A Kárpát-medence modernizációjának útja
Veliky János
a történelemtudomány kandidátusa, a Hatvani István Szakkollégium igazgatója
Debreceni Egyetem – veliky @ fox.unideb.hu
Európa saját sikereit folyamatos megújulási képességének köszönheti, annak a tulajdonságnak, amely a középkor óta egymást követő modernizációs hullámok formájában folyamatosan előre lendítette (Szűcs, 1983). A kontinens fejlődő (elsősorban nyugat- és közép-európai) régióiban a modernizáció erői hol a szellemi életben (a tudományban és az oktatásban), hol magában a termelésben bukkantak fel, azonban előbb-utóbb egymással szoros kapcsolatba kerültek, ami igen figyelemreméltó vonása e kontinens kultúrájának (Luhman, 1984). Ugyanis Európában a társadalom különböző szférái (a feudalizmusban csakúgy, mint a kapitalizmusban) általában véve sem elszigetelten működtek egymás mellett, hanem bonyolult hálózatok, civilizációs rendszerek: királyi és főúri udvarok s azok latifundiumai, a nemesség egyéb intézményei (Brunner, 1942), szerzetesrendek és más egyházi fórumok, az értelmiség fórumai – egyetemek, akadémiák (Hajnal, 1993) – kapcsolták össze a társadalom különböző szintjeit. A modernizációk erre a több száz év alatt kialakult rendszerre támaszkodtak, miután esetükben is szükség volt az alkotóelemek közötti összefüggést megteremtő kapcsolati hálóra, hiszen ha a tudást és a társadalmi igényt (termelést) egybekapcsolta, robbanásszerű fejlődési hullámok alakultak ki. A civilizációs rendszerek modernizációban betöltött szerepét könnyű megérteni, ha Ázsia, a Közel-Kelet vagy a Balkán stagnáló régióira gondolunk, ahol többnyire nem is a változások egyes alkotóelemei hiányoztak, hiszen számos tudományos felismerés például az arab világból került Európába, hanem az említett civilizációs kapcsolati háló. Ez utóbbi hiányában ott a változásokat rendszerint nem belső erők, hanem külső tényezők iniciálták, ami viszont nagyon is kétséges, többnyire rövid életű eredményekkel járt.
Az európai modernizációs modell maga is szerves rendszer, s lényegét ugyancsak kapcsolati hálók1 képezik, amelyek nélkül a különféle tudományos felismerések és a társadalom igényei elszigetelt zárványként léteznének egymás mellett. A modernizációs kapcsolati hálók sorsa Európában történeti tagoltságot mutat, jellegében a XV–XVI. század során, a kora kapitalizmus időszakában következett be döntő fordulat, amikor a feudális partikularizmusok helyébe nemzetközi rendszerek (nemzetközi piacok) léptek, így maguk a feudalizmusok is továbbfejlődtek (Makkai, 1976). A céhes termelés és a feudális előjogok megszüntetésével a termelés és a fogyasztás között közvetlen kapcsolat jött létre, amely minden korábbinál nagyobb haszonnal járó tömegtermelést és tömegfogyasztást eredményezett (Jánossy, 1979).
Az európai átalakulási modellben a társadalom modernizációs képessége térben és időben változik, és sajátos regionális elrendeződés jellemzi. A kontinens modernizációs centrumainak bázisaként bizonyára szóba jöhet a jól működő igazgatás, amely az írásbeliség és a közigazgatás összekapcsolódásával a Nagy Károly-i birodalomban formálódik meg először. Ezt a korszerű államtípust a köznyelvtől mind távolabb kerülő klasszikus latin nyelv és a hosszú időn keresztül hatékonyan működő, az egyetemi immunitások keretei között képzett értelmiség kapcsolta össze és működtette (Hajnal, 1993). Részben a középkori állam ellenében, részben annak segítségével (a világi és az egyházi központok védelmében és vonzásában) sajátos városi immunitások hosszú sora önálló fejlődési régiókat teremtett Észak- és Közép-Itáliában, az északnémet és a francia atlanti partvidéken, amelyek aztán alapját képezték olyan XX. (XXI.) századi gazdasági körzeteknek, mint például a Rajna völgyétől a Ruhr-vidéken és Frankfurton át Stuttgartig húzódó konurbanizáció (Benevolo, 1994), s ez már államhatárokat átívelő modern fejlődési zóna, amelyhez az 1830-as évekkel kezdődően Kelet-Közép-Európa (benne Északnyugat-Dunántúl) egyes régiói is kapcsolódtak.
