Írásom a kreácionizmus és a tudomány viszonyával,
ezen belül is az „új kreácionizmusként” emlegetett értelmes
tervezettséggel (intelligent design – ID) foglalkozik, továbbá azzal,
hogy mit tehet a tudomány (az ésszerű vita vagy társadalmi cselekvés
révén) a tisztánlátás érdekében.
A következők végiggondolását javaslom legelőször.
Biztosak vagyunk-e az evolúcióban? Biztosak vagyunk. Tudjuk-e, hogyan
ment végbe az evolúció? Nem tudjuk. Tudjuk-e igazolni az evolúciót?
Nem tudjuk. Tudjuk-e cáfolni az alternatív felvetéseket? Legalábbis a
többségüket nem tudjuk. Akkor hát miért hiszünk mégis az evolúcióban
(és egyáltalán, miért hiszünk a tudományban)?
Az evolúcióelmélet (és gyakorlatibb alátámasztásai,
a paleontológiától a molekuláris genetikán át az egyedfejlődésig és
biogeográfiáig) hatalmas empirikus anyagot halmozott föl. Sokszorosan
bebizonyosodott, hogy ezt az anyagot csak egyféleképp lehet értelmesen
elrendezni – nevezetesen, a leszármazással való módosulás, vagyis a
darwini értelemben vett evolúció révén. Ezért lehetünk biztosak abban,
hogy az evolúció valóban megtörtént, és ennek révén pillanthatjuk meg
számos jól kivehető részletét. De hogy pontosan hogyan történt mindez,
hogy mi benne a szerepe a különböző ismert (vagy ma még felfedezésre
váró) mechanizmusoknak, az természetesen legalábbis részben nyitott
kérdés (különben nem is volna szükség kutatásra és kutatókra).
Visszatérve, nekem úgy tűnik, hogy a fenti nyitó
kérdések, főleg az utolsóként említett körül van a mai
kreácionizmus-viták kulcspontja. Ezek a kérdések ugyanakkor
nyilvánvalóan nemcsak az evolúció kapcsán merülnek fel, hanem
mondhatni tipikusak a tudományban. Úgy gondolom tehát, a probléma
magva azzal is kapcsolatos, hogy egyáltalán értjük-e a tudományt,
tudjuk-e, mit várhatunk tőle, ismerjük-e azokat az indokokat, amelyek
alapján a tudományt (annak hiányosságai és a mindig fennálló bizonyos
mérvű tudatlanságunk ellenére) racionálisan tarthatjuk az elérhető
legjobb emberi tudás eszközének? Más szóval, értjük-e, hogy a tudomány
(Winston Churchill híres mondatát kölcsönvéve) olyan, mint a
demokrácia, ami rettenetesen rosszul működik, csakhogy az összes többi
alternatíva sokkal rosszabb nála? Mindez természetesen az
evolúcióelméletre még fokozottabban áll.
Először általános módszertani kérdésekről fogok
beszélni, utána néhány, az evolúciót (és az értelmes tervezettséget)
közelebbről érintő részletről.
Az igazolás kérdése
A tudományban az igazolás lehetetlen, de nem is kívánatos. Ugyanis
éppen ezzel hoznánk függő helyzetbe a tudást olyan, tovább már nem
vizsgált axiómáktól és posztulátumoktól, amelyek létét a tudomány
módszertanilag nem ismeri el. A tudomány mindent meg kíván vizsgálni,
nem kíván valami másra hivatkozva létezni. Úgy érvelni tehát (mint azt
az ID-oldalon sokan teszik), hogy az evolúcióelmélet „nem bizonyított”
(mert csak egy teória, ahogy mondják), ez alapvető félreértést jelent.
A tudományban semmi sem bizonyított, és nem is lehet az, a tudomány
egyszerűen nem a bizonyításon keresztül működik – hanem a
bizonyítékokon keresztül. Ez roppant kicsinek hangzó, de annál
fontosabb, sőt meghatározó különbség. A bizonyítékok elégséges alapot
szolgáltatnak, nem pedig logikai értelemben vett igazolást. Sok
bizonyíték együtt minden ésszerű kételyt el tud oszlatni, még akkor
is, ha semmilyen, az utóbbi értelemben vett „bizonyítás” nincs a
kezünkben.
Egy másik közkeletű tévedéssel is érdemes ezen a
ponton foglalkozni, nevezetesen azzal, hogy lévén a tudomány
materialista, így „eleve” kizár mindent, ami abba a nézetrendszerbe
nem illik bele. Természetesen az egyéni tudós lehet valamilyen
meggyőződés rabja, ez nem különösebben érdekes. De a tudomány egésze,
és ezt fontos hangsúlyozni, egy olyan (voltaképpen szintén evolúciós)
önkorrekciós mód révén működik, amelynek keretében bármit kész
revideálni – bár egy kicsi igazság persze van azért abban, hogy
bizonyos korlátokat nem akarunk átlépni. Úgyhogy mindezt a maga
módján teszi: a tudomány számára a természet fogalma mindazt takarja,
ami egyáltalán vizsgálható (ezt módszertani naturalizmusnak nevezik).
