Bevezetôül életérôl rövid, vázlatszerû összefoglalást kívánok adni. 1848. július 27-én született Budán báró Eötvös József író és politikus fiaként. Nem követte az arisztokráciánál megszokott életpályát, mert a tudomány mûvelésére és az egyetemi oktatásra szánta el magát. Ámbár a pesti tudományegyetem jogi karán kezdte meg tanulmányait, érdeklôdése apja egyetértésével a matematika és a természettudományok felé fordult. Ezeket a kor rangos német egyetemein, Heidelbergben és Königsbergben tanulmányozta. Heidelbergben Kirchhoff, Helmholtz és Bunsen, Königsbergben pedig Franz Neumann voltak a tanárai. Mindegyikükre mint a kor legkiválóbb tudósaira emlékezünk ma is.
Talán nem tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy Eötvös Lorándot tehetségén és a szülôi házból hozott nemes szellemû indíttatáson kívül ez a híres tudományos iskola formálta a századforduló egyik legnagyobb magyar természettudósává és mûvelôdéspolitikusává.
Heidelbergben lett bölcsészdoktor summa cum laude minôsítéssel. 1870-ben visszatért Magyarországra és doktori diplomáját a pesti tudományegyetem 1871-ben nemcsak honosította, hanem magántanári habilitációs értekezésnek is elfogadta, és az 1870-71-es tanévben megbízta az elméleti természettan elôadásával, amelyet korábban a kísérleti fizika professzora, Jedlik Ányos adott elô.
1872-ben nevezték ki az elméleti fizika ("elméleti vagyis felsôbb természettan") nyilvános rendes tanárává. A Bölcsészettudományi Kar Eötvös javaslatára 1874-ben kérte önálló elméleti fizikai intézet létesítését, amelyet Pauler Tivadar kultuszminiszter 1875. január 8-án született döntésével jóváhagyott. Ettôl kezdve van egyetemünkön önálló Elméleti Fizikai Tanszék, megelôzve több rangos európai egyetemet. Csak példaként említjük meg, hogy a berlini egyetemen, amely akkor kétségtelenül a világ fizikájának vezetô központja volt, csak 1889-ben létesült elméleti fizikai tanszék Max Planck vezetésével. A budapesti egyetem Elméleti Fizikai Tanszékének elsô vezetô tanára Eötvös Loránd volt. Jedlik Ányos nyugalomba vonulása után az 1878-79. tanévtôl a Kísérleti Természettan nyilvános rendes tanáraként és vezetôjeként tanított - rövid hét hónapos kultuszminiszterségétôl eltekintve -1919. április 8-án bekövetkezett haláláig. A Magyar Tudományos Akadémiának 1873-ban lett levelezô, 1883-ban rendes tagja. 1889-tôl tizenhat éven át volt az Akadémia elnöke, amely tisztségérôl 1905-ben lemondott, hogy hátralévô életét tudományos munkásságának kiegészítésére és feldolgozására fordíthassa, miként azt lemondó levelében írta: "... múlnak az évek, s bár munkaerômet még lankadni nem érzem, mégis minden lenyugvó nap arra int, hogy a Mindenhatótól nekem kiszabott munkaidô elôbb-utóbb végére jár. Addig, amíg erôm tart, s míg van erôm a munkára, elsô, mert csak általam teljesíthetô föladatomnak kell azt tartanom, hogy kiegészítsem és feldolgozzam azt a tudományos anyagot, amelyet évtizedek alatt nagy fáradsággal és részben éppen Akadémiánk támogatásával összehordtam."