A világ fejlett iparral, szolgáltató és agrárszektorral bíró országaiban - mindenekelőtt az EU-ban és az USA-ban - a társadalom mind több tagja erősödő kritikával szemléli az eddig követett agrárpolitikát. A fogyasztók elégedetlenek az élelmiszerek minőségével és megbízhatóságával. A környezetvédők és az állatvédők aggódnak természeti környezetünkért. A munkanélküliek - a számuk nagyobb, mint a mezőgazdaságban foglalkoztatottaké! - több segélyt és több új munkahelyt követelnek. Az adófizetők pedig nincsenek meggyőződve az agrártámogatásokra elköltött milliárdok hatékony felhasználásáról. A halmozódó elégedetlenség az agrárpolitika formálóit arra kényszeríttette, hogy korábbi egyoldalú nézeteiket feladják, s keressék a társadalom szélesebb rétegeinek megfelelő megoldásokat. Mind a retorikában, mind pedig a gyakorlatban fokozatosan teret kapott a természeti környezetet, általában a vidéki értékeket felkaroló, többfunkciós, fenntartható mezőgazdaság gondolata, illetve az ezt támogató agrárpolitikai eszközrendszer. A magyar agrárpolitikai törekvések középpontjába - nagyon helyesen - ugyanezek a célok kerültek, ugyanez a felfogás kapott prioritást. Ügyelni kell azonban az arányokra! Nem véletlen ugyanis, hogy az EU bizottsága - a Közös Agrárpolitika, a KAP reformjáról szólva - prioritásként a belső és a külső piacokon való versenyképesség javítását jelölte meg. Az USA 21. századi agrárpolitikai koncepció-tervezetében1 ugyan szintén közeledik a többfunkciós mezőgazdasági modell gondolatához, de alapvető célként mégiscsak az élelmiszerpiacokon kivívott szuperhatalmi szerep megszilárdítását, s annak az új piacnak megszerzését tűzi ki célul, amelyet a fejlődő világban felnövő 600 milliós fős új fizetőképes középosztálybeli fogyasztó jelent.
Az arányokra tehát ebben az értelemben, az élelmiszer-nagyhatalmak "követési távolságának" meghatározásában is ügyelni kell. A piacvezető országok és integrációk agrárpolitikája ugyanis a jövőben minden bizonnyal árnyaltabb lesz mind a célokat, mind pedig az alkalmazandó eszközöket illetően, de a retorika és a praktika teljes mértékben aligha fedik egymást.
A magyar agrárgazdaság versenyesélyei ebben a legtágabb összefüggés-rendszerben tehát azon is múlnak, hogy a mezőgazdaság különböző funkciói - a hatékonyság és a fenntarthatóság, a közgazdasági ráció és a társadalmi érzékenység szempontjai - között képesek leszünk-e józan kompromisszumot kialakítani.
Versenyképességünk megítélése
A magyar mezőgazdaság jelenlegi versenyképessége igen ellentmondásosnak mondható. Komparatív előnyeink megnyilvánulásának legáltalánosabb mércéje piaci részesedésünk alakulása. A rendszerváltást követő veszteségek, a reáljövedelmek ezzel összefüggő csökkenése miatt a belső piac mintegy 20-25%-kal zsugorodott (azóta ismét bővül!). Ez az abszolút piacvesztés jórészt elkerülhetetlen volt. A gyenge alkalmazkodóképesség jele, hogy a korábbinál kisebb hazai piacon is markánsabb lett a külső versenytársak jelenléte. A hazai élelmiszerfogyasztásnak immár csaknem 10%-a import eredetű. Nem jobb a helyzet a külföldi piacokon sem. A magyar agrárkivitel rekordértéke - az évtized során (1995-ben) - megközelítette a 3 milliárd USD-t, az utóbbi években pedig 2,2 milliárd dollár körül ingadozik. Az EU élelmiszer-importjából a magyar export 1990-ben 2,0%-ot, 1999-ben már csak 1,8%-ot tett ki. Agrárkereskedelmünk egyenlege az EU-val különösen gyors ütemben romlik. Miközben tehát a fejlett agrárgazdaságú térségek (USA, EU, Ausztrália stb.) az elmúlt évtizedben is növelték agrárkivitelüket, addig a hasonlóan jó adottságokkal induló magyar agrárgazdaság rendre veszít piaci részesedéséből. Ez mindenképpen arra utaló jel, hogy a versenyképességgel valami baj van!
