hu . inter . net
TELLER EDE, SZILÁRD LEÓ
ÉS A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA
– emlékezés és történelem –
Frank Tibor
az MTA doktora, egyetemi tanár, igazgató
ELTE Angol–Amerikai Intézet
tzsbe hu . inter . net
1988. augusztus végén, szeptember elején az amerikai Hoover Institution levéltárában dolgoztam, a Stanford University campusán. Pazar, napfényes kaliforniai nyárvége volt, tanári munkám a University of California, Santa Barbara történelem tanszékén két trimeszter között épp szünetelt, a nyarat teljes lendülettel a levéltári munkára fordíthattam.
Minthogy a két világháború közötti magyar értelmiségi emigráció kutatásával foglalkoztam, a levéltári munka mellett célom volt a még élő kortársakat, szemtanúkat felkeresni és meginterjúvolni. Amerre csak jártam, beszélgettem az idős magyar kivándorlókkal, akiktől nagyon sokat tanultam. Santa Barbarában jó barátságba kerültem Hoff György szabadalmi jogásszal, aki testvérének, a stanfordi aeronautikaprofesszor és repülőgéptervező Hoff Miklósnak a közbenjárását ígérte, hogy Teller Ede is fogadjon. Nem volt kétségem, hogy ezen az úton sikerül eljutnom Tellerhez, és kíváncsian készülődtem a beszélgetésre.
Stanfordba érkezésem másnapján a hatalmas kertben összetalálkoztam sógorommal és családjával, akiktől nem sokkal korábban búcsúztunk el Santa Barbarában, ahová látogatóba jöttek hozzánk. E találkozás azonban váratlan volt, s még váratlanabb a hír, amellyel fogadtak. Izgatottan újságolták, hogy stanfordi sétájuk során véletlenül találkoztak Teller Edével, akit sógorom hallatlanul tisztelt, s aki igen barátságosan elbeszélgetett a nagy hirtelen elébe került magyarokkal. Akkor tizenkét éves unokaöcsém apja kérésére videovégre kapta a világhírű tudós szívélyes beszélgetését szüleivel.1 Mint elmondták, Teller elsősorban Grósz Károly felől faggatta ifjú honfitársait. Sógorom fellelkesült az élménytől, és buzdított: én is találkozzam a nagy emberrel, s „csak hivatkozzam őrájuk, és biztosan nagyon kedves lesz”. Megnyugtattam, hogy nekem amúgy is tervem a találkozás, s hogy ehhez annak rendje és módja szerint ajánlásom is van a jeles stanfordi repülészeti szakember révén, tehát nem lesz szükség a (hirtelenjében nem sokra becsült) családi szálakra.
Gondolkodtam a dolgon, nem akartam siettetni a találkozót, de kiderült, hogy Teller ugyancsak a Hoover Institutionban tartja fenn irodáját, azaz ugyanabban az épületben, ahol én is a levéltári munkámat végzem, így a házon belüli telefonálás racionális ötletnek tűnt. Rászántam magam, és felhívtam irodáját. Nagy meglepetésemre azonnal kapcsolták, s nemcsak hosszan és nagyon szívélyesen elbeszélgetett velem, de a beszélgetés maga is érdekesnek bizonyult. Hoff Miklós nevére nem reagált, ez azonban mintha nem is tűnt volna immár fontosnak. Vagy húsz-huszonöt percen át tartott a telefonbeszélgetés, mely főként a magyar politikai helyzettel foglalkozott. Mindez Grósz Károly washingtoni útja2 után történt, őt Teller alkalmatlannak tartotta szerepére, és tőlem is azt kérdezte, hogy ki lehetne az a politikus, akit „Grósz helyett inkább behozhatnánk”. Úgy beszélt velem, mintha politikusok, de legalábbis politikai tanácsadók lennénk, ami nagyon meglepett.
Én akkor már majd egy éve Amerikában éltem mint Fulbright-vendégprofesszor, a hazai fejleményekről, a politika újabb főszereplőiről kevés friss ismeretem volt. De minthogy Pozsgay Imre nevét akkoriban sokat emlegette a sajtó, őt vetettem fel Tellernek, aki ismerte a nevet, és akkor úgy gondolta, hogy Pozsgay esetleges amerikai útja jót tenne Magyarországnak, az amerikai–magyar kapcsolatoknak. Ez jószerivel az egyetlen konkrétum, ami e telefonbeszélgetésből megmaradt bennem, de annak egész tónusa, kifejezett kedvessége igazolni látszott sógoromat. A végén megkérdeztem, hogy tervezett interjúm céljából felkereshetem-e személyesen, amire azonnal azt mondta: kérjek időpontot titkárnőjétől, és nagyon szívesen lát.
