|
|
Mozgástér és kényszerpálya
Két vaskos kötetben, több mint 1360 oldalon tárta fel Földes
György történész, az MTA doktora, a Politikatörténeti Intézet
igazgatója Magyarország 1956 és 1988 közötti külpolitikájának
történetét. Az első kötet (538 oldal) Kádár János
külkapcsolatainak széles ívű rajza, a másodikban (823 oldal)
pedig a témához tartozó dokumentumok sorakoznak. A hatalmas
vállalkozás komoly segítség különösen a fiatalabb nemzedékek
számára egy lassan feledésbe menő kor felidézésére és
megértésére.
A mai idősödő generációknak még vannak
emlékei a kádári külpolitika nevezetes sikereiről és
kudarcairól. Emlékszünk rá, hogy Kádárnak a Bruno Kreisky
osztrák kancellárral (1970–1983) kialakult kapcsolatát az új
osztrák–magyar „k. u. k.” korának analógiájaként is emlegették.
Emlékszünk rá, hogy Kádár még 1968. augusztus 17-én is
igyekezett Alexander Dubčeket, a Csehszlovák Kommunista Párt
első titkárát figyelmeztetni a szovjetek várható bosszújára („az
alapvető kérdésekben nincs 14- vagy 88-féle marxizmus, csak egy
marxizmus van”, II/319.), de azután a magyar hadsereg augusztus
21-i bevonulásával maga is részt vállalt a „prágai tavasz”
eltiprásában. Elég józan volt azonban ahhoz, hogy az Eötvös
Loránd Tudományegyetemen tett kétnapos látogatásakor 1969-ben a
Gólyavárban kijelentse: „nem kell ránk utólag koszorút aggatni,
hogy nem megszállók voltak, hanem felszabadítók…” (I/102.). S
emlékszünk arra is, hogy az amerikai Time magazin egyik 1986-os
címlapján közölte Kádárnak, a felirat szerint „Magyarország
politikai sakkmesterének” arcképét, mögötte sakkfigurákkal,
hátul hatalmas Lenin-képpel.
Földes György 1956 tragikus őszén kezdi
történetét, s abból indul ki, hogy Kádár „három dolgot tartott
szem előtt: ne térjen vissza a múlt sem a sztálinizmus, sem a
kapitalizmus formájában, és a kommunista párt továbbra is
meghatározó, vezető szerepet játsszon a magyar politikai
életben” (I/17.). Hogy egy ilyen nagyszabású munkában elegendő-e
az első kötetben ezután következő pár sor a Kádár és Nagy Imre
’56-os politikája közötti különbségek vázlatára, nagy kérdés. A
szerző nyilvánvalóan nem vállalkozhatott itt 1956
problematikájának teljes körű értékelésére, de Kádárt és
politikáját, ide értve külpolitikáját is, ’56 alapos taglalása
nélkül nehéz megérteni és értelmezni. Szabad György emlékezetes
könyvének címét idézve itt „forradalom és kiegyezés
válaszútjáról” volt szó, s nem csupán a folyamatok eredőjét kell
részletező vizsgálat tárgyává tenni.
A szerző emlékeztet Ránki György tézisére
mozgásterek határairól és kényszerpályák kialakulásáról (I/33.),
s e felvetést az államszocializmus időszakára alkalmazva
vizsgálja. Ennek kapcsán teszi fel a maga fő kérdéseit,
amelyekre azután választ keresve képet ad a Kádár-korszak
külpolitikájáról. „Képviselt-e nemzeti érdekeket a magyar
kormányzat 1956 után? Milyen sorrendet alakított ki a nemzeti
érdekek között? Volt-e olyan ezek között a nemzeti érdekek
között, amelyről lemondott? Milyen volt a kapcsolat a
nemzetstratégia és a külpolitika között? Mennyiben szolgálta a
külpolitika a belpolitikát? Sikerült-e kihasználni és bővíteni a
magyar külpolitika mozgásterét?” (I/35.) Ha ezeket a kérdéseket
összevetjük Földes György Epilógusával, akkor a következő,
kiegyensúlyozott és alapjában meggyőző választ kapjuk: „1976
után, a romló nemzetközi helyzetben a magyar diplomácia
hasznosította a kádári belpolitika által felhalmozott tőkét. A
nyolcvanas években a magyar külpolitika nagymértékben
hozzájárult ahhoz, hogy a leértékelődő és az együttműködés
kényszerétől, egyensúlyi problémáktól szenvedő magyar gazdaság
talpon maradjon. Ennek köszönhetően Kádár és az MSZMP
folytathatta védekező politikáját, halaszthatta a
válságkezelést, elkerülhette a vele járó konfliktusokat. Ez a
sikeres külpolitika segítette a túlélést, de nem tudta-tudhatta
megakadályozni az 1986–1988 közötti belpolitikai kudarcot.”
(I/538.) Földes megítélése szerint tehát a magyar külpolitika a
’70-es évektől Kádár alatt sikeres volt, nemzetközi megítélése
folyamatosan javult. A Nyugat véleménye mind pozitívabbá vált,
„és ezt nem hagyhatták figyelmen kívül a szovjetek sem”, akik
„belátták, hogy nekik is jobb egy stabil, a világnak tetsző
magyar szocializmus, mint egy, az övékére jobban hasonlító, de
politikai, gazdasági és társadalmi problémákkal küszködő
változat” (I/538.).
