A környezetre káros termelési externáliákat valamint a jóléti közjavakat másodlagosnak tekintő szabadpiacon a természeti tőke folytonos vagy megújítható erőforrásainak nem volt értékük. Ár nélkül, isten ingyenes adományai voltak csupán. Napjainkra azonban, a természet e bőségesnek hitt ajándékai, a főszereplő olajhoz, mint nem újítható erőforráshoz kezdenek hasonlítani: gondatlan fogyasztással és hasznosítással a talaj, a víz, a levegő, a biodiverzitás, az élőhely és az ökoszisztéma is megújíthatatlanná válik. Sőt, a joggal folytonosnak vélt napfény is egyre több káros UV sugárzással érkezik a Földre. Ez az oka annak, hogy a fejlett országokban az ökoszisztémák szolgáltatásai és termékei kimerülőben vannak. A természet hiánycikké vált. Ára kezd lenni, és egyre drágább. Nem véletlen, hogy a folyók árterei és az ún. nedvesföldek természeti és társadalmi értéke is rendkívüli mértékben nőtt az elmúlt évtizedben (Hammer 1989, 1992, Moshiri 1993, Mitsch 1994). Pedig a 19. században az ártérnek nem volt értéke, sőt gátolta Európa fejlődését. A népesség növekedéséhez gabonaföld és biztonságos település kellett. Ezért szavazott a korabeli magyar társadalom is az árteret drasztikusan szűkítő, 101 kanyart átvágó és gátat magasító Vásárhelyi tervre, szemben a tágabb árteret és csak 15 átvágást tervező Paleocapa elképzeléssel. Akkor ez volt a korszellem Európában. Ma a természet fogyását pótlandó ugyanott bővítik az árteret, kanyarokat építenek vissza. Az erdőktől megfosztott lejtőkről a Tisza ma sokkal több hordalékot szállít, és az üledéket sokkal kisebb ártéri területen rakja le. Nem csoda, ha feltöltődik az összeszűkített ártér, és csak egyre magasabb gátakkal védekezhetünk. Az árvíznek újra kitett Tisza-völgyben tehát mi is csak ártérbővítéssel és kanyarépítéssel védekezhetünk, nem pedig gátmagasítással és főleg nem vésztározással. Ráadásul a fejlett világ gazdaságában felértékelődtek az ártéri erőforrások és ökoszisztémák szolgáltatásai. Eladhatóbbak, mint az iparszerű mezőgazdasági tömegtermékek. Jövőt ígérő ártereink gazdasági értékeinek számbavételéhez röviden ismertetnünk kell olyan fogalmakat, amelyek a hazai ökológiában még alig ismertek. Nem beszélve a közös ügyünkben ugyancsak érdekelt vízmérnökök és a haszonvételezők tájékoztatásáról.
Miért legyen ára a természetnek?
A folyók vízgyűjtőin ezerszámra pusztulnak a növények és az állatok, silányulnak élőhelyeik: erdők, gyepek, talajok, talajvizek, nedvesföldek, folyók, tavak, hegyek, völgyek, árterek, térbe rendezett tájak és más természeti formációk. Sajnos, a természet és maga a természetvédelem is jobbára a nemzeti parkok és más védett mozaikok területére zsugorodott. Eltűnőben az élőlények sokfélesége (diverzitása) és élőhelyeik egyenlőtlensége (diszparitása). A természeti erőforrások fogyasztása hihetetlenül felgyorsult, hasonlóan az interneten rohanó információkéhoz. Természeti tájaink fél emberöltő alatt eltűntek vagy átalakultak. A vízgyűjtőkön árut termelő társadalom erőforrás-hasznosító tevékenységét tükrözi, egyben minősíti folyóink állapota. Saveső marta erdőirtott hegyoldalakról erednek, mérgezett mezőgazdasági és fémekkel telített ipari tájakon folynak át, csatornába szorítva, duzzasztógátakon átvergődve valójában szennyvízelvezető csatornákká lettek, nem természeti képződmények. A száguldó életritmust diktáló és hatékonyságot követelő szabadpiacokon már mindennek ára van: erőforrásnak, terméknek, szolgáltatásnak, embernek és eszmének. De nincs ára a természetnek. Pedig termékei és szolgáltatásai egyre inkább a fogyasztásra hajszolt ember vágyainak elérhetetlen tárgyai.