Mindez egyszerre korlát és szabadság. Ezért viszont értelmetlen arról
beszélni, ahogy a kritikusok közül többen teszik, hogy a tudomány a
„természetfölöttit nem fogadja el”. A tudománytörténet éppen azt
mutatja, hogy a tudomány anyagnak azt tekinti, amit fel kell tételezni
a megfigyelhető jelenségek magyarázatához, ennek megfelelően a
tudomány természet- és anyagképe folyamatosan változik, nincs „alatta”
és „fölötte”. Önellentmondás arra hivatkozni, hogy valami „túl” legyen
ezen, mert ha az a valami egyáltalán létezik és észlelhető, akkor az a
tudomány tárgya. A tudomány változó és változékony, hajlékony, nem
pedig valami ősi, merev kövület. Magyarul, előítélet az, hogy a
tudomány előítéletes (bár a tudós egyénileg lehet). Másfelől, ami nem
vizsgálható – nos, az nem vizsgálható; de akkor azt a tudomány nem
tagadja, hanem nem is érdeklődik iránta.
Mindez együtt igen lényeges: egy tőről fakad
ugyanis az, hogy a tudomány nem hisz a bizonyításban, vagyis a vallási
tanokkal ellentétben nem apodiktikus, és hogy opportunista, azaz
„állandóan változtatja a véleményét mindenről”. Éppen az teremti meg a
mindig nyílt tudományos vizsgálódás esélyét, hogy nem törekszünk
végleges definíciókra, hogy a tudomány nem deduktív (valamilyen
kiindulást kibontó), hanem induktív (valamit felépítő), hogy nem
fentről lefele halad, valaminek a kifejtésével, hanem lentről felfelé,
egy bizonytalan és visszalépésektől sem mentes építkezéssel.
Az, hogy a tudomány ilyen, több dolgot jelent:
egyrészt, ami tudomány akar lenni (és az ID azt állítja magáról, hogy
tudomány akar lenni) az maga is ilyen kell legyen, vagy soha nem lesz
belőle tudomány. Másrészt, az ID (és más tudománykritikák) részéről az
az igény, hogy a tudomány „rakja rendbe a saját alapjait”, és igazolja
állításait, mindent felforgató félreértés. A tudományt (és ennek
részeként az evolúcióelméletet) nem a megalapozás és igazolás, hanem
az egymást kölcsönösen támogató bizonyítékok hálójának
szakítószilárdsága tartja egybe (ennek megfelelően, aki az evolúciót
cáfolni akarja, annak nem egyetlen kiragadott láncszemet, hanem szinte
az egész hálót szét kell szakítania).
A cáfolhatatlanság
A dolog fordítottja is érdekes. A tudomány szemében nemcsak a végső
igazolás érdektelen és értéktelen, de a cáfolhatatlanság sem számít
érdemnek. Ugyanis, Descartes óta minden filozófus tudja, hogy nem
lehet cáfolni azt az igencsak különös állítást, hogy a külső világ
esetleg pusztán illúzió. Ezért aztán minden filozófus, ugyancsak
Descartes óta, azt is tudja, hogy egy állításban nem kell hinnünk
csupán azért, mert azt nem lehet cáfolni. Senki sem hisz komolyan
abban, hogy a fejünkön kívüli világ nem létezik. Ugyanúgy nem hiszünk
abban sem, hogy a Hold nincs ott, amikor senki sem nézi és így tovább.
Mindez nem cáfolható, mégsem veszi senki komolyan.
A tudományos vélekedés alapja nem az efféle
cáfolhatatlanság, hanem a kritikusan értékelt, módszeresen szerzett
tapasztalat. A gyakorlatban persze a tudomány (ismét csak)
opportunista, nagyon sok nem megfigyelhető, közvetlenül nem
tapasztalható dolog is szerepel a tudományos elméletekben, ezeknek
azonban ugyanúgy megvan a maguk létjogosultsága, hiszen a
következményeiken keresztül ismerjük, és a tudásegészben elfoglalt
helyük alapján biztosítjuk a létüket. Ilyenek bizonyos elemi
részecskék is, de talán érdemes emlékeztetni rá, hogy egészen
„nemrégig” ilyenek voltak a gének – hatvan éve találták csak meg a
módját, hogy közvetlenül (DNS-szakaszokként) azonosítsuk őket. Holott
másfélszáz éve, Gregor Mendel óta tudtunk a létezésükről, sőt Thomas
Hunt Morgan óta a kromoszómákkal való kapcsolatukról. Kutatók egész
generációi lehettek biztosak a génekben anélkül, hogy valaki is látta
volna őket. Az evolúcióval kapcsolatban is az a helyzet, hogy jó
néhány olyan dolgot tudunk vagy sejtünk, amit nem lehet (most vagy
egyáltalán) közvetlenül megtapasztalni, de ettől ezek nem lesznek
kevésbé valóságosak. Ilyenek az átmeneti formák, éppúgy, mint a
nagyléptékű fajkeletkezés (az egész szervek kialakulása) – ilyesmit a
természetben az emberiség életidejében valószínűleg nem lehet reálisan
közvetlenül vizsgálni, már csak az időléptékek miatt sem. Ettől
azonban nem lesz jottányival sem valódibb a sok légbőlkapott és gomba
módra szaporodó cáfolhatatlan alternatív feltevés (amiket jól
parodizál a „Flying Spaghetti Monster” [Repülő Spagettiszörny], az a
képzeletbeli lény, aki – és ez persze ugyancsak cáfolhatatlan, még ha
csak egy idétlen vicc is – az életet megteremtette, de aztán huss,
elrepült).