^2 Elnöki mûködése alatt legfôbb törekvése a tudományok magas szintû mûvelésének, igényességének elômozdítása volt. Szépen vall errôl a Bolyai János születésének századik évfordulóján mondott beszédének egy rövid részlete: "Elismerésre, jutalomra e hazában nem számíthatott. Nem látta ô, csak elképzelni tudta azt a szebb világot, amelyben ôt megérteni tudó emberek is élnek. ... Nekünk, akik ma, száz évvel az ô születése után itt összegyûltünk, már jobb a sorsunk. Hazánk azóta a tudományos világnak egy évrôl évre gazdagabb termést ígérô tartománya lett. Mi gondolatainkat, mikor megszületnek, már a magunk nyelvén közölhetjük velünk együtt haladó pályatársakkal, elismerésre, sôt jutalomra már itthon számíthatunk. De azért valljuk be ôszintén, mi is arra a távolabb, de nagyobb s el nem évülô dicsôségre törekszünk, amely Bolyainak adatott, mert tudjuk, hogy csak az az igazi tudomány, amely világra szól; s azért ha igazi tudósok és amint kell jó magyarok akarunk lenni, úgy a tudomány zászlóját olyan magasra kell emelnünk, hogy azt hazánk határain túl is meglássák, és megadhassák neki az illô tiszteletet".^3
Eötvös folyamodványa a doktori cím megszerzéséért
Az 1891-1892-es tanévben a budapesti tudományegyetem rektora volt. Tagja volt a fôrendiháznak. 1897-ben az Akadémia nagy jutalommal, a Természettudományi Társulat pedig 1911-ben a Szily-éremmel tüntette ki. A krakkói és az oslói egyetem díszdoktora volt. 1881-ben a francia becsületrend lovagja kitüntetésben részesült. Tagja volt az Országos Közoktatásügyi Tanácsnak és a Középtanodai Tanárvizsgáló Bizottságnak, alelnöke a Természettudományi Társulatnak. Az ô kezdeményezésére alakult meg 1891-ben a Matematikai és Fizikai Társulat, amelynek haláláig elnöke volt. Céljául azt tûzte ki, hogy továbbképzô iskolája legyen azoknak a természettudósoknak, akik a tudományokban nemzetközi szintû, nagystílû kutatásokig akarnak emelkedni.^4
Eötvös Lorándnak már egészen fiatalon megadatott a ritka tudományos és társadalmi elismerés. Ô a hozzá fûzött várakozásokat egy termékeny és alkotói élet kimagasló eredményeivel, a legszigorúbban értelmezett felelôsségérzettôl áthatott helytállással hálálta meg. Lelkesedéssel választotta a tudósi pályát, mert önvallomása szerint kecsegtették "azok a babérok, amelyek e pálya mentén elég magasan teremnek ahhoz, hogy azokat csak az igazán erôs szakíthassa le...".^5 Apja nevét olyan "örökölt kincsnek" tekintette, amely folyton arra inti, hogy munka által váljék érdemessé reá. Amikor 1919-ben meghalt, Einstein szerint a fizikának "egy fejedelme" szállt sírba.
Eötvös Loránd életmûve három összetevôbôl rakható össze: a tudós, az egyetemi tanár, és a tudomány-, illetve kultúrpolitikus tevékenységére. Nemzetközi hírnevet tudományos felfedezései révén szerzett magának és hazája dicsôségére. Ezek olyan jelentôsek, hogy nevét örökre beírták a fizikatörténet legszebb lapjaira. A tudomány mûvelôi között csak nagyon kevesen vannak, akik olyan tudományos igazságot fedeznek fel, amely egy új természettörvényt foglal magában. Eötvös nevéhez több fontos törvény felismerése is fûzôdik. A legjelentôsebb ezek közül a súlyos és a tehetetlen tömeg anyagi minôségtôl független arányosságának rendkívül pontos kísérleti igazolása. Ahhoz, hogy ennek jelentôségérôl legalább közelítô képet alkothasson a nem szakmabeli olvasó, röviden vázolom a fizika helyzetét a múlt század második felében, amikor Eötvös egyetemre járt, és hozzákezdett a tudomány mûveléséhez.
