Senki sem hiheti, hogy a tudományos teljesítmény
mérhető – legalábbis nem a „mérés” szó szigorú értelmében. Mindössze a
publikációs aktivitás és annak visszhangja, hatása számszerűsíthető,
ez pedig nem lehet egyenlő az intellektuális teljesítménnyel vagy
ennek társadalmi hasznosságával. Gondoljunk például az életében
mellőzött, majd halála után a legnagyobb magyar matematikusként
ünnepelt Bolyai Jánosra, vagy mondjuk Edward Jennerre, aki a kakukk
szaporodási módjának felismeréséért már régen a Royal Society tagja
volt, mikor a vakcinázás felfedezéséről szóló dolgozatát megalázó
gúnnyal utasította vissza a Társaság lapja. Hogy egy tudományos
eredményből publikáció lesz-e vagy sem, az tehát nemcsak szerzőn, de a
szerkesztőn is múlik. Hasonlóképpen, az idézettség léte vagy hiánya
nemcsak a szerzőt, de az egész tudományos közösséget is minősíti. Néha
a közösség téved, nem az egyén.
Csakhogy a mai kutatók túlnyomó többsége nem Bolyai
vagy Jenner nagyságrendű elme, és az ilyen radikálisan újszerű,
váratlan intellektuális áttörések nagyon ritkák. A közalkalmazásban
álló magyar kutatók ezrei ennél sokkal kiszámíthatóbb, sokkal
egyszerűbb módon végzik mindennapi munkájukat. Munkáltatójuk és végső
soron az adófizetők jogos igénye, hogy lássák, mire megy el a pénz.
„Tudományos teljesítmény mérésének” (helyesen: a publikációs
teljesítmény számszerűsítésének) olyan módjaira volna tehát szükség,
mely egyrészt láthatóvá és kiszűrhetővé teszi a zérus teljesítményt
mutató kutatókat (bocsánat, de a 0-t minden index 0-nak fogja
mutatni), másrészt minimalizálja azt a veszélyt, hogy a számháborúvá
egyszerűsített, formalizálódott versenyben elsőként éppen a zseniális
eredményeket felmutató, de a szabályokat ezért nem is követő társaink
vérezzenek el.
Ezért tartjuk a jó irányba tett, jelentős lépésnek
a Köztestületi Publikációs Adattár (KPA) megindítását 2004-ben. Tolnai
Márton (2008) áttekintése a Magyar Tudomány hasábjain a
rendszer alapítói és működtetői szempontjából adott egy jó
áttekintést, mi pedig jelen írásunkban a felhasználók észrevételeit és
kritikai megjegyzéseit szeretnénk közölni a jobbítás szándékával.
Lehet-e mérőszámokban mérni a „tudós” mibenlétet?
Nyilván nem tekinthetünk el a magyar „tudós” szóhoz tapadt pejoratív
jelentésárnyalattól sem. Láng István bölcs, keserű megjegyzése szerint
a tudós a megholt kutató, és ez legalább egy mérhető kritérium. E
helyzet kialakulásának okait itt nincs módunk vizsgálni – egy másik
volt főtitkárunk A tudós macskája című versével valószínűleg
maga is hozzájárult a negatív felhang kialakulásához (Arany, 1847) –,
de a magyar köznyelvi jelentést itt változtathatjuk meg.
Az alábbiakban néhány megjegyzésünk a KPA alapjait,
mások csak apróbb technikai részleteket érintenek.
Jóból is megárt a sok
Egy tipikus magyar kutató az MTA közalkalmazottja, éves publikációs és
citációs teljesítményéről tehát számot kell adnia az MTA Tudományos
Publikációs Adattárában (TPA vagy ATPA). Ez nem nyilvános adatbázis, a
potenciális külső szemlélődők, állampolgárok, adófizetők, vagy mondjuk
az ő kíváncsiságuk kielégítéséből élő újságírók ide nem tekinthetnek
be. Miért is nem?
Bárki számára megtekinthető viszont a KPA, talán
azért, mert itt az adatok közlése elvileg önkéntes jellegű.