*
A Kárpát-medence az újkori modernizációs zónák sorába illeszkedik, és önálló ökológiai, illetve civilizációs rendszert képez. Európa egyik legrégebbi és legkitűnőbb összadottságokkal rendelkező modernizációs régiója. Hegy- és vízrajzi, illetve gazdaságföldrajzi tekintetben a 320 ezer négyzetkilométernyi medencét északon és keleten a Kárpátok karéja, délen a Dinári-hegység övezi, belül pedig két nagy folyó, a Duna és a Tisza (illetve azok mellékfolyói), nagyobb tavak, szigethegységek és hegyláncok (Bihari-hegység, a Dunántúli- és az Északi-Középhegység) tagolják. Vizeinek jelentős része a Kárpátokban ered, de a Dunának is kb. a fele itt folyik (Bulla – Mendöl, 1947; Pinczés, 1998).
A X–XIII. században az egész Kárpát-medencét átfogó, egységes igazgatást az Árpád-dinasztia hozott létre (Györffy, 1977), amely a feudális rendszer – állami és egyházi igazgatás, településhálózat, feudális birtokviszonyok (Szabó, 1966) – segítségével felépítette a medence középkori civilizációját, s ezt a következő dinasztiák a XIV–XV. században kiegészítették, térben is kiterjesztették északi és déli irányban (Györffy, 1963–1998). A Kárpát-medencét tagoló első régiók a magyar királyi hatalom központjához viszonyítottan formálódtak meg és kaptak elnevezést, arculatuk megformálásában a feudális igazgatás komoly szerepet játszott: hercegségek, egyéb feudális igazgatási formák, például Biharban és Nyitrában vagy a Temesközben (Temesi bánság), máshol katonai szerepkörök (Őrség, Székelyföld); szélesebb összefüggésben (kisebb-nagyobb „tájegységek” esetében), korábban Erdélyben, a Felföldön (Felvidéken) vagy a Csallóközben, később a Dunántúlon és a Tiszántúlon, ami a helynevekben (Kiss,1988) csakúgy megragadható, mint a szélesebb kulturális mezőben (Kósa – Filep,1975).
A medence civilizációs rendszerén Mohács után, főként a török hódítás következtében komoly hiátusok keletkeztek, de a megmaradó királyi (Pozsony és Bécs), illetve a vele vazallusi függő viszonyban lévő erdélyi fejedelmi udvar (Gyulafehérvár, Kolozsvár), továbbá a jelentős számú egyházi és világi reprezentációk – az esztergomi érsek, Pázmány Péter új székhelye (Nagyszombat) csakúgy, mint például a Nádasdyak dunántúli (Sárvár), a Zrínyiek délvidéki (Csáktornya), a Thökölyek felvidéki (Késmárk, Árva), a Báthoriak két ágának tiszántúli (Nagyecsed, Szilágysomlyó), a Rákócziak felvidéki, tiszántúli és erdélyi (Sárospatak, Munkács) birtokai – civilizációs központként működtek. Számos XVII–XVIII. századi nagyhatalmú főúr, miközben birtokain külön-külön működve modernizálni igyekezett gazdaságát, iskolákat, sőt egyetemet, nyomdákat hozott létre, Biblia-fordítást támogatott, megértette a nyelv civilizációs funkcióját (Szabó A., 2006), együttesen pedig a koraújkor magas politikai-szellemi elitjeként integráló szerepet töltött be, s ennek az elitnek a színvonalát olyanok reprezentálták, mint Nádasdy Tamás nádor; a magyar nyelvű Biblia megalkotását mecénáló ecsedi Báthori István (Hangay, 1987); a vallásszabadságért küzdő tiszántúli főúr, majd erdélyi fejedelem, Bocskai István; az író és hitszónok főpap, Pázmány Péter; a költő és hadvezér Zrínyi Miklós vagy a kiváló szépírói tehetségű és a korszerű államfilozófiák felé tekintő magyar fejedelem, II. Rákóczi Ferenc (Rákóczi, 1978). Mértékadó tényezőinek kapcsolatáról (az akadályokról és a lehetőségekről) hihető beszámolók tájékoztatnak (Kemény, 1959).2 Az „édes haza” érdekében történő együttműködés nemritkán kibékíthetetlennek tűnő ellentéteket is átívelt, miként azt az ellenreformáció főpapjának, Pázmánynak és a protestáns erdélyi fejedelmeknek, Bethlen Gábornak és I. Rákóczi Györgynek egymás lépéseit rokonszenvvel figyelő jó szándéka is mutatta (Pázmány, 1910-1911.).
