|
|
Út a megbékéléshez
A cím alapján lehetne ez a könyv egy nagyon várt politikai vitairat
is, de ne okozzon csalódást a megjelenteknek, ha mégsem egy politikai
programot vesznek kézbe, hanem egy igen igényesen megírt
társadalomtudományi munkát. Ha nem is politikai vitairat bemutatására
vállalkoztam, mégsem titkolhatom azt, hogy szeretném, ha
Magyarországon minél több politikus megismerné e monográfia tárgyát
képező, a konfliktusok békés, erőszakmentes feloldására hivatott
helyreállító filozófiát. Ennek a módszernek a hazai alkalmazása a
politikai erőtérben kialakult feszültségeket jelentős mértékben
oldaná.
A szerző a most megjelent monográfiában bemutatja a
helyreállító igazságszolgáltatás szemléletét, a gyakorlati alkalmazás
alapelveit, modelljét és nem utolsósorban átfogó elemzéssel hiteles
képet ad e módszer alkalmazásának első hazai tapasztalatairól. Fellegi
Borbála igaz híve a helyreállító igazságszolgáltatásnak, bízik abban,
hogy e szellemben megújulhatnak a szolgáltató intézmények, ugyanakkor
elmondja e módszer alkalmazásának korlátait is. Kritikus elemzőként
végzi el a nemzetközi és a hazai gyakorlat bemutatását. Úgy végzett
alapos kutatóként elemzést, hogy a gyakorlatban ki is próbálta, meg is
tapasztalta a vizsgált módszerben lévő lehetőségeket. Ezért könyve
nemcsak kiváló társadalomtudományi munka, hanem kézikönyv is azok
számára, akik mostanában szembesülnek a helyreállító
igazságszolgáltatással kapcsolatos új szakmai feladataikkal, vagy akik
módszertani segítségre várnak személyes vagy közösségi konfliktusaik
megoldásában.
A szerző jó helyen és jó időpontban írta meg ezt a
testes monográfiát. Napjainkban a globális társadalmak egyre
eszköztelenebbek a társadalom normális működésével amúgy együtt járó
konfliktusok feloldásában.
Ez a felismerés a társadalomtudományokra, különösen
a kriminológiára hatott ösztönzőleg. A XX. század közepén a
hagyományos közösségi kultúrákban megkezdődtek a kutatások. Új-Zéland,
Ausztrália, Dél-Amerika, Afrika őslakossága körében vizsgálták azokat
az általuk használt konfliktusfeloldó módszereket, amelyek
kiegészíthetik vagy pótolhatják a modern civilizációban
intézményesült, de eredeti funkcióikra mára már alkalmatlanná vált,
vagy kevésbé hatékony intézmények működését. E kutatások elsődleges
célja az igazságszolgáltatás, ezen belül a büntető igazságszolgáltatás
megreformálása volt. A helyreállító igazságszolgáltatás modellje
azonban mára már sikeres módszernek bizonyult arra is, hogy a
hagyományos közösségben működő, a jóvátételt célzó közvetői
eljárásokat, a konfliktusok erőszakmentes feloldásának módszerét a
békés társadalmi együttélést szolgáló szinte minden szakpolitikában és
a természetes közösségek működésének segítésében hasznosítsák.
A posztmodern társadalmat elemző szakemberek
jelentős része magukban a konfliktusokban, azok mennyiségi, minőségi
változásaiban véli felfedezni a jelenkori civilizáció válságát. Ralp
Dahrendorf szerint azonban a társadalomban nem a konfliktusok
jelenléte, hanem azok hiánya a meglepő. Szerinte a konfliktusok
feloldásában érlelődhetnek ki magának a válságnak a kezelésére
alkalmas újszerű, hatékony megoldások. Azt sem kell feltételeznünk,
hogy a konfliktusok mindig erőszakosak és kontrollálatlanok. Szerinte
a konfliktusokat átmenetileg el lehet nyomni, szabályozni lehet,
kanalizálni, ellenőrizni. E társadalmi modell eszköztárához a
változáson és a konfliktuson kívül hozzátartozik a kényszer gondolata
is. És, teszi hozzá, ahogyan a konfliktust a változás hajtóerejének
nevezzük, ugyanúgy azt is mondhatjuk, hogy a kényszer az, ami a
társadalomban ébren tartja a konfliktusokat (Ralf Dahrendorf: Az
utópiából kivezető ösvények. A szociológiai elemzés új irányzatához.
