Randolph L. Braham amerikai professzor neve nemcsak a magyar történészek körében ismert, a tiszteletére kiadott vaskos emlékkönyvbe hazai és külföldi szerzők egyaránt írtak. A kötet maga a szerzők betűrendjében közli az egyes tanulmányokat, de talán érdemes bizonyos tárgyi rendbe foglalni ezeket. A kötethez az egyik előszót Göncz Árpád írta magáról Brahamről, a másikat Iványi Gábor, aki a magyarországi evangéliumi testvérközösség nevében kér bocsánatot a holokauszt áldozataitól.
A legtöbb tanulmány persze a magyarországi holokauszttal és annak előzményeivel foglalkozik. Yehuda Don és Varga László a deportáció előtti magyarországi zsidó vagyon felbecsülésére tesznek kísérletet, a megszálló német hatóságok által kiadott kérdőív alapján. Régiók és lakosok száma szerint elemzik az adatokat, külön az ortodox és a neológ hitközségekét. A becsült érték 985 millió 1943-as pengő. Ez 43 ezer család vagyona volt. A vissza nem adott vagyon értéke 1994-es forintértékben több mint 26 milliárd. Erős Ferenc pszichológus az utóbbi húsz évben folytatott interjúk alapján a túlélők második nemzedékét vizsgálta, hogyan élik meg ennyi idő után zsidó identitásukat. Frojimovics Kinga egy 1938-ban létrehozott intézmény, a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodájának történetét mutatja be, ez szervezte meg az Országos Magyar Zsidó Segítő Akciót. A segítség jogi segély volt: kivándorlók támogatása vagy átképzés az állásukat vesztettek számára. Gergely Jenő tíz katolikus konvertita Serédi Jusztiniánhoz írt segélykérő levelét közli (összesen 148 ilyen kérelem érkezett, a konvertiták száma ekkor 50 ezer körül járt). Grüll Tibor a középkor óta vizsgálja a zsidó emlékezetet, amely a holokauszt vonatkozásában már nem csupán vallási jellegű, de vallási értelmezése is fontos. Heller Ágnes példákkal bizonyítja, hogy a magyarországi zsidók milyen sokféleképpen olvashatják Braham könyveit. Hernádi Miklós a holokauszt politikai szociológiájához gyűjt adatokat. A zsidóüldözésnek gazdasági okai, de politikai megfontolásai is voltak. A zsidótörvényeket a zsidók a "kisebbik rossz" elve alapján fogadták el. A zsidó ellenállás hiányzott, mert bíztak Horthyban. Horváth Rita azt elemzi, hogyan szerepel a soá a zsidó családregényekben (például Nádas Péter és Vámos Miklós munkáiban). Iványi Gábor Fein Sámuel munkaszolgálatos 1945. április 2-tól írt naplóját mutatja be, az állandó reménykedést és félelmet az elhurcolt család miatt. Kádár Gábor és Vágó Zoltán a zsidó tulajdonban lévő műkincsek sorsát kutatja. Kormánybiztosságot hoztak létre az elkobzott műkincsek megőrzésére, de a hatásköri vitákon túl a munkát nehezítette, hogy sok gyűjtemény egyből német kézbe került. A keleti területekről (Erdély) alig sikerült valamit összeszedni. A legtöbb anyag Budapesten gyűlt össze, ezt előbb Pannonhalmára, azután Zircre szállították. Egy vonatszerelvényt állítottak össze (2701 műtárggyal), amely 1945 májusában amerikai kézre került. A szovjetek 517 letétet vittek el. Karády Viktor az 1938-1945 közti mobilitást vizsgálja. A gyerekhalandóság csekély, mert eleve kevés gyerek született. Sok volt az öngyilkosság. Mindez egyfajta ellenállást is jelentett. Karsai László a 2001-ben feltárt váci rabtemető halottai közül huszonöt fő adatait tudta kikutatni. Kovács Éva és Vajda Júlia úgy látja, hogy 1945 előtt még járható út volt az elkülönülés vagy a beolvadás, a soá sebe viszont gyógyíthatatlan. A vegyes házasság kérdését is felveti a tanulmány. Molnár Judit Komoly Ottó 1944-es naplóját elemzi. Komoly Ottó a Magyar Cionista Szövetség elnöke volt. A nyilas terror időszakáig jelentős segítséget tudott nyújtani, de a hatalomátvétel után hamarosan meggyilkolták. Nagy Varga Rita az antijudaizmus kialakulásának szociálpszichológiáját vizsgálja. A kiindulópont a Krisztus-gyilkosság témája, később az, hogy Isten elfordult a zsidóktól, mert köztük egyre több a hitetlen, pogány. Novák Attila a magyarországi cionizmus alakulását mutatja be. A harmincas évek végén a mozgalom a fokozódó fenyegetettség és a területgyarapodások miatt erősödött, de belül megosztott volt (ellentétek a vallásos zsidókkal). 1940 júliusában a helyi szervezeteket feloszlatták. Reuveni Sári arra a kérdésre keres választ, hogy voltak-e "Igaz Emberek" (ebben a vonatkozásban) a magyarok közt, de úgy látja, hogy a szűk segítségnyújtási lehetőségek miatt ezek száma igen csekély.
