Partneri viszony az orvos-beteg kapcsolatban és ennek hatása
az egészségi állapotra
A demokratikus elvek érvényesülése
a klinikai gyakorlatban
Halmos Tamás
az orvostudomány doktora, c. egyetemi tanár
Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet
fishwash @ t-online.hu
Bevezetés
A gyógyító embernek minden kultúrában mitikus erőt tulajdonítottak. Ilyen erővel ruházták fel a honfoglaló magyarok a táltost, a sámánt, máshol a különböző szertartások papjait, papnőit illették mágikus erővel. A gyógyítás az ókorban, elsősorban a Közel-Keleten igen magas színvonalat ért el, különösen az arab medicina fejlettsége volt csodálatos mind a sebészet, mind a belgyógyászat terén. A keresztény középkor sok szempontból visszavetette e fejlődést, tilos volt a boncolás – minden orvosi kutatás, fejlődés meghatározó motorja. Ugyancsak visszaesett a személyi higiénia színvonala is, példaképpen említem a fürdőkultusz eltűnését, melyet majd csak az iszlám európai térhódítása hoz vissza átmenetileg hazánkba is.
A betegek kezelését részint a borbélyok közül kiemelkedő seborvosok, részint a külországi egyetemeken tanult „medikusok” végzik. Az újkor hajnalán már hazánkban is működnek a német, olasz, francia, németalföldi egyetemeken doktorált orvosok. Különösen Erdélyben és Nyugat-Magyarországon telepednek le ilyen szakemberek. A XIX. század első feléig élesen elválik egymástól a sebészet és a belgyógyászat. Az előbbit sokáig lenézték a magas szakmai körökben, tevékenységüket „mesterségnek” tartották, nem tekintették őket orvosoknak (Birtalan, 1995). Az anatómiai, élettani, kórélettani és gyógyszertani ismeretek rohamos fejlődése a XIX. században elmosta ezt a különbséget, s a sebészi szakmák az egyetemi képzés teljes jogú tantárgyaivá váltak, bár a régmúlt szelleme sokáig kísértett, hiszen hazánk egyik legnevesebb belgyógyászprofesszora a XX. század elején egy előadása során jelentette ki nagyszámú orvostanhallgató előtt: „Ha a konzíliumra hívott sebész nem ad pontos véleményt a beteg állapotáról, hívjatok orvost”, azaz belgyógyászt…
Az orvos-beteg kapcsolat alakulása
Az orvos-beteg kapcsolatot egészen a legutóbbi időkig egyfajta patriarchális viszony jellemezte. Ez a magatartás a múlt évezredes hagyományaiból táplálkozott. Az orvos a társadalom kiemelt posztján helyezkedett el, mindig körüllengte valami titokzatosság, hiszen többet tudott, mint az egyszerű halandó, nevezetesen a beteg. A ráruházott, természetfölöttinek tartott tudás a „céh” és az ő saját tulajdona volt, amelyből annyit adott át a betegnek, amennyit szükségesnek tartott. Fentiekből következett, hogy az orvosnak nem állt érdekében tudását megosztani, legkevésbé a beteggel, hiszen akkor csökken az ő mitikus ereje. A XIX. század második felétől persze ez a mitikus varázs már megszűnőben volt, de az orvos személye még sokáig csodálat tárgyát képezte. A társadalomban betöltött kiemelt szerepe továbbra is tiszteletet és megbecsülést nyújtott számára. Alapvető változást a következő tényezők jelentettek:
1. Az orvostudomány rohamos fejlődése, mely a rengeteg új diagnosztikus és terápiás eszköz megjelenésével forradalmasította a klinikai medicinát. Különösen a XX. század második felére érvényes az a megállapítás, hogy a gyógyítás mindinkább elvesztette személyes jellegét, a számos új készülék, modern gyógyeljárás személytelenítette az orvos-beteg kapcsolatot. Háttérbe szorult az orvos személyes varázsa, mindinkább az új diagnosztikus eszközök nyújtotta „leletekre” támaszkodott, egyfajta diszpécser szerepre korlátozódott a tevékenysége. Különösen érvényes volt ez a körzeti (házi) orvos szerepkörére (üdítő kivétel az olyan gyakorló általános orvosok tevékenysége, akik a modern világban is elláttak a szülésvezetéstől a féregnyúlvány eltávolításáig hihetetlenül sokirányú igazi orvosi, gyógyító tevékenységet. Ilyen például napjainkban az Észak-Ausztráliában évtizedek óta sikeresen működő repülőorvosi szolgálat (flying doctor service). A mi háziorvosaink alighanem bajban lennének, ha ilyen feladatokkal szembesülnének.
