A Napon látható sötét foltokról már több, mint kétezer éve vannak feljegyzések, mind Európából, mind Kínából, de elsô tudományos igényességû leírójuk Galilei volt, az 1600-as évek elején. Addig Európában, Arisztotelészt követve, a Napot tiszta, égi tûznek tekintették, amelyet nem csúfíthatnak el sötét szeplôk. Kínában ellenben az égitesteket, így a Napot is, rendszeresen szemmel tartották, ezért az 1600 elôtti közel 300 megfigyelésbôl alig egy-kettô csak európai. Galilei bebizonyította, hogy a távcsôvel megfigyelt sötét foltok valóban a Nap felszínén vannak. Kortársa, Christoph Scheiner jezsuita csillagász (aki szintén a napfoltok egyik felfedezôje volt) 1611 és 1625 közti megfigyeléseit egy monumentális kötetben közzétette, ezután a Nap felszíne iránti érdeklôdés alábbhagyott. A napfoltokra a múlt század közepén figyeltek fel ismét, amikor Heinrich Schwabe felfedezte, hogy számuk nagyjából 10 évente nagyobb, valamint ennek nyomán Rudolf Wolf Zürichben (másokkal egyidejûleg, de tôlük függetlenül) kimutatta, hogy a földmágneses háborgások és a napfoltok gyakorisága idôben párhuzamosan változik. A téma fontosságát felismerve Wolf rendszeres napészleléseket kezdett Zürichben, bevezetett egy mérôszámot, az ún. napfolt-relatívszámot (amely a megfigyelt napfoltcsoportok számának, valamint az összes megfigyelt napfoltok számának kombinációja), és gondosan összegyûjtötte az addigi szórványos napfoltmegfigyeléseket. Ennek alapján megállapította, hogy a napfoltciklus átlagos idôtartama 11,1 év, de az egyes ciklusoknak mind idôtartama, mind nagysága erôsen változó.
A megfigyelt földi hatások miatt más obszervatóriumok is kezdtek foglalkozni a Nappal. Említésre méltó a Royal Greenwich Observatory programja, amelynek keretében 1874-tôl 1976-ig rendszeresen naponta fényképezték a napkorongot (1977-tôl ezt a feladatot az MTA Csillagászati Kutatóintézetének debreceni Napfizikai Obszervatóriuma látja el), és a felvételeken meghatározták a napfoltok helyzetét és területét. A napfoltok kutatásának súlypontja a századforduló táján az Egyesült Államokba tolódott, ahol George E. Hale a Mt. Wilson Observatory megalapításával új mûszereket épített a Nap tanulmányozására. Kimutatta, hogy a napfoltokban erôs mágneses tér található, ez az oka valamivel alacsonyabb hômérsékletüknek. Szintén Hale építette az elsô spektrohélioszkópot, amely lehetôvé tette, hogy a hidrogén H-alfa színképvonalának fényében figyeljék meg a Napot, ezáltal megfigyelhetôvé téve a Nap légkörének a látható napfelszín, a fotoszféra fölötti rétegét, a kromoszférát. Ezzel a mûszerrel a napfoltcsoportokban hirtelen, néhány - néhányszor tíz percig tartó kifényesedések voltak megfigyelhetôk a napfoltcsoportok felett, ezek a flerek. Hale érdeme az is, hogy szerte a világon több spektrohélioszkópot adományozott egyes obszervatóriumoknak, elérve ezáltal, hogy a Nap állandóan megfigyelés alatt álljon.