Teller irodája épp a levéltár fölött volt, neve azonban nem volt kiírva sehol, s ez a titkos lét némi félelmet keltett bennem. Végül azonban az idő is sürgetni kezdett, hiszen két-három hetem volt csak Stanfordon, s így egy nap felkapaszkodtam a Hoover Intézet lépcsőin az (emlékeim szerint) első emeletre, és beszéltem a titkárnővel. Rögtön időpontot nézett, és a legközelebbi vasárnap 3 órát jelölte meg számomra. A végén megemlítettem neki, hogy milyen kedves volt Teller velem és sógorommal is, amire azt mondta: He has his good days and his bad days. (Megvannak a jó napjai és a rossz napjai.) Ez szöget ütött a fejembe.
Vasárnap három óra előtt néhány perccel ott álltam és vártam Tellerék stanfordi háza előtt, a campuson laktak egy tanári villában. A délután csöndjében egy Mozart-szonáta futamai szűrödtek ki a meleg nyárvégen nyitva tartott ablakon, szép felvétel volt, gondoltam, de nehéz lett volna megmondanom, kié. Amikor pár perccel később becsöngettem, Teller állt fel a zongora mellől, és maga jött elém ajtót nyitni. Hogy a beszélgetés valahogy meginduljon, kiváló zongorajátékára utalva megkérdeztem: „Rendszeresen tetszik gyakorolni?” Morózusan és indignáltan rávágta: „Semmit sem csinálok rendszeresen.” Azonnal tudtam: „he had his bad day”. Így is volt.
Leültetett a nappaliban, s felesége, Mici néni is csatlakozott hozzánk. A beszélgetés kényszeredetten indult és folyt, nemigen értette meg (vagy hitte el), hogy valóban hatvan évvel korábbi emigrációjának részletei felől akarom kérdezgetni. Úgy éreztem, nem tudja hová tenni a látogatást. A beszélgetés még igazában alig kezdődött el, amikor eladdig hallgatag felesége egyszerre csak váratlanul kérdést tett fel nekem. „Gondolja kérem, hogy mi még valaha hazamehetünk?”
Éreztem a kérdésben a rendkívüli feszültséget, a sok évtizedes távollét fájdalmát és keserűségét. 1988 nyarának végén Teller hazalátogatása még valószínűtlennek tűnt, ezt mindhárman jól tudtuk. Nehéz volt megfelelő választ találnom az öreg hölgy kétségekkel teli kérdésére. De néhány másodperc alatt, számomra is váratlanul eszembe jutott egy bizonyos mértékig párhuzamos eset: Szilárd Leóé.
Szilárd iratait pár hónappal előbb kezdtem tanulmányozni a University of California, San Diego könyvtárában, La Jollában, ahová az ott elhunyt fizikus hatalmas irathagyatékát beszállították, de ekkorra még éppen csak lajstromozták, nem katalogizálták. Ott találtam meg valamivel korábban, ugyanazon a nyáron azokat a dokumentumokat, amelyek Szilárd hivatalos magyarországi meghívásáról tanúskodtak. A levelek annyira megleptek, hogy szinte fényképszerűen rögzültek a fejemben, s most viszonylag elfogadható válaszra adtak lehetőséget Tellerné kérdésére.
Szilárd ugyan baloldalinak számított Tellerhez képest, és hagyományosan dialógust folytatott a szovjet politikai vezetőkkel, Sztálintól Hruscsovig; de mégiscsak amerikai atomfizikus volt ő is, akinek magyarországi látogatása sokáig elképzelhetetlen lett volna. Az 1960-as évek elején azonban enyhülés kezdődött, és a kádári Magyarország kezdett szálakat szövögetni a külföldön élő magyarság egy részéhez. Szilárd 1962. július 19-i keltezéssel, az Akadémia levélpapírján levelet kapott Rusznyák István akadémikustól, a Magyar Tudományos Akadémia elnökétől, amely hivatalos meghívást közvetített a nagynevű nukleáris fizikushoz.
Igen tisztelt Professzor Ur!
Engedje meg, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége nevében tisztelettel meghivjam Önt és kedves Feleségét 10 napos magyarországi tartózkodásra, mint Akadémiánk vendégét. Igen nagy örömünkre szolgálna, ha a helyszinen ismertethetnénk meg Önnel a magyar tudományos kutatások eredményeit, és tudósaink várakozással néznek az Önnel való találkozás elé.