A természeti erőforrásokból készített termékek, valamint a közvetlen ökoszisztéma-szolgáltatások és az ember jóléte között szoros az összefüggés. Megbonthatatlan környezeti és működési egységet képeznek. Egyre sürgetőbb: (1) a termékek és szolgáltatások mind ez ideig elhallgatott környezeti árának tudatosítása, (2) a különböző termelő ágazatok termékegységére eső elfogyasztott terület, energia, víz, levegő és a közben termelődő hulladék és szenny mennyiségének bemutatása, (3) a termelők megnyerése vagy kényszerítése, hogy a termék előállításnál és a szóba jöhető technológiai megoldások elbírálásánál szempont legyen a minimális környezetfogyasztás. Mindezen elvek alapján és módszerek felhasználásával piacosítani kell a környezetet, mindenekelőtt azzal a céllal, hogy ára legyen az elfogyasztott természeti szolgáltatásnak. Tudatosuljon a termék előállításánál felhasznált környezet értéke, jelenjen meg az áru árában, és a piac törvényei szerint éreztesse hatását a természet megóvásában és a környezetvédelemben. Árazzuk és piacosítsuk a környezetet Magyarországon is, mutassuk be a termelés környezetfogyasztását, a termékek környezeti árát, a termékegységre vonatkoztatott elfogyasztott természeti szolgáltatást: területet, vizet, levegőt, oxigént, energiát! Ma még olcsó lehet egy termék, de hamarosan megfizethetetlenné válik, ha továbbra sincs benne a környezet ára. Csak az ökoszisztéma szolgáltatásainak árazása mutatja meg a természeti árterek valódi gazdasági értékét. Ne feledjük, hogy a gazdasági érdek vette el és most is a csak az adhatja vissza a Tiszának is az elrabolt ártereket. Európában az öko-öko (ökológia-ökonómia) kutató iskolák az elmúlt évtizedben kezdték kidolgozni a természeti környezetből származó életfenntartó funkciók és az ezekből levezethető természeti vagy ökoszisztéma szolgáltatások rendszerét. Majd azokat a módszereket, amelyekkel az egyes gazdasági ágazatok termékeinek előállítása során igénybe vett természeti szolgáltatások pénzben kifejezett értékét mérni lehet.
Az ökoszisztéma szolgáltatásai
Többnyire csak a kimerülő természeti erőforrásoknak van áruk, holott a természetnek sok más területi, termelő, szabályozó és információs életfenntartó funkciója is van. Az ember számára a természeti funkciók erőforrások, használatukkal ökoszisztéma szolgáltatássá válnak. Az ökoszisztéma szolgáltatásai azok a természeti funkciók, amelyek hasznosak az emberi közösségnek. Az emberi társadalom túlélése szempontjából a természeti szolgáltatások ugyanolyan fontosak, mint a technológiai szolgáltatások. A természeti rendszerek által nyújtott szolgáltatásokat mesterségesen előállított szolgáltatásokkal legalább egy nagyságrenddel költségesebben lehet helyettesíteni. E funkciók sohasem izoláltan működnek, hanem a bonyolult ökoszisztémák állandóan fejlődő és változó szerkezeti mechanizmusainak eredményeként. Ezért a természeti funkciók csoportosítása szükségszerűen mesterkélt (De Grot, 1992). Megkülönböztetünk területi, termelő, szabályozó és információ funkciókat. A területi szolgáltatások teret és közeget nyújtanak a különböző földhasználatok és haszonvételek számára. A termelő szolgáltatások az emberi beavatkozás nélküli természeti termelés szolgáltatásai és termékei. A szabályozó funkciók termékei és szolgáltatásai a területi-szerkezeti adottságok termelő működését szabályozzák, az anyagok, nevezetesen a víz, az oxigén, a tápanyagok forgalmát és a megújuló energia termelését. Ezek a szolgáltatások kerültek a legnagyobb veszélybe.