Hamarosan kiderült, hogy a Földön megfigyelhetô hatások okozói nem a napfoltok, hanem a flerekbôl származó részecskesugárzás, valamint ibolyántúli és röntgensugárzás-növekedések. Az ûrkutatás megindulása óta végzett megfigyelések bebizonyították, hogy a flerekben a napfoltok mágneses terében felhalmozódott energia szabadul fel, a naplégkör kromoszféra feletti részében, a napkoronában. Itt ekkor a hômérséklet elérheti az 50-70 millió fokot is, ez okozza a fokozott ibolyántúli és röntgensugárzást. A nagy hômérséklet és a mágneses terek kölcsönhatása nagyenergiájú részecskesugárzást is eredményez, ez egyrészt a mágneses erôvonalak mentén lefelé haladva a kromoszférát hevíti fel, létrehozva a hidrogénfényben látható jelenségeket, másrészt a bolygóközi térbe kijutva elérheti a Föld környezetét, geomágneses zavarokat, mágneses vihart okozva. (Az utóbbi évek megfigyeléseibôl kiderült, hogy kisebb mágneses háborgásokat a napkoronában fellépô más folyamatok, az ún. koronakitörések is okozhatnak, de az igazán nagy zavarok okozói a flerek.)
A közvetlen gyakorlati hatások miatt szerte a világon sok obszervatórium figyeli a Napot, ezenkívül mûholdak is mérik a légkör aljáról megfigyelhetetlen ibolyántúli és röntgensugárzást. A naptevékenységnek több mérôszáma is van, amelyeket felhasználnak a földi hatások elôrejelzésére. Ezek közül a legrégibb a már említett napfolt-relatívszám, emellett használják a napfoltok összterületét (ezt a látható napfelszín milliomod részében szokás megadni), vagy a Nap 10,7 cm hullámhosszúságú rádiósugárzásának intenzitását (ez tulajdonképpen a napkorona állapotával függ össze). A flerek jellemzésére két fô index szolgál, az egyik a hidrogénfényben mért terület nagysága alapján öt kategóriába osztja a flert, a legnagyobb a 4, a legkisebb a "szubfler", az S, ehhez még egy betûjelzés járul, amely a fényességet jellemzi (Normal, Faint, Bright). A másik fler-index a 0,1-0,8 nm hullámhossztartományban, mûholdakról mért röntgensugárzás fluxusát jelzi, egy betûvel és egy számmal. A betû egy tízes hatványt jelent, a legnagyobb flerek esetén ez X, ami 10^-4 W m^-2 röntgenfluxust jelent a földi légkör külsô határán, az M 10^-5 W m^-2, a C 10^-6 W m^-2; a szám pedig szorzótényezô, amivel a betû által jelzett fluxust kell megszorozni. Mindkét index fontos jellemzôje egy flernek, így együttesen szokták megadni, pl. az 1997. nov. 6-i 2B/X9,4 fler.
Az adatokat a Boulderben (USA, Colorado) lévô világadatközpont gyûjti össze, és teszi hozzáférhetôvé a felhasználók számára. A legfrissebb adatok is hozzáférhetôk az Interneten a http://www.sel.bldrdoc.gov/today.html címen. Az adatközpont az amerikai Nemzeti Óceán- és Légkörkutató Intézet (National Oceanic and Atmospheric Administration, NOAA) keretében mûködik, feladata az adatok gyûjtésén kívül azok archiválása és elôrejelzések készítése. Az egyes napfoltcsoportoknak számjelzést adnak, és a további feldolgozások, vizsgálatok során a kutatók gyakran hivatkoznak a napfoltcsoport, aktív vidék NOAA számára, a továbbiakban itt is ezt a jelölést használjuk.
1. ábra
A 22. napciklus lefolyása. A pontok az egyes napokon meghatározott napfolt-relatívszámokat jelzik, a folytonos vonal a havi közepes relatívszám, míg a szaggatott vonal a simított havi közép.