A Magyar Tudományos Akadémia és én magam is magyarországi tartózkodásuk során személyes vendégeinknek tekintjük Önöket. Ami a látogatás időpontját illeti, ennek megválasztását teljes mértékben Öntől tesszük függővé. Felvetjük azonban azt a lehetőséget, hogy esetleg a londoni Pugwash Konferencia után jöhetnének hazánkba.
Őszintén remélve, hogy meghivásunkat mind Önnek, mind kedves Feleségének módjában lesz elfogadni, várjuk mielőbbi szíves válaszát.
Rusznyák István
elnök3
Szilárd igen hamarosan Jánossy Lajostól, az Akadémia alelnökétől is kapott levelet, 1962. augusztus 1-jei dátummal. A meghívás, s még inkább a látogatás sürgősnek látszott. Jánossy biztosította a Chicagói Egyetemhez tartozó Enrico Fermi Institute for Nuclear Studies magyar származású professzorát, hogy „Magam részéről nagy örömmel használom fel ezt az alkalmat arra, hogy a magyarországi programja összeállitása és lebonyolitása tekintetében segitségére legyek és előre örülök személyes találkozásunknak.” Jánossy leveléből a kapcsolatfelvétel előzményei is kiderültek: „Szivesen emlékszem vissza a legutóbbi kellemes bécsi találkozásunkra…”4
A levél hátterében Szilárd Leó Teller családtagjainak amerikai emigrációjához nyújtott segítsége állott. Teller ezt a történetet elmondta Hargittai Istvánnak és Magdolnának, akik 1996-ban beszélgettek vele Stanfordban. „…Szilárd tagja lett a Pugwash-csoportnak. Egyszer együtt ebédeltünk Washingtonban. Sohasem tegeződtünk, egymást Tellernek és Szilárdnak, illetve Teller úrnak és Szilárd úrnak szólítottuk, de jó barátok voltunk. Ő azt mondta nekem: Maga téved; amit a szovjetek Oroszországban csinálnak, nagyon jó. Menjen Oroszországba, legyen ott két hétig, és meg fognak változni a nézetei. Azt válaszoltam, hogy nem megyek, erre megkérdezte, hogy miért nem? Szilárd nagyon toleráns ember volt, nem bánta, ha valaki más véleményen van, de szerette tudni az okát. Megmondtam az okot: hogy anyám és nővérem Magyarországon él, és ha elmegyek Oroszországba, meg fognak zsarolni. Szilárd válasza az volt, hogy tévedek, nem fognak megzsarolni, de ő tehet valamit az érdekemben. Az a furcsa és egyúttal szép is ebben a dologban, hogy tett is. A következő Pugwash-értekezleten, Ausztriában, odament a szovjet küldöttség vezetőjéhez, és megkérdezte, miért nem engedik ki Teller anyját és nővérét? Az orosz erre azt mondta, hogy »nem tudok tenni semmit sem; Magyarország független állam«, de még aznap a magyar képviselő felkereste Szilárdot, tárgyalt vele, és két hónap múlva anyám és nővérem engedélyt kapott a távozásra.” (Hargittai I. – Hargittai M., 1998, 22.) A Kitzbühelben tartott (3.) Pugwash-konferencia magyar résztvevője, az atomfizikus Jánossy Lajos 1958. december 24-én már arról tudósította Szilárdot, hogy „Teller édesanyja és testvére engedélyt kaptak az ország elhagyására.”5 1959. január 18-án Teller San Francisco repülőterén fogadta őket. (Marx, 1998, 5; Teller, 2008, 268) Szilárd 1959. január 21-én levélben köszönte meg a Kitzbühelben megismert Jánossy Lajos segítségét.6
Szilárd magyarországi útja végül nem valósult meg. A már betegeskedő tudós nem tartotta lehetségesnek, hogy egyhamar Budapestre jöjjön, és 1962. október 5-én angol nyelvű levélben elhárította az Akadémia meghívását. Rusznyák ugyancsak angolul írott válaszában fenntartotta a meghívást „egy későbbi időszakban”.7
Visszatérve most már a Teller-villába, Stanfordba és 1988. augusztusába, Szilárd budapesti meghívásának fenti történetét magamban nagy hirtelen felidézve, de azt konkrétan nem említve azt válaszoltam Teller Mici néninek, hogy talán a Magyar Tudományos Akadémia meghívására ellátogathatnak majd Budapestre. Ennek ő egy pillanatra megörült, ám Teller a válaszomat szenvedélyes „Nem megyünk!” kiáltással fogadta. Erre csak azt tudtam mondani, hogy hiszen a kérdést nem én tettem fel, hanem a kedves felesége, de a láthatólag kedvetlen, aznap igen rossz közérzetű öregúr erről nemigen akart többet hallani.