Az ID többnyire ugyanilyen cáfolhatatlan légvárakat
épít az intelligens tervezőre hivatkozva (hogyan lehetne ugyanis
cáfolni egy ilyennek a feltételezését?), és azt várja tőlünk, hogy
higgyük igaznak ezeket azon az alapon, hogy cáfolhatatlanok („tehát
biztosak”), miközben a közvetetten megismerhető jelenségekről való
közvetlen tudásunk hiányát a jelenségek cáfolatának állítja be. A
fentiek alapján látjuk, hogy mindkét lépés téves, az egész csak
bűvészkedés.
Ha nem vitatjuk el az ID és más kreácionista
mozgalmak követői többségének jóhiszeműségét, akkor azt kell
gondoljuk, hogy nagyfokú ismerethiánnyal állunk itt szemben a tudomány
szándékai, elvei és módszerei tekintetében. Ezt nem lehet feloldani a
tények részletes vitatásával, ezért alapvetően elhibázottnak
tarthatjuk, hogy az ID összes ellenérve a maga konkrét szintjén (a
szem kialakulása, az egysejtű ostora stb.) kerüljön tárgyalásra.
Először arra kell rámutatni, hogy az egész módszer más.
A tudomány halad
További tapasztalat, hogy az evolúció ellenzői sokszor részben a 19.
századi, részben az ötven évvel ezelőtti tudományból informálódnak.
Hazai példákkal élve, többször hallottam Ernst Haeckelt csalással
vádolni, és hogy ezért nem is volna igaz, hogy az egyedfejlődésben
látni lehet a törzsfejlődést. Utóbbit fogalmazza meg Haeckel
„biogenetikus alaptörvénye” 1866-ból – de hát valljuk be, ez a
„törvény” olyan, mint a 19. századi tudomány általában, zseniális a
maga korában, de pontatlan és kínosan avítt a ma szempontjából.
Nem kell azonban a régiekkel vitatkozni. Ami
Haeckelt illeti, nem az a lényeges kérdés, csalt-e vagy sem (Rudolph
Virchow és Ludwig Rütimeyer óta erről rengeteget írtak), hanem meg
kell venni Lennart Nilsson (2004) színes fotóalbumát a méhben fejlődő
magzatokról, vagy elmenni egy modern orvosi múzeumba, hogy lássuk az
emberi embrió kopoltyúíveit (jellemzőnek tartom egyébként, hogy egy
ID-vitán, ahol Haeckel neve felmerült, nem arattam nagy sikert ezzel a
javaslatommal). Ma nemcsak ilyen-olyan leírásokból tudhatjuk, hogyan
megy végbe az embriogenezis, hanem le is lehet fényképezni kiváló
minőségben. (Tegyük hozzá, hogy Stephen Jay Gould és különösen az
elmúlt évtizedek embriológiai forradalma óta pedig sokkal többet
tudunk a részletekről is.)
Egy másik ismert ellenérv az evolúcióval szemben a
termodinamikára hivatkozik. Valóban, ötven (vagy inkább hetven) évvel
ezelőtt nem tudták, hogy a nyílt rendszerekben nem szükségképpen nő az
entrópia – igen ám, de ma már tudjuk. Vajon miért nem tudja ezt (vagy
nem akarja tudni) az evolúciókritikus? Állandóan hallani azt is, hogy
nincsenek közbülső formák, hogy a kis változásokból nem lehet új
szerveket összerakni. Természetesen az eddig megbeszéltek fényében
erre az első válasz az kellene legyen: nem baj, ha nem is értjük,
hogyan történhetett, más bizonyítékokból akkor is tudjuk, hogy az
evolúció mégis megtörtént. De nem kell ilyen óvatosnak lenni, mert
ráadásul ma azt is kezdik látni a kutatók, miként mehetett ez végbe.
Az ún. homeobox (HOX) gének felfedezése óta, húsz-huszonöt éve
megdöbbentő felfedezések sora bizonyítja, hogy egy-egy fejlődési
mutáció teljes organizmikus formákat képes átkapcsolni – többségükben
életképtelen, néha azonban életképes új „terveket” hozva létre. Nagy
port kavart fel például annak felfedezése, hogy a százlábú, féregszerű
alakból egyetlen mutációval hozható létre hatlábú, rovarszerű forma
(egy újabb összefoglaló Derek Lemons és William McGinnis [2006]). Ma
számos hasonló forradalom zajlik az evolúcióbiológián belül. Az
evolúció és egyedfejlődés („evo-devo”), a kromoszómán kívüli
öröklődés, a hálózatok, a rendszerbiológia és számos más új terület
gazdagítja a korábbi képet, alaposan megrázva az életről való
gondolkodásunkat. Mindegyik újabb adalékokat szolgáltat arról, hogy az
evolúció nemcsak hogy végbement, hanem lassanként megérthető lesz az
is, mindez hogyan történt.
Ezekről (és a többi modern dologról) nemigen vesz
tudomást az egész ID-mozgalom. Nem mond ennek ellen az a tény, hogy
képviselői között vannak biológusok. Egy legendás példa az
„irreducibilis komplexitás” (a „tovább nem egyszerűsíthető
bonyolultság”), és a kedvelt ábra, az ostoros egysejtű farka – holott
erre egy nevezetes, endoszimbiózis alapú magyarázat ismert, amelynek
épp az a lényege, amit az ID hívei kifogásolnak. Az endoszimbiózis
ugyanis azt jelenti, hogy korábban volt két teljes organizmus (egy
nagyobb egysejtű és egy spirochéta baktérium) belső együttélésben
egybeolvad. Ma ennek a matematikai részletei is ismertek – és lám,
megint elmaradt a csoda, meg lehetett magyarázni valamit, amiről a
kreácionisták „bizonyították”, hogy lehetetlen. Mármint, elmarad a
csoda, ha a fejlődő tudományt követjük.
