A róla elnevezett torziós ingát a nehézségi erô lokális változásainak mérésére alkotta meg (l. Meskó Attila cikkét). A mágneses tér hasonló léptékû változásainak felderítésére két további eszközt szerkesztett, a transzlatométert és az asztatikus variométert, amelyek ugyanúgy, mint a torziós inga, a Coulomb-mérleg elvén mûködnek. A transzlatométer az ingától mindössze annyiban különbözik, hogy a lelógó tömeget mágnes helyettesíti, amelynek a vízszintessel bezárt szöge változtatható, továbbá méréskor az átforgatás nem a felfüggesztô szál mint tengely, hanem a lelógó mágnest tartalmazó csô tengelye körül történik.
Az 1. ábra a helyi földmágneses tér (T) komponenseit mutatja az ún. földmágneses koordináta-rendszerben, amelynek vízszintes tengelyei a földrajzi É, illetve K irányába, függôleges tengelye pedig lefelé irányul. A tér komponensei a vízszintes északi (X) és a keleti (Y), valamint a függôleges (Z) térerôsség. Inhomogén térben ezek mindhárom irányban változhatnak, azaz a tér inhomogenitását általában kilenc gradienskomponens jellemzi. A gradienskomponensek közül a transzlatométerrel négy mérhetô közvetlenül, ami potenciálelméleti okokból valójában hét meghatározásával egyenértékû. Így a transzlatométeres mérés után csupán két gradiensösszetevô marad ismeretlen (a keleti komponens keleti irányú és a függôleges komponens függôleges irányú változása), amelyek közül viszont már csak az egyiket kell megmérni, a másik számolható. Az asztatikus variométert Eötvös a transzlatométeres mérés elvégzése után még ismeretlen keleti gradiens komponens mérésére hozta létre. Az eszköz azonban többre képes, mert segítségével lemérhetô a földmágneses tér teljes horizontális irányító ereje (a földmágneses irányító erô a nehézség görbületi eltérésével analóg hatású erô). Az asztatikus variométer érzékeny része egy finom torziószálon függô, alumíniumcsövekbôl összeállított vízszintes kereszt, amelynek mindegyik szára egy-egy mágnesben végzôdik. A kereszt egyik rúdján a mágnesek északi pólusaikkal kifelé, a rá merôleges rúdon pedig északi pólusaikkal befelé állnak. Azonos momentumú mágneseket alkalmazva a lengô teljesen asztatizált lesz, ami azt jelenti, hogy homogén mágneses tér nem fejt ki rá forgató hatást. Két egymásra merôleges asztatikus mágnespár alkalmazásával Eötvös elérte, hogy az eszköz mind a nehézségi erô irányító erejének (görbületi eltérés), mind a változó indukciónak a forgató hatásától mentessé vált, úgyhogy az asztatikus variométer kizárólag a mágneses tér irányító erejének forgató hatására érzékeny. A mérésbôl az irányító erô nagysága és iránya határozható meg, és ezzel a földmágneses tér lokális változási komponenseinek mérési feladata teljes megoldást nyert.
1. ábra
A földmágneses helyi koordináta-rendszer. A koordináta-rendszer x-tengelye a vízszintes síkban a földrajzi É-i, y-tengelye a K-i irányba mutat, a z-tengely pedig függôlegesen lefelé. A teljes mágneses erô vektorát a T -vel jelölt nyíl mutatja. T horizontális komponense a H horizontális vektor, vertikális komponense Z. A H vektor neve horizontális intenzitás, a Z komponensé vertikális intenzitás. A H vektor további két horizontális komponensre bontható, az É-i X-re és K-i Y-ra. H-nak az É-i iránnyal bezárt szöge a D elhajlás vagy deklináció. T-nek a H-val bezárt szöge a I lehajlás vagy inklináció. T komponenseit [(X,Y,Z), illetve (D,I,H)] mágneses elemeknek nevezik. Az anomáliavektor és komponensei jelölésére ugyanezeket a szimbólumokat használják azzal a különbséggel, hogy eléjük egy jelet tesznek, pl. Delta D, Delta H stb.
A torziós ingával ellentétben Eötvös földmágneses variométerei nem váltak széleskörûen használt terepi eszközökké, noha erre elvileg feltétlenül alkalmasak voltak, különösen pedig azoknak a változásoknak a kimutatására, "amelyeket a mágneses erôben közelfekvô tömegek, hegyek, völgyek vagy a föld belsejében elrejtett mágneses kôzetek létesítenek. Ilyen értelemben jó szolgálatot tehetnek a geológiának" - mondja Eötvös (1896).