A piaci részesedés alakulása tehát riasztó mutató, de nem magyarázat a kiváltó okokra. Az Agrárgazdasági Kutató és Informatikai Intézetben mintegy 60 mezőgazdasági és élelmiszeripari termék versenyképességét vizsgáltuk meg. Az adatok és a részletes elemzések alapján a versenyképességet csak három kritérium együttes megléte biztosíthatja:
* az adott ágazatban legyen élenjáró a szakmai munka színvonala, amit az ún. naturális hatékonysági mutatók bizonyítanak;
* az előállítási költség (kínálati ár) az adott minőségi kategóriában legyen alacsonyabb (legfeljebb azonos) a piacot meghatározó versenytársakénál;
* a piacra jutás infrastrukturális és intézményi feltételei (szervezettség) legyenek magas színvonalúak.
Ha csak egy kritérium nem teljesül, veszendőbe megy a másik kettőre fordított energia. Hogyan állunk a versenyképességet jellemző részterületeken? Biztató eredmény, hogy termékeink mérhető minősége (beltartalmi értéke) és a fogyasztók által kinyilvánított szubjektív minősítése (íz, szín, zamat stb.), általában kedvező, sok esetben kiváló, sőt egyedülálló. A szakmai munka színvonalát tükröző egyéb mutatókban azonban az évtized során távolodtunk az európai élmezőnytől. A távolodást a magyar mutatók romlása, illetve lassúbb javulása idézte elő. Egyes területeken tehát a magyar szakmai munka javult, de nem eleget: a versenytársak gyorsabban fejlődtek. Lemaradásunk kézzelfogható, bizonyítható az átlaghozamokkal, a szaporodásbiológiai és a takarmányhasznosítási mutatókkal is. A versenyképesség szempontjából kedvezőtlen a szakmai (naturális) mutatók abszolút és relatív romlása (volumenhatás, rezsiviselő képesség, kínálati ár stb.). Legalább ekkora baj, hogy az átlagok lecsúszása mögött rendre elfogadhatatlanul nagy különbségek alakulnak ki, túlzott a differenciálódás. A termelési eredményekben, az önköltségben és a jövedelmekben mutatkozó nagy különbségek hírnökei a jövőben (s különösen az EU-csatlakozás után) lejátszódó erőteljes szelekciós folyamatnak. Olyan gazdaságok is áldozatul eshetnek ennek a szelekciónak, amelyek adottságai egyébként ezt nem indokolnák!
1. ábra. A búza 1998, 1999. és 2000. évi önköltségének szóródása a mezőgazdasági társas vállalkozásokban
2. ábra. A kukorica 1998., 1999. és 2000. évi önköltségének szóródása a mezőgazdasági társas vállalkozásokban
3. ábra. A vágósertés-termelés 1998., 1999. és 2000. évi önköltségének szóródása a mezőgazdasági társas vállalkozásokban
4. ábra. A tejtermelés 1998., 1999. és 2000. évi önköltségének szóródása a mezőgazdasági társas vállalkozásokbang
Ami a versenyképesség második kritériumát, az árakat illeti, igen gyors közeledési folyamat regisztrálható a magyar és az EU árak között. Mivel a mezőgazdaság által használt ipari eredetű anyagok (gépek, alkatrészek, kemikáliák, gyógyszerek stb.) zöme importból származik, az árfelzárkózás különösen gyors az input árak körében. EU-csatlakozásunk évében már nem lesz szignifikáns különbség a magyar és az EU energia-, alkatrész- vagy növényvédőszer-árak között. Amikor tehát a magyar felvásárlási árak emelkedő tendenciájáról beszélünk (illetve tárgyalópartnereink beszélnek), ezt a még gyorsabb folyamatot sem szabad figyelmen kívül hagyni. Tudniillik a várható jövedelem-pozíciókra az input és output árak viszonya hat, nemcsak ez utóbbiak nominális alakulása. Tény azonban, hogy főbb termékeinknél néhol még megmaradt a verseny szempontjából fontos árelőnyünk. Ezt ugyan a termelők sajnálatosnak, gyorsan ledolgozandónak tartják, de törekvésük kétélű: minél kiegyenlítettebbek az árviszonyok, annál nagyobb szerepet kapnak más piacra jutási szempontok, annál nehezebb megtartani magát az értékesítési lehetőséget. Egyébként az árak felzárkózásának folyamata sem egyenletes. Termékenként - nagyjából a hatékonysági különbségek szerint - differenciált. A megfelelő három piacvezető EU-ország átlagos árához képest éves átlaggal mérve az utóbbi években
* már nincs árelőnyünk a repce, a pecsenyebárány, a napraforgó, a broylercsirke és a vágósertés esetében;
* a tejnél még mintegy 15%-os árelőnyről beszélhetünk, ami az EU-árak csökkenő irányzata miatt csatlakozásunk időpontjára ki fog egyenlítődni,
* még jelentős árelőnyünk van a gabonaféléknél, a vágómarhánál és a munkaigényes zöldség- és gyümölcsfélék esetében.