Eötvös Loránd doktori oklevele
A Galilei, majd Newton által megalapozott és matematikai formában megfogalmazott klasszikus mechanika (a testek mozgásának elmélete) mintegy két évszázadon át egyeduralkodó fizikai elmélet volt, egészen a múlt század elejéig. Az elméletnek az a lényege, hogy a Newton-féle mozgástörvényekbôl matematikai úton meghatározhatjuk a testek mozgását, ha a kezdeti állapotot és a rájuk a környezet vagy más testek hatásából származó erôt ismerjük. Röviden kifejezve: a fizikai rendszer kezdeti állapotából az erôk ismeretében bármely késôbbi idôpontra kiszámítható a rendszer állapota, vagyis helye és sebessége. Gondoljuk meg, milyen lenyûgözô hatása lehetett a kortársakra, amikor a Newton-féle mozgásegyenletekbôl és a gravitációs erô törvényébôl a bolygók pályáját pontosan ki tudták számítani. Sôt, az elméleti számítás és a megfigyelés egybevetésébôl, addig ismeretlen bolygók létezésére lehetett következtetni. Ehhez mérhetô tudományos teljesítményt a természetkutatásban ezt megelôzôen nem találunk. Newton neve méltán szerepel az emberiség kultúrtörténetének legnagyobb géniuszai között. A Principia 1687-beli megjelenése után a legkiválóbb matematikusok és természettudósok érdeklôdése a természeti jelenségek matematikai úton történô leírása felé fordult. Sôt, a nagyszerû eredmények hatására nem kisebb fizikusok, mint Helmholtz vagy Heinrich Hertz is úgy vélték, hogy a természeti jelenségek a klasszikus mechanika alapján magyarázhatók és értelmezhetôk. A kortárs matematikusok közül is sokan, pl. Gauss, Hamilton, Lagrange stb. mechanikai problémákkal foglalkoztak. Érdemes itt rámutatni arra, hogy pl. a húr rezgésének tanulmányozásából kiindulva született a matematika egyik nagyon szép fejezete: a Fourier-sorok elmélete. (Megjegyezzük, hogy ebben magyar matematikusoknak is nagy szerepük volt. Fejér Lipót és Riesz Frigyes nevét kell itt megemlíteni.) Nem véletlen tehát, hogy a klasszikus mechanika Eötvösre is nagy hatással volt. A mechanika tudományos teljesítményérôl a legnagyobb elragadtatással nyilatkozott. "Az emberi tudás könyvében bizonyára nincsen fényesebb lap, mint az, amelyre Galilei mechanikája és Newton gravitáció-elmélete van följegyezve. Ha ezt a lapot elolvassuk, az eredmények nagyszerûségénél, az egész rendszernek részarányos mûvészi felépítésénél még inkább bámulatra ragad, és még többre tanít az az elfogulatlan ítélet, mely a gondolatmenetnek minden állítását valódi értékében tünteti fel, és mely, bár lépten-nyomon tudásunk korlátoltságára int, tudásvágyunknak mégis megnyugvást szerez azáltal, hogy legalább számot ad arról, mennyire közelítettük meg az igazságot. A természettudományoknak nincsen más ilyen fényes lapjuk. Vannak ugyan meglepôbb kísérleti eredmények és pontosabb mérések, vakmerôbb következtetései, de nem jött még el a mester, ki azokból olyan egészet tudott volna alkotni, mint amilyen naprendszerünk mechanikája."^6
Az itt idézett megnyilatkozásból kitûnik, hogy Eötvös a mechanika és a gravitáció bûvkörében élt. Tudományos vizsgálódásai is ehhez a témakörhöz kapcsolódtak. Az új felismerések, mint pl. az energia megmaradásának a tétele, a hôtan tételei, vagy az éppen egyetemi évei elôtt néhány évvel született Faraday-Maxwell-féle elektrodinamika nem vonzották. Pedig ez utóbbi elmélet nagyszerûségénél és alkalmazásai lehetôségeinél fogva legalább olyan hatású, mint a klasszikus mechanika. Az is kiderül belôle, hogy a természeti jelenségek teljes magyarázatát a klasszikus mechanika nem adja meg. A mozgó testek fogalomvilága mellé megszületett az elektromágneses tér mint fizikai realitás fogalma. Ennek törvényszerûségeit nem a mechanika egyenletei írják le. Az elektromosan töltött testek kölcsönhatását egy fizikai tér (vagy újabb szóhasználattal mezô) közvetíti. A gyorsulással mozgó töltések és áramok tere a fénysebességgel terjedve közvetíti a hatást az egyik testrôl a másikra. Ezek az elektromágneses hullámok.
Itt most kénytelen vagyok megfékezni gondolataimat, mert az Eötvösrôl mint a klasszikus fizika kiváló mesterérôl írott megemlékezésemben nem a Maxwell-elmélet nagyszerûségét kell dicsérnem. Eötvös pedig más területen alkotott maradandót. Ez a témakör a gravitáció Newtontól származó, ún. klasszikus elmélete.
