A konzervációbiológia helyzete Magyarországon
Összegzés: eredmények és hiányok, feladatok és perspektívák
Varga Zoltán
DSc. Debreceni Egyetem, Evolúciós Állattani és Humánbiológiai Tanszék
zvarga @ tigris.klte.hu
Természetvédelem és kutatás –
egymás túléléséért
Gyakran vélekednek úgy, hogy a természettudományos megismerés módszerei nem alkalmazhatók a társadalmi jelenségekre, hiszen azok nem ismétlődnek, hanem mindig egyedi módon zajlanak le, ezért az ismétlődő szabályszerűségekre alapozott természettudományos prognózisok a társadalmi folyamatok várható alakulásának előrejelzésére nem használhatók. Ez bizonyára így is van. A természetkutató mégis arra számít, hogy a társadalomban is érvényesül valamiféle észszerűség, noha erre mindennapi tapasztalataink rendszeresen rácáfolnak. Az egyik „gyógyíthatatlan” várakozásunk alapja az a feltételezés, hogy a társadalom „normális” működésének lényeges eleme a hosszú távú tervezés, amely döntéseit magas szintű, korszerű kutatások eredményeire alapozza. Ha ez a várakozás teljesül, a kutató is jobb közérzettel végezheti a munkáját, hiszen érzékeli azt, hogy tevékenységével jó ügyet szolgál. Esetünkben ez a jó ügy: természeti erőforrásaink, természeti örökségünk megőrzése.
Ez a fajta egymásrautaltság a természetvédelem és a kutatás között magától értetődő mindenki számára, akinek a természeti értékek feltárása és megóvása érdekében végzett kutatómunka nem egyszerűen megélhetési forrás, hanem belső elhivatottság is. Annál is inkább, hiszen gazdasági szempontból a természetmegőrzés is és a kutatás is külső többlettámogatásokra szorul. Ebből következik, hogy ha az ilyen ágazatok nem kapják meg a szükséges támogatást, akkor később, amikor az eredmények, jobban mondva azok hiánya beérik, lesz-e még egészséges környezet, lesznek-e természeti erőforrások, és lesz-e egyáltalán, aki ezeket használni és élvezni tudja. Ezért nyilvánvaló, hogy a kutatás és a természetvédelem között közös célokra alapozott, hosszú távú stratégiai együttműködésnek kell kialakulnia, hiszen egymás támogatására vannak ítélve. A jelen helyzetben ugyanis nagyon valószínű, hogy mindkettő túléléséről van szó.
Korszerű szemléletű konzervációbiológiára van szükség
Ha a természetvédelem eszközeivel megőrzendő objektumok és rendszerek sokféleségét nézzük, nyilvánvaló prioritást kell hogy kapjon az élő természet sokféleségének, rendszerei működőképességének, önszabályozóképességének megőrzése. Ennek háttértudománya jó ideje már egy integratív szemléletű konzervációbiológia. Benne, mint alaptudomány, az ökológiához hasonló súllyal szerepel a taxonómia, a biogeográfia, az etológia és az evolúciógenetika, valamint mindezek gyakorlati alkalmazása a természetvédelemben és a természetkímélő gazdálkodásban. Általános érvényű, a gyakorlatban is jelentős eredmények eléréséhez elengedhetetlen a konzervációbiológiai kutatások összefogása és kiemelt támogatása.
Szükség van rá, hiszen az alapvető cél közös: az egyedfölötti rendszerek sokféleségének, stabilitásának és produktivitásának megőrzése. Néhány dologban azonban változtatni kell eddigi szemléletünkön. Az eddigi kutatómunka előterében a fajok, populációk, társulások hármasa állt. Hozzátéve: jogosan, indokoltan. Nemzetközi szinten is jelentős „fajleltáraink” vannak, főleg nemzeti parkjainkról. Mégis, erős a lemaradásunk abban, hogy informatikailag milyen szintűek ezek a „leltárak”, hiszen Európa számos országában már élővilág-adatbankok vannak.
A fő nehézség az, hogy a különböző tárcák között nincs meg a kellő összhang, és így a természetvédelem, a növényvédelem és az erdészet külön-külön adatbázisok kiépítésére törekszik. Holott valójában egyetlen átfogó, nemzeti információrendszerre lenne szükség, méghozzá kutatói háttérintézményben, amely a többirányú igényt egyaránt ki tudná elégíteni. Ilyen információrendszer birtokában sokkal pontosabb helyzetfelméréseket és prognózisokat készíthetnénk arról is, hogy az utóbbi éghajlatváltozások során milyen állapotváltozások mentek végbe élővilágunkban, és milyen további változásokkal kell számolni.