Mintha az evolúcióelméletnek nem volna joga
fejlődni, az ID hívei jellemzően a régi tudománnyal vitatkoznak.
Fontos tehát megérteni (és megértetni): a tudomány lényegéhez
tartozik, hogy a hálátlan gyermek viszonyában áll a múltjával – ami
belőle megállja a helyét, azt természetesként felhasználjuk, ami
viszont a ma szempontjából tarthatatlan vagy (és ez ugyanolyan
gyakori) érdektelen, azt könyörtelenül eldobjuk. Az ID-híveken (és bár
más okból, a tudománytörténészeken) kívül senkit sem érdekelnek a régi
idők megoldatlan problémái.
Eltérő súlyarányok
Ady szerint minálunk a gondolat ellen a gondolat-iszony harcol – de
úgy tűnik, hogy valójában ez nem csak nálunk van így. Minduntalan
bebizonyosodik, hogy Charles Darwint (vagy a Bibliát) kevesen
olvassák, akik arra hivatkoznak, hogy mi van az egyikben vagy a
másikban. Sokszor tapasztalható, hogy az evolúció ellenzőinek
mindössze két-három mondatuk van az egész témáról, és minden egyéb
azok kibontása, következménye. Ám (mint a vitákból kiderül) egyesek
azt hiszik, a tudománynak is hasonlóan csak pár mondatnyi „sztorija”
van, és hogy ez valamiféle „társasági vita” alapja lehet, olyasmi,
amit meg lehet és meg kell beszélni. Sajnos gyakran a laikus is úgy
véli, hogy a tudós csak valami közösségi hagyománynak vagy ad hoc
ötleteknek a rabja, egy „szöveget” mond el. („Kitaláltak valamit” a
tudósok.)
Rásegít erre a mai tudománykritika egy része, amely
hitbéli kérdést kíván csinálni a tudományból, az elméleteket néha
puszta narratívumként, a kutatást történetalkotó társadalmi
folyamatként szemléli. Tudományfilozófusként látom persze mind a
kritikai módszer, mind az általa középpontba állított társadalmi
tényezők jelentőségét. Ezek segítségével jobban lehet érteni (és talán
így szabályozni is) a tudományos kutatást, ami alapvető társadalmi
érdek. Azt gondolni azonban, hogy a tudomány „pusztán ennyi”, annyit
tesz, mint elfeledkezni a lényegről, vagyis arról, amit egyébként
minden kutató tud: hogy a tudomány elsősorban robosztus gyakorlatot
jelent, minden más vonása ehhez képest másodlagos jelentőségű.
A tudománnyal és az evolúcióval vitázók jelentős része azonban a
tudományos módszerrel feltehetően soha nem találkozott (ami, ha így
van, nem biztos, hogy az ő hibája), és így azt sem tudja, hogy egy
néhány mondatos tézis („az ember az állatoktól módosulással
származik”) mindössze egy összefoglaló cím, nem pedig „maga az
elmélet”. E kézirat készítése közben kaptam meg napi postámmal a Wiley
Kiadó szép prospektusát Az emberi molekuláris evolúció kézikönyve
című, friss, kétkötetes, 1700 oldalas munkáról (Cooper –
Kehrer-Sawatzki, 2008). A címlapon egyébként stílszerűen, bár a
hagyományos félreértéseknek teret engedve, egy csimpánz és egy ember
nézi egymást (köztudott, hogy nem a csimpánztól származunk, hanem vele
közös ősöktől, bár az is igaz, hogy – noha néhány évtizede félig
komolyan felmerült – legalább nem fordítva van). Csupán a
tartalomjegyzék számos oldalt tesz ki. Így szembesülve az egésszel, én
is megdöbbentem az egész adatmennyiségtől, és ez még csak az ember,
csupán egyetlen faj, és az is csak a molekuláris szinten nézve.
Közhely, de igaz, hogy könyvtárakat tölt meg az evolúcióbiológia
teljes anyaga, tényekkel, részletekkel, amelyek (ha nem is mindig
illenek hézagmentesen, de), együttesen szinte elképzelhetetlen méretű
épületet alkotnak. Hogyan lehetne ennek a súlyát egy laikussal
megértetni? A kérdés annál is nehezebb, mert ugyanakkor világos, hogy
nem a puszta mennyiség, hanem a minőség mennyisége itt az, ami számít.
Másrészt – ugyancsak köznapi példával élve – egy
nemrégi, egészségmegőrző témájú tévéműsorban egy nehézkesen fogalmazó,
visszavonult élsportoló a zsírsavak jelentőségét taglalta.
Valószínűleg fecniből öt perc alatt betanult szöveg volt, önmagában
nincs is baj ezzel. Csakhogy az orvos tíz évet tanul ugyanazokért a
mondatokért. Az átlagember honnan vegye észre a különbséget? És mi
történik, ha nem ugyanazt mondja a médiában nyilatkozó két „szakértő”
– az orvos és valaki más?
