A címet Aldous Huxley-től plagizáltam, ő ugyanis
ebben a könyvében azt elemezte, hogy negyed századdal a híres Brave
New World megjelenése után mennyiben valósult meg, illetve
mennyiben cáfolódott meg annak borús jövőképe (Huxley, 1958). Én
1998-ban megjelent A DNS szép új világa című könyvemben (Venetianer,
1998) és egy évvel később e lap hasábjain megjelent cikkemben
(Venetianer, 1999) próbáltam vitába szállni a mezőgazdasági
géntechnológia ellen felhozott érvek némelyikével. Azóta ugyan
rövidebb idő telt el, mint Huxley két könyvének megjelenése között, de
talán mégis érdemes már visszatérni e kérdéskörre. Egyrészt azért,
mert közben a tényleges világhelyzet lényegesen megváltozott: egyre
inkább megállíthatatlannak tűnik a mezőgazdasági géntechnológia
diadalútja, másrészt azért, mert az elkötelezetten
géntechnológia-ellenes tábor érvekkel, tényekkel, tapasztalatokkal mit
sem törődve, változatlan erővel folytatja ellene a
dogmatikus-ideológiai hadjáratot. Igaz, hogy már utolsó bázisuk, az
„Európa-erőd” is inogni látszik, de kis hazánk szilárdan áll a
vártán, hiszen – az uniós szabályokkal dacolva – ideiglenes
moratóriumot fogadott el a GM-növények termelésére és forgalmazására.
A következőkben tehát először röviden ismertetném a GM-mezőgazdaság
jelenlegi helyzetét a világban, utána pedig a GM-ellenes tábor és az e
kérdésekkel foglalkozó hírközlő médiumok néhány gyakran hangoztatott
argumentumát, illetve közhelyszerű tévedését, csúsztatását szeretném
vitatni.
A GM-mezőgazdaság mai helyzetének legfontosabb
tényei a következők. 2007-ben a GM-termőterület világviszonylatban 114
millió hektár volt (Az összes művelt területnek több mint 7%-a). Ennek
a területnek döntő többségét (csaknem 99%-át) mindössze négy növény
(szója, kukorica, gyapot, repce) foglalja el, de termelnek ezeken
kívül GM-papayát, -tököt, -lucernát és -rizst is. A fontosabb
GM-termelők az USA, Argentína, Kanada, Brazília, Kína és még
tizennyolc ország. További huszonkilenc ország engedélyezte a
GM-termékek behozatalát, illetve egyesek a termelést is, bár ez még
nem ért el statisztikailag jelentős szintet. Az amerikai kontinenst
jóformán teljesen meghódította a GM-mezőgazdaság, és egyre
jelentősebben terjed Dél- és Kelet-Ázsiában. Igen nagy az ellenállás
ezzel szemben Európában, Ausztráliában és Japánban. Európában a
legjelentősebb termelő Spanyolország, ahol a kukorica vetésterületének
már 15%-a (egyes régiókban 60%-a) GM, de folyik GM-kukorica-termelés
Csehországban, Portugáliában, Németországban, Szlovákiában,
Lengyelországban és Romániában is. Afrikában egyedül Dél-Afrikában
számottevő a GM-termelés. A világviszonylatban 114 millió ha összes
termelési területen 12 millió gazda osztozik, 90%-uk a fejlődő
országokban élő kistermelő.
A közeljövő várható legjelentősebb eseménye az
lesz, hogy Kína engedélyezi az első GM-rizsfajták termelésbe vételét,
a kísérletek ugyanis azt bizonyították, hogy a vizsgált két
GM-rizsfajta 3% termésnövekedést produkált 80%-kal kisebb
vegyszerfelhasználás mellett, és a GM-rizs termelőinél – szemben a
nem-GM termelő kontrollcsoporttal – semmiféle növényvédőszer általi
egészségkárosodás nem fordult elő (ez Kínában igen súlyos
közegészségügyi probléma). Hamarosan megjelenik Indiában, Bangladesben
és a Fülöp-szigeteken a GM-padlizsán, mely a kísérletek alapján több
mint kétszeres hozamot ígér 80%-kal kisebb vegyszerfelhasználás
mellett.