A tanulmányok másik nagyobb csoportja szélesebben magyar vonatkozásokat tár fel. A. Sajti Enikő az 1944-45-ös jugoszláviai magyarellenes pogromok kérdését veti fel. Hivatalosan 5 ezer kivégzésről lehet tudni, az áldozatok pontos száma azonban adatok híján ismeretlen. A kivégzéseken túlmenően itt számba kell venni a délvidékről 1945-ben vagy ezután kiutasított magyarok esetét is, 1946-ig 84 800 főről van szó. Mindszenty 40 000 főre becsülte a meggyilkoltak számát. Berend T. Iván egy részletet közöl a 19. századot tárgyaló könyvéből, melyben összeveti a századforduló lengyelországi, magyarországi és romániai antiszemitizmusát. Román vonatkozásban arra utal, hogy a zsidók nem is lehettek állampolgárok, és az 1907-es nagy parasztfelkelés jórészt zsidók ellen irányult. A lengyeleknél a nemzeti demokrata párt képviselt antiszemita velleitásokat. Magyarországon Istóczy antiszemita pártját említi. A századfordulóig az antiszemitizmus még nem volt a magyar nacionalizmus integráns része. Csősz László Jász-Nagykun-Szolnok példáján mutatja be, mi történt a deportálások során megüresedett lakásokkal. Pontos diagramot ad arról, kik költöztek be ezekbe (hadirokkantak, kibombázottak és menekültek, nagycsaládosok, stb.). A magyar közigazgatás nem tudott megbirkózni a feladattal. Deák István a magyar emigrációval foglalkozik. A nyugati országokban a háború idején egymillióra tehető az emigránsok száma. Az 1945-ben és az 1947-ben emigráltak megint más kategóriát képviseltek. Frank Tibor Wahrmann Mór (1832-92) nagykereskedő és bankár példáján bizonyítja a hazai zsidóság hazafias állásfoglalását. Wahrmannak nagy szerepe volt Buda és Pest egyesítésében. Lackó Miklós Boldogtalan együttélés? címmel Gyurgyák Jánosnak a magyarországi zsidókérdésről írt monográfiáját elemzi. Az asszimiláció vagy elkülönülés - véli - egyéni választás kérdése, ebbe nem szabad beleszólni. Pók Attila a bűnbakkeresés kérdését taglalja a bibliai időktől kezdve. Kelet-Európában a bűnbakkeresés állandó jelenség, az új elit öndefiníciójához is kell, mert közösséget teremt és mobilizál. Ivan Sanders Hunyady Sándor Bakaruhában című munkájában az önéletrajzi elemet mutatja ki, a főhős egyik réteghez sem tartozik. Schweitzer Gábor arról számol be, mire hivatkoztak az 1938-as első zsidótörvény tárgyalásán: antik szerzőkre, tudósokra - külföldiekre is -, a numerus clausus 1920 körüli vitájából is származtak idézetek. A törvény ellenzői a zsidóságot felekezetnek tekintették. Sipos Péter a magyarországi zsidók és a Horthy-rendszer viszonyát vizsgálja. A zsidóság a választásokon a liberális és demokrata pártokra szavazott. Bethlent rokonszenves politikusnak tartották, 1935-ben még Gömböst is támogatták, csak 1938-ban fordultak el a rendszertől. Tilkovszky Lóránt sűrűn utalva saját munkájára, úgy látja, Bibó István 1945-ben ellenezte a németek kollektív kitelepítését, a kollektív felelősség helyett az egyéni elbírálást sürgette, mert egyébként a csehszlovákiai magyarok kitelepítését sem lehetett volna ellenezni.
Jóval kevesebb már azoknak a tanulmányoknak a száma, amelyek mai magyarországi problémákat érintenek. Bartus László élesen bírálja a Fidesz szélsőjobboldali fordulatát. A párt éppenséggel nem tekinthető polgárinak. Endreffy Zoltán a monoteista vallások közt meglévő ellentétek kiküszöbölésének az útját keresi és az ökumenikus gondolatot hangsúlyozza. Kovács András azt vizsgálja, hogyan érzékeli a mai magyar zsidó társadalom az antiszemitizmust. Négy nemzedék 2015 képviselőjével készített interjú alapján megállapítja: ma a zsidók egyharmada úgy véli, Magyarországon csekély az antiszemitizmus, egy másik harmad szerint közepes, a harmadik harmad szerint nagy. 63% úgy látja, hogy az antiszemitizmus újabban megnőtt, de a zsidók elleni rendszabályokat nem tartják valószínűnek, a megkérdezetteknek csupán 4%-a fél újabb zsidóüldözéstől. Viszont 85% - különösen az idősebbek - az antiszemita nézetek terjesztésének a tilalmát kívánja. Majsai Tamás a mai katolikus hittankönyveket vizsgálja meg a soá szempontjából. Nagyon kritikus, az ábrázolást nem tartja megfelelőnek, erős a tisztára mosás szándéka. Ungváry Krisztián kétfrontos harcot lát, az antiszemiták jelentős része németellenes is volt, mindkét kisebbséggel szemben rasszista alapon állt.
Egon Mayer maga is az 1944-ben a németekkel kötött egyezmény "gyermeke". 1944-ben 1684 fő került fejenként ezer dollár fejében Svájcba, tanulmánya ezzel a témával foglalkozik. Szita Szabolcs a Gestapo (és általában a titkosszolgálatok) magyar kapcsolatait deríti ki. Újszászy Kálmán már 1939-ben kapcsolatba lépett Canaris tengernaggyal. A fővárosokban kölcsönösen megbízottakat tartottak. Ezen kívül a németek sok ügynököt szerveztek be (Kádár Gyulával is kísérletet tettek), akik persze fizetést is kaptak. A szerző két oldalon sorolja fel azokat a vonatkozásokat, amelyeket ezeknek az ügynököknek figyelniük kellett. Vajda Mihály Werner J. Cahnmann a németországi zsidókról 1989-ben kiadott tanulmánykötetét ismerteti, amely hangsúlyozza például a berlini vagy a frankfurti zsidók közti különbséget. Cahnmann már az 1920-as években a zsidók integrálódása mellett foglalt állást.