Wolf óta sok megfigyelés gyûlt össze a naptevékenységrôl, ô számozta meg a régi megfigyelési anyagokból kirostált napciklusokat, az 1755-ben kezdôdôt jelölve egyes számmal. A napfoltciklusok elejét és végét jelzô minimumokat a 13 hónapos mozgó átlagolással képzett simított napfolt-relatívszámok alapján állapítják meg, ezért gyakorlatilag legalább egy év eltelik, míg valóban azt lehet mondani, hogy túlvagyunk a minimumon. Nemrégiben, 1996 májusában fejezôdött be a 22. napciklus, ekkor a simított relatívszám 8,0-ra esett vissza, 1996 végén sokszor hetekig egy folt sem volt látható a Napon. A ciklus lefolyását az 1. ábra mutatja, amelyen az is látható, hogy bár a maximum 1989 közepére esik, a naptevékenység egészen 1991 végéig elég magas szinten maradt, és csak azután kezdett csökkenni. Az is jól látszik, hogy a 22. ciklus csak 10 évig tartott. Mindegyik ciklusnak megvannak a maga érdekességei. Az MTA Csillagászati Kutatóintézetének debreceni Napfizikai Obszervatóriumában ez már a negyedik napfoltmaximum, amelynek során rendszeres fotografikus észlelések készültek a Napról. 1954 óta folynak a rendszeres napészlelések minden valamennyire is derült napon, 1958 óta Debrecenben, sôt, 1971-ben Gyulán, az ottani víztorony tetején is létesített egy napmegfigyelô állomást az Obszervatórium, amelynek nagyobb talajszint feletti magassága (43 m) csökkenti a talaj közeli légköri turbulencia képrontó hatását, jobb napfelvételeket eredményezve. Az Obszervatóriumban közel százezer felvétel gyûlt össze eddig. A jelentôsebb foltcsoportok nemzetközi együttmûködésben végzett feldolgozása alapján írjuk le néhánynak a tulajdonságait, és az ebbôl levont következtetéseket.
Ma már elég jól ismerjük az egyedülálló, szabályos napfoltok szerkezetét. Ezek kör alakúak, középen a sötétebb umbrával, amelyet a kevésbé sötét, többnyire sugárirányú szálakból álló penumbra vesz körül. Az umbrában a mágneses tér közel merôleges a napfelszínre, míg a penumbrában szétterül, sugárirányban kifelé hajlik (2. ábra).
2. ábra
Egy szabályos kerek napfolt és mágneses terének vázlata. A belsô kör az umbra, a külsô a penumbra határa, a kettô közötti sugárirányú folytonos vonalak a penumbraszálak. A szaggatott vonal a mágneses tér iránya, amely a felszínnel 30-os szöget zár be. A bal alsó sarokban jelzett Theta szög a heliocentrikus szögtávolság a napkorong középpontjától, ha Theta = 0, akkor merôleges rálátásban, felülrôl szemléljük a foltot, ha Theta = 90, akkor benne vagyunk a napfelszín síkjában. A penumbraszálak és a mágneses tér ugyanabban a felszínre merôleges síkban van, de mivel a mágneses tér a felszínnel szöget zár be, a napkorong széle felé haladva (a Theta növekedésével) romlik a kettô egybeesése.
A napfolt oka maga a mágneses tér, a Nap anyagának jó elektromos vezetôképessége miatt a magneto-hidrodinamika alaptétele, az ún. befagyási tétel érvényesül: az anyag mozgása nem metszheti a mágneses erôvonalakat; a mágneses tér és az anyagmozgások közül amelyiknek nagyobb az energiája, az határozza meg a másik összetevô mozgását. A felszín közelében a napfoltok umbrájában található 0,2-0,4 Tesla erôsségû mágneses tér meg tudja akadályozni a konvekciós mozgást, ezáltal kevesebb energia jut a felszínre, és emiatt kb. 2000 fokkal kisebb a hômérséklet az umbrában. A penumbrában a mágneses tér gyengébb, ezért valamilyen konvekciós mozgások létezhetnek. Ezek formája sokáig ismeretlen volt, egyrészt a mágneses tér pontos szerkezete sem volt ismert, másrészt a mozgások vizsgálatát is gátolta a kis felbontóképesség (a penumbraszálak szélessége mindössze néhány száz kilométer). Látszólagos ellentmondás volt a tekintetben, hogy a szerkezetnek a mágneses tér iránya szerint kellene rendezôdnie, ami a felszínnel 30-60 fokos szöget zár be, míg a penumbraszálak a felszínen vannak. Felülrôl nézve jó volt az egyezés a mágneses tér és a penumbraszálak iránya közt, de ez romlott a napfoltnak a napkorong középpontjától mért távolságával. [1]. A legutóbbi években derült fény a folyamatokra: a penumbrában a konvekciós mozgások vízszintesek, a mágneses tér (és vele együtt az anyag) legyezôszerûen mozog a napfolt tengelyén átmenô, a felületre merôleges síkban, a világosabb penumbraszálakban a mágneses tér nagyobb szöget zár be a felszínnel, míg a sötétebbekben majdnem párhuzamos vele.