Az információszolgáltatások az anyagi világ különböző szerveződési szintjein még működő szerkezetekben tárolt információk és modellek kutatási-oktatási feltárását, gazdasági-turisztikai-kulturális hasznosítását jelentik. Az ökoszisztéma szolgáltatásainak jelentőségét egyszerűen szemlélteti a Húsvét-szigetek története. A kultikus szoborállításhoz kiirtották a fákat, erdők hiányában az eső gyorsan lefolyt a hegyoldalakról és magával vitte a termőtalajt is. A 15. században még virágzó kultúra a 18. századra magsemmisült.
A természeti szolgáltatások árazása
Keynes fájlalta először (1936), hogy "ami jó, az gonosz, és ami gonosz, az jó, mert a gonosz hasznos, és a jó nem az", és megjósolta e környezetfaló szabadpiac végét. Schumacher ökológiai ökonómiája (1973), erkölcsi motívummal követi mesterét Keynest, és a természet értékeinek közelébe sem engedné a piacot, mondván, ha árat adunk a természeti javaknak, eláruljuk a természetet. Ha mindennek ára van, elismerjük, hogy a pénz minden érték között a legnagyobb. Az újabb öko-öko iskolák mégis erkölcsi és haszon motívumokkal árazzák az ökoszisztéma szolgáltatásait és termékeit (Costanza 1991, Folke. and. Kaberger 1991). Mivel a jólétet egyre inkább a természeti funkciók károsodása korlátozza, árazásukkal megoldásokat és alternatívákat kínálnak a természet és a társadalom háztartásainak (ökológia, ökonómia) integrálására, anélkül, hogy áraik a piacra kerülnének. Az 1998. évi közgazdasági Nobel-díjas Amartya Sen cseppnyi etikát csempészett Friedman ökonómiájába. Az erőforrásokat mindenfajta kötöttség nélkül kiaknázó neoliberális gazdaságpolitika negatív szabadságeszménye helyett hirdeti a közhasznú gazdasági tevékenység önkorlátozó pozitív szabadságeszményét. A megújuló természeti erőforrások károsítását tehát különböző környezetféltő és természetvédelmi motívumokkal próbálták csökkenteni: szentimentális, erkölcsi, rekreáció, nevelés, kutatás, haszon, túlélés. Napjainkra a túlélés, és az ökoszisztéma kimerülő szolgáltatásainak és termékeinek elmaradt haszna vagy mérhető kára riadóztatja a társadalmat. Nálunk például a Tisza-völgy áradásai, amelyek több százmilliárd forintot fogyasztanak a térség közösségi adóiból.
A gyakorlatiasabb környezetgazdaságtan nemcsak árazza, de piacosítani is próbálja az ökoszisztéma szolgáltatásait, lehetőleg a tőkepiacon is. Olyan környezetpolitikai, parlamenti és kormányzati szabályozókat sürget, amelyekkel beépíthető a termékekbe, és piacra vihető az elfogyasztott környezet ára. Kritizálja a könyvelést (SNA), ahogyan az a gazdaság anyag, energia, termék és szolgáltatás pénzáramaiban amortizál, miközben a termék előállításához felhasznált természeti tőkét nem pótolja vissza. Sőt, a termelés környezetfogyasztó cselekményei a növekedés bűvös mutatóit (GDP, GNP) kétszer is növelik. Először, amikor szennyezve előállít egy piaci terméket, másodszor, amikor ugyanezen szennyezést beavatkozással csökkenti vagy megszünteti. A megoldást az jelenti, ha a növekedés mutatóihoz nem hozzáadjuk, hanem levonjuk, amortizáljuk az elfogyasztott természeti tőkét vagy ökoszisztéma-szolgáltatás árát. Az így számolt nettó hazai és nemzeti termék (NDP, NNP) lenne a gazdaság valódi közhasznossági mutatója a most használt bruttó hazai és nemzeti termék helyett. Ilyen technikák alkalmazása minden ágazat számára kidolgozható. A termék előállítás környezetre káros externáliáit, azaz az elfogyasztott ökoszisztéma-szolgáltatások árait Pigou adóval Coase piaccal internalizálná. A természet árazására eddig kialakított módszerek különböző közelítéssel próbálják kiszámítani az ökoszisztéma-szolgáltatások vagy termékek árait: eszmei, alternatív, kár, prevenció, restoráció, kompenzáció, fizetési hajlandóság, kompenzációs hajlandóság, a tulajdon és az utazási költségek árai. Az eredményeket de Grot (1992) gyűjtötte össze először. A részletes számítások eltérő eljárásokkal, feltételezésekkel, átszámításokkal változó pontosságúak. Inkább nagyságrendek mint piaci árak. Jól szemléltetik az öko-öko törekvések lényegét, egyben felhívják a figyelmet a további elméleti és módszertani kutatások szükséges voltára. Az eddig publikált munkák között legmegbízhatóbbak a nedvesföldek gazdasági értékére megadott számok. A trópusi, USA és EU nedvesföldeken végzett kutatások összegzett eredményei meggyőzően bizonyítják az árterek és árasztások Magyarországon még kiaknázatlan gazdasági potenciálját (1. táblázat).