(Gondolkodtunk a jelzőn, miként is minősítsük Tolnai név szerinti
listáit azokról, akik felmagasztaltattak volna, ha időben beírják
adataikat a KPA-ba, de talán az olvasóra bízhatjuk, mik is jutottak
eszünkbe.) Még az MTA alkalmazásában állóknak sem kötelező a
köztestületi tagság, és természetesen még a köztestületi tagoknak sem
kötelező a KPA használata. Ha azonban egy hazai kutató sikeres pályát
fut be, és ezért a legrangosabb tudományos fokozat, az akadémiai
doktori cím elnyerésére pályázik, akkor pályázati anyagának a
publikációs és citációs teljesítményre vonatkozó fejezetei
automatikusan megjelennek a KPA-ban, igaz, csak egy tovább nem
elemezhető szövegfájl formájában.
A sikeres hazai kutatók olykor OTKA-pályázatokat is
írnak, hiszen enélkül aligha finanszírozhatók a közepes nagyságú
munkák. Természetesen a pályázat előfeltétele, hogy feltöltsék
publikációs és citációs adataikat az OTKA megfelelő adatbázisára.
Végül pedig, ha egy magyar kutató viszonylag
sikeres és aktív az akadémiai doktori fokozat és az OTKA-pályázatok
megszerzése terén is, akkor nyilván szeretné tudását valamely doktori
iskola hallgatóival is megosztani. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha
publikációs és citációs adatait közzéteszi a Magyar Akkreditációs
Bizottság megfelelő weblapján.
Ha mondjuk az MTA alkalmazásában álló magyar kutató
alig mutat eredményt, és egyáltalán nincsenek ambíciói, akkor elegendő
eredményeit évente egyszer feltöltenie a TPA rendszerébe, és
teljesítménye nem lesz nyilvános jellegű. Viszont, ha pályázik,
doktoranduszokat tanít, eredményeket ér el, és további ambíciói
vannak, akkor az életét megkeseríti a négy különböző adatbázis
párhuzamos karbantartása. Ezek az adatbázisok nem egészen ugyanazt, és
nem egészen ugyanúgy tartják nyilván. A doktori és az OTKA-adatbázisok
csak a legfontosabb publikációkra vonatkozó részleteket és bizonyos
összegző mutatókat tartanak nyilván, de ezeket sem azonos módon, nem
azonos mutatók által. A TPA-ban a kutatónak csak az a teljesítménye
szerepelhet, amelyet az MTA alkalmazottjaként hozott létre, ha
korábban mondjuk egyetemi oktató volt, akkor az oktatóként létrehozott
teljesítmény itt nem szerepelhet. Végül a KPA-ban a teljes életmű
minden részlete nyilvántartható.
Természetesen a KPA sokkal hasznosabb lehetne, ha
az itt nyilvántartott adatokból át lehetne emelni a megfelelő adatokat
bármelyik másik adatbázisba. Történtek is erre erőfeszítések, láthatók
is ilyen funkciókat sejtető parancsok a KPA túlbonyolított és zavaros
menüjében (aki már használta, ezeket moderált jelzőknek fogja
tartani), de személyes tapasztalataink alapján azt javasoljuk
kollégáinknak, hogy ezt soha meg ne próbálják. Ha például a KPA-ból
kiválogatjuk az OTKA szeszélye szerinti tíz publikációt, és
megpróbáljuk ezt az OTKA rendszerébe importálni, akkor az OTKA
rendszere nem fogja ezzel felülírni a korábbi pályázatunk kapcsán oda
már előzőleg bevitt tíz cikket, hanem azok mellé írja. A tíz régi cikk
nem törölhető, csak kézzel, egyenként átírható. Az újabb tíz cikk
viszont, amit épp ide importáltunk, törlendő és törölhető is.
A teljességre való törekvés buktatói
A KPA-t tehát főként az különbözteti meg párhuzamos adatbázisoktól,
hogy célja a teljes életmű minden adatának nyilvántartása. Számos
előnye és hátránya is ebből fakad.