A Kárpát-medencét a török uralom alól a Habsburg-dinasztia vezette koalíció szabadította fel, s ez megnövelte annak a korábban is meglévő alternatívának a súlyát, amely a megközelítőleg hasonló kiterjedésű, de valamivel fejlettebb örökös tartományokkal együtt Magyarországot közös birodalomba igyekezett kovácsolni. Azonban a Habsburg-dinasztia nem tudta egyedül megszerezni a Kárpát-medence felett az uralmat, így a sok évtizedes fegyveres szabadságküzdelmeket lezáró szatmári békében osztozni kényszerült a felette gyakorolt hatalomban a magyar rendekkel. Ennek szellemében részlegesen helyreállították a medencét korábban integráló Magyarország függetlenségét, s megindult a másfél évszázados török pusztítás utáni újjáépítés (Kosáry, 1990). A XVII. század végétől, I. Lipót uralkodásával kezdődően érvényesülő merkantilista gazdaságpolitika egységesítő hatása hamar megmutatkozott, különösen a II. József-i felvilágosult abszolutizmus idején (Marx, 1965), ám a hatalmas, 600 ezer négyzetkilométernyi birodalom egészét nem tudta átfogni és átformálni. Az Alsó-Ausztria, Csehország és Szilézia fejlődési régió Északnyugat-Dunántúlt képes volt magával ragadni, ám Magyarország és így a Kárpát-medence többségét kitevő hatalmas térség (sőt az örökös tartományok egy része, Karintia, Tirol, Krajna is) kimaradt ebből a fejlődési zónából.
A polgári funkciót betöltő reformkori magyar politikai vezetőréteg a XIX. század első felében részben ebből a tényből (az ország nagyobb része elmaradott és szegény!), részben közjogi megfontolásokból helyezte arra a hangsúlyt, hogy Magyarországnak lehetnek a birodalom egészétől eltérő érdekei. Azonban az elmaradottsággal kapcsolatos magyar aggályokat sem az uralkodó, sem a gazdasági korszerűsítés gondolatával az 1840-es évek elejétől mind többet foglalkozó magas birodalmi hivatalnokok (Metternich főkancellár és Kübeck kamarai elnök) nem tudták és nem is akarták eloszlatni, mivel sem kellő szándék, sem befektethető tőke nem állt ahhoz rendelkezésre, hogy a hatalmas birodalom s benne főként Magyarország egészét arányosan fejlesszék (Andics, 1973).3 Így a Habsburg Birodalom egyik legerősebb modernizációs elitjében, a magyarban mind erősebbé vált azoknak a csoportja (a Kossuth vezette liberálisok), akik a Kárpát-medencét önálló gazdasági térségként, erre méretezett infrastruktúrával (Kossuth terve a vukovár-fiumei vasútról) képzelték el. Mindennek biztosítékaként a gazdaság fejlesztését összekapcsolták az állam alkotmányos átalakításával, mivel ebben látták a haladás kellő biztosítékát (Szabad, 1986). S bár bennük is sok kétely fogalmazódott meg (elsősorban a magyar modernizáció nagy kezdeményezőjében, Széchenyi Istvánban) Magyarország és a birodalom jövőjét illetően, 1848-ban a Batthyány-kormány vezetésével létrejött és nagyon hamar stabilizálódott a Pest-központú magyar polgári adminisztráció, amely igen kedvező feltételeket teremtett az egész medence modernizációs egységként történő megőrzéséhez és fejlő-déséhez. Polgári alkotmányos modernizációs folyamat bontakozott ki, amelynek alapjait sokéves előzmény után 1847-48-ban Pozsonyban az utolsó rendi országgyűlés rakta le (a pesti márciusi forradalom pedig ösztönözte!) azzal, hogy törvényeivel vallásra és nemzetiségre való tekintet nélkül megnyitotta a polgár előtt a szabadság útját (jobbágyfelszabadítás, polgári tulajdon, törvény előtti egyenlőség), illetve bevezette a feudális természetű abszolutizmust leváltó polgári állam legfontosabb intézményeit (felelős kormány, választott képviselőház). A márciusi–áprilisi változások ezt az alkotmányos fordulatot olyan módon terjesztették ki az egész Kárpát-medencére, hogy Pozsonyban és Kolozsvárott kimondták a királyság és Erdély polgári unióját (az egyesüléssel nem csupán közjogi, hanem társadalmi-gazdasági fordulatot teremtve, mivel párhuzamosan mindkét hazában bevezették a térség legkorszerűbb jobbágyfelszabadítását!).