Latin nyelvû önéletrajzának eleje
Eszerint két pontszerûnek gondolt test egymásra a tömegeikkel arányos, és a köztük lévô távolság négyzetével fordítottan arányos erôt fejt ki. Az ebben az erôtörvényben szereplô tömegek a testek súlyával vannak kapcsolatban. A mindennapi életben úgy mérjük a testek súlyát, hogy a Föld által a mérendô testre kifejtett erôt hasonlítjuk össze egy etalonnak választott ismert erôvel (pl. a megnyújtott rugó erejével). A mechanikában szerepel egy másik tömegfogalom is, amely a testek azon tulajdonságával van összefüggésben, amely a gyorsítással szembeni ellenállásukat, más szóval tehetetlenségüket fejezi ki. A középiskolai tanulmányokból ismert, hogy egy adott erô valamely testre hatva annál nagyobb gyorsulást eredményez, minél kisebb a test ún. tehetetlen tömege. Ha az erôt F-fel, a gyorsulást a-val, a tömeget m-mel jelöljük, akkor ez az ún. Newton-féle mozgástörvény így szól: a=F/m. A pontosság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy mind az erônek, mind a gyorsulásnak nem csak nagysága, hanem iránya is van; és a gyorsulás az erôvel egyirányú.
Az itt ismertetett, kétféleképpen bevezetett tömegfogalom származtatásánál fogva különbözhet egymástól, hiszen a testek két különbözô sajátságával vannak kapcsolatban. A kétféle tömeg esetleges azonosságának a gondolata már évszázadokkal korábban, a klasszikus mechanika nagy mestereinél is felmerült, de annak pontos kísérleti igazolása Eötvös elôtt senkinek sem sikerült. Tulajdonképpen Galilei szabadesési kísérletei is erre vonatkoztak. Newton ezrednyi pontossággal igazolta a két tömeg azonosságát. Bessel 1832-ben 1:60 000 pontosságot ért el. Eötvös már a múlt század nyolcvanas éveinek végétôl foglalkozott a gravitáció változását vizsgáló kutatásokkal. Az általa kifejlesztett torziós ingával a kétféle tömeg arányosságának anyagi minôségtôl független voltát meglepô pontossággal sikerült kimutatnia. A probléma rendkívüli fontosságára tekintettel a göttingeni egyetem 1906-ban pályadíjat tûzött ki a két tömeg anyagi minôségtôl független arányosságának vagy azonosságának kísérleti igazolására. Ezt Eötvös Loránd nyerte el bámulatosan pontos méréseinek eredményével. A két tömeg arányosságának az anyagi minôségtôl független voltát kétszázmilliomod pontossággal igazolta. Az arányossági tényezôt egynek választva, azt mondhatjuk, hogy Eötvös mérései szerint a kétféle tömeg 0,000 000 005 pontossággal megegyezik egymással. Eötvös eredményeinek jelentôségét csak növeli, hogy a hatvanas évek elején amerikai kutatók megismételték a kísérletet, és a fél évszázad alatt sokat fejlôdött kísérleti technika alapján a pontosságot három nagyságrenddel sikerült növelniük. Ez az eredmény megerôsítette Eötvös kísérletének igazságát.
A súlyos és tehetetlen tömeg azonosságának pontos kísérleti igazolása a gravitáció mai modern elméletének megalapozásánál nyer fontos elvi jelentôséget. Utóbbinak ugyanis kiindulópontja az ún. ekvivalencia-elv, amely szerint a gyorsuló vonatkoztatási rendszerekben (mint pl. a forgó körhintán vagy a fékezô jármûvön) fellépô ún. tehetetlenségi erôk semmiképpen nem különböztethetôk meg a gravitációs erôtôl. Ez pedig csak akkor lehet igaz, ha a kétféle tömeg arányos egymással minden testre vonatkozóan.