Természetszerű folyókezelés
Smits és munkatársai (2000) a folyóvízi gazdálkodás legújabb, EU és USA eredményeit és törekvéseit összegzik munkájukban. Legfontosabb mondanivalójuk, hogy a hidrológia szűkebb területén hatékony "vízkormányzó-folyószabályozó" mérnöki folyókezelés, az árterek területének drasztikus csökkentésével feláldozta a folyó természetes egyensúlyát, ezzel több problémát okozott, mint amennyit megoldott. Az elmúlt évtizedekben kialakult új, természetes vagy ahogyan ők mondják: természettel együtt élő (living with nature) folyókezelés paradigmája a környezeti, technikai, gazdasági és társadalmi perspektívák együttes kezelését felvállalva újrarajzolja a vízgazdálkodást a folyóvölgyekben. Az erdőiktől megfosztott vízgyűjtők egyre gyakoribb áradásai kényszeríttették ki az új gondolkodást, amely a folyót egységes szervezetnek tekinti, beleértve a legmeghatározóbb élő tényezőt, a gazdálkodó embert is. A biztonság, a munkahely és a jólét igényével és technológiájával az ember uralkodó tagja a folyóvölgyi ökoszisztémáknak. Mind ez ideig inkább harcolt a folyóval, egyre magasabb és erősebb gátakkal fegyverkezve. Az új felismerés együtt akar élni, békében a természettel, törvényeit kikutatva és alkalmazva. A folyóvölgy kanyarulatait és természetes ártereit visszaállító együttélésből az ember is hasznot húz, mivel az élő természetes ártéri erőforrások mára felértékelődtek, szemben a mentett területek földművelésével. A premodern kor organikus egésznek tekintette a természet és az ember együttélését, betetőzve a reneszánsz önmozgó, eleven még együtt élő világával. A 17. századtól kezdve a ráció megbontotta e természeti harmóniát. Descartes eszes embere már uralkodni hívatott a természeten, majd a liberális európai antropocentrizmus és racionalitás leértékelte a természetet. Csakhogy mára a természet elfogyott, hiánycikk lett. Az új folyókezelő paradigma most kezdi alkalmazni Vanotte és munkatársai (1980) folyóvízi kontinuitás koncepciójának eredményeit. A megcsonkított folyó még megmaradt vagy visszaállításra váró szerkezeti elemeinek újraegyesítését tűzi ki célul, a legújabb konnektivitás koncepciót (Ward, 1997) alkalmazva. A folyóvölgy négydimenziós működésében, a felvíz, alvíz, vertikális irányokat meghaladóan fontos szerepe van a laterális iránynak, tehát az ártérnek (Ward and Stanford. 1989).