3. ábra
Keresztmetszeti rajzok a Nap konvektív zónájáról, a napfoltokat létrehozó mágneses erôvonalhurok fejlôdésének különbözô szakaszaival (lásd a szövegben).
Természetesen merül fel a kérdés: honnan ered a napfoltok mágneses tere? Mai tudásunk szerint a Nap felszíne alatti, kb. 200 000 km vastagságú konvektív zónában, a turbulens konvekció és a zóna nem egyenletes forgási sebessége, a differenciális rotáció mûködteti azt a dinamót, amely a mágneses teret létrehozza. Az említett mozgások a konvektív zóna aljának közelében a Nap egyenlítôjével nagyjából párhuzamos mágneses fluxuscsöveket hoznak létre (itt a mozgások ragadják magukkal a mágneses teret). A tér erôsödésével a sûrûség csökken a fluxuscsövekben, így nô a rájuk ható felhajtóerô. Egy kritikus értéket elérve, különbözô instabilitások következtében az erôvonalcsövön egy íves hurok alakul ki (ún. Omega-hurok), amely néhány hét alatt bukkan a felszínre. Felúszása közben a konvektív mozgások és a közegellenállás vékonyabb szálakra is bonthatja a hurkot (3. ábra a., b.), amely a felszínen mint napfoltcsoport jelenik meg. Elôször egymáshoz közel bukkannak fel ellentétes polaritású kis foltok, majd ahogy az erôvonalhurok tovább emelkedik, ezek távolodnak egymástól. A foltcsoport tengelye és a mozgások iránya nagyjából párhuzamos a Nap egyenlítôjével, pontosabban minél nagyobb a heliografikus szélesség, annál nagyobb szöget zár be vele, ezt a Coriolis-erônek tulajdonítják. Így fejlôdik ki egy tipikus, bipoláris foltcsoport, amelyre egy példa a 4. ábrán bemutatott NOAA 6853.
4. ábra
Egy kis, szabályos bipoláris napfoltcsoport (NOAA 6853) fejlôdése, naponkénti mérések alapján. (L, B - heliografikus hosszúság, ill. szélesség).
Megfigyelhetô a Nap forgásiránya szerint elöl haladó, vezetô részben a kis umbrák gyors, elôrehaladó, összetartó mozgása és összeolvadása egy nagyobb, szabályos, stabil folttá, míg a követô rész szétszórtabb marad. A vezetô folt növekedése abbamarad az elôremozgás megszûntekor, a követô rész pedig hamarosan eltûnik. A legtovább a szabályos, stabil, vezetô foltok maradnak meg. A feltevések szerint a felbukkanó hurok alja lefûzôdik, egy ún. O-hurok alakul ki (3. ábra c.), majd ahogy a konvektív mozgások a követô részt szétszórják, a vezetô szabályos folt mágneses erôvonalai a környezetében zárulnak (omega-hurok, 3. ábra d.). A turbulens mozgásoknak feltétlenül szerepe van a napfoltcsoportok mágneses terének megszûnésében, mivel a Nap anyagának vezetôképességét figyelembe véve a magneto-hidrodinamikai egyenletek több évtizedet adnak egy napfolt mágneses terének élettartamára, a valóságban pedig a legnagyobb napfoltok sem tartanak néhány hónapnál tovább.