2. Az orvostudomány éppen a rohamos fejlődés következtében óhatatlanul divergálódott, a belgyógyászat is számos kisebb résztudományra szakadt. Ezek a tendenciák az orvos-beteg kapcsolat további „elszemélytelenedésével” jártak.
3. További negatív tendencia a betegek növekvő száma a rendeléseken. Így az orvosok túlterheltsége fokozódott, az egy betegre eső idő rövid, nincs lehetőség, hogy a beteg panaszaival mélységben lehessen foglalkozni. Még kevésbé van idő arra, hogy a beteg panaszai mögött rejlő esetleges szocio-pszichés problémákkal is foglalkozni lehessen.
Ezek minden modern társadalomra jellemző tényezők, ám Európában eltérően alakult a beteg-orvos kapcsolat a kapitalizmus és az ún. szocializmus keretei között.
A. A kapitalizmus keretei között az orvos (és a szakszemélyzet) társadalmi, de elsősorban anyagi megbecsülése jelentősen növekedett, sokszorosan meghaladva a szocializmusét. Ez azt eredményezte, hogy a nyugat-európai társadalmakban az orvos továbbra is kivételezett helyzetet foglalt el, bár az már nem a mitikus múltra, az orvos némileg titokzatos, a társadalom felett álló szerepére, hanem a nagyon is valóságos jelen anyagi jólétre támaszkodott. Ami a deperszonalizációt illeti, az ott még nagyobb volt, mint nálunk. A fejlettebb, drágább orvoslás miatt az orvos még kevesebb időt fordított magára a betegre. A szakorvosokhoz való bejutást hosszas adminisztratív procesz-szus előzte meg. Gyakran hónapokat is várni kellett egy-egy szakorvosi konzultációra, előre tervezhető műtétre. A szakorvos aztán szigorúan csak a konzultációs kérdésre adott választ, a beteghez gyakran egy szót sem szólt. Kivételes bánásmódot csak tetemes anyagiplusz ráfordítás árán lehetett elérni. A tőkés társadalmakban, elsősorban Nyugat-Európában inkább az Angliából származó demokratikusabb viszony volt a domináns. Itt az orvos már a II. világháború előtti időkben is kevésbé állott a beteg „fölött”. Itt inkább a már jellemzett tényezők vezettek a személytelenebb kapcsolat kialakulásához.
B. Az ún. szocializmus keretei között az orvostudomány műszerezettsége az anyagi források hiánya miatt jóval lassabban haladt előre. A betegek nehezebben juthattak korszerű diagnosztikus eljárásokhoz. A terápiás lehetőségek is limitáltak voltak, igaz, hogy alapszinten mindenki hozzájutott egyfajta „terápiás minimumhoz”. A túlterheltség itt is nagy volt, így a betegekre fordítható idő rövid. Különös pikantériája a szocialista betegellátás mindennapjainak, hogy a beteg-orvos találkozók száma egy főre vetítve nálunk volt a leggyakoribb a térségben. Ennek hátterében az (is) állott, hogy a rendelőintézetek várakozó folyosói egyfajta társadalmi érintkezési „agorát” is jelentettek, különösen az idősebb, gyakran magányos betegeknek. Az orvosok (és az egészségügyi team) financiális megbecsülése a Nyugathoz képest hihetetlenül alacsony volt, a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett politikai rendszer tudatosan devalválta az orvos társadalmi presztízsét is, ez abban is megmutatkozott, hogy néhány évre (1954-56 között) szovjet minta alapján a doktori címet is megvonta a frissen végzettektől. Ez a helyzet kedvezett a paraszolvencia rohamos elterjedésének, ami tovább demoralizálta a beteg-orvos kapcsolatot.