Egészen általános kérdést vizsgál Ormos Mária: az emberek történelmi felelősségének a kérdését. A történelmet sokszor kevesen "csinálják", sokszor sokan is, de akkor sem mindenki, a társadalom egésze nem vonható felelősségre. Ruff Tibor az újprotestáns mozgalmak zsidó-képét elemzi. Úgy látja, a filoszemiták az Újszövetséget ebből a szempontból már a patrisztikai korban félreértették, antiszemita értelmezése hibás. A bibliai szövegben a "zsidó" judeait jelent, vagy éppenséggel csak a farizeusokat. Toronyi Zsuzsanna a mai neológ vallástudományi vitákból indul ki, halachikus problémákat vizsgál 1945-50 között, a visszatérést a valláshoz, a vidéki hitközségek újraéledését. Tibori Szabó Zoltán a romániai problémákat tárgyalja. A háború előtti 800 ezer zsidóból 400 ezer pusztult el, ebből 150 ezer az észak-erdélyi. 270 ezren pusztultak el pogromok következtében és a Dnyeszteren túli táborokban. A Besszarábiában kivégzettek számát 265-287 ezerre becsülik, 6-8 ezer romát is kivégeztek, 3 ezer pedig éhen halt. 1942-ben a hadi helyzet miatt Antonescu leállította a további kivégzéseket. Ma számos helyen található Antonescu-szobor, valóságos kultusza van. A korabeli zsidókérdésre vonatkozó levéltári anyag máig nem hozzáférhető. A hitközségek vagyonát az állam visszaadta, de az Antonescu-kultusz változatlanul marad.
A kötet végén eléggé bő ismertetések vannak az egyes szerzőkről. Impozáns a tízlapos Braham-bibliográfia, pedig az csak válogatott műveit tartalmazza.
Ez az óhatatlanul rövid ismertetés persze messzemenően nem adhat számot a kötetben található rengeteg információról, de talán elegendő a figyelem felkeltésére. Mindenképpen kiváló ötlet volt a kötet kiadása.
(Tanulmányok Randolph L. Braham 80. születésnapjára. Szerk. Karsai László és Molnár Judit. Mazsihisz, Budapest, 2002. 785 p.)
Stílusos könyv ez a Csillagórák, a szónak többféle értelmében is. Egyfelől írójának van stílusa, pontos, szikár mondataiból, szalonképes szókimondásából előtűnik egy írástudó képe, aki - természettudós mivolta ellenére - tisztában van alany és állítmány rejtelmes viszonyával. Másrészt stílusos, hogy ezt a könyvet a molekuláris biológia diadalútjáról éppen Venetianer Pál írta meg, akit - ha netán valaki nem tudná - mégiscsak a magyar molekuláris biológia atyjának kell tekintenünk. Hiszen az amerikai Christian B. Anfinsen laboratóriumából, a 60-as évek közepén hazahozott témája volt az első hazai molekuláris biológiai projekt, amit aztán a Szegedi Biológiai Központ Biokémiai Intézetében futtatott fel. Az olvasók szerencséjére - amiben a szerző tán nem osztozik - Venetianer Pál elég "öreg" ahhoz, hogy felnőtt fejjel végigélhette az egész felölelt korszakot. Ha jól számolom, a watson-crick-i kettős spirálról írott Nature cikk megjelenésének évében (1953) érettségizett, aztán az ELTE biológus hallgatójaként, tananyagként követte a fejleményeket. Könyvének hitelét, színességét növeli a sok személyes kapcsolat a Nobel-díjasokkal. A folyamatos jelenlét ezen historikusi adománya sosem juthat osztályrészéül, például - egy egyiptológusnak.
Stílusán túl, tartalma is van ennek a könyvnek, nem is akármilyen. Remek - idehaza úttörő - ötlet volt a tudomány fejlődését a szakterület Nobel-díjasainak személyén és teljesítményén keresztül bemutatni. Az életrajzi részek emberközelbe hozzák a tudóst, ami néha ugyan nem válik a díjazott javára, mi viszont megtudhatjuk, hogy így is lehet. A szakmai környezetbe való beágyazás (Előzmények - A felfedezés története - A felfedezés utóélete) összeköttetést teremt a díjak között, és így a molekuláris biológia sikertörténete összefüggő egésszé válik. A hármas tagolásban - I. Az új világkép születése (1945-1966), II. Dogmák megdőlése (1970-), III. A biotechnológiai forradalom (1970-) - a II. és III. rész lezáratlansága időben arra utal, hogy a szerző további fejleményeket vár e területeken. Sokért nem adnám, ha e könyv tíz év múlva megjelenő kiadásába betekinthetnék - most...
Minden biológia szakos egyetemi és PhD hallgatónak kötelező olvasmánnyá kéne tenni e könyvet. Bár kényszerre aligha volna szükség, csak a lehetőség kell. Ezért, én például, a tiszteletpéldányon kívül, amit e recenzióért kaptam, rögtön rendeltem még két példányt intézetünk illetve szűkebb munkacsoportom részére. (vö. George Mikes, kedvenc angol humoristánk saját könyvére utaló lábjegyzetével: "Buy two copies, now!")
Végül Venetianer Pál megpróbálja levonni a tanulságokat, és tanácsot adni, hogyan nyerjük el a Nobel-díjat. Bár a díjazottak társasága igen heterogén, négy közös és fontos tényezőt megnevez a szerző: 1. nagy munkaintenzitás, 2. a kutatás fanatikus szeretete, 3. jó mentorok, lehetőleg Nobel-díjjal, 4. szerencse. (Egy ötödiket nem említ: a bőséges anyagi ellátottságot. De hát ez a díjazottak országaiban, döntően az Egyesült Államokban - természetes.)