Mint fentebb említettük, az arányosságot már évszázadok óta mindenki elfogadta, de mélyebb okát senki nem vizsgálta. Einstein volt az, aki a két tömeg anyagi minôségtôl független arányosságában egy alapvetô természeti elvet ismert fel, az ún. ekvivalencia-elvet. Eszerint minden tehetetlenségi erô - beleértve a centrifugális és Coriolis-erôket is - gravitációs erôként fogható fel. Ez a felismerés vezette Einsteint a gravitáció modern elméletének megalkotásához. Így tehát az Eötvös-kísérlet az Einstein által kidolgozott általános relativitáselmélet egyik tartóoszlopává vált. Az általános relativitással foglalkozó könyvek és tudományos cikkek Einstein, Galilei és Newton nevével együtt említik Eötvösét is. Neve a tudományos szakirodalomban tehát a legnagyobbakkal együtt szerepel az idôk végezetéig, vagy legalábbis addig, amíg az emberiséget érdekli a tudomány.
A gravitációs méréseknél használt kísérleti eszköz az Eötvös által kifejlesztett torziós inga, amely alkalmas a nehézségi gyorsulás helyi változásainak a mérésére is. A helyi változásokat a hegyek és Föld felszíne alatti rétegek sûrûségváltozása okozza. Ezek pontos mérése így alkalmas a Föld belsejének és a különbözô ásványi anyagok helyének felkutatására. A torziós inga ezáltal igen fontos kutatási eszköze lett a geofizikusoknak, geológusoknak. Ezekrôl a kutatásairól Meskó Attila cikkében olvashatunk.
A tehetetlen és súlyos tömeg azonosságának kísérleti kimutatása, a torziós inga gyakorlati hasznossá tételének kifejlesztése mellett Eötvös Loránd nevéhez több más olyan törvény felismerése is fûzôdik, amelyek joggal szerepelnek a fizikai tankönyvekben. Itt most kettôt említek még meg. A Föld tengely körüli forgása következtében a vízszintesen mozgó testekre hat az ún. Coriolis-erô, amely a nyugatról keletre mozgó testeknél a test súlyát csökkenti, a keletrôl nyugati irányban mozgókét pedig növeli. A hatást Eötvös-effektusnak nevezi a szakirodalom.
A másik felismerés Eötvös-törvény néven vonult be a fizikai irodalomba. Ezt még egyetemi hallgató korában állapította meg königsbergi tanulmányai során. A törvény megadja azt a mennyiségi összefüggést, amely szerint a folyadékok felületi feszültsége csökken a hômérséklettel.
Megemlékezô és tisztelgô írásomban nem térhettem ki Eötvös tudományos munkásságának részletes, szakszerû ismertetésére és elemzésére, mert a folyóirat jellege sem igényli ezt tôlem, másrészt ezt megtette már a szakirodalom a megfelelô helyen és idôben, nagyságának méltán kijáró tisztelettel és elismeréssel. Viszont el sem hagyhattam e vázlatos ismertetést, mert tudományos és szellemi arcképéhez a legteljesebb mértékben hozzátartozik. Remélem, hogy a nem fizikus olvasónak is nyújtottam annyi információt, amibôl kiderül, hogy Eötvös Loránd a klasszikus fizika nagyszerû, világhírû magyar mestere volt.