Néhány évvel késôbb a transzlatométert Eötvös égetett agyagtárgyak, illetve kôzetek mágneses momentumának meghatározására használta. Az égetett agyagtárgyak ui. az égetést követô lehûléskor a helyi mágneses tér irányával megegyezô irányú mágnesezettséget vesznek fel, amit akár (gyakorlatilag) végtelen hosszú ideig megtarthatnak. Ez az ún. (termo-) remanens mágnesezettség minden égetett agyagtárgyra (téglák, cserepek, agyagedények) és magmás kôzetre jellemzô. Ugyanezek a tárgyak, továbbá azok a természetes kôzetek, amelyekben mágneses ásványok (pl. magnetit) találhatók, közönséges hômérsékleten is mágnesezhetôk, azaz a helyi mágneses térben mágnessé válnak. Az ilyen ún. indukált mágnesezettség nagyságát adott térben a mágnesezhetôség (mágneses szuszceptibilitás) szabja meg. A mágneses szuszceptibilitás ismerete a kôzetek mágneses hatásának felmérésében nélkülözhetetlen, míg a remanens mágnesezettség mérésével adatokat szerezhetünk az elmúlt idôk mágneses terének irányára és nagyságára vonatkozóan. Eötvös az ilyen irányú rendszeres vizsgálatokat soha nem mulasztotta el.
A transzlatométer azon az alapon használható mágneses momentumok mérésére is, hogy ezek maguk körül jól meghatározott szerkezetû mágneses teret létesítenek, amelynek gradiensei a transzlatométer mágnesét eltolva, a mérôdrótot az eltolással arányosan megcsavarják. Általában az indukált és remanens mágnesezettség együttes hatása mérhetô meg, de a mérési séma alkalmas megválasztásával a kétféle mágnesezettség szétválasztható. Tudomásunk szerint Eötvös a transzlatométert elôször remanens mágnesezettség mérésére használta, miután saját kísérletei alapján meggyôzôdött arról, hogy a téglák valóban az égetést követô lehûlés folyamán mágnesezôdnek a ható tér irányában. Eredményeirôl egyetlen elôadásban számolt be a Matematikai és Fizikai Társulat 1900. február 1-jei ülésén, amelynek kivonata Mikola Sándor tollából ismert. Ebben hat különbözô korú tégla mágneses inklináció (vö. 1. ábra) adatát közli a következôképpen:1860: 62 fok, 1748: 68 fok, 1669: 72 fok, kb.1440: 5,8 fok, i.e.III. sz: -20 fok, i.e. IV. sz. -35 fok. Az elsô négy adat mai ismereteink szerint is helytálló, az utolsó két negatív inklináció viszont nem. Utóbbiak magyarázataként elképzelhetô, hogy a téglák égetési helyzetére vonatkozó feltevés volt hibás vagy a téglák az eredeti égetési helyzettôl különbözô állásban még egyszer kiégtek. Noha ebben az elôadásban Eötvös további vizsgálatokat ígért - elsôsorban az elsô évezred agyagtárgyainak mérését helyezte kilátásba - késôbbi eredmények nem kerültek nyilvánosságra. Mégis az alapvetô mérôeszköz megalkotásával és a mérések elvégzésével Eötvös megteremtette a hazai paleomágneses kutatások alapját, amelyek csak jóval késôbb, a 60-as évek elején újultak meg a Geofizikai Tanszéken és a Geofizikai Intézetben Egyed László geofizikus professzor kezdeményezésére.
Amíg Eötvös elôtt a gravitációs vizsgálatok ingamérésekre, azaz a nehézségi erô abszolút és relatív értékei, valamint a vertikális gradiens meghatározására szorítkoztak, addig a mágneses mérések nyomán a magyar korona országaiban már két országos jellegû mágneses felvételezés is történt, amellyel a földmágnesség elemeinek (l. 1. ábra) ún. normális eloszlása ismertté vált. A normális eloszlás a földmágnesség sima lefutású regionális jellegû változását tükrözi, ami mentes a helyi jellegû zavartól, amelyeket a gyakorlatban földmágneses anomáliáknak neveznek. Az elsô országos mérés K. Kreil nevéhez fûzôdik, aki méréseit 1847 és 1857 között végezte összesen 52 ponton. Az általa számított normáltérképek 1850-re vonatkoznak és a deklináció (D), az inklináció (I), valamint a horizontális intenzitás (H) eloszlását mutatják az ország területén. Az idôpont megjelölése azért lényeges, mert a földmágneses erô nemcsak térben, hanem idôben is lassan változik (évszázados változás). Az adott területen a következô országos mérést Schenzl Guido végezte 1864 és 1881 között, összesen 126 állomáson, aki méréseit az 1875-ös idôpontra vonatkoztatta. A Kreil-, és a Schenzl-féle normáltérképek összevetésével jól kivehetô az évszázados változás trendje mindhárom földmágneses elemben.