Mindkét eltérő berendezkedésű társadalomban elégtelen tartalmúnak mutatkozott a beteg-orvos kapcsolat, de ez, mint láttuk, eltérő okokra volt visszavezethető.
A magyar társadalomban ezt a beteg–orvos kapcsolatot ugyanakkor még az Osztrák-Magyar Monarchiából származott, részben poroszos eredetű, patriarchális viszony is színezte. Erre a magatartásra az volt a jellemző, hogy a beteget semmiről sem világosították fel, ha valamit kérdezett, azt rendszerint azzal utasították el, hogy „ez nem önre tartozik, ez a mi dolgunk”. (Ennek a kapcsolatnak „mellékterméke” volt a hazai orvosok között kialakult sajátos „csendőrpertu” viszony. Lényege, hogy az idősebb, magasabb pozícióban lévő orvosvezető tegezte a fiatal beosztottat, míg utóbbi persze nem tegezhette vissza a főnököt. Ez a viszony is átalakulóban van.)
Radikális változás az orvos-beteg kapcsolatban
Az 1970-es évek kezdetén elsősorban Nyugat-Európában, forradalmi változás állott be a hagyományos orvos-beteg kapcsolatban. Kiderült, hogy bizonyos krónikus betegségekben tartós jó eredményt csak akkor lehetett elérni, ha a beteget rendszeresen felvilágosították saját állapotáról, ezzel a beteget mintegy partnerré téve a gyógyítás, gondozás folyamatában. Ezzel egy időben a felelősséget is részben a betegre hárították. E kapcsolat lényege, hogy a beteg a gyógyításban egyenlő jogú társ lesz, megszűnt az orvos „szupremáciája”.
Ezt a partneri kapcsolatot nem véletlenül először nyugat-európai szakemberek vezették be, hiszen ott régebben sem volt jellemző a patriarchális beteg-orvos viszony (Lacroix – Assal,1 2003).
Ezt a kapcsolatot elsősorban olyan idült betegségek gondozásában vezették be, melyek a beteget sokáig, nemegyszer élete végéig elkísérik. A heveny kórképek kialakulása általában nem hagy időt hosszas felvilágosító munkára, a gyakori azonnali beavatkozás a legfontosabb felvilágosításokra kell hogy szorítkozzék.
A cukorbetegség mint ideális modell az új típusú kapcsolat kialakításához
Számos idült betegség létezik, de talán a leginkább modell jellegű a cukorbetegség, annak minden fajtája. Ez a betegség a betegek haláláig tart, meggyógyítani nem tudjuk, de kitűnő anyagcsereállapotot lehet teremteni, elsősorban a beteg aktív bevonásával. Számos bizonyíték van arra nézve, hogy a legkorszerűbb inzulinféleségek, diagnosztikus és terápiás eszközök sem tudnak ideális anyagcsere állapotot biztosítani, ha a betegek nem ismerik saját betegségüket töviről hegyire, ha rendszeres vércukor-önellenőrzéssel nem segítik elő a gyógyítás folyamatát. Nem ritka, hogy a jól képzett beteg egy-egy problémáját időnként akár telefonon is megbeszéli orvosával. További jelentős lépés megfelelően képzett szakápolók bevonása a rendszerbe.