Minthogy szinte közvetlenül mellettem ült, a nappali pamlagán, kénytelen voltam fizikailag is szembesülni élete nagy tragédiájával: egy ifjúkori, müncheni villamosbaleset nyomán elveszítette a fél lábát, s ezért falába volt. Ezért hordta magával mindig hatalmas botját, ezért járt nehézkesen. Ezt a tapasztalatomat azért említem itt meg, mert ez a nem kellően ismert, drámai mozzanat talán hozzájárulhat a Teller-jelenség, a Teller-psziché magyarázatához, s áttételesen akár a vele töltött, mintegy másfél órás délutáni beszélgetésem jobb megértéséhez is. Ennek egy pontján ugyanis annyira elragadtatta magát, hogy amikor az ártalmatlan beszélgetést zavarónak érezte, hirtelen felugrott a helyéről, és rákiáltott feleségére: „Hát nem érted? Visszamegy!” Azaz: én majd visszatérek Magyarországra, s így velem, előttem nem helyes akármiről beszélni. Ezt az implicit gyanúsítást ezen a ponton annyira bántónak éreztem, hogy búcsúzni kezdtem, mire ő visszakozott, és immár váratlanul, egy teljes óra után valóban elkezdett mondani valamit emigrációjáról. De igazából nem akart emlékezni, azt javasolta, hogy e kérdéssel forduljak inkább a testvéréhez vagy Hoff Miklóshoz – s ez utóbbi név említése révén kiderült, hogy az eredetileg ígért ajánlás sose került el hozzá, vagy talán (ami valószínűtlen) nem jegyezte azt meg, s így valójában fogalma sem volt, hogy ki vagyok, és miért jöttem. A beszélgetés hamarosan véget ért, s bennem a „rossz nap” kitörölhetetlen nyomokat hagyott.
Nem lehet kizárni, hogy a hazatérésnek ez a (számára valószínűleg rokonszenvesen hangzó) kerete megragadt emlékezetében, noha az ötletet 1988-ban még elhárította. Tény azonban, hogy amikor Teller Ede először 1990 decemberében újra Magyarországra érkezett, erre az útjára valóban a Magyar Tudományos Akadémia meghívására került sor. A kapcsolatot Marx György vette fel vele telefonon, Tóth Eszter visszaemlékezése szerint ugyanabban az esztendőben, 1988 májusában. (Tóth, 2003, 312, 11. j.)8 Ez még érdekesebbé teszi Teller reakcióját augusztus végi felvetésemre. Már az MTA 1990. évi májusi rendes közgyűlésére előkészítették tiszteleti taggá választásának javaslatát (a javaslattevők Marx György, Szőkefalvi-Nagy Béla, Tarján Imre akadémikusok voltak), az avatásra azonban csak az 1990. december 3-án tartott rendkívüli közgyűlésén került sor. A későn, de még jókor jött megbecsülés jelét Kosáry Domokos akadémikus, az Akadémia májusban újonnan megválasztott elnöke nyújtotta át.9 Teller a következőket mondotta ekkor:
„Nem könnyű megszólalnom, de beszélnem kell. Ez hihetetlen esemény számomra. Mélyen hálás vagyok, egész különösen hálás.
Azzal indultam Magyarországra, hogy itt is azzal foglalkozzam, ami engem legjobban érdekel. Hallottam, hogy ez a valami itt nagyon fontos. A mi századunkban hatalmasan nagy változást jelent, hogy az atomokat megértettük. A fizikából és a kémiából egy tudományt csináltunk. Elvben. Ezt pedig reménységgel kell köszöntenünk. Nem pedig félelemmel, mint azt világszerte sokan teszik. Különösen nekünk a feladatunk, hogy meglássuk az utat, az óvatos utat, ami úgy vezet tovább, hogy félelemre ne is legyen ok.
Amire gondolok most, az természetesen az atomenergia. Tegnap Paksra látogattam. Nincs kétségem, hogy Magyarország számára nagyon fontos az atomenergia, de fontos az egész világnak. Atomenergia nélkül nem szűnhet meg az óriási különbség a haladott és az elmaradott országok között. Az atomenergia révén kilátás nyílik egy harmonikus világ felépítésére. De ez nem megy óvatosság nélkül. Ezen kell munkálkodnunk. Magam is ezen dolgoztam évtizedek óta, mert fontos és mert érdekel. Az energia Magyarország számára nagyon lényeges. Ha nem ijedünk meg, ha értelmesen fogunk dolgozni, akkor e téren Magyarország vezető helyet foglalhatna el a világban.
