A címben látható idézőjel nem valamiféle ironikus minősítése a Magyar Tudomány 2009. augusztusi számában Vázsonyi Ottótól megjelent vitaindító cikkben bemutatott jelenségnek, nevezetesen a Márton Áron Szakkollégium gyors fejlődésének és a határon túli magyar felsőoktatási intézmények melletti szakkollégiumok létrejöttének, hanem éppen ellenkezőleg: utalás arra, milyen fontos első lépések ezek azon az úton, melynek végállomása a Kárpát-medencei magyar fiatalok tudományos közösségének megteremtése lehet.

Minthogy a cél, a tehetséges magyar fiatalok tudományos közösségének megteremtése – vagy helyesen inkább: újrateremtése – nem igényel különösebb magyarázatot, jelen írás a Vázsonyi Ottó által említett „klasszikus szakkollégiumiság” főbb ismertetőjeleit, illetve a szakkollégiumok közötti kapcsolatrendszer sajátosságait igyekszik vázlatosan bemutatni, hogy azután a szerző megfogalmazhassa saját válaszát a „mi a teendő” kérdésére.

Az első állításom az, hogy szakkollégium sui generis nevelési-oktatási forma, vagyis nincs hozzá fogható, vele bármilyen objektív szempontrendszer alapján összehasonlítható intézmény az oktatás világában. Egyedisége mellett ezen intézmények halmazára a sokszínűség és a heterogenitás a jellemző, amely a sajátos működési elvek, elsősorban a magas fokú autonómia és önkormányzatiság következménye. Nincs tehát két egyforma vagy akár egymásra valamennyi lényeges tulajdonságában hasonlító szakkollégium, vannak azonban fontos, általánosan jellemző tartalmi ismertetők. Az imént említett autonómia és önkormányzatiság mellett igen fontos kritériumnak számít az öntevékenység, az egyének nagyfokú motivációja, a közösségi és civil aktivitás, az értelmiségi eszmecserék feltételeinek biztosítása, a közéleti szerepvállalás és többnyire az interdiszciplináris szemléletmód is. Ahhoz, hogy „klasszikus szakkollégiumról” beszélhessünk, e feltételek teljesülése – vagy legalább kezdetleges jelenléte – még fontosabb, mint a kormányzati akarat vagy a források biztosítása, miközben utóbbiak is jelentős katalizátorai lehetnek a fejlődésnek.

Másodikként érdemes a szakkollégiumok funkcióit körüljárni. Ahogy Vázsonyi Ottó nagyon pontosan megfogalmazta, két alapvető feladatot vállalnak magukra ezek az intézmények. Az egyik a szakmai többletet nyújtó (tehetséggondozó) oktatás, a másik pedig az alacsonyabb készség- és tudásszinttel érkező hallgatók „felzárkóztatása”, vagyis a társadalmi mobilizáció és integráció elősegítése. E kettőt én a Márton Áron Szakkollégium igazgatójával ellentétben nem választanám el egymástól élesen, már csak azért sem, mert igen nehéz volna határvonalat találni a két tevékenységforma között. Ennek oka egyfelől az, hogy a tehetséggondozás kezdetét nem lehet a kompetenciák bizonyos szintjének meglétéhez kötni, másfelől pedig a felzárkóztatás nem egy kezdőponttal induló és végponttal záruló folyamat, hanem olyasmi, ami egész életünkön át történik mindannyiunkkal, hiszen mindig van olyan terület, amelyen másokhoz képest még fejlődnünk kell. Úgy is mondhatnánk: lemaradás mindig van. Mértéke és aránya persze nagyon eltérő lehet, s ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az alapkészségek területén mutatkozó hiányosságok nagyobb hátrányt jelentenek, így pótlásuk is fontosabb és nehezebb feladat, melyet azonban a szakkollégiumok történetük során mindig magukra vállaltak. (Elég csak a Népi Kollégiumok mozgalmára vagy a hajdani Eötvös Collegiumra gondolni, de a rendszerváltó szakkollégiumokban is erőteljesen megjelent ez az igény.) Más nézőpontból közelítve, azért sem érdemes a két fogalmat elválasztanunk, mert ma a tehetség és tehetséggondozás definíciója egyre kevésbé kötődik az egyén