A természetszerű folyókezelés premisszája az ártér. A Tiszához hasonló folyóknál az ártér fogadja, közvetíti és feldolgozza a teljes, különösen a felvízi folyóvölgy gazdaságának és anyagforgalmának hatásait. Ennek megfelelően a folyóvölgy legfontosabb természeti erőforrása. Ezt az alapvető törvényt sértette a Vásárhelyi féle folyószabályozás. Halaszthatatlanul korszerűsíteni kell tehát Vásárhelyi művét, egységesítve Paleocapa tágasabb ártereivel. Bizonyos területek visszaadását már az ágazatpolitika is elfogadja. Nagy kérdés, hogy a tervezés és megvalósítás során a mérnöki folyószabályozás alkalmazza-e a természetes folyókezelés ökológiai törvényeit. Élő árteret létesít-e a folyó kontinuitási, konnektivitási négydimenziós törvényeit követve, vagy csupán üzemszerű árapasztót és vésztározót alakít ki a visszaadott földeken. Ha az utóbbit választja újra több problémát okoz, mint amennyit megold. Kétségtelenül nehezíti a vízmérnökök munkáját, az a tény, hogy hazai szakembereink többsége az ökológiát túlságosan szűken értelmezi. Többnyire a természetvédelemre, azon belül is a botanika és a zoológia kétségtelenül fontos objektumaira koncentrál, és alig foglalkozik az egész folyóvölgyi ökoszisztéma anyagcseréjével, beleértve az ember gazdaságát, mint a rendszer leghatékonyabb szereplőjét. Pedig az ökológia nem kevesebb, mint az emberrel együtt élni kényszerülő természet háztartásának tudománya. Természethiányos korunk követelménye, hogy az embernek csak az ökológia által feltárt természeti törvények szerint legyen munkája, megélhetése és biztonsága a folyóvölgyekben. Csupán tiltásokkal, a helyi közösségek ellenére sehol sem sikerült az ember tevékenységét, érdekeit és hatásait nem tartalmazó természeti szerkezeteket megvédeni. Az ökosziosztémák többi veszélyeztetett élőlénye számára is csak úgy lesz biztonság a Tisza völgyben, ha az ökológia felvállalja az egész holon kutatását. Csak az ilyen ökológia lehet partnere a mérnöknek, segítheti az ökológiai mérnöklés, az ökológus és a mérnök közötti szövetség megvalósulását az élő tiszai táj visszaállítására (Mitsch and Jorgensen, 1989, Etnier and Guterstam, 1997).
Az élő árterek erőforrásai és haszonvételei
A természetszerű folyókezelés mindkét fél számára létfontosságú. Az ember természeti lény, ha a természet visszaszorul, az ember is kevesbedik. Ha a természet bővül, az ember erőforrásai gyarapodnak. Az ember nem csak az erőforrások fogyasztására képes, hanem pótlására is. Az ártér bővítése nem csak árvízi biztonságot hoz, hanem gazdasági lehetőségeink gyarapodását is.
Az ártér legfontosabb természeti és egyben folytonos erőforrása a gradiens energia. A Tisza völgyében hagyományos ártéri gazdálkodás és fokgazdálkodás szinte minden vizes munkafolyamata, a halászat, a gyepgazdálkodás, a legeltetés, az öntözés vízkormányzása az áradó és visszahúzódó víz energiájával történt. Ma egyetlen hektárnyi halastó egyszeri feltöltéséhez 87 liter olaj energiája szükséges, nem is beszélve a többszöri öntözés olajigényéről. Az iparszerű mezőgazdaság szinte kizárólag a fosszilis olaj energiáját használja vízkormányzásra és öntözésre. Árterek és ártéri gazdálkodás hiányában, a Tisza folyómedrében évente, és különösen az áradások idején átáramló óriási mennyiségű gradiens energia kihasználatlanul hagyja el az országot. Legújabban rendszeres árvízzel veszélyezteti a térséget. Pedig jelenlegi technológiai és hidrológiai ismereteinkkel könnyedén megszervezhető, korszerű ártéri gazdálkodásban, átlagos mérnöki teljesítménynek számítana a gradiens energiát újra munkába állítani és a hozzá igazított technológiákat áradó és apadó vízzel ellátni. A fejlődő világ szerves földművelése a nagy folyók deltáin ma is a gradiens energiát használja.