A molekuláris biológia területén hazánkfia még nem nyert díjat, úgy sem, mint az Egyesült Államokba elszármazott kutató. Szegényes bizonyítvány. Nézzük a négy feltételt! Az első kettőre vannak hazai példáink. Baj van azonban a harmadikkal: honnan vegyünk idehaza Nobel-díjas mentort?! Hívjunk meg egyet? Attól tartok csak Kary Mullis jönne el, Tihanyba (nyáron), de ő már nem a tudománynak, hanem a nőknek és a szörfözésnek él. Ilyenek itthon is vannak, persze a díj nélkül. Marad a 4. pont: a szerencse. Ennek fontosságát a vitéz magyar költő is felismerte "Sors bona, nihil aliud!" jelmondatában. Ám jött a vadkan... itt pedig jön a könyv záróidézete: "A szerencsét csak a felkészült elme képes megragadni", mondotta a nagy Pasteur, aki mellesleg nem ismerte el a sejtnélküli fermentáció lehetőségét, és ezzel évtizedekig akadályozta a biokémia megszületését. Az enzimek tudománya ennek ellenére világra jött. Szerencsére!
(Venetianer Pál: Csillagórák a tudományban. A molekuláris biológia diadalútja a Nobel-díjak tükrében. Medicina Kiadó, Budapest, 2003. 320 p.)
Meglepőnek tűnhet, hogy egy, a társadalomtudományok jövőjéről szóló könyvet, egy természettudománnyal foglalkozó kutató ismertet. Pedig az ok egyszerű. A szóban forgó könyvben nem valamilyen szűk látókörű, belterjes vizsgálódásról van szó, hanem nagyon is helyet kap a tudomány egészének problematikája, a tudományágak egymáshoz való viszonya, a "két kultúra" és más, ehhez hasonló kérdések. Az előszó ezt a következőképpen fogalmazza meg: "helyénvalónak látszott a társadalomtudományoknak és azok szerepének vizsgálata mind a társadalomtudományokon belüli egyes tudományágak viszonyát, mind pedig a humán tudományokkal és a természettudományokkal való kapcsolatukat illetően".
Ez a társadalomtudományok helyzetével, kialakulásával és jövőjével foglalkozó könyv abban sem mindennapi, hogy nem egy vagy esetleg két szerzője van, hanem tíz (Calestous Juma, Evelyn Fox Keller, Jürgen Kocka, Dominique Lecourt, Valentin Y. Mudimbe, Kinhide Mushakoji, Ilya Prigogine, Peter J. Taylor, Michel-Rolph Trouillot, Immanuel Wallerstein). Arról van szó ugyanis, hogy a Gulbenkian Alapítvány támogatásával, Immanuel Wallerstein professzor javaslatára egy elismert tudósokból - a társadalomtudományok hat, a természettudományok és a humán tudományok két-két képviselőjéből - álló nemzetközi munkacsoport jött létre 1993-ban, akik vállalták az együttgondolkodást a jelenlegi társadalomtudományokról és ezek jövőjéről. Ennek a munkának az eredménye az ismertetendő könyv. A szerzők között különben van egy fizikus és egy kémikus is, akik a fent említettek szerint, a természettudományok képviselői.
A négy rész közül az első, a leghosszabb foglalkozik a társadalomtudományok kialakulásával és történetével 1945-ig. Bölcsőjük valahol ott ringott a 16. században, amikor a "világi" tudás kezdett önállósodni, elválni a teológiától. Ez az az időszak, ahonnan a tulajdonképpeni természettudományt is eredeztetjük. A természettudományok azonban annyira előretörtek, hogy a 19. század végére a tudomány szó elsősorban a természettudományt jelentette, amely a kísérleti, empirikus tapasztalatokon nyugodott.
Míg a természettudomány értelme meghatározott, addig - állapítja meg a könyv - a nem természettudományok esetében szinte a mai napig, hol bölcsészettudományokról , hol szellemtudományokról, sőt belles-lettres-ről, arts-ról, stb. beszélnek. Hadd jegyezzük meg ezzel kapcsolatban, hogy a helyzet e tekintetben a természettudományokban sem teljesen tisztázott. A különböző országokban, a különböző intézményekben más és más megjelöléseket, osztályozásokat használnak. Van, ahol orvos-biológiai tudományokat és külön természettudományokat különböztetnek meg, máshol a fizikai tudományokat tekintik egy csoportnak, és külön sorolják a geo- és bioszférával foglalkozó illetve az orvosi tudományokat. A további változatok közt megemlítjük a sehol máshol nem használt és mind nyelvtanilag, mind szakmailag helytelen magyar gyakorlatot, amelyik az élettelen és az élő természettudomány megjelölést használja.
1945 kétségtelenül cezúra a történelemben, de a társadalomtudományok vonatkozásában is. Ahogy a gyarmatbirodalmak felbomlottak, úgy oldódik a társadalomtudomány Európa (észak-atlanti)-centrikussága. Ez azonban már inkább a következő fejezet tárgya. Az 1945 előtti helyzetet talán legjobban az olyan összefoglaló névvel illetett tudományok jellemzik, mint az "orientalisztika" vagy az "elmaradott népekkel" foglalkozó antropológia. A 19. századra visszatérve, a társadalomtudományokban is a newtoni fizikát igyekeztek utánozni, egyenesen "társadalomfizikáról" beszéltek. A dolog bizonyos értelemben nyilvánvaló képtelensége mellett kétségtelenül járt annyi pozitívummal, hogy például a történelmi kutatásokban előtérbe helyezte a konkrét adatok felderítését a levéltárakban vagy a történelmi emlékek vonatkozásában. 1945 előtt tulajdonképpen egy tudományág volt globális szemléletű: a földrajztudomány, amely viszont akkor meglehetősen perifériális helyzetben volt.