Az adatbázis alkotói egy olyan rendszert akartak
alkotni, amely például az egyházzene, a részecskefizika, a
politikatudomány, az evolúcióbiológia, a rendészettudomány és a
csillagászat képviselői számára egyaránt használható. Csakhogy, ami az
egyik területen releváns teljesítmény, az a másik területen egy
megmosolyogtató, sőt, gyakran zavaró motívum. Egy teológust vagy
zenetudóst csak zavar az impakt faktorra és ISI-citációkra utaló
többféle kérdés, míg egy fizikus vagy egy vegyész nehezen értelmezi
azt a kérdést, hogy volt-e hozzászólása, vagy adott-e ki compact
disk-et. Ez utóbbi esetben ráadásul fennáll a veszélye annak, hogy
egy-két ember vágyat érez tudományos teljesítményének dúsítására olyan
tételekkel, amelyek az adott tudományterületen semmilyen relevanciával
nem bírnak. Később majd – a számháború kíméletlen szabályai szerint –
egyre többen követik őket kénytelen-kelletlen módon, és végül egész
tudományterületek korábban szigorú hazai normarendszere fellazul, majd
elenyészik. E folyamat veszélyeire utal például az a tény, hogy a
KPA-ban ma már az élettudományokban is releváns, sőt, impaktfaktoros
publikációként jelenhet meg például a nagyfőnök születésnapjára írt
méltatás, vagy – mondjuk – egy klinikaavatáson mondott ünnepi beszéd.
A túlzott technikai bonyodalmak már odáig vezetnek,
hogy Kollár István és Michelberger Pál (2008) azt javasolják:
„rendszeres tanfolyamokat kell tartani a jelentkező adatkezelőknek
(könyvtárosok, adminisztrátorok, érdeklődő szerzők)”. Csak halkan
jegyezzük meg, ma még nemcsak hogy ilyen tanfolyamok nincsenek, de
kutatóhelyek többségén „jelentkező adatkezelőket” sem látni.
E probléma egyszerűen kezelhető. Az MTA-nak vannak
tudományos bizottságai, amelyek elkészíthetik a szakterületükön
releváns kategóriák szűkített listáját. Ha egy bizottság bölcsen jár
el, akkor a nyilvánvaló kategóriák mellett még az „egyéb” kategóriát
is fenntarthatja, számítva arra, hogy a jövőben olyan jellegű
teljesítmények is létrejöhetnek, amelyekre ma még senki sem számít. De
a természettudományos bizottságok például azonnal kizárhatnának egy
sor publikációs műfajt (nekrológ, hozzászólás, CD stb.), valamint
mondjuk a diákköri szakdolgozatokban megjelenő idézeteket. Innentől
kezdve már csak egy szerény programozási feladat, hogy egy adott
bizottsághoz tartozó kutatónak csak az adott bizottság szerint
releváns eredményeiről kelljen és lehessen beszámolnia. A KPA
jelenlegi menürendszere részben azért ilyen irreális mértékben
túlbonyolított, mert valamennyi tudományterületen potenciálisan
felmerülő valamennyi igénynek egyszerre akar megfelelni. Erre nincsen
szükség.
A társszerzőség csapdái
Az ember társas lény, legtöbben társaságban dolgozunk, és végső soron
közös teljesítményt hozunk létre. A hétköznapi életben nem illendő a
közös eredményt egyéni sikerként beállítani; egy gyári munkás sohasem
mondaná azt, hogy „én az idén ezer autót gyártottam”, ha ő éppen csak
az ablaktörlőket szerelte fel. Vannak egyszerzős cikkek és könyvek
is, persze, de a művek többsége számos szerző közös alkotása,
amelyeket a publikációs adatbázisokban mégis minden egyes szerző neve
mellett külön-külön, teljes értékű saját egész alkotásként jelenítünk
meg. Ez egyrészt szükségszerű, hiszen éppen az egyes emberek
teljesítményének megjelenítése a célunk, másrészt a tudományterület
belső sajátosságait jól ismerő elemzőket ez úgysem zavarhatja meg. A
külső szemlélőket azonban, az elemzéseket összeállító újságírókat,
vagy éppen a tudományterületek közti forrásfelosztásért felelős
döntéshozókat mindez könnyen tévútra tereli. Jól szemléltetik ezt az
MTA Biológiai Tudományok Osztálya tagjainak adatai. A biológusok
többsége molekuláris biológiával (genetika, immunológia, neurobiológia
stb.) foglalkozik, ők minden mutatójukban sokkal eredményesebbnek
tűnnek, mint az ún. „egyedfeletti” biológia (szünbiológia: ökológia,
evolúcióbiológia, taxonómia stb.) művelői. utóbbiak éppen ezért teret
veszítenek számos területen, többek közt az akadémiai képviselet és a
finanszírozás területén is. Csakhogy az előbbiek cikkeit rendszerint
sok szerző, az utóbbiak cikkeit legtöbbször egy-két szerző írja. Ha
viszont elosztjuk a közös teljesítményeket a társszerzők száma
szerint, akkor utóbbiak sem szégyenkezhetnek.