Mérései során mind Kreil, mind Schenzl találtak mágnesesen zavart, anomális helyeket, amelyek magyarázatául Schenzl határozottan geológiai okokra, a környezettôl elütô mágneses tulajdonságú kéregbeli kôzettömegek jelenlétére hivatkozik. Ezek közül itt hármat említünk, miután ezek a területek Eötvös érdeklôdését is felkeltették, és késôbbi méréseinek színteréül szolgáltak. Az egyik anomális terület a Fruska Gora hegység és környezete, amelyrôl Schenzl így ír: "Egy más zavarási területet képvisel Pétervárad környéke. E várerôsség a Fruskagora hegység északi kiágazásán fekszik. ... B. Popovics Sándor geológus ... közlése szerint, itt nagy tömegben fordul elô mágnestulajdonságú szerpentin. ... Úgy látszik, hogy e zavarás Vinkovcze irányában jó messzire terjed. ... Az intenzitás és lehajlás Újvidéken semmi rendhagyóságot nem mutatott." A következô területrôl ezt olvashatjuk: "Oravicza körül is érdekesek a mágnességi viszonyok... ..., a mélységben mágneskovandok és markazitok fordulnak elô, a fölületen pedig barnavaskô nagy tömegekben. ... a syenit helyenként mágnesvaskövet mint fölöttes keverékrészt tartalmaz." Részletesen tárgyalja még - többek között - az Erdély területén észlelt zavarásokat: "Az elhajlásra nézve a legnagyobb terjedelmû zavarás Erdélyben van. ... Már Dr. Kreil ... kénytelen volt feltenni, hogy a l0o isogon (egyenlô deklinációjú helyeket összekötô vonal) egy délkeletre és azután nyugatra visszatérô ágat bocsát ki... Ez az isogon valahol egy hurkot képez, amelyen belül a deklinatió kör kerületétôl bizonyos meghatározott pont felé növekedik. A mi méréseink szerint e pont Segesvár volna."
Eötvös Loránd földmágneses mérései, amelyeket a torziós ingával történt megfigyelések helyein, valamint azokon kívül még sok száz más helyen is végzett, viszont arra utaltak, hogy a mágneses tér eloszlása szinte sehol sem normális, azaz mágneses anomáliák majdnem mindenütt fellépnek. Ezek forrására nézve a korabeli irodalom két lehetôséggel foglalkozott. Az egyik szerint a mágneses anomáliák a földi áramok azon rendellenességeivel magyarázhatók, amelyeket a kéregszerkezet lokális zavarai (pl. vetôk) hoznak létre. A másik, fizikailag jobban megalapozott feltevés szerint a mágneses anomáliák fô oka olyan mágneses tömegek (kôzetek) jelenléte a mélyben (kéregben), amelyek a Föld mágneses terének hatására indukált mágnességgel rendelkeznek. Ez utóbbi feltevés helyességének igazolására a mágneses mérések több bizonyítékot is szolgáltattak. Steiner Lajos (1921) korabeli forrásokra hivatkozva idézi, hogy azok a mágneses mérések, amelyeket különálló, mágnesezhetô kôzetekbôl felépített hegyek környezetében végeztek, könnyen értelmezhetôk voltak azzal a feltevéssel, hogy a hegyek mágnesezettségét a földmágneses tér indukálta, továbbá, hogy azoknak a vulkanikus szigeteknek, amelyek a mágneses egyenlítôtôl északra helyezkednek el olyan a mágneses hatásuk, mintha többlet déli (fordított) mágnesezettséggel rendelkeznének, azoknak pedig, amelyek a déli féltekén vannak, olyan a hatásuk, mintha többlet északi (normális) mágnesezettséggel bírnának, egyezésben az anomáliák forrására vonatkozó második feltevéssel. Rücker és Thorpe (1890, 1896), akiknek munkáira Eötvös is hivatkozik, ezzel a feltevéssel értelmezték a brit szigeteken lefolytatott mágneses méréseik során jelentkezô mágneses anomáliákat.