A magyar élelmiszerek fogyasztói árai az EU-árak 40-60%-át teszik ki. Ez is inkább korlátozó tényező, ami a vásárlóerő gyengeségére, a piacmegtartás, tehát a fokozatos árfelzárkózás fontosságára hívja fel a figyelmet. Még akkor is, ha - a termelési színvonal és a mérsékelt felvásárlási árak eredőjeként - a magyar mezőgazdaság jövedelemtermelő képessége évek óta rendkívül alacsony, s szemléletesen mutatja, hogy a források elégtelenek mind a jelenlegi magasabb paraszti életszínvonal emeléséhez, mind azokhoz a fejlesztésekhez, amelyek a jövőbeni versenyképességet megalapoznák. A magyar mezőgazdaság által realizált bruttó hozzáadott érték 1 ha megművelt területre jutó összege a mérvadó európai adatoknak legfeljebb egyötöde! Ha az összehasonlításul szolgáló európai adatok tartalmaznak is torzító elemeket (pl. ár- és támogatási differenciákat), azt nem kérdőjelezhetik meg, hogy a magyar agrárerőforrások kihasználása a rendszerváltást követő évtizedben indokolatlanul alacsony szintű.
5. ábra. Az 1 ha megművelt területre jutó bruttó hozzáadott érték 1998-ban
Eszmei versenyesélyeink
A szakmai munka mérhető paraméterei, valamint a közgazdasági környezet (árak, támogatások) szintén számszerűsíthető változásai alapján versenyesélyeink modellezhetők, becsülhetők az EU-csatlakozás utáni egységes piacon.
Természetesen az ilyen fajta gazdasági előrejelzés csak az eszmei lehetőségek körülhatárolására alkalmas, erre is csak bizonyos megszorításokkal, feltételezésekkel. Annyit biztosra vehetünk, hogy kölcsönösen megszűnnek a külkereskedelmi forgalmat torzító mechanizmusok (pl. a vámok és az exporttámogatások). Feltételezhető, hogy a piac minden szereplője (fogyasztó, termelő, feldolgozó) közgazdaságilag racionálisan reagál a változásokra. Azzal számoltunk, hogy a támogatási rendszer minden eleme azonos lesz, bár itt már élni kellett a variációképzés lehetőségeivel is. Nyilvánvaló, hogy a majdani reagálóképességet nagymértékben befolyásolja a felkészülési szakasz eredményessége vagy gyengesége. Végeredményben a csatlakozás első következményei az akkori magyar mezőgazdaság hatékonyságán és a tárgyalási eredményeken múlnak. Belátható, hogy a következmények ma pontosan le nem írhatók, de a változások reális tartománya - adott hipotézisek mellett - meghatározható.
A 2003. (2004.) évi EU-csatlakozás modellezett hatásai
megnevezés remélt esetben fenyegető esetben
termelés 7% 1%
- növénytermelés 12-13% 2,0-2,5%
- állattenyésztés 1% 0,2%
a fogyasztás volumene 2-2,5% 2-2,5%
az export változása +500 millió $ +200 millió $
export 3500 millió $ 2200 millió $
export-import egyenleg 1700 millió $ 0-200 millió $
a pénzügyi transzferek
egyenlege +400 Mrd Ft 0 Ft
Forrás: Mészáros S.-Spitálszky M.-Udovecz G.: Az EU-csatlakozás várható agrárgazdasági hatásai (Modellszámítások II.), AKII, 2000.