A magyar alkotmányos állam létrejötte magában hordozta a Kárpát-medence modern integrációjának lehetőségét, azonban az udvari abszolutizmus a Szent István-i Magyarországon együtt élő nemzetek egy részével szövetkezve ezt az alternatívát megbuktatta. A kisebb nemzetek reményei most mégsem teljesültek, mivel másfél évtized után, 1867-ben, az udvarral való kiegyezés után Ausztria és Magyarország hozott létre új államot, a dualista monarchiát. S ez a politikai konszolidáció, ami részben visszakapcsolta a folyamatokat az 1848-as polgári fordulathoz, és korlátozott mértékben helyreállította Magyarország függetlenségét, rendezte a politikai kérdéseket. A politikai konfliktusok rendezése után, az egységes piaccá váló Kárpát-medencében a gazdasági modernizáció feltűnő mértékben felgyorsult.
Fél évszázados alapozó szakasz után az ipari forradalom az 1880-as évek végén hozott átütő sikert. A változások érthető módon az agrárszektorban indultak el, s a nagy ipari feldolgozóközpontok a század végén jöttek létre. A termelésben keletkező folyamatokkal szoros összefüggésben átalakult a társadalom szerkezete is, ami azt jelentette, hogy a XX. század elejére a mind gyorsabban növekedő népességen belül (1910-re Magyarország lakossága Horvátországgal együtt számolva jóval meghaladta a 20 milliót) az agrárszektorban foglalkoztatottak aránya 70 %-ra csökkent, míg a városi népesség kb. 25 %-ra emelkedett (Gunst, 1999).
Középkori civilizációs központokkal a háttérben kialakult (átalakult) a Kárpát-medence városhálózata. A XIX–XX. század fordulóján 250 település látott el városi funkciót, ám a piacközpontokként is működő városok fejlettsége és regionális eloszlása jelentős eltéréseket mutatott (Bácskai – Nagy, 1984). Egy részük már a középkorban is igazgatási központként működött (Budapest, Győr, Sopron, Pozsony, Kolozsvár, Kassa), s erre külsejük, gótikus, illetve barokk városcentrumaik is utaltak, de jócskán akadtak olyanok is, amelyek a XVIII. század végén vagy a XIX. elején zárkóztak fel, ahol így az irányadó városépítészeti stílus már a copf és a klasszicizmus lett (Szombathely, Debrecen). Az ipari forradalom aztán a XIX. század végén a városoknak egy újabb, roppant erős csoportját emelte fel (Nagyvárad, Szatmárnémeti, Temesvár, Arad, Szabadka, Marosvásárhely), ahol viszont a városképet az eklektika és a szecesszió formálta. Emellett azonban a városi funkciójú települések többsége a félig városias, félig falusias mezővárosok csoportjába sorolható (a nagyobb lélekszámúak közül Nagykőrös, Hódmezővásárhely, a kisebbek közül pedig Berettyóújfalu hozható fel példaként). Magas városiasodottsági értékeket tapasztalunk a Kárpát-medence centrumában, illetve északnyugati részén, továbbá az Alföldön, míg a medence keleti és déli peremén, illetve Erdélyben az urbanizáció mértéke alacsonyabb volt (Bulla – Mendöl, 1947).