Egy (lehet, hogy elfogult, de tényszerűen tudtommal
nem cáfolt) becslés szerint a világ GMO-termelése a csökkent
vegyszerfelhasználás és üzemanyagfelhasználás révén 2005-ben 962
millió kg-mal csökkentette a légkörbe jutó szén-dioxid mennyiségét (ez
annyit jelent, mintha 430 ezer autóval kevesebb autó rontaná a
levegőt). Ennél azonban jóval jelentősebb az az előny, amelyet a
gyomirtórezisztens GM-növények által lehetővé tett csökkent
talajművelésnek köszönhetünk. Ez az eljárás csökkenti a talajeróziót,
a talaj vízvesztését, és szén-dioxid-kibocsátását. Ez utóbbi tényező
értékét (szintén 2005-ben) 8053 tonna szén-dioxidra becsülték. Ez a
csökkenés annyit jelent, mintha 3,6 millió autóval kevesebb futna a
világ útjain (ISAAA Brief, 2007).
A GM-mezőgazdaság globális ellenzése leginkább
Európára jellemző, a legtöbb felmérés szerint kontinensünk
közvéleményében többségi nézet az elutasítás.
Mielőtt a GM-mezőgazdaság elleni, az elutasítást
alátámasztó egyes érvek tárgyalásába belekezdenék, először azt
elemezném, hogy miért torz az egész kérdéskör médiaképe. Ezt azért
lényeges látnunk, mert a közvélemény – alapvetően hamis –
tájékozódását a média alakítja. A torzítás első forrása az a
közhelyszerű igazság, hogy a rossz hír: hír, a jó hír: nem hír. Azaz,
ha bárhol a világon megjelenik egy tudósítás a GM-növények vagy
élelmiszerek bármilyen csekély vélt vagy valós kártételéről, abból
főcím lesz szinte az egész világsajtóban. Ha viszont megbízható
kontrollkísérletek cáfolják ezeket a híradásokat, az senkit nem
érdekel, a média nem közli. Az is a média természetrajzához tartozik,
hogy a vélt vagy valós rossz hírt még el is túlozzák, dramatizálják.
Ennek tulajdonítható, hogy arról a brit kísérletről, amelynek
eredménye szerint egy GM-repcefajta kis mértékben csökkentette a
biodiverzitást, egy (különben mértéktartó) magyar napilap elsőoldalas
Megtizedelte környezetét a génkezelt repce! főcímmel számolt
be, viszont egy szóra sem méltatta, hogy egy másik – hasonló –
kísérlet szerint viszont a GM-kukorica növelte a biodiverzitást.
A másik forrása a torzításnak az, hogy úgy tűnik,
az újságíróiskolákban azt tanítják, hogy ha egy kérdésben egyáltalán
léteznek ellentétes nézetek, akkor ezeket a tárgyilagos újságíró
egyforma súllyal kell, hogy bemutassa. Ez az elv – szerintem – még a
politikában sem feltétlenül követendő, a tárgyilagos újságírónak
kötelessége lehet megírni ott is, hogy olykor bizony az egyik fél
tényszerűen hazudik, míg a másik igazat mond. Az persze nem várható
el, hogy a géntechnológia ügyében ezt az igazságtételt a tudósító maga
végezze el, az azonban talán igen, hogy ne kezelje azonos értékűnek
egy Nobel-díjas tudós, egy tudományos Akadémia, illetve egy harcos
szélsőbal- (vagy -jobb) oldali aktivista – alapvető szakmai
tudatlanságról árulkodó – állásfoglalását, illetve, hogy a
spekulációkat, sejtelmeket, aggodalmakat ne kezelje ugyanúgy, mint a
tényeket és kísérleti eredményeket.