Ha a mágneses anomáliák forrásai a kéregben lokálisan elôforduló mágnesezhetô tömegek, akkor ezek hatása a gravitációs mérésekben is anomáliaként jelentkezik, ha e tömegek a környezetüktôl eltérô sûrûségûek. Liznar azonban, aki a "Földmágneses erô eloszlása Ausztria-Magyarországon" címû, Eötvös által idézett munkájában a kétfajta anomáliát 55 állomáson összehasonlította, úgy vélekedik, hogy "általában a nehézség és a földmágnesség között nem állapítható meg kapcsolat". Egy másik vélemény szerint (A. Schmidt) "az összefüggés e két erô között a dolog természete szerint meglehetôsen laza, különösen kvantitative határozatlan..." A negatív vélemények magyarázatául esetleg a gravitációs rendellenességet nem okozó földi áramokra lehetne gondolni, azonban Eötvös ezt elvetette, és a problémát - szokásához híven - teljes mélységében vette vizsgálat alá. Megállapítja, hogy ugyanazon a helyen tapasztalt gravitációs és mágneses anomália között valóban nem állapítható meg összefüggés, ha a nehézségi anomália kifejezés alatt csupán a nehézségi gyorsulás nagyságának vagy irányának az anomáliáira gondolunk. A Poisson-tétel néven ismert összefüggésbôl kiindulva megmutatta, hogy adott tömeg által kifejtett mágneses erô nem a test vonzóerejével, hanem annak gradiensével arányos. Ennek az a gyakorlati következménye, hogy a mágneses anomáliák nem ott lépnek fel, ahol a zavar a nehézségi gyorsulásban maximális, hanem azokon a helyeken, ahol a nehézségi gyorsulás változása a legnagyobb, tehát nem a ható tömegek felett, hanem azok peremein (vö. Meskó Attila cikkének példáival), ahol az anomáliát létrehozó kôzettest a környezetével érintkezik. Eötvös a vonatkozó matematikai formulákból olyan képleteket vezetett le, amelyek egzakt kapcsolatot teremtenek az anomáliát létrehozó mágneses tömeg felett a torziós ingával mérhetô gradiens és görbületi mennyiségek és a mágneses erôkomponensek között. Ezekre a képletekre késôbb a nemzetközi irodalomban Eötvös-törvényként hivatkoztak. E képletek alkalmazásával a torziós inga és a mágneses mérések nyomán a ható tömeg minôségét jellemzô mágneses szuszceptibilitás, illetve a kôzet remanens mágnesezettsége is megbecsülhetô (a bázikus magmás kôzetek általában nagyobb sûrûségûek és nagyobb mágneses szuszceptibilitásúak is, mint a többi kôzet).
A kétféle erô összefüggése Eötvöst egész életén át foglalkoztatta. Az Eötvös-törvény felfedezése révén lehetôvé vált a nehézségi és mágneses anomáliák együttes értelmezése, ami máig ható jelentôségû törekvés, amennyiben a modern geofizikai értelmezés pontosan az Eötvös által kijelölt úton halad, noha azóta új geofizikai módszerek is születtek (pl. geoelektromos, szeizmikus), valamint a számítástechnikai lehetôségek is jelentôsen megnövekedtek.
Az Eötvös-törvény gyakorlati igazolásának igénye és a ható minôségi meghatározásának lehetôsége indította Eötvöst azoknak a kiterjedt mágneses méréseknek a lefolytatására, amelyeket az ország különbözô vidékeire terjesztett ki. A terepi mérésekben kiváló munkatársak segítették, többek között Steiner Lajos, Fekete Jenô, Pekár Dezsô. A mágneses felvételezések - amint már említettük - minden torziósinga-állomáson megtörténtek, de azoktól függetlenül is folytak az ország különbözô vidékein. Idôrendi sorrendbe állítva:
2. ábra
Mágneses anomáliák ekvipotenciális görbéi a Fruska Gora vidékén (Fekete Jenôtôl átvett ábrarészlet). A hegység a ferdén vonalazott területet foglalja el. A szomszédos anomália-vonalak közti potenciálkülönbség 200 cgs egység. A legnagyobb anomália értéke v = 4000 cgs egység.