A diabéteszgondozás területén hazánk élen jár, hiszen tizenegy éve folyik nálunk egy éven át tartó posztgraduális szakápoló-képzés. Az így kiképzett szakemberek nagyon nagy segítséget nyújtanak a mindennapi betegellátásban. Kitöltik azt az űrt, ami az orvos esetleges túlterheltsége miatt időnként előadódik. Tapasztalatok szerint a betegek nagyon szívesen fogadják ezt a segítséget, ami a beteg-orvos viszony további partner jellegét erősíti. Ezek a szakemberek a gyógyítás számos területén (kórházi osztály, szakambulanciák, alapellátás, idősotthonok) megtalálhatók. Segítenek a diagnosztikus és terápiás eljárások kivitelezésében és a terápia során alkalmazott eszközök (vércukorellenőrző készülékek, inzulinadagoló tollak, inzulinpumpa) használatának oktatásában, de tanácsokkal látják el a betegeket, és segítik őket diétájuk betartásában. A cél, hogy a betegek teljes képet kapjanak betegségükről, a szövődmények elkerülésének módjairól, hogy képesek legyenek esetleges heveny anyagcserekisiklásaikat akár önmaguk is rendezni. (Halmos – Jermendy, 2002).
A partneri viszony megteremtésének több eszköze létezik. Leghatékonyabb kétségkívül az egyéni foglalkozás, melyet a kórisme felállításának időpontjában célszerű biztosítani. A diagnózis közlése, elsősorban gyermekek esetében, (a szülőknek is!) lelki traumát jelent, azonnal felmerül, vajon ki a hibás, hol rontottak el valamit, kialakulhat az önvádaskodás kedvezőtlen folyamata. Ezért itt nemritkán pszichológus bevonására is szükség lehet. Itt is nagyon hasznos, ha a beteg gyermeket magát is minél hamarább felvilágosítjuk a szükséges teendőkről, hosz-szasan foglalkozunk vele (is). Tapasztalatok alapján már nagyon kis gyermekek is gyorsan megtanulják a szükséges eszközök alkalmazását, s meglepően jól alkalmazkodnak a szituációhoz. Később a serdülőkor általános „lázadó” korszak, minden szabály elvetése, önpusztító magatartás jelent súlyos nehézséget a betegek életvezetésében, gondozásában.
Egy másik lehetőség a kiscsoportos foglalkozás. Itt néhány beteget előre kidolgozott „tanterv” szerint folyamatosan felvilágosítanak a követendő életformáról, a rendszeres mozgás szükségességéről, a helyes táplálkozásról (gyakran együtt készítenek el bizonyos ételeket dietetikus irányításával), megbeszélik az inzulinadagoló eszközök helyes használatát, kioktatják őket bizonyos heveny és idült szövődmények elkerülésének módozatairól stb. Ezt az „oktatási” formát időről időre meg kell ismételni, hiszen a betegek is felejtenek, továbbá új ismeretek frissítik a „tananyagot”.
Az oktatás folyamatába illeszkednek a „klubdélutánok”. Ezek általában nagyon népszerűek. Rendszerint egy-két orvosi előadás, dietetikai ismertetés hangzik el, majd számos kérdésre kaphatnak feleletet a betegek. Itt lehetőség nyílik vérnyomás mérésére, vércukor-, esetleg szérumkoleszterin meghatározásra. Gyakran alkalom nyílik olyan élelmiszerek vásárlására, melyeket a cukorbetegek biztonsággal fogyaszthatnak, nem utolsósorban a betegek egymás között kicserélik tapasztalataikat is. Magunk harminc éve tartunk ilyen klubfoglalkozásokat, nem csökkenő érdeklődés mellett. Ez a viszony már messze van a régi patriarchális kapcsolattól, s számos nemzetközi tapasztalat bizonyítja, hogy az ilyen jellegű gondozásban részesülő betegek életkilátása, életminősége szignifikánsan jobb, mint azoké, akik nem részesülnek ilyen ellátásban.