De van más baj is ezzel a „ha két ellentétes
vélemény létezik, akkor az igazság középen van” típusú tálalással,
éspedig az, hogy nem létezik két ellentétes vélemény. Pontosabban: a
kérdés körüli színvonalas, tudományos érveket használó vitákban
valóban kimutatható, hogy az egyik oldal kritikusabb, ellenségesebb, a
másik megértőbb, jobb indulatú a géntechnológiával szemben. Szélsőség
azonban csak az egyik oldalon van. Azaz: nem létezik olyan nézet,
amely a géntechnológia minden alkalmazását feltétel és korlát nélkül
támogatná, veszélytelennek tartaná, ilyesmit még a gyártó cégek sem
állítanak. Az ellenzők oldalán azonban létezik az abszolút és
kérlelhetetlen elutasítás. Amikor az angol felsőház egyik
meghallgatásán megkérdezték a Greenpeace igazgatóját, hogy „A
GM-növények környezetbe bocsátását illető ellenzése abszolút és
határozott-e, – függetlenül a további tudományos vizsgálatoktól?”, a
válasz így hangzott: „Igen, a szembenállásom örökös, határozott és
teljes.” – amivel szerintem kizárta magát és szervezetét mindenféle
tisztességes, azaz érveken, ellenérveken és tárgyilagos mérlegelésen
alapuló tudományos vitából.
Az eddigiekben a média által okozott torzításokról,
félreértésekről esett szó, lássuk most már a vitákban ténylegesen
elhangzó érveket. Mint korábbi hasonló tárgyú cikkemben, úgy most sem
kívánok foglalkozni az egyes alkalmazásoknál felmerülő komoly,
megszívlelendő, tudományos ellenvetésekkel (természetesen vannak
ilyenek, bár ismét hangsúlyozom, hogy ezek csak egyes konkrét
alkalmazásokra vonatkozhatnak. A globális elutasítás – szerintem –
biztosan tudománytalan), és a bevallottan irracionális, a tudományos
szempontokat tudatosan elvető nézetekkel sem. Kizárólag azokkal az
érvekkel szeretnék vitatkozni, amelyek a technológia globális ellenzői
részéről a tudományosság igényével lépnek fel, a tudományra
hivatkoznak, de véleményem szerint ezt jogtalanul teszik, mert
figyelmen kívül hagyják a tudomány logikájának, gondolkodásmódjának
fontos normáit. Ezek közül sem kívánok visszatérni azokra, amelyeket
korábbi cikkemben már tárgyaltam. Sajnos maradt még elég bírálnivaló
az ott leírtakon kívül is.
„A géntechnológia nem egyszerűen egy új nemesítési
eljárás, hanem alapvetően különbözik minden eddigitől, ezért teljesen
más megítélés alá kell esnie.” Nyilvánvalóan a nemesítés története
során sok új eljárás került bevezetésre, azon lehet vitatkozni, hogy
ezek mennyire voltak forradalmiak, hogy indokolt-e határozott
választóvonalat húzni, és, hogy ezt éppen a géntechnológiánál kell-e
megvonni – ez voltaképpen szemantikai kérdés. Az semmiképpen sem
állítható, hogy az eddigi eljárások valamennyien „természetesek”
voltak, míg a géntechnológia „természetellenes” (vajon természetes-e
mag nélküli gyümölcs létrehozása vagy a besugárzásos mutagenezis
alkalmazása?). A releváns kérdés az, hogy mi a géntechnológiának az a
sajátossága, ami alapvetően megkülönbözteti az eddigi technikáktól.
Úgy vélem, egyetlen ilyen meghatározó különbség van, éspedig az, hogy
a géntechnológia lehetővé teszi bármilyen idegen fajból származó, sőt
a természetben elő sem forduló, mesterséges gén bevitelét is. Ha
azonban valóban ez teszi különlegesen veszélyessé a géntechnológiát,
akkor vajon miért utasítják el az ellenzők – ugyanolyan hévvel –
azokat a növényeket is, amelyeknél a géntechnológiai módosítás
ugyanazon fajból származó gén bevitelét jelenti (ezeket szokás
ciszgénikusnak nevezni. Ilyen volt például az első GM-gyümölcs, a
Flavr-Savr paradicsom)? Az természetesen igaz, hogy a jelenleg
termesztett GM-fajták többségében a beültetett gén (transzgén) valóban
idegen fajból származott, és ezeket a hagyományos nemesítés nem
hozhatta volna létre. Idegen fajok közötti génátvitel (tudományos
neve: „horizontális géntranszfer”) azonban egyáltalán nem példátlan
(bár igen ritka) az élővilágban, ennek számos esetét ismerjük.