A társadalmi bizalom
A tudásba vetett bizalom forrása maga a társadalom. Bizalmi források
az egyházak, a tudomány intézményei, az oktatási intézmények, az
akadémiák és sok más. Az átlagember számára lehetetlen (és megint
csak, nem is kívánatos, hiszen
|
|
a társadalom nem épülhet szorongásra és
gyanakvásra) mindig ellenőrizni, vajon igaz-e, amit a közszereplők
beszélnek. Mondataik státuszát hitelességük teremti meg, a
hitelességüket pedig a mögöttük álló intézmények működésébe vetett
bizalom. A beteghez orvost, a házhoz építészt hívunk, mert abban
bízunk, hogy szakértelme valóságos, és az adott tárgyban meghaladja a
miénket – hiszen majdnem mindannyian laikusok vagyunk majdnem
mindenben. Ez a bizalom társadalmilag hagyományozódik át, egyik
generációról a másikra, egyik társadalmi körből a többibe. (A tudomány
és a társadalom összefüggéséről, a tudás társadalmi hátteréről és
előfeltételeiről Polányi Mihály írt híressé vált tanulmányokat.)
A sarlatán vagy a kontár legfőbb ismérve az
előbbiek fényében tehát nem is az, hogy mit mond, hanem hogy
hiányoznak azok a hitelesítő ismérvei, amik alapján a bizalmat rá
kiterjeszthetnénk. Megfordítva, a tudós vagy a teológus szavára azért
érdemes figyelni (még ha esetleg nehéz is megérteni vagy elfogadni
azt, amit mond), mert mögötte több évszázad hitelesítő szellemi
hagyománya van, és mert bízhatunk (ha bízhatunk!) abban, hogy e
hitelesítés mechanizmusai kritikus belső viták, vizsgák, tudományos
fokozatok, egyebek révén megnyugtatóan működnek.
A társadalmi intézmények ráadásul, noha ez
logikailag nem lenne szükségszerű, a közös társadalmi célok és az
egymással átfedő érdekek miatt folyamatosan egyeztetnek. Példája
ennek, hogy a történelmi egyházak teológiája évszázadok óta gondot
fordít a tudomány követésére, és e konfliktusoktól szabdalt folyamat
során maga is olyan álláspontokat alakít ki, amely lehetővé teszi,
hogy a vallások, a tudomány és a többi társadalmi intézmény együtt
lehessenek hitelesek. (E folyamat nem mindig nagyon gyors, de a
tudomány sem mindig jeleskedik az új eszmék jelentőségének azonnali
felismerésében; mindenesetre pár hete kért bocsánatot Darwintól az
anglikán egyház, a katolikus álláspont pedig évtizedek óta, noha
változó mértékben és hangsúlyokkal, evolúciópárti).
Az evolúcióelmélet és a tudomány laikus vitatása
súlyos bizalmi válságot jelent, és az előbbiek szerint, e bizalmi
válságnak a tudomány nem az egyetlen és nem is elszigetelt szenvedője.
A tudomány presztízse
A társadalmi közeg jobb megértéséhez tudomásul kell vennünk, hogy a
tudomány társadalmi tekintélye jelenleg valóban csökken. Nyilván
ahhoz, hogy a mai posztindusztriális társadalomban valaki jól
megéljen, szinte semmit sem kell tudnia a körülöttünk lévő világról. A
tudástársadalom (a mind jobban elhúzó és ugyanakkor szerencsére
szélesedő elit) megjelenése mellett a mostani világ a szoros vagy
átvitt értelemben vett írástudatlanok társadalma is, és az olló mind
szélesebbre nyílik. Mindez (s ugyancsak világjelenség) nem jár
párhuzamosan az anyagi elismertség és a társadalmi presztízs
párhuzamos alakulásával. Magyarul, nem igaz, hogy a tudós lenne a
sikeres, a fuvarozó a sikertelen, a tudós a jómódú, a fuvarozó a
szegény. Ez önmagában akár pozitív fejlemény lehet. Mégis, többek
között azt eredményezi, hogy a társadalom nem kis részének szemében a
tudós társadalmi státusza leértékelődik (amerikai kollégáim évtizedek
óta panaszolják, hogy legjobb hallgatóik számos unszolás ellenére nem
maradnak a science-ben). A tudós (aki többnyire egyben tanár is) a mai
társadalom szemében gyakran rosszul fizetett, elgyötört, marginális
figura, aki alkalmatlan rá, hogy modell és tekintély forrása legyen.
Mindez együtt arra vezethet, hogy az elfogulatlan kívülálló szemében
kételyeket ébresszen magának a tudománynak a fennhatósága iránt is. A
kívülálló ugyanis azt tapasztalja, hogy a tudós kiváltságos, hatalmi,
sőt bizonyos kontextusokban hatósági helyzetben van, de mi indokolja
ezt? Miért ő mondja meg, mit gondoljunk?
A tudománnyal szemben a társadalom (minthogy a
kutatás közpénzen folyik) megrendelői szerepben van, de tudatosítani
kellene: e szerepből nem következik (és a tudomány autonómiája miatt
nem következhet) az igazságkritériumok társadalmi megrendelése a
társadalom egésze vagy egyes érdekcsoportok által. Attól, hogy a tudós
esetleg (a társadalom más rétegeivel összehasonlítva) sikertelen, a
tudomány még nem az – sőt (ugyancsak elcsépelt közhely, de ide
kívánkozik), a jelen gazdasági és kulturális jóléte éppen hogy a
tudomány folyamatos haladásának köszönhető.