Földes a nagy vizsgálati anyagából kiemeli a kádári külpolitika
fordulatait. Ilyet érzékel 1977 után, amely esztendőt az 1956
utáni korszak legsikeresebb évének tekinti. Véleménye szerint a
kádári külpolitika ekkor még „úgy emelte új szintre a nyitási |
|
|
politikát, hogy közben nem veszítette el a
birodalmi hátország támogatását” (I/231.). Egy másik fontos
fordulót mutat ki Földes 1982 táján, amikor Kádár némi joggal
jelenthette ki: „Nekünk nem voltak ilyen aspirációink, de úgy
alakult, hogy egy kicsit találkozó pontja lettünk a Keletnek és
a Nyugatnak. Úgy érzem, hogy a világnak szüksége van egy ilyen
országra.” (I/348.) A szerző szerint Kádár ekkor „elment addig a
pontig, ameddig egyáltalán el akarhatott: a Kelet legnyugatibb
határvonaláig.” (I/348.) Földes úgy látja, hogy 1984–85-ben a
kádári külpolitika doktrínamódosuláson ment keresztül. A
pártfőtitkár úgy látta, hogy a külpolitikai bezárkózás helytelen
alternatíva lenne. Ő „a békés egymás mellett élést
együttműködésként fogta fel, az enyhülést pedig egyetemes
követelményként” (I/421.). A szerző két szellemes alfejezetet
iktat ide e gondolat megvilágítására, feltárva „a külügyek
belső”, és „a belügyek külső” hátterét (I/415–425).
Földes a történetet 1988-ig kíséri nyomon,
amikor Kádár már meggyengült, s nem tudta maradéktalanul
keresztülvinni akaratát a tavaszi pártértekezleten. A
határozatból ekkor már kimaradt „a szocialista ideológia, a
nemzetközi osztályharc, illetve a kapitalizmus ellentmondásos
mivoltáról szóló tétel”. „Fegyelmezett pártkatonaként sem
előadói beszédét, sem zárszavát nem használta fel arra, hogy
jelezze, továbbra is érvényesnek tartja a kapitalizmus elleni
küzdelem kötelezettségét…” (I/533.)
A kétkötetes munka második része fontos
olvasókönyve lesz nemcsak a történészeknek, de a nagyközönségnek
is, s különösen jól használható lesz az egyetemi oktatásban. Az
ötvennégy dokumentum között ott vannak a nagy
jegyzetapparátussal ellátott jegyzőkönyvek Kádár
beszélgetéseiről, tárgyalásairól Giulio Andreottival, Enrico
Berlinguerrel, Leonyid Brezsnyevvel, Raúl Castro Ruzzal, Nicolae
Ceauşescuval, Csou En-lajjal, Alexander Dubčekkel, Indira
Gandhival, Władysław Gomułkaval, Mihail Gorbacsovval, Nyikita
Hruscsovval, Helmut Kohllal, François Mitterand-nal, VI. Pál
pápával, Helmut Schmidttel, Willi Stoph-fal, Margaret
Thatcherrel, Josip Broz Titóval, Walter Ulbrichttal – hogy csak
tallózzunk a legismertebb nemzetközi politikusok nevei között.
Egy darab világtörténelem.
E kiváló forráskiadvány dokumentumai döntően
a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárából kerültek elő,
olykor Erdélyi Károly egykori külügyminiszter-helyettes
kéziratos hagyatékából. Akad itt irat a varsói Archiwum Akt
Nowych gyűjteményéből, de van olyan is, amelyet az Akten zur
Auswärtigen Politik der Bundesrepublik Deutschland, vagy a
Történelmi Szemle közölt elsőként. A tárgyalások dokumentumait a
szerző ‒ példás módon ‒ minden esetben kiegészítette valamennyi
tárgyalófél nevével, a tárgyalás színhelyével, a többrésztvevős
tárgyalások üléselnökeinek személyével, a kiadott közlemények
megjelenési helyével. Jó lett volna azonban valamilyen formában
és mértékben megismerni a beszélgetőtársak benyomásait,
véleményét is a Kádárral folytatott beszélgetésekről, magáról
Kádár Jánosról.
Igen hasznos csatolmánya a munkának Kádár
János nemzetközi tevékenységének kronológiája is a kutatott
időszakban, közel negyven oldalon át (II/731–768.).
A szerző előszavában jó olvasói megoldásként
ajánlja, hogy az első kötet olvasása során az ott hivatkozott
dokumentumhoz érkezve olvassuk el azt magát a második kötetben,
s utána haladjunk csak tovább. Ehhez nagy segítség lett volna,
ha az első kötetben világos, számmal vagy oldalszámmal megadott
utalást találunk az adott dokumentum hollétére a második
kötetben. A kérdéses dokumentumokat persze e nélkül is könnyen
megtaláljuk a feszes kronológiai rendben haladó két kötetben,
melyek között a kapcsolat jól követhető.
A monográfia elsősorban a magyar és a magyar
nyelven megjelent szakmunkákra támaszkodik, nem kellő mértékben
tárja fel és mutatja be a vonatkozó külföldi, különösen a
nyugati-európai és az amerikai szakirodalmat (II/781–801.).
Földes György monográfiájának egyik legfőbb
értéke, hogy a ma leegyszerűsítve egy tömbben látott és
láttatott Kádár-korszakot szakaszaira bontja, kimutatja
fordulópontjait és változatait. Úgy írja meg a Kádár-korszak
külpolitikai történetét, hogy figyel a nemzetközi erőtérben
bekövetkezett változásokra csakúgy, mint a belpolitika és a
nemzetgazdaság kanyaraira. Fontos könyv. (Kádár János
külpolitikája és nemzetközi tárgyalásai. I–II, Budapest:
Napvilág Kiadó, 2015)
Frank Tibor
az MTA levelező tagja
Eötvös Loránd Tudományegyetem |
|