Így például, ha a KPA-ban áttekintjük a
legcitáltabb száz biológiai publikáció listáját, akkor azt látjuk,
hogy ezekből 97 dolgozat molekuláris, és mindössze három szünbiológiai
jellegű, ráadásul az előbbiek átlagosan jobban citáltak, mint az
utóbbiak (bár ez statisztikailag nem szignifikáns). Csakhogy az
előbbiek szerzőinek száma átlagosan 4,95, ez lényegesen nagyobb, mint
az utóbbiaké, melyeket átlagosan két szerző írt. Ez a különbség –
némi nagyvonalúsággal – statisztikailag is szignifikánsnak nevezhető
(Mann–Whitney U-statisztika=41,0, P<0,036). Ha pedig a cikkek
citáltságát elosztjuk a szerzők számával, akkor ezen a listán a
szünbiológiai cikkek citáltsága magasabb, mint a molekuláris biológiai
cikkeké, bár ez statisztikailag megint nem szignifikáns különbség.
Mindez sejtetni engedi, hogy a cikkek citáltságát a szerzők száma
szerint elosztva lényegesen több szünbiológiai cikk kerülhetne az
élbolyba. Felmerül ezért annak a veszélye, hogy a hazai evolúciós és
ökológiai kutatások – és talán több más tudományterület is –
maradéktalanul kiszorulnak és lemorzsolódnak pusztán azért, mert e
területek belső logikája megköveteli az egy- vagy kevésszerzős
publikációk nagyobb arányát.
A probléma orvoslása a KPA keretein belül egyszerű
programozási feladat volna. A megoldást az jelentené, ha egyetlen
klikkel átválthatnánk a szerzők száma szerint osztott teljesítmények
bemutatására. Ki-ki választhasson saját nézőpontot. |
|
Kéziratunk lezárásakor kollégánk, Báldi András
jelezte, hogy a KPA-ban igenis van ilyen funkció, ám fondorlatosan
elrejtve. És valóban, ha a KPA nyitólapjáról
(http://www.mtakoztest.hu/kpa.htm) a „keresés az adattárban” ikonra
klikkelünk, akkor ott kétféle módon is kereshetünk, és a kétféle úton
eltérő lehetőségek nyílnak meg előttünk. Ha itt a legördülő menüket
használva keresünk az MTA osztályai és bizottságai, vagy a szerzők
ábécé sorrendje alapján, akkor a KPA-t és klónjait (SzBK, BME, KOKI)
együttesen használhatjuk. De itt hiába találunk meg bárkit is, a
csoportteljesítmények ez esetben oszthatatlanok. Viszont ha a
szilvakék színnel jelzett egyes adatbázisok valamelyikét kiválasztjuk,
akkor barna alapon apró sötétvörös betűkkel másfajta keresési
funkciókat is találunk. (Most a KPA dizájnjáról nem beszélünk, de
tudták azt, hogy a vörös színt sok férfi nem látja?) Ezen a
keresőfelületen megközelítve ugyanazt már egészen mást kapunk, mint az
előbbiekben. Egy konkrét szerző publikációira keresve itt sok furcsa,
titokzatos lehetőség mellett megjelenik egy „lista típusa” című
legördülő menüpont is. Ha most ezen beállítjuk a semmitmondónak tűnő
„statisztika” üzemmódot, akkor nemcsak a teljes, hanem a szerzők száma
szerint csökkentett (osztott?) mérőszámokat (cikkek darabszáma, impakt
faktor, citációk száma stb.) is pontosan megkapjuk. Egészen konkrétan
tíz-tizenhárom tizedesjegy pontossággal. Megtudtuk például, hogy egyik
ifjú kollégánk cikkeinek darabszáma 13,310256410256. Ez nem vicc, vagy
legalábbis itt nem mi vicceltünk. Mindenesetre
nyomatékosan szeretnénk felhívni erre a különös és látszólag
komolytalan funkcióra mindazok figyelmét, akik bármiféle egyének közti
toplisták összeállítását tervezik a jövőben akár a Magyar Tudomány,
akár napilapok hasábjain. Mi magunk is várakozással és
kíváncsisággal eltelve kérdezzük, hogy vajon a Tolnai-dolgozat (2008)
toplistái hogyan festenének, ha a csoportteljesítményekből számolt
egyéni részesedések alapján készültek volna.