Remélhetjük, hogy marginálisak (és
marginalizálhatók) azok a társadalmi csoportok, amelyek szerint a
tudós csak lobbista, állami kiváltságok birtokosa, egyfajta
hatalomélvező, szemben vele az igazság népi bajnokai, állnak, akiket
el akarnak hallgattatni. Hallani ilyen hangokat a vízhajtású autótól
kezdve sok lilaság kapcsán, de talán ez nem jelent alapvető kihívást.
Az viszont a tudomány számára vészhelyzet volna, ha a társadalom egy
növekvő része úgy fogná fel a tudomány egyfajta szolgáltatásként való
működését, hogy ennek keretében társadalmilag kívánná meghatározni e
szolgáltatás tartalmát is (mintegy azt mondva: „az én nótámat
húzzad”). A tudomány autonómiája és ezzel együtt a kitüntetett volta
ugyanis nem abból fakad, hogy a társadalom különleges státust
adományoz vagy engedélyez a számára, hanem abból, hogy a tudomány
legvégső megítélője a természet és nem a társadalom.
A viták szociológiája
Mivel az ID-vita főleg a médiában zajlik, fontosnak tartom kitérni a
nyilvánvaló szociológiai szempontokra is, ami az előzőkhöz szorosan
kapcsolódik. A médiamegjelenés hajlamos a véleményhordozókat
felülértékelni. Megszólal az ID mellett X fizikus, és támogatólag
nyilatkozik róla Y professzor. De vajon fizikus-e az, akinek fizikus
diplomája van (ám esetleg egész életében mással foglalkozott, utolsó
természettudományos ismeretei ötven évvel ezelőttiek)? Biológusból is
több tucat fajta van. Számos ország képzési rendjében az ökológus vagy
a mikrobiológus egyáltalán nem tanul immunológiát, és egyikük sem
tanul evolúciót (ez bizony így van!). Ráadásul a végzettség minden
országban munkajogi, nem pedig tudományos kategória. Attól nem lesz
valaki az evolúció szakértője, hogy valamiféle diplomája van – az
evolúció szakértője az lesz, akit a többiek elismernek annak. Nem
véletlen, hogy a publikációkhoz nem kérnek végzettséget – a tudományos
munka az esetek többségében a tudós közösség számára önmagát minősíti
(lehet, hogy ettől eltérő történet mindenkinek van a tarsolyában, de
ez a lényegen mit sem változtat).
Mindez azért fontos, mert az ID-mozgalom képviselői
nem az evolúciókutatásban, hanem kivétel nélkül más tudományterületen
dolgoznak, az evolúcióról való tudásuk nem valószínűsíthető, mint
ahogy legtöbbjük esetében az sem, hogy egyáltalán bármiféle
természettudományos ismeretekkel rendelkeznének. Végzettségük persze
lehet, köztük többen tiszteletreméltó professzorok. Igen ám, de a
legismertebb evolúciókritikusok közül Phillip E. Johnson
jogászprofesszor, Alvin Plantinga filozófus-teológus, William A.
Dembski matematikusból konvertált teológus, és így tovább; a magyar
megfelelőknek is bárki utánanézhet. Tendenciózus ezt úgy beállítani,
hogy itt érdemi vita folyik az evolúció védelmezői és kritikusai,
megannyi szakértő között. A szóban forgó kritikusok többsége
legfeljebb Platón értelmében van felszerelve az evolúció
megvitatásához szükséges eszközökkel (Platón véleménye szerint az
igazság felismerésére minden ember magától képes, a tudáshoz elég az,
ha valakinek fej van a nyakán).
Megkérdezhetjük, kell-e jogosítvány a véleményhez?
A szólásszabadság értelmében nem, de a tudomány ebben az értelemben
nem demokratikus. Az érdemi vita érdemi tudást feltételez, ami ugyan
pedigré nélkül is megszerezhető (e sorok írója többször is váltott
területet), de a szakértelemnek ismérvei vannak (ebbe bele is verték
az orromat, amikor kellett). A szakértelem nem jelent egyetértést, de
hiányában az eszmecsere laikus vitává degradálódik.
Tudományfilozófusként meg szeretném itt jegyezni,
hogy két különböző problémáról van mindvégig szó. Komolyan kell-e
venni az olyan vitát, amelynek egyik oldalon álló résztvevői nem
hitelesek? (Nem kell komolyan venni, sőt, és erre rá kell mutatni.)