Önmagában ez tehát nem feltétlenül veszélyforrás. Az ellenzők szerint
azonban, míg ezeket a génátviteleket a természetes evolúció évmilliói
„szentesítették”, azaz a természet bizonyította veszélytelenségüket,
ez semmiképpen nem áll a géntechnológia által előállított
konstrukciókra. Nos, számomra nehezen érthető, hogy biológiailag
iskolázott emberek hogyan állíthatnak ilyen képtelenséget. A növény
szempontjából ugyanis semmiféle nemesített tulajdonságot nem
„szentesített” az evolúció, valamennyi termesztett növényünk (és
tenyésztett állatunk) verseny-, és életképtelen volna természetes
környezetében. Az ember, a fogyasztó pedig a növény szempontjából
ellenség, tehát éppen a természetes evolúció vezetett mindenféle
mérgek kialakulásához a növényekben (az ismert rákkeltő anyagok
jelentős hányada megtalálható természetes növényekben, és jól ismertek
a mérgezést, sőt azonnali halált okozó növényi mérgek is). Az evolúció
évmilliói tehát semmiféle biztonsági tényezőt nem jelenthetnek a
fogyasztó számára, ha a hagyományos nemesítés eredményeit akarja
összevetni a géntechnológiával.
„A GM-növények tartalmaznak
antibiotikum-rezisztencia géneket. Ha egy ilyen gén átkerül egy
emberre vagy állatra veszélyes kórokozó baktériumba, akkor
megnehezítheti a fertőzés leküzdését.” Ez az állítás nem teljesen
alaptalan. A „horizontális géntranszfer” jelensége minden bizonnyal
létezik, ennek számos indirekt evolúciós bizonyítéka van. Közvetlen
kimutatása azonban – ritkasága miatt – igen nehéz, és ezért
előfordulási valószínűségének kvantitatív becslései bizonytalanok. E
kísérletek szerint ezek az értékek 10-13 és 10-27 közé eshetnek.
Ez – még a legmagasabb érték is – feltétlenül
elhanyagolhatóan csekély valószínűséget jelent, minden bizonnyal
nagyságrendekkel kisebb veszélyt, mint amit az antibiotikumok nyakló
nélküli, sokszor indokolatlan felhasználása okoz minden civilizált
országban. Ennek köszönhető ugyanis, hogy az egészséges
(antibiotikumot nem szedő) emberek 60%-ának a székletében található
összes
|
|
baktériumnak több mint 10%-a rendelkezik ilyen
rezisztencia-génekkel. A talajban is igen nagy mennyiségben találhatók
egyes antibiotikumokra rezisztens baktériumok.
Ennek ellenére a jelenleg érvényes EU törvények
kikötik, hogy rövid időn belül ki kell zárni minden olyan jelzőgén
használatát, amely a gyógyászatban jelenleg is használt antibiotikumok
valamelyike elleni rezisztenciát okozhat. Így tehát ez az eleve is
rendkívül csekélynek mondható állítólagos veszélyforrás is
kiküszöbölődik nemsokára. (Egyébként az Európában egyedül
engedélyezett, de hazánkban tiltott MON810 kukorica nem is hordoz
antibiotikum-rezisztencia gént)
„Elfogadhatatlan a géntechnológiát védő molekuláris
biológusok szakmai gőgje, amikor nem veszik figyelembe az ökológusok,
toxikológusok, környezetvédők stb. – az övéktől eltérő – véleményét.”