Az impakt faktor
Tisztelettel felhívjuk a figyelmet arra, hogy évtizedekkel ezelőtt, a
tudománymetria1
hajnalán, a korai szerzők még a tudományos teljesítmény hatásáról vagy
annak mutatószámairól, mostanában azonban már sokszor – mint az
idézett Tolnai-cikkben is – a „mérhető teljesítményről” írnak. Az
pedig végképp eszükbe nem jutott volna a korai szerzőknek, hogy a
folyóiratok minőségét jelző mutatószámmal, az impaktfaktorral
egyszerűen és nyersen egyes szerzőket minősítsenek (Nalimov –
Mulcsenko, 1969 [1980]; Braun – Bujdosó 1982; Braun et al., 1982;
Braun – Bujdosó, 1984), mint manapság oly gyakran teszik.
Az impaktfaktor az adott lapban megjelenő cikkek
két éven belüli átlagos citáltságát számszerűsíti, és ennek csak igen
áttételesen lehet bármi köze az adott lapban megjelenő konkrét
tanulmány minőségéhez. Erős a gyanúnk, hogy az elmúlt évtizedek során
számos esetben az állások vagy éppen a kutatási támogatások ügyében
döntést hozni hivatott személyek vagy testületek visszaéltek ezzel a
mérőszámmal. Ha a döntéshozók vagy a kuratóriumok képtelenek a
tisztességes peer review tevékenységhez szükséges időt és energiát
feladatuk ellátására fordítani, akkor gyakran cinikusan az
impaktfaktorok látszólag egzakt, de a valós rendeltetéstől gyökeresen
eltérő alkalmazásával hoznak vitatható minőségű döntéseket.
A h-index és az öncitációk
Az elmúlt években sokan rádöbbentek, hogy a szokásos szcientometriai
mutatók mennyire tökéletlenek, és ők most a közelmúltban bevezetett
Hirsch-indextől (h) remélik az előrelépést. (Egy szerző h-indexe 10,
ha legalább tíz olyan publikációja van, amelyre legalább tíz citációt
kapott.) Már Derek De Solla Price (1963 [1979]) is felhívta a
figyelmet, hogy „Néhány speciálisan »archivális« jellegű területen,
mint pl. az állat- vagy növényrendszertanban, […] a friss munkákra
való hivatkozás aránya 15%-ra is csökkenhet”. Jelen szerzőpáros
idősebb tagjának számos harminc éven túl kapott idézete is van.
Általában is igaz, hogy az általunk művelt szupraindividuális
biológiában főként a nagyobb időtávlatban kialakuló citáltság lehet
mérvadó, ezért az itt aktív kutatók joggal üdvözölhetik a h-index
előtérbe kerülését. Hiszen amíg az impakt faktor a megjelenés évét
követő két év citációinak, és csak az ISI-ben szereplő folyóiratok
citációinak számából alakul ki, addig a h-index értékét valamennyi
citáció, így az általunk legfontosabbnak tartott, szakkönyvekben
kapott citációk is befolyásolják.
Természetesen egyetlen mutató, és így ez az index
sem lehet mentes a torzításoktól, de nem lehet rezisztens a
manipulatív szándékokkal szemben sem. Jorge E. Hirsch (2005) azt írja,
hogy indexe nem érzékeny az öncitációk bevonására vagy kihagyására, és
ezt konkrét esettanulmányai is alátámasztják.
Csakhogy Hirsch dolgozatának esettanulmányai
Nobel-díjas fizikusok életműveire vonatkoznak, míg a magyar tudományos
munkásság többsége nyilvánvalóan nem ilyen rendű teljesítményt mutat.