A második fejezet a tudomány 1945 utáni fejlődésével foglalkozik Már utaltunk rá, hogy ekkor minden tekintetben nagy átalakulás kezdődött a világban. A társadalomtudományon belül, de az egész tudományban a merev határok kezdenek elmosódni, és ekkor kezdik nagyobb számban megalapítani a kutatóközpontokat. Az Európa-centrikusság fokozatosan megszűnőben van, és megindul az úgynevezett regionális kutatás, amelyben szinte minden tudományágnak szerep jut, még a természettudományoknak is. A régió itt kulturális, történelmi vagy nyelvi tekintetben valamiképpen összetartozó igen változó nagyságú területet jelent, amelyik lehet egy országon belüli egység, de lehet akár Közép-Európa, Afrika vagy a Szovjetunió is. A 60-as, 70-es évektől kezdve egyre jobban megkérdőjelezik a világon a "nyugati eszmék" egyetemes érvényét. Ugyancsak megkérdőjelezik a "két kultúra" szigorú megkülönböztetését is, hiszen már a természettudományokban sem kizárólagos a newtoni-szemlélet, komplex jelenségek, valószínűségek, az önszerveződés, az egyensúlyi helyzettől távoli rendszerek kerülnek előtérbe. A társadalom- és természettudományok közötti szigorú válaszfalak lebontásához hozzájárult az úgynevezett kultúrakutatás is, amely gyakorlatilag az egész tudományosság erőfeszítését igényelte.
A harmadik részt a kötet a jövőnek szenteli. Az első kérdés a társadalomtudományok intézményrendszere. A kutatások egyre jobban elkülönülnek a felsőoktatástól, nem lehet azonban tudni, hogy ez a folyamat meddig megy tovább. Ehhez kapcsolódik a legmodernebb technika által nyújtott lehetőségek segítségével formálódó, egymástól térben távol dolgozó kutatók csoportosulásainak létrejötte. Tovább erősödik a tudományágakat elválasztó határok elmosódása, beleértve a társadalomtudományok és a természettudományok közötti választóvonalat is. A határ ma és a jövőben sem a társadalmat és a természetet kutatók, hanem a "tudók" és a "nem tudók", vagyis a korszerű műveltség és a műveletlenség között húzódik, és ennek a kérdésnek a megoldása a bármely tudományágban dolgozó kutatók közös felelőssége.
A 20. század második felében több tudományágban is a kutatások "természetes" keretét az államok, az országhatárok jelentették. Az ezzel kapcsolatos viták a regionális, illetve globális keretek előtérbe helyezéséhez vezettek. Érdekes vonás a tudományban a többnyelvűség igénye. Arról van ugyanis szó, hogy például a "middle class", a "bourgeoisie" és a "Bürgertum" valójában nem ugyanazt jelenti. További fontos kérdés a tudomány objektivitása . Tudjuk, hogy "semleges" tudomány nem létezik, de ez nem azt jelenti, hogy a társadalomtudomány "egyéni nézetek egyvelege". Az a tény, hogy aki egy témával foglalkozik, az kiteszi magát az ugyanazon témával foglalkozók nyilvános bírálatának, az objektivitást segíti elő.
Az utolsó rövid fejezet valamiféle konklúzióra törekszik. Bármennyire is elmosódnak az egyes tudományágak közötti határok, mégis fontos kérdés az osztályozásuk. Kétségtelennek látszik, hogy vannak úgynevezett humán tudományok és társadalomtudományok, de ez utóbbiakon belül is különböző csoportosítások lehetségesek, amelyek bizonyos mértékben országonként, sőt intézményenként is változhatnak.
Strukturálisan a következő lépéseket javasolják. Az egyik, hogy az ideiglenesen, rövid távon - mondjuk egy évig - adott témán együtt dolgozó interdiszciplináris csoportok létesüljenek, a másik az ilyen csoportok hosszabb távú, akár öt évre történő megalakulása. Egy további érdekes javaslat, hogy akár a fokozatok megszerzésénél, a továbbképzésnél akár a professzori kinevezésnél legalább két szakmának "legyen szava, szerepe".
A könyv a bizottság munkájában résztvevők rövid életrajzával zárul.
(A társadalomtudományok jövőjéért: nyitás és újjászervezés. A Gulbenkian Bizottság jelentése. Napvilág Kiadó, Budapest, 2002. 109 p.)