Egyéb idült betegségekben alkalmazható partneri kapcsolat
Persze nem kizárólag a cukorbetegségben fontos a partneri viszony kialakítása, hiszen számos egyéb idült betegség létezik. Elég, ha csak a krónikus tüdőbetegségekre gondolunk, vagy például olyan kórképekre, mint a tartós bélstómával (bőr felé kivezető nyílással), vagy gégekanüllel rendelkező betegekre. Ilyen betegek szoros kapcsolatokat építenek ki egymással (például „stómaklubok”), ahol szociális, lelki, szomatikus és technikai problémákkal egyaránt foglalkoznak, kicserélik egymással tapasztalataikat, rendszeresen összejönnek egy-egy tapasztalt szakember irányításával.
Másik terület a hazánkban is leggyakoribb betegség, a magas vérnyomás. Nemzetközi és hazai tapasztalatok egyaránt arra utalnak, hogy még mindig nem ideális az ilyen betegek ellátása, bár az utóbbi időben nagy erőfeszítések történtek a jobb ellátás érdekében. Itt is érvényes az az elv, hogy minél jobban ismerik a betegek saját betegségüket, annak veszélyeit, annál inkább lesznek egyenlő társak a gondozásban. Ismeretes, hogy életveszélyes szövődmények kialakulásához (stroke, szívinfarktus, szívelégtelenség, veseelégtelenség) éppen a nem megfelelően kezelt hipertónia vezethet. Ezért létfontosságú e nagyszámú beteg megfelelő szintű ellátása, gondozása. Mindezen kórképekben is szerveződőben van a szakápolói kar, akik e részterületek kiváló ismerői, s akiknek hathatós segítsége nélkül ezek a betegek színvonalas ellátása lehetetlen lenne. Átalakulóban van tehát az a szemlélet, amely a beteget mintegy a gyógyítás tárgyaként tekintette.
A társadalom jobb egészségi állapotának elérésben és fenntartásában elengedhetetlen az egészségügyi (adott betegségre vonatkozó!) ismeretek elsajátítása. Itt nyilván nem arról van szó, hogy mindenkit „orvossá” kívánunk tenni. De bizonyos magas színvonalú ismeretek okvetlenül szükségesek a lakosság jelentős százalékában jelen lévő idült betegségek korszerű, eredményes megelőzéséhez, gondozásához, a jobb életminőség fenntartásához. A partneri viszony általánossá válása az eddigi tapasztalatok szerint meghatározó tényező a magasabb szintű ellátásban.
Akadályok a partneri kapcsolatok széleskörű elterjedésében
Sajnos jelenleg még számos akadály tornyosul ez elé a tendencia elé.
1. Még nagy az ellenállás bizonyos orvosi körökben. Sokan féltik az ún. orvosi presztízsüket: mi lesz, ha a beteg annyi mindent maga is elsajátít, majd esetleg vitába száll velem is, feleslegessé tesz engem, stb. Ez a tendencia persze a régi, sokévtizedes beidegződés eredménye. Az orvosok egy része úgy véli, az új jellegű kapcsolat lerombolja a régi, „mitikus felsőbbrendűséget”, titokzatosságot, amiből persze a XXI. századra amúgy sem sok maradt már. A mai magyar orvos alacsony társadalmi megbecsülésének véleményem szerint csak jót tenne egy nyitott, demokratikus partneri viszony kialakítása orvos-beteg között.
Sok orvos nem nézi jó szemmel, ha a munkatársa túl sokat tud, mert ezzel is a maga szupremáciáját érzi veszélyeztetettnek. Mindezek a negatív tendenciák egyes szakorvosi ellátó hálózatokra és egyes háziorvosi szolgálatokra érvényesek, bár hál’ istennek egyre több jó példával is rendelkezünk már.