A szimulációs modellszámítások idején (1998-2000-ben) sem a remélt, sem a fenyegető eset nem volt kizárható, mindkét értéksorozat egy reális sávon belül helyezkedett el. Mai helyzetünk, mai esélyeink alapján a várható következményeket a remélt és a fenyegető eredmény közé tehetjük. Természetesen most csak az azonnali, az első évi hatásokról van szó. Összességében kilátásaink még mindig kedvezőek. Ha a csatlakozási felkészülés felgyorsul, racionális és célzott lesz, s ha a tárgyalások (a kvóták és a közvetlen kifizetések/kompenzációk szempontjából), viszonylag jó eredménnyel zárulnak, akkor a termelés volumene már az első évben 7%-kal bővülhet, az export pedig mintegy 500 millió dollárrral emelkedhet, miközben a közös agrárpolitika révén a magyar agrártermelők évente csaknem 400 milliárd Ft-os forrástöbblettel számolhatnak. A megváltozó piaci lehetőségek és a közös rendtartási szabályok főleg az olajos növények, a gabonafélék, a zöldség- és gyümölcsfélék, a vágómarha, valamint a hungarikumok termelését érintik kedvezően. Elhúzódó, nem célravezető felkészülés és/vagy egyoldalú csatlakozási feltételek (pl. a direkt támogatások megtagadása) mellett még mindig pozitív lehet a csatlakozás közvetlen hozadéka. Ez azonban - a reagáló fél összezsugorodott mérete miatt - már olyan csekély lehet, amit a versenytársak piacnyerése könnyen túlkompenzálhat. Ha a versenyképes termelés nem lobban be, nem tart lépést a fogyasztás ismét megindult növekedésével, akkor - kedvezőtlen csatlakozási feltételek között - a hagyományosan pozitív agrár-külkereskedelmi szaldó nullára apadhat, s a csatlakozás közvetlen pénzügyi előnyeitől is eleshetünk. Ez nem kizárt, bár nem is túlságosan valószínű fejlemény. Nagyobb kockázat az, hogy a "remélt" eset bekövetkezése is csak eszmei összefüggés, mert tényleges realizálásához még a versenyképesség harmadik kritériumának is teljesülnie kell! Márpedig esélyeinknek éppen ez a kritikus területe, éppen itt érzékelhető a legkisebb előrelépés. Ebből származik a legnagyobb ellentmondás is: az EU-csatlakozás valóban kínál nem csekély előnyöket (piaci lehetőség, közvetlen jövedelem-transzferek), ezekkel azonban csak a jól felkészült, jól szervezett gazdaságok, gazdaságcsoportok lesznek képesek élni.
A kritikus terület
A globalizációs folyamat az agrárgazdaságot is elérte, illetve napjainkban fejezi be hódításait. Mivel ennek az ágazatnak a nyersanyagtermelő szakasza a mezőgazdaság állami mechanizmusai révén viszonylag védett, a nemzetközi tőke a feldolgozó és az elosztó szféra felől tört be az agrárgazdaságba. A fejlett országok feldolgozó szektorait és élelmiszerelosztó rendszerét egyre kisebb számú multinacionális cégóriás (hálózat, lánc) koordinálja. Ez azt is jelenti, hogy az ún. komparatív előny, illetve a termék, a szervezés minősége is egyre inkább az elosztó rendszerben, de legalábbis az elosztó rendszer által realizálódik. Az élelmiszerpiacon folyó pozícióharc (és kooperáció) az egyre koncentrálódó kereslet és a széttagolt mezőgazdasági termelés között zajlik. Ezt az ellentmondást a fejlett országokban a mezőgazdasági kínálat koncentrálásával, szervezettségének növelésével oldják. A szembenállás helyett tehát az együttműködést választották, de ahhoz, hogy az együttműködés lehetővé válhasson, létre kellett hozni a megfelelő szervezeti kereteket, a kritikus tárgyalóerőt és a szándékoknak nyomatékot adó infrastruktúrát (tárolók, hűtőházak, szállítópark stb.).
A magyar agrárgazdaság lemaradása ezen a területen tetemes. Több évtizedes mulasztás az ún. agribiznisz kiépítetlensége. Nem elég, hogy agrár-erőforrásainkat alacsony szinten használjuk ki, még a valós mezőgazdasági termelés is szerény hozzáadott értékkel hasznosul. Hiányos ugyanis az agribiznisz: a mezőgazdasági termelést megelőző iparágak és szolgáltatások, illetve a termelést követő tevékenységek (feldolgozás, szállítás, raktározás, elosztás, vendéglátás stb.) nem kellően fejlettek, tudatos, összehangolt fejlesztésük történelmileg elmaradt. A magyar termelő ágazatok GDP-jéből az agribiznisz hasonló aránnyal (13-14%-kal) részesedik, mint az USA agribiznisze az ottani GDP-ből.