A Kárpát-medence polgári modernizációjából a különböző etnikai és vallási csoportok részt vállaltak, s ilyen minőségükben is jelentőségre tettek szert, ám a különféle polgári szerepkörök betöltése mégis inkább társadalmi kontextusfüggőnek tekinthető. A modernizációhoz fűződő kedvező viszony kialakulásában a (többnyire konzervatív) többségtől való műveltségbeli, nyelvi, vallási eltérésnek van jelentősége: elegendő itt csupán a zsidó és mór kereskedők európai működésére vagy a hugenotta iparosok Berlin felvirágoztatásában vitt szerepére utalni (Heckscher, 1955), így a polgári szerepek korántsem köthetők egyetlen csoporthoz, hiszen folyamatos átalakulásban voltak. A Kárpát-medencében sincs ez másként, például az agrárszektor modernizálásában a XIX. század első felétől a magyar nagybirtokos arisztokrácia egy-egy csoportja érthetően jelentőségre tett szert: emlékeztetni lehet az Eszterházyak tatai-gesztesi, József nádor alcsúti vagy a Hunyadyak és a Batthyányak dél-dunántúli birtokain bekövetkező változásokra, s egy-egy egyházi birtokon is komoly tőkés átalakulás figyelhető meg (Mérei, 1948; Szabad, 1957), utóbb viszont a folyamatba polgári származású tőkés bérlők mindinkább számottevő csoportja is bekapcsolódott. A kereskedő társadalomban ugyancsak jelentős funkcióeltolódások alakultak ki: a XVIII. század végén a dunai közvetítő kereskedelem meghatározó tényezői a rác és a görög kereskedők voltak, ők azonban később visszavonultak, s az agrárszektor hitelfinanszírozásában meghatározó szerepre a XIX. század közepétől a zsidó gabonakereskedők tettek szert. De a területi-regionális eltérésekben természetesen feltűnnek etnikai sajátosságok, ilyennek tekinthető például az erdélyi Barcaságban (Királyföld) és a felvidéki Szepességben a szászok működése, illetve a tőkés vállalkozások világában eléggé szokatlan sajátosság, ahogyan például Brassóban, Nagyszebenben a román kereskedők etnikai alapú kompániákba szerveződnek, s ilyen alapon hoznak létre pénzintézeteket (Egyed, 1993). Ez utóbbi jelenségnek már korábban feltűnnek a politikai előzményei, például az erdélyi román értelmiség 1848-as identitáskampányában, amellyel a román anyanyelvű jobbágyság nemzeti hovatartozását igyekezett megformálni (Varga, 1995).4
A XIX–XX. század fordulóján a csaknem 20 ezer kilométert kitevő, Budapest központból sugaras irányban haladó vasúthálózat viszont igen hatékonyan kapcsolta össze az egész medencét, s ez jelentős mértékben megszilárdította és átalakította a Kárpát-medence piachálózatát, benne a korábbi piacközpontok funkcióját. Magyarország közel 10 ezer elemből álló településhálózatában magas hierarchiaszintű városszerkezet született, amelynek középpontjában a birodalmi fővárossal, Béccsel vetekedő, 900 ezres népességű Budapest helyezkedett el. Önálló csoportot képeztek azok a városok, amelyek a múltban is fontos igazgatási szerepet töltöttek be, mint korábbi reprezentációs központok (Pozsony, Kassa, Kolozsvár). Kiformálódott a Kárpát-medence korszerű regionális tagolódása, s ez ugyancsak új centrumokat hozott létre (vagy régieket erősített meg).