Másfelől: komolyan meg kell-e beszélni a tudomány kérdéseit a
kételkedő laikusokkal? (Erre a válasz az, hogy igen.) A laikus vitának
nagyon is van létjogosultsága, hiszen a társadalom önrendelkezés
iránti igényét fejezi ki. Helytelen volna elzárkózni az atomreaktor, a
klónozás vagy más, társadalmilag fontos kérdések, így (uram bocsá’) az
evolúció nyilvános megbeszélésétől. Nosza, beszéljük meg! De tudni
kell, hogy ez ilyenkor nem szakértők vitája lesz, így a vita tétje is
más: a tudományos igazság nem vélemény vagy szavazás kérdése,
társadalmi vitával eldönteni nem lehet. Akárhányan, akármilyen
hangosan handabandáznak (vagy éppen mézesen, behízelgőn érvelnek) az
evolúció ellen, ez az evolúciót ugyanúgy nem fogja megváltoztatni,
mint a gravitációt. (A hasonlat, úgy gondolom, nem egészen pontatlan:
a gravitációt szintén elméletekből, és azokat alátámasztó
bizonyítékokból ismerjük. Magának a ténynek, hogy a tárgyak lefele
esnek, sok másféle magyarázata is lehetne, köztük néhány hasonló
jellegű tervezési érv van, mint az ID). A laikus vita értelme maga a
párbeszéd; ha a résztvevők lelkiismeretesek, ez a kölcsönös megértés
és bizalom fontos forrása lehet.
Tudomány-e az ID?
Erről szintén rengeteget írtak, és a doveri perben született, az ID-t
elmarasztaló ítélet egyik fontos kérdése volt. Van, aki szerint, ha az
ID tudomány, akkor rossz tudomány. De az igazság az, hogy a legtöbb
vélemény, így a bíróság véleménye szerint nem is tudomány. Úgy
gondolom, utóbbi álláspont több oldalról is alátámasztható.
Maga a doveri ítélet (és ennek nyomán a követő
irodalom) elsősorban a fent már említett hitelesség szempontjaihoz
kapcsolódóan a szakmai közösség bírálatán alapuló elfogadottságot (a
peer review-t) kéri számon az ID-n. Ebben a megközelítésben sok
igazság van. Mások arra szeretnek utalni, hogy az ID nem fejlődik,
hogy a tudománnyal ellentétben ugyanazt a történetet hajtogatja vég
nélkül. Ez is érdekes észrevétel, bár nyakatekert érveléssel kicsit
lehet vitatni (mert amióta a tudomány ellentámadásba lendült, az
ID-történet is finomodik), a jelentősége mégis elsősorban az, hogy a
kétféle, a dogmatikus és a tudományos megismerési mód különbségére
irányítja a figyelmet. Ugyanis az ID azért nem fejlődik alapvető
belső, szerves okok folytán, mert úgy gondolja, hogy már birtokában az
igazság. A tudomány, mint említettük, nem ezt gondolja magáról, hanem
szerényebben csak azt, hogy a helyes irányban halad.
Az ID tudománytalan volta melletti érvek harmadik
csoportja az ID destruktív természetét hangsúlyozza. Mi történne
ugyanis, ha varázsütésre elfogadnánk az ID-hívők érveit? Egy dolog
világos, holnaptól az iskolában teremtéstörténetet kellene tanulni –
vagy azt is kellene tanulni, bár a különbség a tudomány szempontjából
nüansznyi (olyasmi ez, mintha a kémia mellett az alkímiát, az
asztronómia mellett az asztrológiát is tanítanák „lehetséges
magyarázatként”). Valójában azonban ezen kívül feltehetően semmi más
nem történne. Az ID-nek, ahogy az előbb is céloztunk rá (és az
ID-párti írásokba bepillantva ellenőrizhető), nincs kutatási
programja, nincs „hogyan tovább”? Ezért az ID elfogadása a kutatás
megállítását, tulajdonképpen a kutatás feladását (vagy rosszabb
esetben a betiltását) jelentené. A magam részéről úgy gondolom,
legfőképpen ezért tudománytalan az ID – mert nem célja a megismerési
folyamat folytatása. Hogy mi a célja, azt a fentiekből úgy sejthetjük:
egy társadalmi, nem pedig egy intellektuális cél elérése.
„Hitünk alapjai”
A kifejezést idézőjelbe szeretném tenni, mert nem a vallásos hitről
fogok értekezni, hanem – ha már társadalmi célokról beszélünk – arról
a hétköznapi hitről, amelynek közvetlen kapcsolata van a gyakorlati
élettel, benne a politikával, sőt, merész, de megindokolható ugrással,
a politika részeként olyan konkrét napi eseményekkel, mint az amerikai
elnökválasztás (melytől e sorok írásakor csak napok választanak el).
Természetesen előre kell bocsátani, hogy egy elnök nem olyan magányos
figura, mint azt a nyilvános képe sugallja, az elnök ad hoc véleménye
nem szükségképpen vezet intézkedésekhez. Mégis beszédes tény, hogy a
republikánus alelnökjelölt, Sarah Palin több, legalábbis félreérthető
nyilatkozatott tett, amelyeket úgy lehet értelmezni, hogy az ID
iskolai tanítását szorgalmazza (elnöksége ideje alatt George Bush is
mondott hasonlókat egyébként). Mindez igen megosztja a társadalmat, és
komoly aggodalmakat kelt.
E megnyilvánulások nem véletlenek, mögöttük
valószínűleg a modern világ (és persze Amerika) mélyebb hitbéli
megosztottsága áll, ami ugyan nem független a vallással kapcsolatos
hitektől és véleményektől, de nem is azonos vele. Az utóbbi években
sokan a hit és a bizonyíték alapú tudás különbözőségéről beszélnek,
vagyis arról a különbségről, hogy (ismét Polányi Mihállyal szólva) a
személyes tudásunk alapjául mit fogadunk el: magát a hitet (melyet a
közösség hagyományoz ránk), vagy valamiféle mögöttes bizonyítékokat
(amelyek kritikailag megvizsgálhatók és megvizsgáltak)?