Hazajöttem. Nagy megrázkódtatás volt számomra. Megkérdezték, hogy mit érzek. Nem tudtam elmondani. Oly sokat érzek, hogy azt most nem tudom szavakba foglalni. Talán két hét múlva majd képes leszek rá. Érzésem egy része a lelkesedés. A nagyobb jövő reménye. Annak a reménye, hogy a magyar szó sokat jelentsen, nemcsak a magyaroknak, de mindenkinek. A modern világ számára különösen fontos vezérlő elv a szó, amely máról holnapra megváltoztathatja, félelmetesen változtatja a világot. De ne változtassa félelmetesen! Változtassa úgy, hogy az emberek sejtsék, érezzék, megértsék, hogy félelem nélküli lehet a jövendőnk a szónak legszebb értelmében. Köszönöm.” (Teller, 1991, 1.)
Centenáris ünnepén nem idézhetnénk fel különb szavakkal eltűnt, tragikus alakját.
Kulcsszavak: Teller Ede, Szilárd Leó, Rusznyák István, Jánossy Lajos, Grósz Károly, Pozsgay Imre, Marx György, Stanford University, Hoover Institution, Pugwash-konferencia, Magyar Tudományos Akadémia
IRODALOM
Előterjesztés a Magyar Tudományos Akadémia 1990. évi rendes közgyűléséhez tiszteleti tagok és külső tagok megválasztására. MTA, Budapest, 1990; In: Fizikai Szemle. Akadémiai Osztályközlemények rovat. XL, 10, 317–318.
Frank, Tibor (2005): Ever Ready to Go: The Multiple Exiles of Leo Szilard, Physics in Perspective 7(2) 204-252.
Hargittai István – Hargittai Magdolna (1997): Edward Teller. The Chemical Intelligencer. 3, 1, 14–23. Reprinted in: Hargittai Magdolna – Hargittai István: Candid Science IV: Conversations with Famous Physicists. Imperial College Press, London, 2004, 404–423., magyarul Hargittai István – Hargittai Magdolna: Találkozások Heisenberggel, Landauval, Paulinggal és másokkal. Fizikai Szemle. XLVIII. 1998. 1, 21–26.
Marx György (1998): Teller Ede köszöntése. Fizikai Szemle. XLVIII. 1.
Teller Ede (1991): Hazajöttem. Fizikai Szemle. XLI, 1.
Teller Ede (2008): Üzenetek egy marslakótól. Válogatott tanulmányok. Szerk. Tóth Eszter és Sükösd Csaba. LiLLi, Budapest
Tóth Eszter (2003): Teller Ede 1908–2003. Fizikai Szemle. LIII, 9.
1 Az 1988. augusztus 23-án, Tellerről készült stanfordi videofelvétel családom dokumentumai között máig fennmaradt.
2 Grósz Károly miniszterelnök és MSZMP-pártfőtitkár 1988. július 19–30. között járt hivatalos úton az Egyesült Államokban.
3 Rusznyák István Szilárd Leóhoz, 1962. július 19. University of California, San Diego (UCSD) Libraries, Mandeville Special Collections Library, MSS 32, Box 12, Folder 14. Első, betűhív közlés.
4 Jánossy Lajos Szilárd Leóhoz, 1962. augusztus 1. UCSD Libraries, Mandeville Special Collections Library, MSS 32, Box 12, Folder 14. Első, betűhív közlés.
5 Szilárd Leó Jánossy Lajoshoz, 1959. január 21. MTA Levéltára, közölte a Fizikai Szemle, XLIV. évf., 1994/1, 7. o., újraközölte Teller 2008, 269. o.
6 Szilárd Leó Jánossy Lajoshoz, 1959. január 21.
7 Rusznyák István Szilárd Leóhoz, 1962. október 15. UCSD Libraries, Mandeville Special Collections Library, MSS 32, Box 12, Folder 14.
8 Tóth Eszter emlékezete szerint a telefonbeszélgetésre Kádár János lemondása előtt néhány héttel került sor, valamikor 1988. májusában. Hálás vagyok Tóth Eszter szíves, szóbeli felvilágosításáért.
9 Előterjesztés a Magyar Tudományos Akadémia 1990. évi rendes közgyűléséhez tiszteleti tagok és külső tagok megválasztására. (Előterjesztés, 1990)