A városiasodás a Kárpát-medence civilizációs hálóját megerősítette, amelyet mesz-szemenően alátámasztott, hogy a folyamat mögött a magas és a mély kultúrákban évszázadok alatt összeszövődött tradicionális (néprajzi-történeti) kapcsolati háló húzódott meg (Gunda, 1996). A polgárosodás felerősítette az egységesülés folyamatát, s ez kétségtelenül érintette az etnikai viszonyokat is. A nyitottabb (polgárosultabb) társadalmak inkább az integráció felé haladtak, így az asszimiláció révén a magyar, a zsidó, kisebb részben a német és a szlovák népesség közeledett egymáshoz, a kevéssé városiasodott csoportok (román, kárpát-ukrán) aránya viszont alig változott (Szabó, 1941). Az oktatásban a nemzeti csoportok között különös harc bontakozott ki: az elemi oktatás inkább az elkülönülés, a középfokú (gimnáziumok, kollégiumok) és az egyetemi képzés (Budapest, Kolozsvár, Debrecen, Pozsony) viszont inkább az integráció irányában hatott. Több ezer egyesület, civil szervezet alakult meg, ami ugyancsak az újszerű integrációt segítette, ám ennek egy része szintén hordozott polgári jelleget csakúgy, mint nemzeti törekvéseket.
A modern kori regionális különbségek kialakulásában hagyományos és újszerű elemek egyaránt szerepet játszottak. A jobbágyfelszabadításnak köszönhetően kiszínesedett a paraszti kultúra, s néhol egy régiónak (például Sárköz, Matyóföld) ez kölcsönzött sajátos jelleget (Vörös, 1966). Azonban a tájat az ipari forradalomnak köszönhetően mindinkább a tőkés termelés formálta. Kialakultak a Kárpát-medence centrumában a nagy ipari feldolgozóközpontok (Budapest és környéke). Az Alföld és a hegyvidék (Komárom, Győr, Miskolc, Szabadka, Zombor, Temesvár), illetve Erdély és a központi medence határán az eltérő adottságokkal rendelkező tájak jelentős erőforrásaira épülve szintén erős régiók alakultak ki. Olyan, a polgári kultúra megteremtésében és a tőkekoncentrációban egyaránt hatékony „városkettősök” születtek, mint Nagyvárad és Debrecen, illetve Temesvár és Arad. A mezőgazdaság tőkés átalakulása ugyancsak a korszerű régiók kialakulásának irányába vitte a folyamatot, amelyet a nagy folyók (elsősorban a Duna és a Tisza) szabályozása is alátámasztott. A hagyományos kultúrtájak többsége megerősödött, például az olyan nagy gabonatermő régiók, mint a Bácska vagy a Csallóköz. Az állattartásban az Alföld és a Bihari-hegység között viszont tovább élt a hagyományos transzhumáló állattartás (Szabadfalvi, 1970), ám máshol (így Tolnában, Baranyában) már feltűntek az állattartás intenzívebb formái. Sok helyen a több évszázadra visszatekintő szőlő- és borkultúra (Érmellék, Tokaj, Gyöngyös, Sopron, a Balaton-felvidék, Szerémség), illetve a gyümölcskultúra (a Duna-Tisza közén, illetve Erdélyszerte), egyébként viszont új növényfajták tömegtermelése (bolgárkertészségek a nagyvárosok agglomerációjában, a Nyírségben a burgonya és a dohány) formálta a tájat.
A trianoni békerendszer Magyarország feldarabolásával együtt a Kárpát-medence több évszázados civilizációs hálóját is megszaggatta, ami ilyen módon a térség egész jövőjét is kétségtelenül kedvezőtlenül befolyásolta (Beluszky, 1990). A Kárpát-medence civilizációs hálójának értelme és orientáló szerepe, amely gazdasági téren a modern szolgáltatási illetve munka- és tőkekapcsolatokban testesült meg, talán éppen ott érzékelhető leginkább, ahol azt az új államhatárok átmetszették és felszámolták. Például az Alföldön, ahol az ipari forradalom által generált regionális fejlődés a XIX–XX. század fordulóján feltűnően kedvező folyamatokat indított el, s ahol a területelcsatolások ezeket a változásokat megállították. A gazdasági-társadalmi veszteségek éppen az új államhatárok mentén (mindkét oldalon) láthatók jól, mivel fejlődésképtelen régiódarabok egész sora húzódik mind a mai napig, Csanádtól, Csongrádtól és Dél-Békéstől Biharon, Szatmáron, Beregen át a Bodrogközig. Ugyanakkor a viszonylag sértetlenül megmaradt régiókban a civilizációs háló kedvező hatása mutatkozik meg az „azonos minőségek” együttműködésében, amely például a Felvidék és Csehország viszonylatában zökkenőmentes gazdasági integrációt eredményezett, viszont más (balkáni) államstruktúrákban a hiánya ellenkező hatást kifejtve stagnáláshoz vagy fejlődésképtelenséghez vezetett. Ugyancsak a civilizációs háló hasznára utal, ahogyan – minden nehézség ellenére – a Kárpát-medence közepén maradt Magyarországon sikeres modernizáció valósult meg a két világháború között (Berend – Ránki, 1966). Az utóbbi években bekövetkezett ökológiai katasztrófák (az egymást követő és megszűnni nem akaró cián- és egyéb szennyezés Nagybányán, és más fenyegetések) ugyancsak az egységes civilizációs háló jelentőségére hívják fel a figyelmet.