A rövid monográfia az egyedfejlődés két "végpontja", a késői prenatális és korai posztnatális periódus valamint az időskor neuroendokrinológiai történéseit ismerteti. Különös hangsúlyt kap a szerzők szűkebb kutatási területe, az agyi monoaminerg rendszer és a tobozmirigy szerepének tárgyalása. Az előszó és a bevezetés a különös gonddal válogatott irodalmi adatok és szerzők saját észleleteinek szerencsés ötvözete, mely azon túl, hogy megfelelő háttérismereteket nyújt, feltétlenül alkalmas az olvasó érdeklődésének felkeltésére. A továbbiakban ismertetésre kerül a szerzők témával kapcsolatos munkássága, mely felöleli az alkalmazott módszerek részletes leírását és a gazdag ábraanyaggal illusztrált kísérleti eredmények bemutatását. A vizsgálatok zöme a differenciálódás szempontjából kritikus, születés előtti és közvetlenül születés utáni korban végzett különböző beavatkozások neuroendokrin rendszerre kifejtett hatásaival foglalkozik. A tobozmirigy és az agyi monoaminerg rendszer működését érintő beavatkozások, valamint a környezeti károsító ágensek, mikotoxinok az endokrin reproduktív rendszer igen kifejezett, maradandó változásait idézik elő. Az alkalmazott beavatkozások nemcsak a szaporodásbiológiai paramétereket érintik: gátolják a növekedést, ezen túl a pajzsmirigy-működés felnőttkori diszfunkcióját eredményezik. Az öregedéssel foglalkozó alfejezetben fellelhetők mindazok a kísérletes eredmények, melyek a tobozmirigy beidegzésében és szekréciós aktivitásában bekövetkező, korfüggő változásokat mutatják. Az utóbbi altémával kapcsolatban még napjainkban is gyakran megjelennek a tudományosságot nélkülöző, szenzációhajhász újságcikkek. A szerzők munkájának külön érdeme, hogy mindvégig szigorúan csak a szakmailag megalapozott tudományos adatokra támaszkodnak, és azokat is kritikusan elemzik. A témával kapcsolatos észleletek megbeszélése ugyanakkor a szerzők szakmai tájékozottságát és széles látókörét dicséri. A monográfia így lesz interdiszciplináris jellegű. A kötetet hasznosan lapozhatják mind alapkutatással foglalkozók, mind klinikusok. A munka, a neuroendokrinológiával foglalkozó szakembereken túl, érdeklődésre tarthat számot a fejlődésbiológia, a gerontológia és a környezeti hatások témájában munkálkodók körében is.
(Csilla Rúzsás - Béla Mess: Maturation and Aging of Neuroendocrine Functions. The Role of Monoaminergic Neurons and of the Pineal Gland. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2001. 105 p.)
Furcsa időket élünk. A kereskedelmi tévécsatornák műsorait ellepik a "sztárok": pornósztárok, média sztárok, sztárok mindenütt, minden mennyiségben. A médiában tombol az igénytelenség, a talmi elnyomja és terrorizálja az értéket. Ilyen körülmények között igazi felüdülés, ha az ember kezébe veszi Staar Gyula új interjúkötetét, amely tizenhét neves matematikussal - köztük öt külföldivel - ismerteti meg az olvasót. A kötethez Császár Ákos akadémikus írt előszót.
Az interjúalanyok igen különböző egyéniségek, ami közös bennük, az a matematika szeretete, az alkotás öröme és a szépség keresése. Staar Gyula, aki maga is matematikus, alaposan "felkészül" alanyaiból, kérdései nyomán feltárul az ember, és az olvasót elbűvöli a matematikusok sokszínű egyénisége, gondolataik tisztasága, humoruk és a cselekedeteiket irányító kíváncsiság.
A kötet iránti érdeklődés felkeltése céljából érdemes a neves matematikusok véleményéből egy kis csokrot összegyűjteni, amely a különbözőségek mellett valami mély és fundamentális összetartozást is kifejez.
Lovász László a következőképpen fogalmaz pályájáról: "Azt hiszem, jól választottam, számomra a matematikusi pálya az igazi. A szakmámmal tehát elégedett vagyok, magammal már nem annyira. Terveimnek csak egy kis részét tudtam megvalósítani. Akinek tudományos céljai vannak, soha nem lehet elégedett ember. Nem szabad annak lennie."
Igen érdekes egyéniség a filozófus képzettségű, amatőr bűvész Martin Gardner, a Scientific American Matematikai játékok rovatának vezetője, aki nem tagadja meg filozofikus hajlamát: "A matematika terén mindig platonista voltam, vagyis szilárdan hittem abban, hogy a matematikai fogalmak és tételek az emberi elmétől függetlenül léteznek a valóságban. Meg vagyok döbbenve attól, hogy egyes matematikusok kétségbe vonják a matematika realitását az emberi kultúra körén kívül."
Az amerikai Philip Holmes, az alkalmazott matematika kiválósága az alkotó munka sikeréről így vélekedik: "Azt hiszem, sikeresek akkor leszünk a tudományban, ha nem ijedünk meg az elénk tornyosuló problémától, hanem bátran belevágunk. Bizonyos esetben könnyebb bátornak lenni, ha az ember keveset tud a nehézségekről. Utólag visszatekintve, amikor túljutottunk egy-egy tétel bizonyításán, megismertük az igazi gyötrelmeket, gyakran bevalljuk magunknak, ha ezt előre tudjuk, talán meg sem próbáltuk volna."
A magyar matematikusok közül Laczkovich Miklós fogalmazza meg legjobban, mit is jelent magyarnak lenni a matematikusok között: "Szerencsémnek tartom, hogy Magyarországon születtem, ahol komoly hagyományai vannak a matematikának. Nálunk a matematikai versenyeknek kiépült hálózata van. Több mint száz éve létezik a Középiskolai Matematikai Lapok. Általános iskolás koromban már részt vehettem matematikai versenyeken, ennek eredményeképpen meghívtak a Fazekas Mihály Gyakorló Gimnázium akkor induló speciális matematika tagozatos osztályába. Kiváló társaságba kerültem, ez a baráti kör együtt maradt az egyetemen is: Baranyai, Berkes, Lovász, Major, Pelikán, Pósa... Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen minket még a magyar matematika nagy egyéniségei tanítottak: Hajós György, Péter Rózsa, Rényi Alfréd, Turán Pál ... Tragikus volt, mikor a hetvenes években sorra elhunytak."