E nézet – csekély – igazságmagva az, hogy a molekuláris biológusok
(valamint a genetikusok, növénynemesítők) elsöprő többsége valóban nem
látja per se veszélyesnek a géntechnológiát (azt persze senki sem
tagadja, hogy egyes alkalmazások veszélyesek lehetnek), míg a
szupraindividuális biológusok, ökológusok között több az ellenző. Azt
azonban – legjobb tudomásom szerint – soha senki nem vonta kétségbe,
hogy a GM-növények környezettel való kölcsönhatásainak elemzése és
vizsgálata fontos, és ebben ez utóbbi tudományok képviselői az
illetékesek. Természetesen az engedélyezési kérdésekben is
meghallgatandó és figyelembe veendő a véleményük, és ez így is
történik, mindenütt a világon. Tudtommal az illetékes véleményező vagy
döntéshozó testületekben egyetlen egy országban sincs döntő szavuk a
molekuláris biológusoknak, a kiindulópontul megfogalmazott állítás
tehát – amelyet elég sokszor hallottam egyes ellenzők részéről –
egyszerűen rágalom. A kompetenciaterületeket azonban jó volna mindkét
részről tiszteletben tartani. Némileg leegyszerűsítve a kérdést: annak
megítélésében, hogy mi történik a DNS-ben és a növényi sejtben, a
molekuláris biológus illetékes, ő tudja jobban, hogy ez jelent-e
különleges veszélyt vagy nem. Abban viszont az ökológus (és más
rokonszakmák képviselői) az illetékesek, hogy megmondják: az új
tulajdonságú növény jelent-e veszélyt a környezet számára. Ennek
megállapításában azonban nem játszhat döntő szerepet az, hogy ezt a
növényt hagyományos úton vagy géntechnológiával hozták-e létre.
Lényegében ezeken az elveken alapul az USA engedélyezési rendszere, és
ennek elfogadásában többé-kevésbé konszenzus van az USA tudósai
(mindkét nagy tudományterület képviselői) között.
„A géntechnológiát védelmező tudósok nem
elfogulatlanok, mert anyagilag vagy egzisztenciálisan függenek a
technológiát alkalmazó cégektől.” Ez a – gyakran elhangzó – vád is
egyszerűen rágalom. Noha igaz az, hogy ma elég sok kutató vesz részt
cégek által támogatott és finanszírozott kutatásban, és az is
nyilvánvaló, hogy nem minden kutató feddhetetlen erkölcsű Grál-lovag,
de a tudományos közösség túlnyomó többségének (köztük például a
Nobel-békedíjas, növénynemesítő Norman Ernest Borlaugnak, korunk talán
legnagyobb élő természettudósának, James Watsonnak és számtalan más
kiváló kutatónak) ilyen kollektív elmarasztalása megengedhetetlen és
gyökeresen hamis általánosítás, amely tényszerűen is cáfolható a
legtöbb esetben. Természetesen éppily megengedhetetlen a – jóval
ritkábban elhangzó – viszontvád is, amely a géntechnológia ellen
állást foglalókat vádolja általánosítva anyagi érdekeltséggel.
„Lehet, hogy nincsenek bizonyított veszélyek, de a
géntechnológia veszélytelenségét sem bizonyította még senki.” Noha
ezzel a nézettel korábbi cikkemben is foglalkoztam, visszatérek rá,
mert ez a leggyakrabban hallott, a laikus közvéleményre leginkább ható
érv. Az természetesen érthető, hogy „az utca embere” ezt meggyőzőnek
találja, nyilván ezért ismételgetik előszeretettel a hivatásos
agitátorok. És ugyanezért érzem – bocsánat az erős kifejezésért –
erkölcstelennek, a természetes emberi szorongásokkal, félelmekkel
történő visszaélésnek, ha tudományosan iskolázott emberek is
használják. Nekik ugyanis pontosan kell tudniuk, hogy a
„veszélytelenség bizonyítása” kifejezés egyszerűen értelmetlen.
Bármivel kapcsolatban bizonyítható ugyanis a veszélyesség, és az, hogy
ennek mértéke nem halad-e meg bizonyos – szakértői konvenciók által
meghatározott – értéket. Ez az érték igen kicsi is lehet, de sohasem
nulla. Ha egymillió kísérlet során nem következik be kedvezőtlen
eredmény, akkor elmondhatjuk, hogy elhanyagolhatóan csekély a veszély,
de semmi biztosítékunk nem lehet arra, hogy az egymillió egyedik
próbálkozás nem vezet katasztrófához. Természetesen nemcsak
tudományelméleti fontoskodás annak hangsúlyozása, hogy a
veszélytelenség nem bizonyítható, hiszen minden ember számára
evidencia – noha ezt elfelejteni látszik, amikor a fenti ostobaságot
szajkózza, – hogy nem létezik olyan emberi tevékenység, nincs olyan
emberi találmány, nincs olyan élelmiszer vagy gyógyszer, amelynek ne
volnának veszélyei. Tegyük fel a kérdést bárkinek, hogy meg tudna-e
nevezne bármit, aminek a teljes veszélytelenségét bizonyították? De
azt a kérdést is nyugodtan feltehetnénk a géntechnológia globális
veszélyessége mellett kardoskodóknak, hogy ugyan mondják már meg,
hogyan lehetne pozitívan bizonyítani, hogy a GM-élelmiszer (vagy
bármilyen élelmiszer) fogyasztása veszélytelen? Én már sokszor
feltettem a kérdést, a leggyakoribb válasz az volt, hogy „fogalmam
sincs, ezt a szakembereknek kell megmondaniuk”.
