához méltó, de
attól legalább részben független, számottevő tudományos fórum.
Ennek aztán nagy árát fizette meg a bécsi közélet: az oktatási
reformhullámok elültével a 19. század első felében olyan
szellemi apály uralkodott el a Habsburg Monarchia központjában,
amely különösen élessé tette a regionális vetélytársak (Berlin,
München, Prága) vele szembeni szellemi-tudományos előnyét.
A tanulmány alapjaiul szolgáló kutatásokat a Tempus
Közalapítvány (korábban: Magyar Ösztöndíj Bizottság) és a bécsi
Collegium Hungaricum támogatta. A tanulmány az International
cooperation in the social sciences and humanities európai
kutatócsoport WJLF-konferenciáján elhangzott előadáson alapul.
Kulcsszavak: akadémiai mozgalom, 18. század
IRODALOM
Angermann, Norbert (1973): Die erste
böhmische Zeitschrift für den Landmann. In: Ischreyt, Heinz
(Hrsg.): Der Bauer Mittel- und Osteuropas im sozio-ökonomischen
Wandel des 18. und 19. Jahrhunderts. Köln–Wien: Böhlau, 274–280.
Békés Vera (2001): A kutatóegyetem
prototípusa: a XVIII. századi göttingeni egyetem. In: Tóth Tamás
(szerk.): Az európai egyetem funkcióváltozásai. (Felsőoktatási
könyvek 18.) Budapest: Professzorok Háza, 73–94. •
WEBCÍM
Egglmaier, H. Herbert (1995): Am
Beispiel Österreich: Die Wissenschaftspolitik eines aufgeklärten
absolutistischen Staates. Mitteilungen des Österreichischen
Gesellschaft für Wissenschaftsgeschichte. 15, 101–125.
Giesig, Eleonore (1992): Muratori
und die Einflüsse der italienischen Aufklärung in Österreich.
In: Benedict, Michael (Hrsg.): Verdrängter Humanismus –
verzögerte Aufklärung. Österreichische Philosophie zur Zeit der
Revolution und Restauration (1750-1820). Wien: Turia & Kant,
456–470.
Gingyinkin, Szemjon Grigorjevics
(2004): Történetek fizikusokról és matematikusokról. Budapest:
Typotex Kiadó
Hammermayer, Ludwig (1983):
Geschichte der Bayerischen Akademie der Wissenschaften
1759-1807. I. Bd. München: Beck
Hammerstein, Notker (1977):
Aufklärung und katholisches Reich. Untersuchungen zur
Universitätsreform und Politik katholischer Territorien des
Heiligen Römischen Reichs deutscher Nation im 18. Jahrhundert.
Berlin: Duncker & Humblot GmbH
Hangodi Ágnes (1998): Leibniz
tervezete a tudomány és a műveltség eljuttatására Oroszországba.
Magyar Könyvszemle. 114, 1, 53–61. •
WEBCÍM
Kosáry Domokos (1996): Művelődés a
XVIII. századi Magyarországon. Budapest: Akadémiai Kiadó
Kraus, Andreas (1963): Vernunft und
Geschichte. Die Bedeutung der deutschen Akademien für die
Entwicklung des Geschichtswissenschaft im späten 18.
Jahrhundert. Freiburg–Basel–Wien: Herder
Poser, Hans (1998): Theoria cum
praxi. A leibniz-i akadémia-koncepció és a műszaki tudományok.
Magyar Filozófiai Szemle. 1, 3, •
WEBCÍM
Ugrai János (2014): A központosítás
és a modernizáció ellentmondásai. A bécsi állami (uralkodói)
oktatáspolitika megszületése a 18. század második felében.
(Oktatás és társadalom 18) Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó •
WEBCÍM
Wondrák, Eduárt (1972): Die Olmützer
“Societas incognitorum”. Zum 225. Jubiläum ihrer Gründung und
zum 200. Todestag ihres Gründers. In: Ischreyt, Heinz (Hrsg.):
Die Aufklärung in Ost- und Südosteuropa. Aufsätze, Vorträge,
Dokumentationen. Köln–Wien: Böhlau, 215–228.
URL1
URL2
|
|