A szegedi matematika külföldön is kapós nagysága, Totik Vilmos így fogalmaz: "Az amerikai egyetemi professzorok jövedelmüket tekintve a társadalom felső tíz százalékába tartoznak. Nem tudom, Magyarországon hány százalékában vagyunk benne, az utóbbi időben a Széchenyi-ösztöndíjjal kissé javult a helyzetünk, most pedig éppen visszaléptünk. Viszont a presztízsünk idehaza nagyobb. Nálunk egy egyetemi professzor az professzor úr! Amerikában nincs ilyen tekintélyed. Ott csak egy kis fogaskerék vagy a gépezetben."
Frankl Péter, aki matematikusnak, ismeretterjesztőnek és zsonglőrnek egyaránt kiváló, Japánban egyike a legismertebb tudósoknak. Életét teljesen betölti a matematika és az ismeretterjesztés. Következő mondatai jól jellemzik őt: "Amikor 20-25 éves voltam, tevékenységem nyolcvan százalékát a matematika töltötte ki. Ma örülök, ha ennek fele jut rá. Ezzel együtt a matematika továbbra is a legfontosabb dolog az életemben. Amikor futni megyek, mindig előre eldöntöm, melyik problémán gondolkodom az utcán töltött 30-40 perc alatt. Minden este, amikor a párnára hajtom a fejem, valamilyen matematikai feladat foglalkoztat, szeretném mielőbb megoldani."
Lax Péter, a magyar származású világhírű amerikai matematikus humorát is felcsillantják a következő mondatok: "Különben, tudja mi a különbség az introvertált és az extrovertált matematikus között? Az, hogy ha az introvertált matematikus beszél veled, akkor a cipőjét nézi, ha az extrovertált matematikussal tárgyalsz, az a te cipődet nézi. Kissé fura népek vagyunk, maradjunk ennyiben."
A szellemes és sok mindent eláruló idézeteket tovább lehetne folytatni, de éppen erről szól a kötet. A híres matematikusok valamennyien emberek, emberi problémákkal, emberi érzelmekkel és küzdelmes vagy éppen szerencsés élettel. Ha mégis többnek látszanak a hétköznapi embereknél, azt a matematika szenvedélyes szeretete, a gondolkodás és a problémák megoldásának gyötrelmeinek elviselése teszi.
A könyv igen érdekes olvasmány még a matematikai ismeretekkel nem rendelkezők számára is, bár nem mindig lesz könnyű a dolguk. Megéri azonban a fáradság, mivel mai világunk gagyi "sztárjaival" ellentétben nem tetoválásaikkal büszkélkednek, és egyetlen "test-ékszerük" az agyuk, amelyet aztán alaposan ki is használnak. Legyünk büszkék arra, hogy matematikusaink "való világában" még mindig az alkotó ember az érték!
(Staar Gyula: Matematikusok és teremtett világuk. Beszélgetések. Vince Kiadó, Budapest, 2002. 340 p.)
Új műfaji kísérlet tanúi lehetünk? Megszületett a tudományos tevékenység hátterébe ágyazott útleírás. Nem arról van szó tehát, hogy a különböző missziókat teljesítő tudós vizsgálja és elemzi a meglátogatott ország(ok) valamely tudományterületének eredményeit, helyzetét, problémáit, hanem a tudományos vagy kutatásszervezési céllal megvalósuló kiutazás(ok) során nyitott szemmel járván szemléli és regisztrálja az idegen táj, város, kultúra, társadalom jelenségeit, érdekességeit.
Kulcsár Kálmán bevallottan szeret utazni, és ezt azzal is bizonyítja, hogy az imponáló utazási teljesítmények során, a sokszor valóban fárasztó napok végén feljegyzésekben rögzítette a tárgynapi impressziókat, élményeket, sikereket, csalódásokat. Útinaplója válogatott fejezeteit teszi közzé, kiegészítve egy-egy témakör részletesebb áttekintésével, esetenként az utazás óta végbement politikai, gazdasági fejlemények rövid ismertetésével. A könyvben feldolgozott utazások nagyjából három évtizedet fognak át, a hetvenes évek elejétől csaknem napjainkig. Színesíti a palettát, hogy a szerző útjait különböző minőségben abszolválta: "köz-kutatótól" intézetigazgatóságon és akadémiai főtitkárhelyettesi pozíción át egészen a miniszteri bársonyszékig, de természetesen voltak olyan utak is, amelyeket szakértői megbízások vagy bizottsági tagságból fakadó ülések motiváltak. Ezek a variánsok, lépcsőfokok természetesen megszabták a fogadó partnerek, tárgyaló felek szintjét is, nemkülönben a fogadás minőségi attribútumait.
Ma már az európai országok "terra cognitá"-nak számítanak gyakorlatilag minden magyar átlagpolgár számára, érthető tehát, hogy Kulcsár Kálmán könyvében inkább az egzotikumokra szorítkozott, amint a mű alcíme is jelzi. A földrajzi területek lefedettsége, a bemutatás részletessége nem egyenszilárdságú - s ez nem csak attól függ, mennyi időt töltött a szerző az illető országban, hanem legalább annyira az érzelmi kötődéstől. Ennek megfelelően a gimnazista korig visszanyúló "nagy szerelem" - India részesül a legnagyobb terjedelemben és mélyre ható elemzésben, azt követi a Kína-Vietnam-Japán triász - benne megint kiemelt tárgyalásban Tibet - majd Amerika (elsősorban Észak-Amerika), míg az iszlám országok és Afrika számára már csak a "futottak még" kategória maradt. Érdeklődéssel vártuk volna a több évig betöltött kanadai nagyköveti poszton szerzett tapasztalatokat, ezek azonban a hírek szerint egy következő kötet tárgyát képezik majd.