Az életközösségek, elsősorban a növénytársulásaink felvételezése terén is az európai élvonalhoz tartozunk. Számos cönológiai táblázat jelent meg a hazai növénytársulásokról, sőt van országos cönológiai adatbázisunk is. Fontos munkák láttak napvilágot Magyarország növényzetének ökológiai fajcsoportjairól és az egyes növényfajok természetvédelmi jelzőértékéről. Folytak kutatások bizonyos állatcsoportok (például szárazföldi csigák, ikerszelvényesek, pókszabásúak, szitakötők, egyenesszárnyúak, poloskák, kabócák, pajzstetvek, a bogarak, a hártyásszárnyúak, a kétszárnyúak és a lepkék több családja) bioindikációs értékéről is.
Ezért megvannak a szakmai alapok ahhoz, hogy védett és védelemre érdemes területeink állapotát az Élőhely Irányelv által megkövetelt módon megbízhatóan értékelni tudjuk; ez a munka a Természetvédelmi Hivatal koordinációjával és számos kutatóhely részvételével komoly eredményeket hozott. Ám most az előrelépés érdekében inkább a hiányokról és a szükségletekről essék szó.
A védelem célja: életképes, genetikailag változatos populációk megőrzése
Nyilvánvaló, hogy nem csupán hagyományos értelmű fajvédelemre van szükségünk. Életképes szaporodásközösségeket, populációkat kell megőriznünk, amelynek egyik – de csak az egyik! – oldala az élőhely és életközösség védelme, amelyben a populáció „aktuálisan” benne él. Alapvető mind az egyes populációk genetikai variabilitásának ismerete, mind pedig az, hogy milyen genetikai kapcsolat (génáramlás) van az egyes helyi tenyésző népességek között. Ezekről a dolgokról azonban nagyon keveset tudunk. Holott megismerésükre legalább kétféle típusú esetben igen nagy súlyt kellene helyezni.
Az egyik: amikor szinte az „utolsó mohikánként” megmaradt állományokról szeretnénk megtudni, hogy egyáltalán: mekkora még az esély a túlélésükre? Mennyire csökkent a drasztikus elszigetelődéssel, az elterjedési terület szétdarabolódásával és zsugorodásával az a genetikai állomány, genetikai információkészlet, amelyen az adott népesség, illetőleg az adott faj fennmaradása múlik? Ilyen nálunk például a rákosi vipera (Vipera ursinii rakosiensis), a haragos sikló (Coluber caspius), az északi pocok (Microtus oeconomus mehelyi), a csíkos szöcskeegér (Sicista subtilis trizona) stb. Sürgősen meg kell indítanunk, illetve hatékonyan támogatnunk kell azokat a kutatásokat, amelyekkel válaszokat kaphatunk ezekre a kérdésekre, a megmaradt nagyon csekély állományaik veszélyeztetése nélkül.
A másik: több, faunánkra jellemző állatfaj oly módon kötődik a nyílt vagy mozaikos jellegű növénytársulásokhoz, sőt: tájakhoz, hogy az életképes állomány fennmaradása döntően azon múlik: van-e génáramlás az egymástól már erősen elszigetelt élőhelyfoltokon (ma még!) tenyésző népességek között. A magyar gyíktól (Ablepharus kitaibelii fitzingeri) a fóti-boglárkáig (Plebejus sephirus), a földikutyától (Nannospalax leucodon) a túzokig (Otis tarda) elég hosszú a sor. Sokat beszélünk „zöld folyosókról”, ökológiai korridorokról, ám többnyire anélkül, hogy tudnánk, valójában mi megy végbe az egyes, jórészt elszigetelt népességek között. Képesek-e még új, esetleg helyreállított élőhelyeket elfoglalni, át tudnak-e települni a kedvezőtlenebbé váló élőhelyekről az újonnan létesülő „szigetekre” stb. Következtetésünk egyértelmű: sürgős szükség van olyan vizsgálatokra, amelyek együttesen tárják fel az ilyen populációk és metapopulációs hálózataik demográfiai és genetikai struktúráját.