Míg azonban az élelmiszergazdaság (mezőgazdaság és élelmiszeripar) által előállított GDP-t az amerikai agribiznisz megötszörözi, addig a magyar csak 50%-ot képes hozzátenni!
6. ábra. Az agribiznisz összetétele és aránya a GDP-ből (1997)
A szervezettség hiányára nemcsak ez az ábra hívja föl a figyelmet. A mai magyar agrárgazdaságban - még alacsony termelési színvonalon is - értékesítési bizonytalanság, gyenge kooperációs készség, megrendült bizalmi viszonyok uralkodnak. Mindennaposak a következmény és hathatós jogvédelem nélküli szerződésszegések, az áruátvétellel, a minősítéssel, a fizetéssel összefüggő viták. Mindez a szervezetlenség, a kiszolgáltatottságot termelő infrastrukturális hiány és a gyenge kooperáció következménye.
Létezik ugyan mintegy 500 beszerző és értékesítő szövetkezet, 4-5 TÉSZ, számtalan terméktanács, de a piacszervezésben, a piacbővítésben, a nemzetközi láncokkal való kapcsolatépítésben kevés eredményt tudnak felmutatni. A piac- és fogyasztó-orientált magatartás és a civil szerveződésekkel is támogatott programozott termelés gyakorlata nálunk még csak nyomokban fedezhető föl. Az EU-csatlakozásra való felkészülési folyamatban itt mutatkozik a legnagyobb deficit, így jövőbeni versenyképességünket a termelői oldal szervezetlensége, a termékpálya felsőbb szakaszaival fenntartott (?) kapcsolatrendszerének minősége is veszélyezteti.
Kiutak
A magyar mezőgazdaság jelenlegi versenyképessége tehát mind az infrastruktúra, mind a szervezettség, mind pedig az egyes ágazatok naturális hatékonysága (technikai felszereltsége) szempontjából aggályos. Az EU-csatlakozástól várható előnyök megragadására még sokan nem lennének képesek. A több mint 960 ezer összeírt "gazdaság" számára azonban nyilvánvalóan különböző megoldási utak kínálkoznak.
Ennyi verseny- és életképes gazdaság megteremtésére se elegendő földterület, se elegendő tőke nem áll rendelkezésre. Sokak számára tehát a visszavonulás, a korai nyugdíjazás, esetleg a kiegészítő jellegű gazdálkodás lesz a kiút. Ismét mások választhatják a globális verseny előli kitérés stratégiáját. Az EU agrárpolitikája bőven kínál majd kifizetődő lehetőségeket a mezőgazdasági területek más célú hasznosítására. Érdemes lesz megfontolni az erdősítést, a meglevő erdők funkcióinak átalakítását, különböző környezetkímélő megállapodások megkötését, az organikus (bio) termelésre való átállást. Egyéni válasz lehet a speciális igényeket kielégítő termékek, a hungarikumok, a helyi márkák előállítása. Persze, csak akkor, ha ez utóbbiakat is megfelelő marketingmunka, a helyi márkák jogi szabályozása és a termék azonosítása, s nem utolsósorban az értékesítés megszervezése alapozza meg.
Mindez sokak számára életképes választás lehet. Az arányokra azonban itt is ügyelni kell. A biotermékek termelési aránya a mezőgazdasági területből az EU-ban nem éri el a 3%-ot, a legmagasabb érték (Ausztriában) 8%. A legambiciózusabb cél 15 év alatt 15% (Németország). Keresni érdemes tehát az egyéni, a különös piacszerzési módokat, de közben arra kell felkészülnünk, hogy a mezőgazdasági terület 75-80%-án éghajlati viszonyainknak és természeti adottságainknak megfelelő kultúrákkal álljunk helyt az egyre globalizálódó versenyben.
A fő cél nem lehet más, mint a hazai és a nemzetközi versenyképesség erősítése. A konkrét módszereket illetően pedig ajánlatos tekintettel lenni mind a nemzetközi irányzatokra, mind pedig a példaképül szolgáló nagy élelmiszertermelő hatalmak gyakorlatára. Nincs versenyképes termelés stabil, életképes birtokszerkezet nélkül. A nemzetközi statisztikák szerint azonban egyre kevesebb a főmunkaidős gazdaságok, illetve a kizárólag vagy elsősorban a mezőgazdasági termelésből élő családok száma. Ez a nem mezőgazdasági tevékenységek, az egyéb jövedelemforrások fontosságára, tehát a vidékfejlesztés jövőjére hívja föl a figyelmet. Megszívlelendő az előttünk járó országok birtokpolitikai gyakorlata vagy az állam szerepéről vallott nézetrendszere is. Nem vitatható például, hogy mind Franciaország, mind az USA az egyéni (családi) gazdaságok dominanciáját vallja. A gazdaságok számának alakulása ezt meggyőzően alá is támasztja. A mezőgazdasági terület tényleges használata és a mezőgazdaság valós teljesítménye azonban már jóval árnyaltabb gyakorlatot tár elénk. Franciaországban például a mezőgazdasági területnek 50%-át a gazdaságok 10%-a műveli, az ottani mezőgazdasági GDP felét pedig a társas gazdaságok állítják elő. Az USA-ban a gazdaságok 8%-a produkálja az amerikai mezőgazdasági termelés közel 70%-át.