eredendően meglévő és látható képességeihez, valamint ezek szegregált formában történő fejlesztéséhez, hanem – a „mindenki tehetséges lehet valamiben” szemléletmódja alapján – egyre inkább értünk alatta olyan tevékenységformát, melynek a tehetségazonosítás és a felzárkóztatás ugyanolyan fontos része, mint a tehetségsegítés. Végül még egy érv, amely alátámasztja, hogy tehetséggondozás és felzárkóztatás szorosan összetartozó fogalmak: az oktatás világának fogalomrendszerét újabban meghódító komprehenzivitás igénye, amelynek számunkra legfontosabb tézise, hogy a különböző képességű és társadalmi hétterű hallgatók heterogén csoportokban történő fejlesztése révén érhetőek el a legjobb eredmények a csoport valamennyi tagjánál. A minőség kérdése tehát nem merül fel – ahogy Vázsonyi Ottó fogalmazott – „természetesen” a felzárkóztatást is zászlajukra tűző intézmények esetén, illetve felmerül, de olyan formában, hogy milyen minőségi többletet jelent a hallgatók számára a szakkollégiumokban megvalósuló komprehenzivitás, s hogyan járul hozzá mindez a tudatos értelmiségneveléshez, a társadalmi szolidaritás kifejlődéséhez.

Harmadikként a szakkollégiumok kapcsolattartási szokásaira érdemes kitérnünk. A sokat emlegetett szakkollégiumi mozgalom valójában csak a demokratikus átmenet idején létezett, ekkor egyetlen közös cél és tulajdonság, a demokratikus normák megszilárdítása és a rendszerellenesség adta a mozgalom kohéziós erejét. Ehhez mérhető célt azóta sem találtak a szakkollégiumok, így az újra és újra felcsapó mozgalmi lángok az elmúlt húsz évben mindig kihunytak. A parázs azonban sohasem aludt el teljesen, így amikor újabb cél jelenik meg a horizonton, számítani lehet a mozgalmiság feléledésére (lásd például 2008 őszén a De a mienk – Magyarország 2030 sorozatot). A kapcsolattartás ilyenkor sem valódi kapcsolati háló létrejöttét és használatát, sokkal inkább periférikus együttműködéseket jelent egyes (főleg budapesti) szakkollégiumok között. Az előbbiekből az (is) következik, hogy amennyiben feladatként az „elszigetelt” határon túli és az anyaországi szakkollégiumok közötti kapcsolatok kiépítését jelöljük meg, úgy az elsődleges feladat egy közös cél azonosítása lehetne számukra. Közös elemekként említhetőek például a két intézménytípus célrendszerében az oktatási innovációk katalizátora szerepének betöltése a felsőoktatás rendszerén belül, valamint a már említett Kárpát-medencei tudományos közösség megteremtése. E vonalakon esetleg érdemes lehet elindulni egy közös konferencia megszervezésével és lebonyolításával. A határokon átívelő kapcsolati háló megteremtésének azonban véleményem szerint további fontos előfeltétele a határon túli intézmények egymás közötti kapcsolatainak megerősítése, valamint a szakkollégiumok kapcsolattartási szokásaira itthon leginkább jellemző testvérintézményi viszony kialakítása egy-egy határon túli és hazai szakkollégium között. (Utóbbi együttműködési lehetőségre jó példa a budapesti ELTE Bibó István Szakkollégium és a kolozsvári Mikó Imre Szakkollégium kapcso­lata.) Az alulról szerveződő mikro-együttműködésekre és a felülről segítő ösztönző lépésekre tehát egyaránt szükség lehet, és nagyon egyet kell érteni a Márton Áron Szakkollégium igazgatójával is, aki a nagyobb figyelem és az egységes koncepció szükségességét emelte ki. E célok megvalósítását pedig mi szolgálhatná jobban, mint a párbeszéd megindítása a szereplők között.

Farkas Anikó
BA-hallgató, szakkollégista,

ELTE Állam- és Jogtudományi Kar

Politikatudományi Intézet
farkasaniko(kukac)yahoo.com