Éppen négyszáz éve került be a távcső a
csillagászati kutatásokat elősegítő műszerek közé, és Galileo Galilei
kezdetleges teleszkópjával elért felfedezései azon nyomban át is
alakították az Univerzumról addig alkotott képet. Megfigyelési
bizonyíték született a heliocentrikus világkép alátámasztására, és
megkezdődött a Naprendszeren kívüli világ feltárása is.
A csillagászati távcsövek tökéletesítése azóta is
tart. Az átmérő növelésével a teleszkóp több fényt gyűjt össze,
lehetővé téve a halványabb égitestek vizsgálatát is. Napjainkban a
legnagyobb optikai távcsövek átmérője több mint százszorosa a Galilei
által használt műszernek, így a távcső által összegyűjtött fotonok
száma minden pillanatban több tízezerszeresen múlja felül a legelső
teleszkópokra jellemző értéket − az optikai minőség javulását pedig
nem is lehet számszerűsíteni.
Galilei után még legalább két és fél évszázadon át
a csillagászok szemmel végezték a távcsöves észleléseket, majd a
fényképezés feltalálása után a fotografikus megfigyelések egy
évszázadon át tartó korszaka következett a kozmosz vizsgálatában. A
huszadik század végére pedig számítógéppel vezérelt elektronikus
detektorok kerültek a távcsövek fókuszsíkjába. A megfigyelési folyamat
automatizálására is bőven akadnak példák, a csillagásznak már nem is
kell a távcsőnél lennie, abba belenéznie az észlelési adatok
gyűjtésekor.
Annak viszont, aki nem jártas a csillagászatban, és
tisztába kíván kerülni az Univerzum égitestei és az ott előforduló
jelenségek sokféleségével, a Naprendszer és benne a Föld bolygó
világegyetembeli helyével, legalább egyszer érdemes távcsövön át
megnéznie néhány égitestet, például a maradandó élményt nyújtó
Jupitert, Szaturnuszt, a Holdat vagy éppen az Orion-ködöt.
|