A konvektív zónában lassan felfelé úszó mágneses erôvonalköteg a felaprózódáson kívül komolyabb torzulásokat is szenvedhet a mozgások hatására. Így alakulhatnak ki a viszonylag ritka, de annál jelentôsebb bonyolult mágneses szerkezetû, komplex napfoltcsoportok. Ezek az összes napfoltcsoportok számának mindössze kb. 1%-át teszik ki, mégis ezekben zajlanak le az igazán nagy flerek, ez indokolja részletes vizsgálatukat. Nem minden komplex napfoltcsoport aktív, így fejlôdésük tanulmányozásával meg lehet állapítani, hogy mely tulajdonságok vezetnek a fokozott fler-aktivitáshoz. A komplex foltcsoportok kialakulásának gyakori esete, ha új foltok bukkannak fel már létezô aktív vidékekben, erre a kutatások szerint egyébként tíz-hússzor nagyobb az esély, mint folt nélküli területen, a felúszó mágneses hurok megkönnyíti egy újabb felbukkanását. A komplex napfoltcsoport fejlôdése, a foltok mozgása így a felszín alatti rétegekrôl is ad információt.
A napfoltok koordinátáinak a meghatározása a Napról készült felvételeken nem egyszerû feladat. A Napon nincs olyan rögzített pont, mint a Földön Greenwich, vagy a Holdon a Mösting A kráter. A heliografikus ("naprajzi") hosszúságot és szélességet ezért egy elvont koordináta-rendszerben mérik, amelyet R. C. Carrington határozott meg 1853-1861 közti megfigyeléseibôl, és azóta is ez van használatban. Könyvében [2] rögzíti a Nap forgástengelyének helyzetét az égi koordináta-rendszerben, megállapítja a Nap közepes forgási sebességét, és meghatároz egy kezdô meridiánt, amely 1854. január 1-jén haladt át a Nap egyenlítôjének felszálló csomóján. A csillagászati évkönyvek rendszeresen közlik minden napra azt a három adatot, amelyek meghatározzák a Carrington-féle koordináta-rendszert: a Nap tengelyének helyzetét az égi északi irányhoz képest, valamint a napkorong középpontjának héliografikus koordinátáit. A következô probléma a fényképek pontos kimérése. A kerek napkorongról készült képen egy valódi pókfonálból készült fonálkereszt jelöli ki az égtájakat. Mivel ez a távcsôhöz van rögzítve, amelynek felállítása nem tökéletes, a fonálkereszt és a valódi északi irány által bezárt szög néhány század fokos napi és éves menetet mutat, amely kimérése után figyelembe vehetô. Ugyancsak figyelembe kell venni a fényképezô távcsô optikai rendszerének kis torzításait, de legjobban a földi légkör torzítja a napképet. A látóhatár közelében szabad szemmel is jól láthatóan ellipszis alakú a napkorong, de ez a torzulás kisebb mértékben magasabb napállásnál is bekövetkezik. Nem elég tehát a 10 cm átmérôjû napképeken 0,01 mm pontossággal kimérni a koordinátákat, mindezeket a szisztematikus hibákat is figyelembe kell venni. A Napfizikai Obszervatóriumban a Dezsô Lóránt által 1989-ben elkezdett program eredményeként az Obszervatórium kutatóinak évtizedes munkájával tökéletesedett a feldolgozási módszer annyira, hogy ma a világon elismerten a legpontosabb heliografikus koordinátamérések Debrecenben történnek.
A számítógépek gyors fejlôdése azt is lehetôvé tette, hogy nemcsak a foltok középpontja, hanem a foltcsoportok körvonala is kimérhetô, ezáltal a napfoltcsoport képe a Nap forgásából eredô geometriai torzítástól mentesen felrajzolható, ahogy az aktív vidék 13-14 nap alatt végighalad a napkorongon. A foltcsoportokról bemutatott ábrák ezzel a módszerrel készültek, 1500-2000 pont kimérésével és feldolgozásával.