7. ábra. Birtokszerkezet az USA-ban (1999)
A dominancia tehát nem kizárólagosság. Mint ahogy az állam szerepvállalása sem egyoldalú. Nem az a kérdés, melyik gazdálkodási forma támogatandó, melyik nem, hanem az: melyik milyen módon támogatandó? Más segítséget igényelnek a nagy árutermelő, exportőr vállalatok, s más formát a vegyes funkciójú vagy hagyományos életmódot űző parasztgazdaságok. Az előbbiek esetében nem lehet kérdés, hogy a versenyképesség nem pusztán agrárügy. A piacra jutás, a piacszerzés feltételeinek javításából a diplomáciai testületek képviselői, az infrastruktúra fejlesztésének szereplői, de akár az önkormányzatok is tudatosan, összehangoltan veszik ki részüket. A belső és a külső versenyképesség egymást erősítő szempontok. A többi gazdaság esetében nagyobb tere nyílik a környezetet, a vidéki értékeket óvó, a családok jövedelem-paritását megőrző, a piaci zavarokat elhárító konkrét állami és/vagy civil programoknak.
A magyar agrárpolitika, az agrárirányítás - az összes nemzetközi tapasztalat birtokában - sem lehet annyira bölcs, annyira eredményes, hogy a versenyképességet civil kezdeményezések nélkül garantálja. A gazdaságok szakosodásában, a biológiai és a műszaki alapok fejlesztésében, valamint a kínálat koncentrálásában, a felvásárlókkal való kapcsolatok szervezésében minőségi áttörésre van szükség. Ehhez pedig - az állami bátorítás, ösztönzés, tájékoztatás mellett - főleg civil kurázsi, öntevékeny együttműködés kell. A kooperáció, az együtt-tervezés, a koordináció formája kevésbé lényeges. Lehet az gazdakör, kft, TÉSZ, értékesítő szövetkezet, szövetkezetek vállalata, rt. stb. A bizalom helyreállítása, a szabályok betartása, a tárgyalóképesség helyreállítása az, ami elengedhetetlenül fontos. Ha a kínálat koncentrálása eléri a kritikus méretet (tömeget), akkor teljesülhet a szervezettség igazi célja:
* a fogyasztói (felvásárlói) igényeknek megfelelő, programozott termelés és
* a kiegyensúlyozottabb vertikális jövedelem-osztozkodás.
Természetesen ehhez sem elegendők a termelői szerveződések. Ehhez termelői kézben lévő, a tárgyalási pozíciót megalapozó infrastruktúra (raktárak, hűtőházak stb.) is szükségeltetik.
Ha - az előbbiek szellemében - előbbre tudunk lépni az értékesítési biztonság növelésében és a termelői jövedelmek gyarapításában, akkor, de csakis akkor remélhetjük, hogy versenyképes magyar mezőgazdaság lépi át 2004-ben az EU kapuját.
Irodalom:
L' agriculture, la foret et les industries agrialimentaires, 2000, Agreste, Food and Agricultural Policy (Taking Stock for the New Century), USA Department of Agriculture
Mészáros S., Spitálszky M., Udovecz G. (2000). Az EU-csatlakozás várható agrárgazdasági hatásai (Modellszámítások II.), AKII tanulmány
Udovecz Gábor (2001). Az agrárgazdaság nemzetgazdasági súlya és fejlesztése, Gazdálkodás, 4. sz.
Udovecz Gábor (2001). Nemzetközi irányzatok az agrárgazdaságban, Magyar Mezőgazdaság, 49. sz.
Kulcsszavak: agrárpolitika, agribiznisz, EU-csatlakozás, szimuláció, versenyképesség
1 Food and Agricultural Policy (Taking Stock for the New Century), USA Departement of Agriculture