Az „ezüst pillanatok” nyomában
Tanulmánykötet Bekker Zsuzsa emlékére

Bekker Zsuzsa neve mindig is jól csengett közgazdász körökben. A múlt század utolsó harmadában mint a gazdasági növekedéssel foglalkozó elméleti közgazdász hívta fel magára a figyelmet. Majd egészen élete végéig mint elmélettörténész vívott ki osztatlan elismerést kollégái és a diákjai körében. 2015-ben bekövetkezett halálával komoly veszteség érte a magyar közgazdász-társadalmat. Az emlékére szervezett tudományos konferencián kollégái és tanítványai méltó módon, az általa megkezdett út folytatásával búcsúztak tőle. E tanulmánykötet ennek a konferenciának az előadásait foglalja össze és adja közre.

A kötet szerkesztői, Hild Márta és Madarász Aladár két csoportra osztotta a tanulmányokat, és ennek megfelelően két részre tagolta a könyvet. Az első rész a Hazai tájakon címet kapta, és hat tanulmány került ide. A válogatás szempontja jól érzékelhetően az volt, hogy olyan munkák kerültek itt egymás mellé, amelyek vagy Bekker Zsuzsa munkásságával közvetlenül kapcsolatosak, vagy pedig a régi idők nagy magyar közgazdászaival foglalkoznak. Az első tanulmány Szepesi Györgyé, amelyből bőséges információkhoz juthatunk Bekker Zsuzsa Országos Tervhivatalnál eltöltött éveiről. A személyes emlékek felidézése mellett egyúttal egy korrajzot is kapunk a hetvenes évek Tervhivataláról, a gazdaságpolitikai vitákról, a Jánossy-féle trendvonalcsoport működéséről.

Száz János az elmélettörténész Bekker képét villantja fel annak az oknyomozó munkának kapcsán, amelyben azt próbálták megtalálni oktatói és kutatói baráti körükben, hogy ki fogalmazta meg azt az összefüggést, hogy a kamatláb egyensúlyi nagyságának az erdei fatömeg szaporulatának üteméhez kell igazodnia. A dolognak természetesen nem az a lényege, hogy egy bizonyos Karl Arnd úr fogalmazta meg a 19. század közepén és Karl Marx hívta fel rá a figyelmet, hanem az, hogy Bekker Zsuzsa és baráti köre miként viszonyult egy intellektuális kihíváshoz, végső soron egy tudományos kérdéshez. Mert ne feledjük: a kamatláb és a gazdasági növekedés üteme közötti kapcsolat (megfelelés?) ma is a közgazdaság-tudomány nagy rejtélyei közé tartozik (idézzük csak fel Thomas Piketty nagy sikerű könyvét, A tőke a 21. században-t).

Első hallásra merész összehasonlítás Széchenyi István, Kautz Gyula és Bekker Zsuzsa munkásságát egy keretrendszerben értékelni, amint azt tette Ivók Aurél. Az alkalmazott szempontrendszer azonban elfogadhatóvá teszi az összehasonlító elemzést, kiemelve azt a közös elemet, hogy mindhárman valamilyen szempontból hídépítők voltak. Ugyancsak izgalmas olvasmány Kovács György tanulmánya, amely ifj. Boér Elek és Surányi Unger Tivadar két világháború közötti munkásságát elemzi a gazdasági szabadság szempontjából. A világgazdasági válság, az ország elmaradott helyzete és az adott, nem kifejezetten demokratikus politikai viszonyok komolyan próbára tették a kor tudósainak elköteleződését a gazdasági szabadság tekintetében.

Farkas Beáta rövid, de annál szenvedélyesebb anyaggal képviselteti magát a kötetben. Az írás lényegében rekviem az elmélettörténet-oktatásért, amely egyre inkább kiszorul a közgazdászképzésből. Saját szavait idézve: „Bekker Zsuzsa emlékéhez akkor maradunk hűségesek, ha mindent megteszünk az elmélettörténet oktatásának folytatásáért, akkor is, ha ennek a mai korszellem nem kedvez.” (109.)

A tanulmánykötet második része a Kitekintés címet kapta, és nyolc tanulmányt tartalmaz. Olyan klasszikus elmélettörténeti tanulmányokat, amelyek külföldi tudósok munkásságának bemutatásáról, értékeléséről szólnak. Búza János és Dietmar Meyer tanulmányai kevéssé ismert közgazdászokról emlékeznek meg: Wilhelm Rosher vagy Wilhelm Launhardt nemigen tartozik az ismert közgazdászok körébe. Jóllehet az általuk vizsgált témakör, az árforradalom, illetve a térséggazdaságtan ugyancsak komoly érdeklődésre tarthat számot. Richard Cantillon és kiváltképp Francois Quesnay

neve már sokkal ismerősebben cseng a közgazdasági elméletek iránt tájékozódó olvasók fülében. Csató Katalin tanulmányában azonban még azok számára is tud újat mondani ezen kutatók munkásságáról, akik itt-ott már találkoztak velük.