Az előrelépéshez szükséges, finom „óraműves munka” részét képezik azok a kutatások is, amelyek a veszélyeztetett fajok életciklusának védelmi szempontból releváns részleteit kívánják megismerni. Látványos példákat hozhatunk itt például a hangya-szociálparazita (myrmecophil) hernyójú, meghatározott hangyafajok bolyában fejlődő, szinte kivétel nélkül veszélyeztetett Maculinea boglárkalepkék populációbiológiájára vonatkozó új eredményekből. Sok olyan részletet tudunk már, amelyből arra következtethetünk, hogy egy-egy életmenetbeli mozzanat finom szabályozottsága, a peterakás növényfajának és fenofázisának megválasztása, a hernyók hangyák általi adoptálásának kémiai és viselkedésökológiai mozzanatai stb. döntőek lehetnek egy-egy populáció fennmaradása vagy eltűnése szempontjából. Menthetetlenül eltűnik a kornis tárnics (Gentiana pneumonanthe) virágzó vagy virágbimbós hajtásaira petéző szürkés hangyaboglárka (Maculinea alcon), vagy az őszi vérfű (Sanguisorba officinalis) virágzatfejeibe petéző vérfű-hangyaboglárka (M. teleius) onnan, ahol a lepke rajzásának-peterakásának genetikailag meghatározott idejében a tápnövény a láprét nyári lekaszálása miatt nem lehet a megfelelő fenofázisban. Szorosan ide csatlakoznak a párosodást előkészítő és a párzás alatti folyamatokra vonatkozó viselkedésbiológiai vizsgálatok. Nyilvánvaló, hogy például az a szöcskefaj (a tőrös szöcske – Gampsocleis glabra), amely a nőstényt párzásra hívó, a párosodást előkészítő hangadásakor a gyepből kiemelkedő magas kórókra kúszik fel, eltűnik az adott élőhelyről, ha a helytelen kezelés vagy használat miatt megváltozik a vegetációstruktúra.
Az ilyen kutatások hiányának tudható be, hogy csak néhány éve, és egyelőre csekély számban vannak jó, korszerű fajmegőrzési programjaink. Ezért szükséges, hogy pontos részletvizsgálatokkal rendelkezzünk azoknak a veszélyeztetett fajoknak az életciklusáról, élőhelykötöttségéről, szaporodásbiológiájáról, amelyek elvégzésére és ezzel együtt az érintett populációk megmentésére Közép-Európában ma már szinte csak nálunk van mód. Kiragadott példáink: kis apollólepke (Parnassius mnemosyne), farkasalmalepke (Zerynthia polyxena), díszes tarkalepke (Euphydryas maturna), nagy szikibagoly (Gortyna borelii) stb. Ezekhez csatlakoznak a Pannon régiónak azok az életföldrajzi karakterfajai, amelyek vagy endemikusak (mint például a magyar tarsza – Isophya costata, a villányi télibagoly – Polymixis rufocincta isolata, a vértesi csuklyásbagoly – Cucullia mixta lorica), vagy a Kárpát-medencétől nyugatra-északnyugatra már nem terjednek, mint számos pontomediterrán (dolomit-fehérlepke – Pieris ergane, fóti-boglárka – Plebejus sephirus, magyar téliaraszoló – Erannis ankeraria), ponto-kaszpi (arany-kéneslepke – Colias chrysotheme, csüngőaraszoló – Phyllometra culminaria, magyar ősziaraszoló – Chondrosoma fiduciarium) és déli-kontinentális faj (keleti lápibagoly – Arytrura musculus, magyar színjátszólepke – Apatura metis).
A természetvédelem életföldrajzi alapjai és a biológiai sokféleség megőrzése
A fentiekkel összefügg, hogy 1997 decemberében a Natura 2000 92/43/CEE irányelve alapján Európa életföldrajzi térképét páneurópaivá egészítették ki, öt új régió hozzáadásával (Arktikus, Pannóniai, Sztyeppei, Fekete-tengeri, Anatóliai). Ez azt is jelenti, hogy hazánk területe, a környező Pannonicum-jellegű síksági-dombvidéki tájakkal együtt Európa tizenegy nagy, önálló biogeográfiai egységének egyikévé vált, amely egyenrangú a nálánál jóval nagyobb kiterjedésű boreális, atlantikus, kontinentális és mediterrán zónákkal. Régiónk egy olyan sajátos életföldrajzi térség, amely bár alapvetően közép-európai jellegű, ugyanakkor számos kapcsolat fűzi a keleti mediterrán és a kontinentális sztyeppei térségekhez. Flórájának és faunájának számos eleme onnan ered, de az eredeti zonális kapcsolataitól már jórészt elszigetelődve, a saját önállóvá fejlődési útját járva épült be egy alapvetően mozaikos tájstruktúrájú, Kárpát-medencei „pannóniai” rendszerbe. Az európai unió Élőhely Irányelvé-nek (Habitat Directive) függelékei felsorolják a védett területek kijelölésével megőrzendő, ún. közösségi jelentőségű fajokat és természetes élőhelytípusokat. 34 olyan gerinctelen állatfaj van (29 rovar és 5 szárazföldi csiga), amely (legalább részben) magyar javaslatra került fel erre a listára, mivel európai vagy világviszonylatban is legjelentősebb vagy akár kizárólagos állományaik a Pannon régióban tenyésznek. Emellett nagyszámú (legalább 36) olyan európai élőhelytípus létezik, amelynek Magyarországon és a környező pannóniai jellegű Kárpát-medencei területeken európai viszonylatban is jelentős vagy akár a legjelentősebb állományai vannak.