A Kárpát-medence regionális tagolódását külső politikai központokból nem lehet értelmezni, ezért kellően a háromszázezer négyzetkilométernyi térség összadottságát (a komparatív előnyöket és veszteségeket) sem lehet megítélni. Vagyis a részek, darabok (amelyeket egy-egy külső központ elvont) összessége nem teszi ki az egész adottságait. Így az a megállapítás aligha vonható kétségbe, hogy a térség XXI. századi modernizációja a nemzetállami megközelítések mellőzésével – hiszen egyik állam sem fogja át a térség egészét, a modernizációhoz fűződő viszony tekintetében pedig kifejezetten komoly különbségek mutatkoznak közöttük –, a Kárpát-medence természetes ökológiai (logisztikai) és történetileg sok évszázad alatt stabilizálódott központjából (központjaiból) kiinduló civilizációs (szolgáltatási, munka- és tőkekapcsolati) hálók helyreállításával, illetve újrateremtésével valósítható meg.
Kulcsszavak: hálóelmélet, magyar civilizáció; modernizáció; Kárpát-medence
1 Az elemek közötti kapcsolati hálók jelentőségére korábban is felhívták a figyelmet (Kosik, Karel, 1967), újabban, 2003-ban Barabási Albert-László foglalkozott a hálóelmélet különböző tudományterületeken való alkalmazhatóságával, akinek magának a pályája (tudományos kapcsolatai) figyelemreméltó módon egy sajátos civilizációs „hálóból”, Erdélyből indult el, s ez különösen felkelthette a figyelmét az említett jelenség iránt.
2 Kemény János beszámol arról, hogy miként vélekedett Pázmány a magyarság helyzetéről, benne Erdély jelentőségéről: „tekéntetünk van mostan az mi kegyelmes keresztény császárunk előtt, de csak addig az az német nemzet előtt, míglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni, azontul mindjárt contempusban jutván, gallérink alá pökik az német”. Kemény János sorba veszi a többieket is, „Esterházy Miklós is igen eszes, módos, authoritativus jó magyar vala… mind Bethlen Gábor, s mind Rákóczi György fejedelmek idején igen szomjúhozzák vala a magyar nemzetnek szabadságát és magyar nemből állatandó királyságot, hogy restituálhatnák az régi mohácsmezei magyarok végzések szerint…, de az religio dolga nem juttathatta soha az megegyezhetésnek perfectiójára őket.” (150.)
3 Metternich főkancellár és József nádor levélváltása 1842–43-ban a birodalom modernizációjának elveiről és lehetőségeiről: Andics, 1973, főként 398–401.
4 Varga János idéz egy levélváltást 1848 áprilisából Alexandru Batrîneanu és Simion Barnut között: „Megbeszélésünk szerint én a Mezőséget vállalom, és úgy tudom, hogy többiek is tartják a szavukat.” (3.)
IRODALOM
Andics Erzsébet (1973): Metternich und die Frage Ungarns. Akadémiai, Budapest
Bácskai Vera – Nagy Lajos (1984): Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban. Akadémiai, Budapest
Barabási-Albert László (2003): Behálózva. Magyar Könyvklub, Budapest
Beluszky Pál (1990): A polgárosodás törékeny váza. Tér és Társadalom. 3–4. 13–56.