A bizalomról mondottak fényében nyilvánvaló, hogy a
tudományt is hinni kell (mert nem lehetünk egyszerre építészek és
orvosok, tehát jó esetben elhisszük, amit mások erről mondanak), és
hogy végső soron mindig kell hit és bizalom a tudáshoz – de a
tudományt nem csak hinni kell: a tudományt egy olyan tudásfelfogás
jellemzi, amelynek keretében bármely tudásállítás elvben bármikor (és
ha kell, mindig újra) az ellenőrzés körébe vonható. Úgy szokták ezt
kifejezni, hogy a tudomány szkeptikus, azaz kétkedő, óvatos és
távolságtartó. (Nagyon más ez, mint amit az ID hívei szeretnének a
tudományra erőltetni…)
A társadalom számos tagja azonban nem szkeptikus,
és nem is akar az lenni. Társadalmi különbség, egyesek szerint
jelenleg szakadás van azok között, akik a szkeptikus tudásfelfogást
konkrét kérdésekben fölébe helyezik a hit-alapúnak, és akik az utóbbit
hangsúlyozzák. Ebbe a körbe tartoznak azok, akik nem kívánják
megvizsgálni egy adott közösség által már elfogadott, „szentesített”
igazságokat, legyenek azok vallási vagy egyéb természetűek, akik nem
akarnak kételkedni, egy bizonytalan, változó tartalmú világban élni,
és akik azt gondolják, tartós értékeik mentén a világban mindig el
lehet igazodni, ezért felülvizsgálatukra, kritikus elemzésükre nincs
szükség. Vélhető, hogy a tudomány frontvonalaival, közte az
evolúcióval kapcsolatos ellenérzések részben ilyen újfajta, szinte
konfuciánus jellegű hagyománytiszteletből és, tegyük hozzá, szellemi
kényelemből fakadnak, amely ma – legalábbis az Egyesült Államokban jól
dokumentálhatóan – komoly társadalmi feszültségek forrása, és a napi
politikára is elképzelhető a kihatása. Jövőjét megjósolni nem, csupán
találgatni lehet.
Mi a teendő?
Ironikusnak szánt fordulattal Lenin egy ismert művének címét
kölcsönvéve, végül a lehetséges tennivalókról és a tudományos
kommunikáció stratégiájáról is érdemesnek tartom elgondolkodni.
Rövidtávon az ID-re és a vele rokon kihívásokra adott válasz alapja,
úgy gondolom, az alábbi három tényező kombinációja lehet:
• a túlzott hírverés elkerülése
• ellenállás az obstrukciónak
• széleskörű felvilágosítás.
Az első azzal kapcsolatos, hogy a két szembenálló
nézetrendszer eltérő súlya miatt minden közös megjelenés, vita,
szimmetrikus médiajelenlét az ID-t támogatja, fokozza ismertségét,
továbbá azt a látszatot kelti, hogy az ID egyenrangú helyzetben van, a
„nem zörög a haraszt” elve alapján kontextuálisan megágyaz az
elfogadottságának. A média felelősségét nem célom most vizsgálni,
hiszen a médiára a tudósoknak követlen hatásuk nincsen. Amit meg lehet
tenni: a minimálisra szorítani a tárgybeli megjelenéseket anélkül,
hogy a demokratikus laikus vita lehetőségétől az ID-híveket (vagy
bárkit) megfosztanánk.
A második arra a jelenségre utal, hogy az ID
(lehet, hogy nem fejlődik, de) hiperaktív terület, képviselői mindig
ráérnek. A kutató nem ér mindig rá. Ha megválaszoljuk az ostoros
egysejtű kérdését, jön a szem, utána a szárny, mindig van következő
kifogás, ezekkel legfeljebb példaszerűen szabad foglalkozni, különben
túl sok erőt kötünk le.
A harmadikként említett felvilágosítás kétélű
fegyver. Sokaknak van rossz tapasztalatuk az alkalmatlanok által
végzett „tájékoztatásról”, ez alól a tudomány képviselői sem
kivételek. Ezen túlmenően – bár paradox, de igaznak gondolom – a tudós
nem mindig a legalkalmasabb arra, hogy magáról a tudományról
beszéljen, hogy mások számára céljait és módszereit érthetővé,
másfelől pedig vonzóvá tegye. Mégis úgy vélem, a hit alakítható, a jó
értelemben vett felvilágosításnak lehet komoly jelentősége, a
megfelelően bemutatott alternatívák közti racionális választás
elősegíthető. Ennyiben – játékosan szólva – talán oszthatjuk Platón
optimizmusát.
Kulcsszavak: evolúció, társadalmi vita, kreácionizmus, tudományos
módszer
IRODALOM
Cooper, David N. – Kehrer-Sawatzki,
Hildegard (eds.): Handbook of Human Molecular Evolution. 2 Volume Set.
Wiley, New York
Lemons, Derek – McGinnis, William (2006).
Genomic Evolution of Hox Gene Clusters. Science. 313, 1918– 1922.
(magyarul is olvasható erről a témáról például:
http://criticalbiomass.freeblog.hu/archives/
2006/01/11/Test_alkat_-_2/)
Nilsson, Lars – Hamberger, Lars (2004):
Gyermek születik. Geographia, Budapest
Polányi Mihály (1994): Személyes tudás.
I–II. Atlantisz Kiadó, Budapest
|
|