Amint az 1. ábrán látható, a 22. naptevékenységi ciklus maximuma elhúzódott, a napfoltok száma 1989-ben és 1991-ben volt a legmagasabb, közben egy kis csökkenéssel, a ciklus leszálló ága 1991 végén kezdôdött. Bár már 1988-ban is nagy volt az aktivitás, 1989 márciusának elsô felében egy hatalmas napfoltcsoport (NOAA 5395) vonult végig a napkorongon, a benne történô egyik fler a rendszeres geomágneses mérések kezdete, 1868 óta a legnagyobb háborgást okozta a Föld mágneses terében. Sajnos, Debrecenben és Gyulán borult volt ekkortájt az idô, így nem készült használható megfigyeléssorozat errôl a napfoltcsoportról, amely mind formájában, mind fejlôdésében meglepôen hasonlított a több, mint két évvel késôbb, a napfelület majdnem ugyanazon a helyén megjelenô, a továbbiakban részletesen leírt NOAA 6659-re. A hatalmas mágneses vihar nagy károkat okozott a földi mágneses sarok közelében, Kanadában és az Egyesült Államokban [3,4], pl. Egy New Jersey-i atomreaktor 500 kV, 1200 MVA transzformátora a több ezer amperes indukált földáramok miatt leégett. Ez a berendezés egymaga 10 millió dollárba került, a mágneses vihar okozta teljes veszteséget 3-6 milliárd dollárra teszik [5]. Ez a mágneses vihar, és a késôbbiekben leírt "kisebbek" ráébresztették a mérnököket arra, hogy komolyan gondolni kell a Nap által okozott zavarokra, amelyek a rendszeres napmegfigyelésekkel elôre jelezhetôk, és így a károk csökkenthetôk. Szerencsére Magyarország nincs ennyire fenyegetett helyen, így nálunk a "nagy" mágneses viharok hatása sem jelentôs [6].
A továbbiakban, 1989-90-ben több nagy napfoltcsoport volt még látható, de ezek többé-kevésbé szabályos bipoláris csoportok voltak, így aktivitásuk nem volt annyira látványos. 1991 márciusában jelent meg a napkorong keleti szélén a NOAA 6555, amely szintén komoly mágneses vihart okozott március 24-én. Ami rendellenes volt ebben a csoportban, hogy új umbrák, új mágneses fluxus bukkant fel egy régi, töredezett napfolt követô oldalán, és ezek az új foltok "körülfolyták" a régit [7]. A nagyobb flerek az ellentétes mágneses polaritású umbrák összeütközései helyén lobbantak fel (5. ábra).
5. ábra
Mozgások a NOAA 6555 napfoltcsoportban. Ezen az ábrán és a 7-8. ábrákon a koordináták egy nyugodt, öreg napfolthoz vannak viszonyítva, amelynek helyzetét kereszt jelzi. A foltok pályáján a nyílhegyek az egymás utáni napokon 12:00 világidôkor elfoglalt helyet jelzik, a pálya a vezetô polaritású foltoknál folytonos, a követôknél szaggatott vonal. A világosabb szürke terület a penumbra, a sötétebb az umbra. A nagy flerek helye F-fel van jelölve. Az idôpont a foltcsoport-rajzra vonatkozik.
Ezután, 1991. júniusában következett a 22. napciklus leglátványosabb tüzijátéka, amelyet a már említett NOAA 6659 produkált. Ez a foltcsoport már két hónappal korábban keletkezett, és bár a foltok szokatlan elhelyezkedése (észak-déli irányban, a szokásos nagyjából kelet-nyugati helyett) és az egymást majdnem érintô, ellentétes polaritású umbrák aktív napfoltcsoportra utaltak, az elsô két körülfordulás alatt jelentôs flerek nem történtek. Megváltozott azonban a helyzet júniusra (6. ábra): a foltcsoportban gyors változások zajlottak, új mágneses tér kezdett felbukkanni egyenesen a csoport közepén. Ez ahhoz vezetett, hogy majdnem szabályosan kétnaponta hatalmas flerek zajlottak a NOAA 6659-ben [8].
6. ábra
Rajzok a NOAA 6659-es napfoltcsoportról, amint a Nap forgása következtében végighalad a napkorongon. Látható, hogy ezalatt mind a rálátás, mind a fejlôdés miatt jelentôsen változik a formája.
1972 óta, amióta mérik a Nap röntgensugárzását, még összesen nem volt annyi X10-es és annál nagyobb fler, mint amennyit ez az aktív vidék egymaga produkált (hatot a látható félgömbön, további négyet a Földtôl elfordult oldalon, ezeket az Ulysses ûrszonda észlelte). Az új foltok mozgása (7. ábra) szintén emlékeztetett az elözôre, itt is körülfolyták a régi, nagy umbrát, de itt az újak közvetlenül "beszorultak" a szorosan összetapadt bipoláris foltcsoport közepén az ellentétes polaritású nagy umbrák közé, ez magyarázhatta a szokatlanul nagy aktivitást. Érdekes, hogy ebben a foltcsoportban kevés kis fler volt (ezek általában jóval gyakoribbak), ha volt, akkor többnyire nagyon nagy fler jelentkezett.