A bioszféra legtermékenyebb térségei a folyók nagy deltái, ahol a víz és a lejtőkről lehordott tápanyag találkozik, bőséges növényi termelést tartva fenn. Az árterekben gazdag Kárpát-medence anyagforgalmilag belső delták sokasága, ahol a lejtőkről lehordott szerves szén, nitrogén és foszfor és egyéb tápanyagok éltették a híres haltermelést, a nyolcmillió lábasjószágot eltartó, gazdag legelőket, a gyorsan növő ártéri erdőket és a bőven termő szilva, alma és diókerteket. Műtrágya nélkül. Ezzel szemben az iparszerű gabonatermesztés vagy legelőgazdálkodás évente 200 kg nitrogén- és 20 kg foszfor hatóanyagú műtrágyát használ egy hektáron. Ártér bővítésével és korszerűsített ártérgazdálkodással megtakarítható a műtrágya ára. A felvízi vízgyűjtő népességének és gazdaságának a medence felé spirálozó tápanyagai most a befogadó Fekete-tengert szennyezve átáramlanak a medencén. Évente mintegy 495 ezer tonna nitrogén (Oláh és mtsai. 1991). Ebből nem hogy felhasználnánk valamennyit, hanem ellenkezőleg, további 105 ezer tonna nitrogént adunk hozzá (Oláh and Oláh 1996), tehát mindösszesen mintegy 600 ezer tonna nitrogénnel terhelve a befogadó beltengert. Műtrágya nélkül mintegy 35-40 MJ m-2 év-1 növényi biomassza termelhető gabona, gyümölcs vagy legelő végtermékkel. Mindez a gradiens energiával, a Tisza vízben oldva vagy lebegtetett részecskéhez tapadva az ártérre szállított tápanyagokkal. Ebből legeltetéssel mintegy 1 MJ m-2 év-1 juh vagy marhahús állítható elő. Ez hektáronként és évenként 1 tonna állati élősúlyt előállítani képes természeti erőforrásnak felel meg.
Mivel a Tisza felvízi vízgyűjtőjén jelentős fémbányászat folyik, rendszeresen számolhatunk fémszennyezéssel. Az ártéri nedvesföldek nagyon hatékonyan felhasználhatók a folyót ért fémszennyezések kezelésére. Vészhelyzetben egy hektár óránként akár 300-400 kg oldott fémet is képes méregteleníteni (Bender és Phillips, 1994). Ártereink részleges visszaállításával megtakarítható a háztartási szennyvizek igen költséges, háromfázisú szennyvíztisztító telepeken való tisztítása is. Egy tízezer lakosú település háztartási szennyvizének ilyen módon való tisztítása évente több mint félmillió USD kiadással jár, beleszámítva az amortizáció költségét is (Petersen et al. 1987). Falvaink csatornázása tehát csak akkor lesz igazán korszerű és természetszerű a Tisza völgyben, ha az egyes házak elfolyó szennyvizét az összegyűjtés után nem energia és költségigényes iparszerű szennyvíztisztító telepekre, hanem nedveföldekre vezetjük, és ott tisztítjuk. Egy tízezres lélekszámú település szennyvizét 200-300 hektárnyi ártéri nedvesföldön biztonságosan meg lehet tisztítani úgy, hogy füzes és nyaras berki tájjá alakítják a tápanyagot. A vizes természeti tájak jelentős természeti vonzerőnek számítanak. A Tisza-tónál végzett felmérésünk szerint a természeti turizmus számára hasznosítható ártéri erőforrás különösebb felkészültség nélkül is hektáronként 200 ezer forint éves bevételt hozott. Felkészültséggel és tervszerű fejlesztéssel ez a bevétel sokszorozható, megközelítheti az USA nedvesföldeken kapott 1,8 millió forintos értéket. Mindezzel szemben marad a jó esetben 50-60 ezer forintos évenkénti bevétel a mentett ártér természeti erőforrásokban hiányos búza- és kukoricaföldjein.