Az 1919-ig lebonyolított megfigyelések száma hatalmas: abszolút meghatározás (mindhárom elem) mintegy 1600 állomáson, relatív meghatározás (horizontális intenzitás és deklináció, vagy csak az egyik) közel 3500 állomáson történt.
A mágneses mérések a torziósinga-mérésekhez hasonlóan Eötvös 1919-ben bekövetkezett halála után is folytatódtak a Báró Eötvös Loránd Geofizikai Intézet gondozásában és már a korai idôszakban (1922-ben és 1926-ban) vasérckutatási célokat is szolgáltak.
Az Eötvös-féle mágneses felvételezések hatalmas anyagából itt a Fruska Gorában és környékén, valamint az Erdélyben történt mérések eredményeit mutatjuk be. Amint fentebb említettük, mindkét terület már a Kreil-, és Schenzl-féle országos mérésben is felhívta magára a figyelmet az ott tapasztalt szokatlanul erôs mágneses anomáliákkal. Ezen kívül a Fruska Gora jól meghatározott alakjánál és tömegénél fogva ideális terepi laboratóriumnak kínálkozott Eötvös kombinált torziósinga- és mágneses mérései számára ugyanúgy, mint a Sághegy az elsô terepi torziósinga-mérések idején (1891). A Fruska Gora a Duna és Száva között a Duna mentén mintegy 80 km hosszban Ny-K-i irányban elhúzódó szigethegység. Legmagasabb részei egy mintegy 50 km hosszúságú gerincet alkotva, átlagosan 400 m-re emelkednek a környezô síkság fölé. A Fruska Gora-i mérések 3 évében 109 torziósinga-felvétel és több mint 1300 mágneses mérés történt. Ezeket az éveket Eötvös tanulóéveknek nevezi, amelyek során alkalom nyílott a megfigyelési módszerek kipróbálására és tökéletesítésére. A részletes mérések nyomán a hegység teljes hosszára, valamint szélesebb környezetére is kiterjedô, rendkívüli szabályosságú mágnesesanomália-kép rajzolódott ki (2. ábra), a torziósinga-mérések pedig a tömegeloszlásról nyújtottak felvilágosítást. A 2. ábrán reprodukált mágnesesanomália-rendszer nem a közvetlenül mért mágneses elemekre (Delta D és Delta H, illetve az ezekbôl levezethetô Delta X és Delta Y intenzitáskomponensekre, vö. 1. ábra) vonatkozik, hanem a mágneses potenciálra, ami - elegendôen sûrû mérések esetén lényegében ezek integrálásával állítható elô. Ez az ábrázolási mód egy-egy nagyobb terület mágneses anomáliáinak bemutatására szintén Eötvös "találmánya". Szemléletessége mellett elônye, hogy két térkép helyett az anomália egy térképen bemutatható, továbbá, hogy az integrálás révén az egész anomáliakép tisztábbá, lesimítottabbá válik. Eötvösnek ez az ábrázolási módszere már a szûrôelmélet alkalmazásának irányába mutat, ami késôbb a geofizikai mérések értelmezésének nélkülözhetetlen segédeszközévé vált (l. pl. Meskó A. Digital Filtering etc. címû könyvét). Az anomália ekvipotenciális vonalakkal történô megjelenítésének szemléletessége abban áll, hogy a mi mágneses szélességünkön és feljebb az ekvipotenciális vonalak az anomáliát okozó test felett, a horizontális síkban folyó áramok áramvonalaiként foghatók fel, pontosabban a legegyszerûbb hatók esetén azokkal párhuzamosaknak tekinthetôk. Az áramerôsség a maximumhelyen a legnagyobb az áram iránya pedig felülrôl nézve az óramutató járásával egyirányú.
3. ábra
Mágneses anomáliák Erdélyben (Fekete Jenôtôl átvett ábrarészlet). A folytonos vonalak a mágneses potenciál ekvipotenciális görbéi, értékközük 500 cgs egység. A legnagyobb anomália a Maros mentén, Marosvásárhelytôl Ny-DNy-ra található, értéke v = 8000 cgs egység. Az ábrán látható nyilak hossza arányos a horizontális intenzitás anomáliájának (Delta H) értékével, iránya pedig Delta H irányát, azaz a deklinációanomáliát (Delta D) mutatja.