2. A média gyakran ellenérdekeltnek tűnik ebben a folyamatban. Nemritkán ún. alternatív eljárásokat népszerűsítenek, bár ezek jelentős része nem állja ki a tudományos kritikát, de éppen „érdekes” hírértékük miatt sokkal gyakrabban kerülnek címoldalra. Ezzel rontják a betegek korszerű, tudományosan megalapozott felvilágosítását. (Sajnos önkritikusan el kell ismerni, hogy a betegek egy része azért fordul paramedicinális szolgáltatáshoz, mert nincs megelégedve orvosával, elsősorban azért, mert nem fordít rá kellő időt, nem hallgatja meg részletesen előadott panaszait. Itt is sokat segíthet a partneri viszony kialakítása!)
3. Felelős maga a társadalom, amely minden szólam ellenére még mindig kevés időt, energiát (és pénzt) áldoz a helyes felvilágosításra. Az egészségügyi kormányzat még mindig nem kellően támogat jelentős súlyú diagnosztikus, terápiás eljárásokat, nem is szólva a prevenció sajnos még mindig mostoha szerepéről hazánkban. (Elegendő, ha arra gondolunk, hogy kifejezetten a megelőzés céljaira még nem törzskönyveztek egyetlen gyógyszert sem!)
4. Néha úgy tűnik, a döntéshozó szervek maguk sem érzik vagy értik a szakápolók szerepének döntő fontosságát a partneri viszony kialakításában. Így fordulhatott elő, hogy számos alapvetően fontos képzést kiemeltek a szakképzési rendszerből. Többéves intenzív meggyőző munka után talán most megváltozik ez a véleményük…
Lehetséges, hogy további meggyőző erejű populációs szintű vizsgálat eredményére lesz még szükség, hogy hazánkban (is) széles körben elfogadott legyen ez a kapcsolat a betegek érdekében.
A beteget egyenlő jogú partnernek tekintő gyakorlat nem véletlenül nem alakult ki nálunk korábban. A mi társadalmunk egészen a rendszerváltásig nélkülözte a demokratikus berendezkedés meghatározó elemeit. Ezért az antidemokratikus miliő az élet egyetlen területén sem engedett érvényre juttatni demokratikus eszközöket. A politikai struktúra volt tehát a legfőbb gátja, hogy a betegek partnerré váljanak. Diktatúrák általában nem szeretik, ha az „alattvaló”, akár betegről van is szó, valamiből túl sokat tud, legyen ez akár a saját betegsége. Tegye csak azt, amit számára utasítanak…
Bár a cukorbetegek oktatása, edukációja elsőként a krónikus betegségek között, már az 1970-es években megindult hazánkban is, a betegek széleskörű bevonása a gyógyítás folyamatába csak a rendszerváltást követően válhatott teljessé. Persze ez a folyamat nem megy egyik napról a másikra. Évszázados ellenállást kell legyőzni, mind a betegek, mind a szakszemélyzet részéről.
Konklúzió
Úgy gondolom, egy nyitott, demokratikus társadalomban csakis az egyenlő jogokon és kötelezettségeken alapuló partneri viszony lehet az orvos (szakszemélyzet)-beteg közötti kapcsolat alapja. Ez a tendencia Nyugat-Európából már évtizedekkel ezelőtt megindult és sikeresnek bizonyult. Hazánkban már az 1970-es években – elsősorban a cukorbetegek gondozásában – megkezdték a betegek tervszerű oktatását. Számos irodalmi adat, de saját tapasztalataink is bizonyítják, hogy a betegek aktív bevonása saját betegségük sikeres kezelésébe legalábbis egyenrangú a legkorszerűbb gyógyszerekkel, inzulinkészítmények hatásosságával.