Az ismertetett ártéri erőforrások változatos hasznosítást vagy fogyasztást tesznek lehetővé: a hagyományos ártéri gazdálkodás hal, gyep, legeltetés, gyümölcs, zöldség, erdő, fűz, gyékény, nád haszonvételeit és az ezekhez kapcsolódó kézműves mellékhaszonvételeket. Mindezeknél sokkal jelentősebbek az EU és USA piacain felértékelődött természeti szolgáltatások gazdasági hasznosítási lehetőségei. Mindenekelőtt az ártér bővítésével megelőzhető az árvízi védekezés és a károk sokmilliárdos évenkénti költsége. Néhány fok megnyitásával egyedül a Hortobágyi Nemzeti Park régiójában csaknem 35 ezer hektárnyi ártér létesíthető, amely az áradó Tisza vizének egy egész napi teljes mennyiségét képes befogadni, közben visszaállítja és fenntartja a táj valódi világörökség értékét. Nem is beszélve az ősártér 1,5 millió hektáros területéről, amelyből gondos felmérő és tervező munkával kiválaszthatók azok a területek, amelyeken költségtakarékosan visszaállíthatók az árterek és a folyókanyarok. Az árvízkontroll mellett az ártér bővítésével életre kelthetők és haszonba vehetők az ökoszisztéma további fontos szolgáltatásai is: a talajvízpótlás, a tápanyagfeldolgozás, a méregtelenítés, a vízellátás. Ezek hiányát ma vagy holnap az adófizető közösségek fizetik, mint a természet iránt felelőtlen vízgazdálkodásunk káros externáliáit. Leggyorsabban és legdinamikusabban a természeti vonzerő hasznosítására számíthatunk. Az ártér bővítésével többszörösére növelhető a Tisza-völgy természeti turizmusa, amint ezt a Tisza-tó példája is mutatja.
Irodalom
Bateman, D. W., Langfort, I. H., Willis, K. G., Turner, R. K. and G. D. Garrod (1993). The impact of changing WTP question format in contongent valuation studies. CSERGE Working Paper GEC 93-05, University of East Anglia and University Collage, London.
Bender, J., P. Phillips (1994). Implementation of microbial mats for bioremediation. 85-98. In: Means, J., L. and R. E, Hinchee (Eds.) Emerging technology for bioremediation of metals. 148 pp. Lewis Publisher
Costanza, R. (Ed.) (1991). Ecological Economics. Columbia University Press, New York
DeGrot, R. S. (1992). Functions of nature. Wolters-Noordhoff, The Netherlands
Etnier, C. and B. Guterstam (Eds.) (1997). Ecological engineering for wastewater treatment. Lewis Publisher, CRC Press New York
Farber, S. and R. Costanza (1987). The economic value of wetlands systems. J. Env. Manag. 24, 41-51
Folke, C. and T. Kaberger (Eds.) (1991). Linking the natural environment and the economy. Kluwer Academic Publishers, Dordrecht.
Folke, C. (1991). The societal value of wetland fife-support. In. C. Folke and T. Kaberger (eds.) Linking the natural environment and the economy: Essays from the Eco-Eco group. Kluwer Academic Publishers, Dordrecht
Gren, I-M. (1993). Alternative nitrogen policies in the Malar region. Ecological Economics 7, 159-172
Gren, I-M. (1994). Valuation of the Danube floodplains. Report to WWF-Auen Institute, Rastatt, Germany
Gupta, T. R. and J. H. Foster. (1975). Economic criteria for freshwater wetland policy in Massachusetts. Am. J. Agric. Economics 57, 40-45
Hammer, D. A. (1989). Constructed wetlands for wastewater treatment. Lewis Publishers. Chelsea, Michigan
Hammer, D. A. (1992). Creating freshwater wetlands. Lewis Publishers, Chelsea, Michigan
Keynes, J. M. (1936). General theory of employment, interest and money. KJK (1965). Budapest.
Kosz, M., Brezina, B. and T. Madreiter (1992). Kosten-Nutzen Analyse ausgewahlter Varianten eines Nationparks Donau-Auen. Institute für Finanzwissenschaft und Infrastrukturpolitik der Technischen Universitat Wien, Austria.