A könyvet olvasva mai szemmel érdekes visszaidézni a rendszerváltozásként aposztrofált folyamatot megelőző adaptációs- és reformkísérletek időszakát, amelynek fejleményei, tendenciái iránt a nyolcvanas évek második felében tett utazások során a külföldi partnerek élénk érdeklődést tanúsítottak (hol bátorító, hol aggodalmas felhangokkal - a társadalmi rendszer függvényében). Mondhatni, nem kevés diplomáciai érzéket igényelt a sok esetben kényes kérdések megválaszolása. A szerző által művelt tudományterületeknek megfelelően leginkább a jogrendszer, az alkotmányozás, a közigazgatás, a gazdaság- és társadalomfejlődés specifikus jelenségei voltak a megbeszélések, konzultációk témái. Az úti élmények felvázolása közben - mintegy "monografikus betétekként" - esetenként hosszabb, igen érdekes elemzéseket olvashatunk a felkeresett terület valamely sajátos problémájáról, így például történeti áttekintést az indiai államszervezet és közigazgatás alakulásáról vagy a buddhizmus gyökereiről és tanításairól. A recenzens véleménye szerint igazi telitalálat az amerikai "Dél" hangulatának, az ottani életformának, mentalitásnak a bemutatása a beutazott városok, campusok meglátogatása kapcsán. Mintha egy igazi road-movie szemlélői lennénk: felbukkannak az "Elfújta a szél"-ből is ismert motívumok, hangulatok, persze immár a rabszolgaság intézménye nélkül. Egy másik csúcs a kevesek számára megnyíló lehetőség - a Kínai Társadalomtudományi Akadémia jóvoltából - a varázslatos Tibet tanulmányozása. Az itt megélt élményekben a misztikum a kemény, mindennapi realitással keveredik.
Talán vitatható, érdemes volt-e átvenni az eredetileg készült feljegyzésekből a szálláskörülményekre, étkezésekre, bevásárló akciókra (általában mindenhol minden nagyon drága!) vonatkozó leírásokat, talán mellékes részleteket. Azonban nyilvánvaló, hogy a keretet, a "sorvezetőt" a naplófeljegyzésekhez kellett igazítani, így ezek a kevéssé tudomány-orientált adatközlések adják meg az átvezetést egy-egy magvasabb mondanivaló között.
Összességében változatos, kevésbé ismert országok sajátosságait, tudományos életét felvillantó kaleidoszkópot kap kezébe az olvasó, amely egy tudományos pálya ma már nélkülözhetetlen kísérőjelenségét: az utazásokat hozza testközelbe, azok néha izgalmas, néha kellemetlen vonásaival együtt. A szerző három évtizedet átívelő világjárásának krónikája mögött felsejlenek itthoni életünk alakulásának körvonalai is. Sajnálatos és az olvasót időnként zavaró körülmény, hogy a kiadói szerkesztés nem volt kellően gondos, nem szűrt ki olyan hibákat, mint például, hogy a japán maffiózókat nem jagurának, hanem jakuzának nevezik, hogy a pompás spanyol ital nem sangrita, hanem sangria, hogy TU-162 repülőgép nem létezik, legfeljebb IL-62 és így tovább. Egy-két helyen az is előfordul, hogy a cselekmény megtorpan, és nem az abbahagyott résznél folytatódik, hanem valamely korábban egyáltalán nem említett esemény-sorral, időbeli zavart okozva.
(Kulcsár Kálmán: Nyugatról keletre. Útirajzok a két Amerikáról, Ázsiáról és Afrikáról. Balassi Kiadó, Budapest, 2002. 344 p.)
Hosszú idő után - Pukánszky óta - ez az első kísérlet a magyarországi német nyelvű szépirodalom bemutatására. Valóban "fejezetek", mert ahány szerző, annyi módszer és felfogás. Balogh F. András elsősorban az erdélyi szász irodalmat mutatja be, egészen 20. századi kimúlásáig. Kovács József László három fejezetben, kizárólag Sopron példáján, a 18. századi német-magyar kölcsönhatást állítja az előtérbe, míg Komáromi Sándor, a leghagyományosabb irodalomtörténet-író, az 1848-1918 közti magyarországi német irodalmi fejlődést mutatja be, ahol a magyar és a német már majdnem kettévált, bár vannak még mindkét nyelven publikáló írók és költők. Ugyancsak ő ismerteti a német irodalom 1945 utáni tragédiáját követő lassú kibontakozást.
Tekintettel a magyarországi németek 19. századi elmagyarosodására - kivéve persze az erdélyi szászokat (a szepesieket nem!) -, elég nehéz a sajátosan hazai, de öntudatosan német szépirodalmat bemutatni. Azért is "fejezetek", mert nem minden kérdés került megtárgyalásra, néhány költő és író (Ernst Kolbenheyer vagy Adam Müller-Guttenbrunn) talán hosszabb méltatást igényelt volna. Mégis alapvető ez a munka, hiszen Pukánszky magyar és német nyelvű összefoglalásai csak a 19. századig jutottak el, a 20. század vonatkozásában pedig egyértelmű, hogy ez a kötet ad először érdemleges áttekintést. Ezt kell benne méltányolni.
(Kalász Márton - Kovács József László - Balogh F. András - Komáromi Sándor: Fejezetek a magyarországi német irodalom történetéből. Kisebbségkutatás Könyvek. Lucidus, Budapest, 2002. 447 p.)