„Eddig egyetlen megbízható, teljes értékű felmérés
sem készült a GM-növények környezeti hatásairól, minden úgynevezett
hatásvizsgálat joggal kritizálható szakmai hiányosságai miatt.” Mivel
e területen nem vagyok kompetens, készséggel elfogadom a tézis elvi
igazságát. Alkalmazását, bunkóként való forgatását azonban két
szempontból is igen vitathatónak tartom. Először is: Az életközösségek
hihetetlen komplexitása miatt, minden – elvileg lehetséges –
kölcsönhatás regisztrálása, mérése, elemzése nyilvánvalóan sohasem
valósítható meg. Feltételezem, az illetékes szakemberek, ha valóban
valamilyen tudományos igazság megállapítására törekszenek, meg tudnak
egyezni a mérések, észlelések körének praktikusan elfogadható
szűkítésében. A géntechnológia azon ellenzői azonban, akik ezt az
érvet előszeretettel használják (tisztelet a kivételnek), valójában
nem a tényekre kíváncsiak, hiszen eleve meg vannak győződve a
géntechnológia káros voltáról. Ezért tehát a teljességnek olyan
(ismétlem: elvileg nyilván igazolható) igényével lépnek fel, amely
gyakorlatilag valószínűleg megvalósíthatatlan, és tudományos
kísérleteknél feltehetően soha nem is merül fel.
A másik kifogásom ezen érv használata ellen az,
hogy úgy vélem: a környezettel való kölcsönhatás szempontjából a
kiindulópontnak a géntechnológia által kialakított új tulajdonságnak
kell lennie. Azaz: ha a tulajdonság ebből a szempontból közömbös
(ilyen például a leszedés után lassabban puhuló Flavr-Savr
paradicsom), akkor semmi értelmük ezeknek a vizsgálatoknak, ha viszont
fontos, akkor éppoly indokoltak volnának a hagyományos nemesítés
esetében. Más szavakkal: semmivel sem igazolható, hogy míg a
hagyományosan nemesített vírusrezisztens burgonya termelésbe vételénél
nem végeznek környezeti hatásvizsgálatot, és ezt nem is követeli meg
senki, addig a vírusrezisztens GM-burgonya esetén soha nem találják
kielégítőnek a mégoly sok szempontra kiterjedő hatásvizsgálatokat sem.
„Számos példát tudunk arra, hogy egy adott
időpontban ártalmatlannak és hasznosnak tartott új termékről,
találmányról később bizonyosodott be káros volta, ez a veszély fennáll
a géntechnológiánál is.” Ez a – gyakran hallott – ellenérv
cáfolhatatlanul igaz. Szokták említeni – joggal – a halogénezett
szénhidrogén hűtőgázokat, a DDT-t, a Contergant, és nyilván könnyen
találhatunk további példákat is. A kérdés nem az, hogy ez a lehetőség
reális-e vagy sem, hanem az, hogy milyen következtetést vonhatunk le
ezekből a példákból. A tézis elfogadása esetén a logikus és
következetes álláspont az volna, hogy minden ipari és mezőgazdasági
fejlesztést, gyakorlati kutatást, innovációt szigorúan be kellene
tiltani, hiszen nyilvánvalóan senki nem állíthatja biztosan, hogy az
alkalmazás során soha nem fog felmerülni, ma még nem sejthető, káros,
sőt esetleg katasztrofális hatás. Például soha semmiféle új
gyógyszernek nemhogy a forgalmazását, de a klinikai kipróbálását sem
volna szabad engedélyezni. Tudomásom szerint azonban számottevő
intellektuális vagy politikai tényezők ilyet nem szoktak követelni.