Lant, C. L. and R. S. Roberts (1990). Greenbelts in the Cornbelt: riparian wetlands, intrinsic values, and market failure. Environment and Planning A 22, 1375-1388
Mitsch, W. J. (Ed.) (1994). Global wetlands. Elsevier, Amsterdam
Mitsch, W. J. and S. E. Jorgensen (Eds.) (1989). Ecological engineering. An introduction to ecotechnology. John Wiley and Sons, New York
Moshiri, G. A. (1993). Constructed wetlands for water quality improvement. Lewis Publishers. Chelsea, Michigan
Oláh, J., Oláh, M., Vigh, Gy. és Lakatos Gy. (1991). Folyóink nitrátosodása. Magyar Tudomány 11, 1351-1363
Oláh, J. and M. Oláh (1996). Improving landscape nitrogen metabolism in the Hungarian lowlands. AMBIO 25(5), 331-335
Petersen, R. C. Jr., B. L. Madsen, M. A. Wilzbach, C. H. D. Magadza, A. Paarlberg, A. Kullberg and K. W. Cummins (1987). Stream management: emerging global similarities. AMBIO 16(4), 166-179
Schumacher, E. (1973). Small is beautiful. KJK (1991). Budapest
Smits, A. J. M., P. H. Nienhuis and R. S. E. W. Leuven 2000. New approaches to river management. Backhuys Publishers, The Netherlands
Thibodeau, F. R. and B. D. Ostro. (1981). An economic analysis of wetland protection. J. Environ. Managem. 12, 19-30
Tomasin, A. (1991). Economic valuation of the Po Delta Wetlands. Note di Lavoro della Fondazione 8.91. Fondazione Eni Enrico Mattei. Milano, Italy.
Ungerman, J. (1994). Costs and benefits from the Nové Mlyny dams. Mimeo, Brno, Low a Spol, Czech Republic.
Vanotte, R. L., G. W. Minshall, K. W. Cummins, J. R. Sedell and C. E. Cushing (1980). The river continuum concept. Can. J. Fish. Aquat. Sci. 37, 130-137
Ward, J. V. and Stanford, J. A. (1989). The four-dimensional nature of lotic ecosystems. J. N. Am. Benthol. Soc. 8, 2-8
Ward, J. (1997). An expansive perspective of riverine landscape: pattern and process across scale. River Ecosyst. 6, 52-60
Whitehead, J. C. and G. C. Blomquist. (1991). Measuring contingent values for wetlands: effects of information about related environmental goods. Water Resources Research 27, 2523-2531
Kulcsszavak: ártéri gazdálkodás, árvízvédelem, ártérbővítés, biodiverzitás, folyóvízi gazdálkodás, gradiens energia, környezet-piacosítás, megújítható erőforrások, ökológiai mérnökség, ökoszisztéma-szolgáltatások, szennyvíztisztítás, természeti tőke, természeti turizmus, természetszerű folyókezelés, Tisza-völgy
1. táblázat. Ártéri ökoszisztéma-szolgáltatások gazdasági értéke USA és EU országokban
szerző USA ökoszisztéma-szolgáltatás 1993 USD/ha/év Gupta és Foster 1975 Massachusetts vízellátás, turizmus, hal-vad, 1512-18271 árvízvédelem Thibodeau és Ostro 1981 Massachusetts vízellátás, árvízvédelem, 32177-39777 tápanyagcsapda, turizmus Farber és Costanza 1987 Louisiana biomassza, hal, turizmus 2197-3217 Lant és Roberts 1990 Iowa-llinois turizmus, tápanyagszűrő 393-891 Whitehead 1991 Kentucky árvízvédelem, vízellátás, 4190-12550 tápanyagszűrő, talajvízpótlás, vad-hal, turizmus EU 1994 ECU/ha/év Folke 1991 svéd láp tápanyagcsapda, hal, vízellátás 233 Tomasin 1991 Pó-delta hal, vadászat, turizmus 1300 Gren 1993 svéd nedvesföld Nitrogéncsapda 390 Kosz et al. 1992 bécsi ártér erdő, legelő, hal, turizmus 470 Bateman et al. 1993 angol ártér turizmus és közvetett 31-48 Ungerman 1994 cseh ártér erdészet, vadászat 290 Gren 1994 Duna ártér nitgéncsapda, turizmus, hal-vad 458 Andréasson-Gren 1995 Duna ártér turizmus, tápanyagcspda 383