Miközben igaz lehet, hogy a Nobel-díjasok 100-as, 200-as indexeit az
öncitációk nem befolyásolják, eközben például a vidéki agrárfőiskolák
oktatóinak h-indexét talán elsősorban éppen az öncitációk
határozhatják meg. Az indexet az eredeti értelemben (tehát az
öncitációkkal együtt) alkalmazva lehet valakinek a hindexe mondjuk 5
vagy 10 anélkül, hogy önmagán kívül bárki más citálta volna. Ez
alapján esetleg elnyerhet pályázatot, állást, pénzt, paripát, fegyvert
olyan riválisai kárára is, akinek akár száz-kétszáz független
citációjuk is van (például sok kisebb közleményre). Nem mellesleg,
ezen írás szerzői és sikeres barátaik közül egynek sem számítható ki a
h-indexe a KPA adataiból, mert egyetlen öncitációt sem vittünk be mi
magunk. Itt kell megjegyeznünk, hogy lényeges különbséget érzünk az
öncitáció és a függő, de önálló citáció között. Utóbbi esetben volt
társszerzőnk döntött arról, hogy közös közleményünket fontos idéznie,
nekünk semmi közünk ehhez.
Lényeges volna tehát az öncitációk teljes kizárása
a KPA rendszeréből, ám éppen azt látjuk, hogy a rendszerben gyakran
még a szerző őszinte, korrekt szándéka ellenére is spontán módon
megjelennek az öncitációk.
Egyrészt, akiknek sok száz vagy több ezer citációja
van, azok gyakran az ISI Web of Science rendszeréből automatizáltan
emelik át citációikat a KPA-ba, és aztán már nem törődnek azzal, hogy
ebből kigyomlálják az öncitációkat. Ez nagyon is érthető, hiszen a KPA
enélkül is éppen elég munkát ad a titkárnőnek, és nem okoz gondot,
hiszen a nagy teljesítményeknél az öncitációk léte vagy hiánya valóban
nem sokat számít.
Másrészt a kézzel bepötyögött citációs listák
esetében is megjelenhetnek az öncitációk spontán, a szerző szándéka
ellenére is. Ha ugyanis XY és ZZs közösen írtak egy cikket, amelyet
ZZs később egy másik cikkében citál, akkor ez XY számára nem
öncitáció, hanem ún. függő citáció. A KPA megengedi, és a körülötte
kialakuló rat race gyakorlatilag ösztönzi a szerzőket az ilyen függő
citációk bevitelére. Csakhogy a függő citáció, amelyet XY a rendszerbe
vitt, automatikusan megjelenik ZZs listáján is, ahol ez már
nyilvánvalóan öncitáció. Szándékosan vagy önkéntelenül, de a rendszert
végül elárasztják az öncitációk, ami komoly veszélyeket rejt magában.
Technikai megjegyzések
A KPA rendszere rákérdez, bevesz és eltárol számos olyan információt,
amelyek aztán utólag nem visszakérdezhetők. Például az OTKA
rendszerében megkívánt egyik adat, hogy citációink közül hány szerepel
az ISI-ben. De hiába fordulunk segítségért a KPA-hoz, ahová korábban
egyesével bejelöltük valamennyi citációnál, hogy szerepel-e az
ISI-ben vagy sem, ha utána ez az adat onnan összesítve nem
visszakérdezhető.
A rendszer megjelenít viszont olyan adatokat,
amelyek láttatására semmi szükség nincsen. Miért kellene látnunk
például azokat a hétjegyű kódszámokat, amelyeket a KPA minden egyes
publikációhoz és citációhoz hozzárendel? A kutatóhelyi és otthoni
számítógépek jelentős hányadán bekapcsolás után magától betöltődik a
Skype, amely a legolcsóbb és legfontosabb kommunikációs eszközök
egyike a tudományban és a magánéletben egyaránt. E gépek a KPA
kódszámait meglátva kíméletlen zakatolásba kezdenek, valamennyi
kódszámot átértelmeznek egy-egy hazai telefonszámnak, majd feldíszítik
egy kicsiny nemzeti lobogóval és egy telefonkagyló-ikonnal. Hosszabb
citációs lista és lassabb gép esetén ez akár percekig is eltarthat.