7. ábra
Mozgások a NOAA 6659-ben. A jelöléseket l. az 5. ábra aláírásában.
Bár többnyire igaz, hogy a nagyon aktív foltcsoportok egyben bonyolult mágneses szerkezetûek, a tétel megfordítása, azazhogy a bonyolult csoportok egyben aktívak is, nem feltétlenül. Cseh kollégákkal több bonyolult aktív vidéket vizsgáltunk, amelyek nem mutattak jelentôs aktivitást (NOAA 6850, 7216, 7220, 7248). Ezekben az volt a közös, hogy a megjelenô új foltok nagyobb távolságban bukkantak fel a régiektôl, mint az aktív foltcsoportokban (ahol közvetlenül érintkeztek, vagy egyenesen a foltcsoport közepén jelentek meg), ezenkívül az új foltok mágneses tere nem lépett kölcsönhatásba a régiekével (ez a napkorona röntgentartományban készült képein látszik). A NOAA 6850 esetében [9] bár az új vezetô polaritású folt össze is ütközött a régi követô polaritással, az utóbbi inkább elsüllyedt, de nem lépett kölcsönhatásba az újjal. Lehetséges, hogy ez a mozgás "kötött csomót" a felszín alatt a mágneses erôvonalakra, mert legközelebbi megjelenésekor (1991 októberében) ez a foltcsoport, már mint NOAA 6891, nagyon aktív volt [10]. A régi foltcsoportból megmaradt nagy umbrákat ebben is körülfolyták a mögöttük keletkezô új foltok (8. ábra), de mivel a keleti oldalon csak kisebb foltok voltak, az igazi nagy flerek megint az "összefolyásnál", a különbözô polaritású foltok összeütközésénél alakultak ki, ezeket követte egy jelentôsebb mágneses vihar október 28-án.
8. ábra
Mozgások a NOAA 6891-ben. A jelöléseket l. az 5. ábra aláírásában.
A 22. napciklusban tovább folytatódott a naptevékenység intenzív kutatása, hogy megértsük a napfoltokban és flerekben lezajló fizikai folyamatokat, ezáltal hosszabb távon elôrejelezhetôvé téve a földi hatásokat. Az új ûreszközök mellett a földi megfigyelések is fontos szerepet játszottak ebben a munkában, a foltcsoportok fejlôdésének, a fler-aktivitáshoz szükséges feltételeknek a felderítésével. Az aktív vidékekben kialakuló napfoltcsoportok fejlôdésének vizsgálata alátámasztja a 3. ábrán bemutatott elképzelést: a napfoltok egy darabig kapcsolatban vannak a mélyebb rétegekkel, ahonnan mágneses terük származik, de ez a kapcsolat elôbb-utóbb megszûnik (ez mozgásuk jellegének megváltozásában látszik), és a felszínhez közeli, a fotoszféra tetején úszó képzôdményekké válnak (Omega-O-omega hurok), amelyet a konvekciós mozgások végül is szétszórnak.
A fler-aktivitáshoz sokáig elegendônek tartották a bonyolult mágneses szerkezetet, a nagy mágneses gradienst (az egymáshoz nagyon közeli, ellentétes polaritású umbrákat), a gyors mozgásokat. A jelenlegi vizsgálatok kiderítették, hogy ez mind nem elég, szükséges, hogy új mágneses fluxus bukkanjon fel, és ez lépjen kölcsönhatásba a régivel.
A bonyolult napfoltcsoportok kutatása az OTKA T 015761 és T 025737 sz. pályázatok támogatásával történt.
* Ezt a tanulmányt egyúttal jelképes figyelemfelhívásnak is szánjuk az ez év augusztus 11-i teljes napfogyatkozás megtekintésére. A szerk.