Vajon mi indokolja, hogy az innováció egyetlen területét kiragadva,
azt olyan kényszerzubbonyba kényszerítsék, amelyet semmi más területen
nem alkalmaznak? Hadd idézzem ezen a ponton – egyetértően – a
géntechnológia egyik úttörőjének, Stanley Cohennek harmincegynéhány
évvel ezelőtt, az akkori nagy amerikai génsebészet-vitában elmondott
szavait: „…Ma, miként a múltban is, sokan vélik úgy, hogy a jelenlegi
állapotok kockázatmentesek. Elfelejtik, hogy az emberiséget régi és új
betegségek, rossz táplálkozás és környezetszennyezés sújtják, és a
génsebészet reményt nyújt e bajok legalább részleges megoldására,
elkerülésére. Azt kell tehát meggondolnunk, hogy megengedhetjük-e
magunknak azt, hogy folyton azokkal a feltételezett veszélyekkel
foglalkozunk, amelyekről nem tudjuk, hogy léteznek-e, és közben
korlátozzuk magunkat abban, hogy olyan veszélyek ellen küzdjünk,
amelyekről viszont nagyon jól tudjuk, hogy léteznek. Más szavakkal:
nagyobb veszély-e, ha óvatosan és gondosan haladunk, mint az, ha
egyáltalán nem haladunk?”
Cikkem végére érvén ismételten szeretném
hangsúlyozni, hogy a mezőgazdasági géntechnológia számos
alkalmazásával kapcsolatban teljesen jogos, illetve legalábbis
komolyan vehető tudományos kifogások emelhetők, a további kísérletek
igénylése, a nagyfokú óvatosság, sőt esetenként a tiltás is indokolt
lehet. Abban a kérdésben sem kívánok állást foglalni, hogy a magyar
mezőgazdaság – gazdasági – érdekeit a moratórium vagy annak feloldása
szolgálja-e megfelelőbben. Én itt csak a globális és kísérleti tények
által megingathatatlan álláspontú ellenzők – szerintem jogosulatlan –
érveivel foglalkoztam. Azzal is tisztában vagyok, hogy eme globális
ellenzők jelentős hányada (valószínűleg túlnyomó többsége) nem az itt
tárgyalt – többé-kevésbé tudományosnak vélt – érvek alapján küzd e
technológia ellen, hanem ízlésbeli, ideológiai, gazdasági vagy
politikai okokból. Természetesen az ilyen érvekkel is lehetne
vitatkozni, ezt azonban nem tekintem feladatomnak, hiszen számos más
példát is ismerünk a társadalmi valóságban, ahol a közvélemény és a
politika ilyen – nem feltétlenül természettudományos – megfontolások
alapján dönt, ennek létjogosultsága nehezen vitatható. Az ellen
azonban – a tudomány nevében – tiltakozni kell, ha az ilyen alapon
állást foglalók (ál)tudományos érvekkel indokolják álláspontjukat,
vagy éppen elmarasztalják a nekik nem tetsző véleményt hangoztató
tudósokat. A példáért nem kell messzire menni, az elmúlt néhány évben
olyan – nagyon különböző szellemi színvonalat és ellenkező politikai
oldalt képviselő – közírók, mint Lovas István és Tamás Gáspár Miklós,
egyaránt elmarasztalták a Mindentudás Egyetemét, illetve a Magyar
Tudományos Akadémiát azért, mert szót mertek adni olyan
szaktudósoknak, akik nem az ő ízlésüknek megfelelő tudományos
álláspontot fejtettek ki ebben a kérdésben; ilyen elmarasztalás
parlamenti képviselők részéről is elhangzott már.
Kulcsszavak: géntechnológia, GM-mezőgazdaság, médiumok,
veszélytelenség bizonyítása, növénynemesítés
IRODALOM
Huxley, Aldous (1958): Brave New World
Revisited. Harper–Row
ISAAA Brief 37–2007 (2007): Executive
Summary.
WEBCÍM >
Venetianer Pál (1998): A DNS szép új
világa. Kulturtrade, Budapest
Venetianer Pál (1999):
Géntechnológia-ellenesség – Tudományellenesség? Magyar Tudomány. 44,
10, 1170–1176.
|
|