Benevolo, Leonardo (1994): A város Európa történetében. Atlantisz, Budapest
Berend T. Iván – Ránki György (1966): Magyarország gazdasága az első világháború után,1919–1929. Akadémiai, Budapest
Brunner, Otto (1942): Land und Herrschaft. Rudolf M. Rohrer. Brünn–München–Wien
Bulla Béla – Mendöl Tibor (1947): A Kárpát-medence földrajza. Egyetemi Nyomda, Budapest
Egyed Ákos (1993): Polgárosodás, etnikum, udvar. Műhely. Polgárosodás és modernizáció a Monarchiában. Különszám. (Győr) 41–4.
Gunda Béla (1966): Ethnographica Carpathica. Akadémiai, Budapest
Gunst Péter (1999): A polgári társadalom kiformálódása. In: Veliky János (szerk.): Polgárosodás és szabadság. Tankönyvkiadó, Budapest
Györffy György (1977): István király és műve. Gondolat, Budapest
Györffy György (1963–1998): Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I–IV. Akadémiai, Bp.
Hajnal István (1993): Technika és művelődés. (Vál. Glatz Ferenc). MTA Történettudományi Intézet, Bp.
Hangay Zoltán (1987): Erdély választott fejedelme. Rákóczi Zsigmond. Zrinyi, Budapest
Heckscher, Eli F. (1955): Mercantilism. Macmillan Company. London–New York
Jánossy Ferenc (1979): Az akkumulációs lavina megindulása. Magvető, Budapest
Kemény János (1959): Önéletírása (bev., jegyz. V. Windisch Éva). Akadémiai, Budapest
Kiss Lajos (1988): Földrajzi nevek etimológiai szótára. I–II. Akadémiai, Budapest
Kosáry Domokos (1990): Újjáépítés és polgárosodás, 1711–1867. Háttér, Budapest
Košík, Karel (1967): A konkrét dialektikája. Magvető, Budapest
Kósa László – Filep Antal (1975): A magyar nép táji-történeti tagolása. Akadémiai, Budapest
Luhman, Niclas (1984): Soziale Systeme. Suhrkamp, Frankfurt/Main
Makkai László (1976): Feudalizmus és az eredeti jellegzetességek Európában. Történelmi Szemle. 1. 257-77
Marx, Julius (1965): Die wirtschaftlichen Ursachen der Revolution von 1848 in Österreich. Hermann Bohlaus, Graz–Köln
Mérei Gyula (1948): Mezőgazdaság és agrártársadalom. Akadémiai, Budapest
Pázmány Péter (1910–1911): Összegyűjtött levelei. I–II. (Sajtó alá rendezte Hanuy Ferenc). Egyetemi Nyomda, Budapest
Pinczés Zoltán (1998): Az Erdélyi medence természeti földrajza. Egyetem. Debrecen
II. Rákóczi Ferenc (1978): Emlékiratai. (Köpeczi Béla tanulmányával). Akadémiai, Budapest
Szabad György (1957): A tatai és gesztesi Eszterházy uradalom áttérése robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra. Akadémiai, Budapest
Szabad György (1986): Magyarország önálló államiságának kérdése a polgári átalakulás korában. Akadémiai, Budapest
Szabadfalvi József (1970): Az extenzív állattenyésztés Magyarországon. Műveltség és Hagyomány. XII. (szerk. Gunda Béla). Debrecen
Szabó András (2006): Tóthfalusi Kis Miklós Apológiája. Kézirat az interneten
Szabó István (1941): A magyarság életrajza. Magyar Történelmi Társulat. Budapest
Szabó István 1966): A falurendszer kialakulása Magyarországon, X–XV. század. Akadémiai, Budapest
Szűcs Jenő (1983): Vázlat Európa három történeti régiójáról. Magvető, Budapest
Varga János (1995): Románok és magyarok. Magyar Országos Levéltár, Budapest
Vörös Antal (1966): A paraszti termelő munka és életforma jellegének változása a Dunántúlon. Történelmi Szemle. 2, 162–187.
<-- Vissza a 2006/9 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]