A 2. ábra szerint az adott területet uraló mágneses anomália a hegység tengelyével párhuzamos lefutású maximumvonulattal jellemezhetô, amelynek nyomvonala a hegység északi lábától mintegy 5 km-nyi távolságban húzódik a hegység teljes szélességében. Eötvös részletesen foglalkozott ezen anomáliakép kvantitatív értelmezésével. Elôször vasércre gondolt, ui. az anomáliát túl nagynak találta ahhoz, hogy valamilyen mágnestulajdonságú kôzettôl származhatna, amire korábban Schenzl utalt. Késôbb módja volt a hegységben felszínre jutó szerpentinkibúvások kôzetanyagának szuszceptibilitását a transzlatométerrel megmérni, valamint az ilyen kibúvások felett vezetett mágneses horizontális intenzitás (Delta H) szelvények lefutását összevetni a fô mágneses anomáliát harántoló Delta H szelvényekkel. Végül, miután a modellt kvantitatíve is megvizsgálta, úgy találta, hogy a fô mágneses anomáliát valóban okozhatja a mélyben Ny-K irányban elnyúló, a környezô kôzetekkel közel azonos sûrûségû szerpentinbenyomulás. Az Erdélyi-medence földmágneses viszonyait a 3. ábra mutatja be. Az anomália ekvipotenciális görbéi a terület nagy részén körkörös, centrális maximumban koncentrálódó vonalak, amelyek - valószínûleg az itt használt nagyobb állomástávolságok miatt - kevesebb részletet tartalmaznak, mint a Fruska Gorában. Az anomália maximuma viszont majdnem kétszerese a Fruska Gora-i maximális értéknek. A fô anomália nagymélységû, a medence fiatalabb kori üledékei alatt helyet foglaló erôsen mágnesezett kôzettest hatásaként értelmezhetô. Hasonló kôzetek - egykori óceáni aljzat foszlányai - valamivel nyugatabbra a felszínrôl is ismertek. A 3. ábrán található nyilak a horizontális intenzitás anomáliájának nagyságát (Delta H) és irányát, vagyis a Delta D deklinációanomáliát szemléltetik a mérési vonalak mentén. A keleti és nyugati részek rendellenességeit a mindkét oldalon magasodó vulkáni hegységtömegek hatásaként azonosították.
A mágneses mérésekrôl szóló áttekintés után befejezésül említést teszünk Eötvösnek azokról a számításairól, amelyeket a földmágneses irányító erô elôállítására végzett. Fekete Jenô szerint az irányító erô nagyságára és irányára jellemzô adatokat a terepi mérések adataiból Eötvös elôször Kecskemét vidékére számította ki, majd a már említett Rücke és Thorpe észlelései alapján Anglia egy részére, majd Tanakadate japáni felvételeire, és végül A. Schmidtnek az 1885-ös idôpontra vonatkozó globális földmágneses modellje alapján a 0 fok és 60 fok szélességek között az egész északi féltekére. Minthogy a szokványos földmágneses felvételezések során nyert adatokból az állomások között lineáris változást feltételezve nemcsak az irányító erô, hanem a többi gradienskomponens is kiszámítható, a szabadban nehézkesen kezelhetô transzlatométer és asztatikus variométer a terepi mágneses méréseknél mellôzhetô volt.
Végezetül megállapíthatjuk, hogy Eötvös földmágneses kutatásaiban, amelyek elválaszthatatlanok a nehézségi erôvel kapcsolatos vizsgálataitól, mind az eszközök, mind a módszerek vonatkozásában újat és maradandót alkotott. Megoldotta a két erôtér lokális változásának mérési feladatát, és az Eötvös-törvény megfogalmazásával tisztázta a köztük fennálló összefüggést.
Az az érdem, hogy sokat tanult, még nem ment fel senkit társadalmi kötelességei alól, s azért a legtudósabb is helyesen cselekszik és méltán köszönetet érdemel, mikor néha leszáll tudományának magaslatáról, s megfontolt tanácsával vagy gyönyörködtetô elôadásával a sokaságnak okulást és élvezetet szerez, csak attól óvakodjék, hogy az ilyenféle szolgálatokkal kiérdemelt elismerést tudományos ambíciója kielégítésének tekintse, mert bizony, könnyen a pillanatnyi tündöklés vágyává fog az törpülni.
Elnöki beszéd az MTA közülésén (1895. május 12.)