A külföldi tanulmányútjáról a heidelbergi doktorátussal tért haza és mindjárt a pesti tudományegyetemen kezdett tanítani elôbb elméleti, majd kísérleti fizikát. Oktató munkájában a heidelbergi és königsbergi tapasztalatait sikerrel hasznosította. Kirchhoff mellett megtanulta, hogyan kell valamilyen tudományos problémát megfogni és alkalmas módszerekkel megoldani. Itt sajátította el a rendkívüli pontosságra való törekvést. Ennek köszönheti szenzációs kísérleti eredményeit. Ezt a tudományos problémák iránti fogékonyságot, pontosságot honosította meg a budapesti egyetemen. Az oktatást néhány év alatt a rangos európai egyetemek színvonalára emelte. Tanítványai a legnagyobb elragadtatással emlékeztek az ô elôadásaira. Novobátzky Károly példaképének tekintette, és azt vallotta, hogy neki köszönheti a tudományos mélységekbe való bepillantást. Az oktatást a német egyetemek mintájára szervezte meg. Ô vezette be a szemináriumi rendszert, amelynek keretében igen elmélyülten lehetett foglalkozni a hallgatók kisebb csoportjaival. Itt tanulták meg a diákok a tudományos kutatás módszerét, egy-egy témakör irodalmának feldolgozását. Eötvös az egyetem rektoraként többször nyomatékosan hangsúlyozta, hogy az egyetemi oktatásnak nem szabad megrekednie az ismeretközlésben, hanem a tudományos gondolkodás útján kell elindítania a hallgatókat. Szerinte csak ott tudományos az oktatás, ahol tudósok tanítanak, és tudósnak nem a sokat tudó embert, hanem a tudomány alkotó mûvelôjét nevezi, aki a tudomány igazságát hallgatói elôtt mindig újra meg újra felfedezni látszik és az egyes tudományos tételeket egyéni gondolatmenetével illeszti össze egyetlen épületté, mégpedig úgy, hogy "már a kezdô is bepillanthasson a tudomány lényegébe, s ne csak annak eredményeit csodálja meg, hanem kutatásának módszerével is megismerkedjék".^7 Ennek jegyében élesen analizáló szellemével a természeti jelenségeket mindig a bennük megnyilatkozó hatásokra bontotta szét, és hallgatóit a sablonoktól mentes tudás felé terelve, az olcsó hatásoktól tartózkodva, a természettörvények végsô szintjéig igyekezett elvezetni, aminek sikere éppen úgy intellektuális örömet jelentett neki, mint kutatási eredményei.
Mindig küzdött a nézet ellen, hogy az egyetem egyszerûen szakemberképzô intézet. Az egyetemi oktatók elsôrendû kötelességének tekintette a hallgatók tudományos szakképzettségének és önálló gondolkodásának kifejlesztését. Utóbbival kapcsolatban ide kívánkozik rektori beszédének sokat idézett egyik mondata, miszerint "a gondolkodásban önállóságot csak az olyan tanár tanítása adhat, aki maga is önállóan gondolkodik".^8 Világosan látta és vallotta, hogy a nemzet kulturális felemelkedése milyen nagymértékben függ a közoktatástól, és ezen belül a tanárok munkájától. A tanárképzést az egyetem legfontosabb feladatának tekintette. Azt mondta, hogy "...Képezzük tudósokká középiskolai tanárainkat azért, hogy tanítani tudjanak, de azért is, hogy pályájukon, amely a földi javakkal, dicsôséggel és bizony még az érdemelt elismeréssel is alig kecsegtet, ne bénuljon el erejük a mindennap ismétlôdô feladatok iránti közönyösségben, hogy legyen egy olyan foglalkozásuk is, amely varázsával mindig ébren tartsa törekvésöket, és megnyisson elôttük olyan utat, amelyen a magasabbra tôrô emelkedhetik".^9 Az egyetem feladatával kapcsolatban meggyôzôdéssel vallotta, hogy az egyetem oktatásának tudományos színvonalát döntôen tanárainak egyénisége állapítja meg, s e mellett az egyetem szervezeti és mûködési szabályai csak másodrendû fontosságúak. Érdemes idézni szavait, amelyek az egyetem tudományos rangjának emelése érdekében hangzottak el. "Ha komolyan azt akarjuk, hogy a magyar egyetem is a tudomány iskolája legyen, akkor többet kell tennünk a magyar tudósokért. A tudománynak épp úgy életfeltétele a fényûzés, mint a mûvészetnek... Szükségletét nem szabad a takarékos államháztartásnak rendes mértéke szerint kiszabni."^10 Máig hangzó bölcs mondatok ezek. Jó volna, ha a pénzügyminiszter, valamint az egyetemi és az akadémiai költségvetést megszabó honatyák, néha-néha efféle írásokat is olvasgatnának.
A nemzet sorsa iránt érzett mély felelôsségtôl indíttatva írt nyílt levelet az akkori kultuszminiszterhez, Trefort Ágostonhoz, feltárva az egész oktatásügy bajait és néhány javaslatot tett orvoslásukra. A problémák egyik okát abban látta, hogy az alsóbb osztályokból kevesen kerülnek egyetemre, fôiskolára. Amikor rövid idôre miniszter lett, elsô dolga volt, hogy létrehozza az apjáról elnevezett Eötvös Collégiumot, ahol jó tanárok irányításával, gond nélkül tanulhattak a leendô középiskolai tanárok. Ez a már több mint százéves kollégium az évtizedek alatt a szellemi élet kiválóságait adta a magyar közmûvelôdésnek és kulturális életnek.