A Kárpát-medence Európában a bennszülött fajokat felvonultató, sajátos barlangi és hévízi élővilágnak az északi határát képezi. A Kárpátoktól északra ezek már hiányoznak. A Kárpát-medence Európában az egyik olyan „fókuszterület”, ahová közelebbi és távolabbi jégkorszaki menedékterületekről mintegy összegződtek a különféle eredetű flóra- és faunaelemek. Ezt jól mutatja egy, Európa növény- és állatfajokban való gazdagságát összegző, 1999-ben közölt térkép, amelyet a londoni Természettudományi Múzeum biodiverzitás-kutató csoportjának tagjai készítettek. A sokféleség másik vonatkozása a Kárpát-medencei élőhelyek sokszínűsége, amely különösen a dombvidékek és a középhegységek erdőssztyepp-területeire jellemző, ahol szinte egymásba ékelődnek a sziklagyepek, sztyepprétek, cserjések és a meleg tölgyesek különféle növénytársulásai, a maguk változatos fajkészletével. Európai érték hagyományos használatú kultúrtájaink sokfélesége is: talán éppen ez az, amelyet eddig a leginkább magyar sajátosságként, sőt világörökség-értékűként ismertek el, hiszen a fertő tótól a Hortobágyig húzódó kiterjedt puszták olyannyira eltérnek az Európában megszokott képtől.
Ide kapcsolódnak azok a vizsgálatok is, amelyek azt kívánják feltárni: milyen tendenciájú és mértékű változások, átrendeződések mennek végbe nagy területeken, areálisan az immár másfél évtizede tartó erőteljes klímaváltozás kapcsán. A Kárpátokkal, Alpokkal, Dinaridákkal és középhegységeinkkel körülvett medencében állandó fluktuáció zajlik. Fénycsapda-rendszereinknek köszönhetően meglehetősen pontosan tudjuk, melyek voltak azok a fajok illetve fajcsoportok, amelyek a 60-as évek második felétől kezdődő nedvesebb periódusban erősen benyomultak az alacsonyabb tengerszint feletti magasságú medence peremi területeire (például egy sor nedves-réti faj), de azt is, melyek voltak azok a szubmediterrán elemek, amelyek ugyanezen idő alatt kiszorultak a medence területéről (figyelem: védett fajok vannak mindkét csoportban!). A 80-as évek eleje óta más jellegű folyamatok zajlanak. Új, déli-délkeleti eredetű jövevények (például pajzstetvek, sáskák, lepkék) jelennek meg vagy szaporodnak el, a sáskacsapatokat követő pásztormadár időnként újra költ, ugyanakkor más fajcsoportok, például a szibériai faunakör nedvességigényes bagolylepkéi visszaszorulnak és meggyérülnek. Faunánkban tehát jelentős kompozicionális és – minden bizonnyal – struktúraváltozás is zajlik. Nyilván nem elegendő, bár kétségtelenül szükséges az egyes élőhelyfoltok állapotváltozásait figyelemmel kísérni, hanem az ilyen areális folyamatokat is monitorozni kell. Annál is inkább, hiszen vannak erre alkalmas rendszereink, például a növényvédelmi és erdészeti fénycsapdák hálózata. S éppen itt üt vissza annak az egységes zoológiai információrendszernek a hiánya, amelyről a bevezetőben szóltunk. Ha adataink vannak a recens elterjedésváltozási folyamatok sebességéről és irányairól, hamarabb felismerhetjük a kedvezőtlen, a térségben a biológiai sokféleséget veszélyeztető tendenciákat, és jobban tudjuk értelmezni azokat az új adatokat is, amelyek a Kárpát-medence egyes részeinek (például az Alföld északkeleti peremterületeinek) faunatörténetét helyezik új megvilágításba.