A kötet mindkét szerkesztője komoly, terjedelmes tanulmánnyal rukkolt ki. Madarász Aladár a business history területére kalauzol bennünket a Harvard Center in Entrepreneurial Research kutatói, Norman Gras és Arthur Cole munkáinak részletes elemzése révén. A vizsgálat egyik fontos, megválaszolandó kérdése az volt, hogy vajon a vállalkozástörténet miként tudta megragadni a schumpeteri vállalkozó alakját. Madarász tárgyszerű ismertetése és alapos elemzése hozzásegíti az olvasót annak eldöntésére, hogy a harvardi kutatási program elérte-e célját, sikerült-e vállalkozó alakja köré csoportosítani a gazdaságtörténeti tényeket.

Hild Márta Paul A. Samuelson elmélettörténeti munkásságának értékelésére vállalkozott. Már csak azért is nagy vállalkozásnak tekinthető, mert a közel hatszáz tanulmányt felsorakoztató samuelson-i életmű közel húsz százaléka, tehát több mint százhúsz munka tekinthető elmélettörténeti jellegűnek. Samuelson a Whig-történetírás hívének tekinthető, hiszen elmélettörténeti munkáinak indíttatása és szemléletmódja az, hogy a korábbi időszakok nagy tudósai vajon mennyiben járultak hozzá a jelenkor közgazdasági ismereteinek bővítéséhez. Ez a közelítésmód nem meglepő annak fényében, hogy már a negyvenes években állást foglalt a közgazdaság-tudomány semleges, értékmentes, egyetemleges volta, s a kumulatív, egyenes vonalú tudományfejlődés mellett. A samuelsoni felfogás bővelkedik továbbgondolásra és/vagy vitára ingerlő megállapításokban.

A mérés jelentősége igen fontos a közgazdaság-tudományban, Hüttl Antónia tanulmánya ezt mutatja be történeti távlatból. Bizonyosan egyetérthetünk vele, hogy szilárd elméleti alapok nélkül nem lehet mérni és statisztikai adatgyűjtési rendszereket összeállítani, működtetni. A tekintetben azonban már valószínűleg megoszlanak a vélemények, hogy a neoklasszikus (statikus egyensúlyi) elmélet lehet-e az egyetlen adekvát elméleti bázis, amelyre mindez felépíthető.

Király Júlia a közelmúltból választott elmélettörténeti témát, az inflációs célkövetés monetáris politikájának képében. Néhány évtized alatt megérhettük az inflációs célkövetési politika tündöklését, és ha látványos bukását nem is, háttérbe szorulását mindenképpen. Míg a 90-es években minden jegybank igyekezett bevezetni, addig a 2008-as válságot követően szép csendesen megszabadultak tőle, és helyette inkább a mennyiségi lazítás politikáját alkalmazták. A történések fényében tehát igen aktuális a szerző kérdése: már csak elmélettörténeti érdekesség lenne az inflációs célkövetés, vagy ismét visszatér, ha a válság után normalizálódik a helyzet?

A makroökonómia mikromegalapozása örökzöld témává vált a múlt század 50-es éveitől, amikor létrejött a neoklasszikus szintézis: a neoklasszikus egyensúlyi mikroökonómia és a keynesi, nem egyensúlyi makroökonómia (kényszer)házassága. Azóta is viták zajlanak a mikro- és a makroszint elméletileg konzisztens és gyakorlati oldalról működőképes összehangolásáról. Ezt a dilemmát mutatta be Szoboszlai Mihály értő módon tanulmányában, amely egyben a kötet zárótanulmánya is lett. A szerteágazó elmélettörténeti témakörből csak egyet emelünk ki, a figyelemfelkeltés céljából: Lawrence Klein aggregálási programját és az azt megdöntő Debreu–Mantel–Sonneschein-tétel ismertetését. A háromszáz oldalas kötet érdekes és értékes gyűjtemény, a tanulmányok szerzői méltóképpen adóztak Bekker Zsuzsa emlékének. A jól összeválogatott és szerkesztett tanulmányok nem terhelik meg az olvasót, maradandó olvasmányélményt nyújtanak, mondhatnánk stílszerűen a kötet címét felhasználva: bársonyos pillanatokat. (Hild Márta – Madarász Aladár szerkesztők: Az „ezüst pillanatok” nyomában, Tanulmányok Bekker Zsuzsa emlékére. Pécs: Kronosz Kiadó, 2017, 302 p.)

Mellár Tamás

az MTA doktora, közgazdász, statisztikus, egyetemi tanár