Eötvös tizenhat éven keresztül volt elnöke a Magyar Tudományos Akadémiának. E tisztségében állandóan azon fáradozott, hogy elôsegítse a tudományok hazai mûvelését. Közgyûlési beszédeiben mindig arra buzdított, hogy örökbecsû tudományos eredmények szülessenek magyar tudósok mûhelyeiben. Fentebb már idéztem Bolyai születésének századik évfordulóján mondott beszédének egy részletét, amelyben arra biztat, hogy a magyar tudomány zászlaját olyan magasra emeljük, hogy azt hazánk határain túl is meglássák és megadhassák neki az illô tiszteletet. Ezt így folytatta: "Ez a mi eszményünk, ez valósult meg Bolyai alkotásával egyszer; ilyen teljes mértékben talán egyetlenszer".^11
Mi, száz évvel késôbbi utódok büszkén állapíthatjuk meg, hogy Eötvös Loránd a súlyos és tehetetlen tömeg azonosságának rendkívül pontos kísérleti kimutatásával teljesítette ezt a kívánságot, a magyar tudomány zászlaját olyan magasra emelte, hogy azt meglátták a haza határain túl is, és elismeréssel emlékeznek rá száz évvel a kísérletek után ma is, és talán mindig, amíg a tudomány nagy elvi kérdései mint pl. a gravitáció mibenléte foglalkoztatják a tudósokat. Bolyai nevén kívül Eötvös neve is ott ragyog fényesen a tudománytörténet legszebb lapjain.
Megnyugvással gondolhatunk arra, hogy utódaink a jövô században hasonló megemlékezések alkalmával büszkén emlegethetik, hogy a huszadik század fizikájának csodálatos diadalútján több magyar fizikus is az élen haladt.
E vázlatos szerény írásommal, Eötvös Lorándról rajzolt képpel megpróbáltam érzékeltetni: ô mindenkor arra törekedett, hogy a tudományos kutató, az egyetemi tanár és a mûvelôdéspolitikus egymásra lelkesítôleg hatva, egymást kiegészítve a nemzet felemelkedését szolgálja. Ha a legkülönbözôbb megnyilatkozásait nézzük, csodálattal állapíthatjuk meg, hogy azok legtöbbje ma is idôszerû és iránymutató számunkra.
Irodalom és tudomány, mindketten eszményi törekvéseknek, a szép és igaz szeretetének gyermekei. Az akadémiák feladata ôrködni, hogy az egyik, mint a másik a mindennapi életszükségletének színvonalán felülemelkedjék; az irodalom ne legyen csupán hírlapirodalom, közönséges regénytár és iskolakönyvek gyûjteménye; a tudomány ne csupán a közvetlen hasznothajtó kérdésekkel foglalkozzék.
Nálunk a legtöbben elismerik az irodalom e magasabb céljainak jogosultságát, de bizony sokan hamisan ítélnek a tudomány fennkölt feladatairól. A magyar nyelv, magyar irodalom, magyar történet nemzeti szempontból kedveltek, ami rendjén is van, a természettudományok elég népszerûségnek örvendenek, mert alkalmazásaik hasznos voltát mindenki belátja, a többi tudományról azonban sokan azt tartják, hogy azok, mint hasznot nem hajtók, csak a szobatudósok kellemes idôtöltésére valók. Pedig nemzeti felvirágoztatásunkat alig fenyegeti nagyobb veszély, mint ha a tudományok értékét aszerint latolgatjuk, amint azok egy vagy más mellékcél elérésére szolgálatot tesznek; mert amint igaz az, hogy a tudomány hatalom, mely nélkül Európában ma egy nemzet sem élhet, úgy bizonyos az is, hogy a tudományban haladni csak az tud, ki az igazságot magáért az igazságért és nem mellékérdekbôl keresi.
Elnöki megnyitó beszéd az MTA 51. közülésén (1890. május 11.)