Ökológiai hálózatok, természetvédelem, konzervációbiológia
Tudomásul kell vennünk, hogy tájaink biológiai sokfélesége csak akkor őrizhető meg, ha a tájmeghatározó ökológiai rendszerek, vegetációegységek egymáshoz illeszkedése – mind térben, mind funkcionálisan – fennáll illetve fenntartható. A hagyományos hasznosítású közép-európai „mozaiktáj” a maga sokszínű tájjellegű megjelenési formáiban épp azért lehetett évszázadokon keresztül fenntartható rendszer, „harmonikus táj”, mert a tájelemek egymáshoz illeszkedése lehetővé tette a biológiai sokféleség jelentős szintjének fennmaradását. Az elmúlt időszak helytelen vízkormányzási gyakorlatával, a hagyományos ártéri gazdálkodás utolsó formáinak felszámolásával, a vizes területeket megszüntető, jelentős területek vízháztartását veszteségessé tevő meliorációs programokkal, kisvizeink „denaturálásával”, tájidegen fafajok ültetvényeivel stb. éppen a tájszintű ökológiai rendszereink károsodtak súlyosan, és mindennek a klíma szárazabbá válásának periódusaiban a terméskiesés forintjainak milliárdjaival fizetjük meg az árát.
Belátható, hogy ha bizonyos nagyberuházások, mindenekelőtt a táj elemeit széttagoló lineáris létesítmények (pl. autópályák) tervezése során nem érvényesítik kellően a természeti táj elemeinek és azok kapcsolatainak védelmét, akkor az általános környezeti állapotromlás, s vele együtt a biológiai sokféleség rohamos pusztulása nem állítható meg. A mezőgazdaságilag marginálissá vált területeken megnőtt a parlagok és a használatlanná vált gyepterületek (felhagyott legelők és kaszálók) aránya. Nagy jelentőségű a környezeti viszonyok stabilizálása szempontjából, hogy mit tudunk kezdeni ezekkel a területekkel, hiszen egy európai léptékű felmérés tanulságai szerint az utóbbi évtizedekben az agrárterületek biodiverzitása csökkent a legnagyobb mértékben. Az egyik, költséges és bizonyára csak a szóba jöhető területek kisebb részén megvalósítható feladat az élőhelyek rekonstrukciója. A másik: a hagyományos gazdálkodás megőrzése és újraélesztése, mindenekelőtt a legelőterületeken és a folyómenti hullámtereken, biztosítva az EU-forrásokat a környezetkímélő mezőgazdaság „érzékeny természeti területek” (Environmentally Sensitive Areas) rendszerét egyre szélesebb körben alkalmazva. Mivel a környezeti forrásaiknak csak mérsékelt kihasználására alkalmas, jelentős felszíni és felszín alatti vízkészletekkel rendelkező, a természetközeli és féltermészetes élőhelyek, valamint a hagyományos területhasználatú mozaiktájak biológiai sokféleségének magas szintjét őrző és jórészt átlag feletti erdősültségű régiók jórészt gyűrűszerűen veszik körül a Kárpát-medence mélyebb fekvésű részeit (az Alpokalja, a Dráva-sík, a Körös–Maros-vidék, a Nyírség, a Bereg–Szatmári-sík, a Hegyalja, a Tisza jobb parti folyóvölgyei, a Bükk és a Gömör–Tornai-karszt fennsíkjai és előterük dombvidékei stb.), megtervezhető egy, a medence belső részeinek környezeti állapotát stabilizáló ökológiai védőgyűrű, amely a szomszéd államok bevonásával regionális táj- és természetvédelmi rendszerré fejleszthető.
Véleményemet összefoglalva: a nemzetközi szinten is rangos konzervációbiológiai kutatásokhoz nálunk megvannak a szükséges szakmai alapok. Ezért erősen vitatható ennek a szakterületnek mindeddig igen hiányos elismertsége és támogatottsága. Úgy gondolom, hogy a természetvédelemnek nagyobb mértékben és nagyobb döntési önállósággal kell rendelkeznie a kutatási-fejlesztési alapokból. Semmiképpen sem kívánatos, hogy a napi gondok vagy akár a napi politika függvényévé váljék olyan kutatások sorsa, amelyekben megvan a lehetőségünk arra, hogy „európai nagyhatalom” legyünk, és amelyekre alapozva a biológiai sokféleségnek egy olyan, jelentős szelete őrizhető meg, amely ránk van bízva, s amely munkát más sohasem végzi el helyettünk.
Kulcsszavak: konzervációbiológia, taxonómia, biogeográfia, evolúciógenetika, genetikai diverzitás, metapopulációs struktúrák, fajmegőrzési programok, Pannoniai régió
<-- Vissza a 2006/6 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]