Később más idült betegségek gondozásában is sikerrel alkalmazták e partneri viszony elterjesztését. Kétségtelen, hogy a sok évtizedes patriarchális kapcsolat még mindig mélyen gyökerezik mind a gyógyítók, mind a gyógyítandók tudatában. Ebben a paradigmaváltásban az egyes tudományos egyesületek mellett nagy segítséget jelenthet a média, az egyes betegegyesületek, az egész társadalom. Annak a záloga, hogy ez a kapcsolat általánossá váljon, lehetőleg valamennyi idült betegségben, nem más, mint maga a demokratikus berendezkedés és annak a társadalom minden rétegében történő meggyökerezése. Az állampolgári öntudat ki kell hogy terjedjen a beteg széleskörű jogaira, ideértve azt a jogot is, hogy jogában áll mindent tudni a saját állapotáról. Minden információ, amely az ő állapotára vonatkozik, a sajátja. Ezzel összhangban nem szabad eltitkolni előle semmilyen leletet és orvosi véleményt. Ugyanakkor a beteg (és potenciális beteg!) kötelessége, hogy megtegyen mindent állapota jobbá tételére, tartsa be az orvosi tanácsokat, vagyis viselkedjék mindenben egyenlő jogú partnerhez méltóan.
Sajnos nem titkolhatjuk el, itt is sok még a tennivaló, a betegek jelentős része még nem érzi magáénak az ezzel kapcsolatos kötelességeket. Példaképpen említem a hazánkban (is) nagyon gyakori elhízást (Halmos, 1999),2 vagy az ehhez kapcsolódó „metabolikus szindrómát” (Halmos et al., 2005), mely tünetegyüttes sajátos ötvözete a hasi lokalizációjú elhízásnak, magas vérnyomásnak, zsír- és cukoranyagcserezavarnak, és amely állapot halmozott kockázati tényezőt jelent szívinfarktus, stroke irányába. Ez az állapot becslések szerint hazánkban is 25-30 %-os gyakorisággal van jelen a felnőtt lakosság körében. Ennek a szindrómának korai felismerésében, ellátásában is döntő szerepe (lehet?) van a jó partneri viszonynak.
Minden erőfeszítés ellenére ezen a téren még nem értünk el átütő sikert (Suba et al., 20013). Pedig a túlsúly, az elhízás számos életet veszélyeztető kórkép előidézője (pl. cukorbaj, fatális szív- és érrendszeri katasztrófák stb.). De említhetném a dohányzást, tekintettel arra, hogy a magyar lakosságnak ma is kb. 30 %-a dohányzik, köztük elsősorban a fiatalok, az évtizedes dohányzásellenes kampányok ellenére is. Látható, hogy a kétoldali partneri viszony kialakítása, széleskörű elterjesztése előtt még sok akadály áll. De az nem kétséges, hogy a magyar lakosság egészségi állapotának jelentős jobbításában e partneri viszonynak már most meghatározó pozitív szerepe van, és a jövőben ez a szerep még jelentősebb lesz.
1 A francia-svájci Jean-Philippe Assal professzor volt az első, aki a cukorbetegek „edukációját” szerte Európában bevezette és propagálta, ennek nyomán alakultak ki mindenütt a diabéteszoktató csoportok, így Európában a DESG (Diabetes Education Study Group), mely az Európai Diabétesz Társaság egyik szekciójaként működik nagy sikerrel. A Magyar Diabetes Társaság is régóta tagja ennek a szövetségnek, nálunk is jelentős erőfeszítés folyik a betegek teljes körű felvilágosításáért. A cukorbetegek oktatásának nemzetközi sikere teremtette meg az alapot egyéb idült betegségek hasonló jellegű edukációjához.
IRODALOM
Birtalan Győző (1995): Évszázadok orvosai. Akadémiai, Budapest
Lacroix, Anne – Assal, Jean-Philippe (2003): Therapeutic Education of Patients. Second edition, Maloine, Paris
Halmos Tamás – Jermendy György (2002): Diabetes mellitus. Medicina, Budapest
Halmos Tamás (1999): Az elhízás epidémiája. Magyar Tudomány. 7, 838–847.
Halmos Tamás – Suba Ilona – Kautzky László (2005): Metabolicus Syndroma. Medicina, Budapest
Suba Ilona – Kautzky László – Halmos Tamás (2001): Sikerek és kudarcok a metabolikus szindrómás betegeink gondozása során. Diabetologia Hungarica 9, 119–124.
<-- Vissza a 2006/9 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]