Bár a Skype ilyen aktivitása kikapcsolható, de nem kézenfekvő, hogy
ezt hogyan kell megtenni (íme a titok: a böngészőben keressék, ne a
Skype-ban!). Ezért most sok tudóstársunk és titkárnőik gépeiről
egyetlen klikkel lehet telefonhívást indítani a KPA kódszámaira. E
kódszámok, és minden más felesleges információ megjelenítése bosszantó
és ezért káros.
Összefoglalás helyett
Ha a fentiekben félreérthetőek lettünk volna, sietünk kijelenteni: a
kutatói teljesítmény hatását vizsgálhatónak, és vizsgálandónak
tartjuk. Az MTA Köztestületi Publikációs Adatbázist feltétlenül
hasznos eszköznek tartjuk ilyen vizsgálatok során. Az általunk
kifejtett kritika tehát a jobbítás szándékával született. Köszönet
illeti a KPA kezdeményezőit, közöttük Vizi E. Szilveszter elnök urat,
valamint a rendszer megteremtőit és fenntartóit. A KPA kiváló támpont
lehet, remekül jelzi például a releváns teljesítmény hiányát vagy az
egyes teljesítmények közt megmutatkozó nagyságrendi különbségeket. Ám
véleményünk szerint nem válhat kizárólagos, egyedüli eszközzé a
valóban releváns teljesítmények összehasonlítása során. A KPA
alkotóinak felelőssége abban áll, hogy rendszerük formálja az egyes
tudományágakról és az egyes tudósok személyéről kialakuló véleményt,
hiszen nézőpontot, jobb esetben lehetséges alternatív nézőpontokat
határoz meg. Ez a felelősség óriási. Azt azonban, hogy végül ki mire
használja fel, igazságtalan és sértő volna az Adatbázison vagy
megalkotóin számon kérni.
Kulcsszavak: publikációs adattár, tudománymetria,
kutatásértékelés, idézetelemzés, többszerzős publikációk, szerzői
hányad, öncitációk, rangsorok
IRODALOM
Arany János (1847): A tudós macskája.
(számos kiadásban)
Braun Tibor – Bujdosó Ernő (1982): A
tudományos publikációs tevékenység mutatószámai az MTA
természettudományi, műszaki, orvostudományi, és agrártudományi
kutatóhelyein. MTA Könyvtára, Budapest
Braun Tibor – Bujdosó Ernő (1984): A
tudományos kutatás minősége. MTA Könyvtára, Budapest
Braun T. – Bujdosó E. – Ruff I. (1982): A
tudomány mint a mérés tárgya. MTA Könyvtára, Budapest
Hirsch, Jorge E. (2005): An Index to
Quantify an Individual’s Scientific Research Output. Proceedings of
the National Academy of Sciences of the United States of America. 102,
46, 16569–16572.
Kollár István – Michelberger Pál (2008):
Hozzászólás Tolnai Márton Tudósaink mérhető teljesítménye az MTA
Köztestületi Publikációs Adattár adatainak tükrében című cikkéhez.
Magyar Tudomány. 10, 1262–1273.
KPA (2008): A legidézettebb publikációk
listája. http://www.mtakpa.hu/kpa/multi/molist.php (2008. 10. 06.)
Nalimov, Vaszilij Vasziljevics – Mulcsenko, Zinaida Makszimovna (1969
[1980]): Naucsnometrija. Nauka, Moszkva, [magyarul: Tudománymetria.
Akadémiai, Budapest, 1980]
Solla Price, Derek J. de (1963): Little
Science, Big Science. New York: Columbia University Press. [magyarul:
Kis tudomány – Nagy tudomány, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979]
Tolnai Márton (2008): Tudósaink mérhető
teljesítménye az MTA Köztestületi Publikációs Adattár adatainak
tükrében. Magyar Tudomány. 8, 976–988.
LÁBJEGYZETEK
1 NB.: Maga a szó is csak
jövőre lesz negyven éves, lásd Vaszilij Vasziljevics Nalimov és
Zinaida Makszimovna Mulcsenko (1969) könyvének címét.
<
|
|