1974-ben németül publikált cikk. In: Felkai Gábor – Némedi D. – Somlai
P. [szerk]:Szociológiai irányzatok a XX. században. Új Mandátum
Kiadó, 2000. 117–133. [123.]). A helyreállító igazságszolgáltatás
szemlélete számol a társadalmi kötelékben élők folyamatos
konfliktusaival, és biztosítja számukra az együttműködésükhöz
nélkülözhetetlen, de az erőszakot mégis kerülő szelíd kényszert. Ezt a
szemléletet és az annak alapján kialakult gyakorlati megoldásokat
ismerhetjük meg Fellegi monográfiájában.
Egy-egy kultúrában azonban csak akkor lehet
sikeresen alkalmazni a helyreállító igazságszolgáltatási eljárásokat,
ha a finom közvetítői módszerek, a jóvátételi eljárások, a jóvátétel
módja illeszkedik, illetve illeszkednek ahhoz a hétköznapi kultúrához,
amely az emberi kötelékekben, kapcsolatokban a büntetés és
|
|
|
jutalmazás szokásvilágába hagyományosan
beletartozik. Elismerünk, jutalmazunk, büntetünk a családban, a baráti
körben, a munkatársi kapcsolatban, az óvodában, az iskolában,
általában a tartósabb emberi kapcsolatokban. Egy normálisan működő
társadalom kapcsolatrendszereiben az elismerés és a rosszallás kényes
egyensúlya az emberi kapcsolatokat tartós kötelékké formálja. A
büntetés és a jutalmazás kényes egyensúlya azonban már a
szolgáltatások világában megbomlik, a hatósági eljárásokban
átrendeződik, az igazságszolgáltatásban pedig e kettősségről már nem
is beszélhetünk. A társadalmi munkamegosztás kialakult rendje szerint
ugyanis az igazságszolgáltatás feladata a felelősség megállapítása és
a szankciók alkalmazása. Itt már olyan jelentőségű konfliktusok
megoldása a feladat, amelyekhez a társadalom zavartalan működése
érdekében az állami hatalom garanciákhoz kötött gyakorlására és
szakértelemre van szükség.
Alapvető kérdés persze az, hogy a posztmodern
civilizációban a konfliktusok kezelésében nem alakult e ki az állami
„túlhatalom”? Az állami bürokrácia a modern civilizációban nem
fosztotta-e meg fokozatosan a kisközösségeket azoknak a
konfliktusoknak a belső rendezési lehetőségétől, jogától, amelyek
megoldására a hagyományaik szerint – a társadalmi rend sérelme nélkül
– maguk is képesek lennének? A helyreállító igazságszolgáltatás
szemléletével ismerkedve ezekre a kérdésekre is választ kap az olvasó.
Napjainkban a büntető igazságszolgáltatás több
szempontból válságos helyzetben van. A társadalmi elvárásoknak
megfelelő működéséhez igen gyorsan reagáló bűnüldözésre és közbizalmat
élvező, következetes és átlátható büntető ítélkezésre lenne szükség. A
demokratikus jogállamot többek között arról lehet felismerni, hogy a
bűnelkövetőket belátható időn belül, igazságos és méltányos
büntetésben részesítik, a bűncselekmények áldozataival pedig mind az
állam, mind a társadalom szolidaritást tanúsít. A hatékony büntető
igazságszolgáltatásnak azonban az előbb említettek mellett arra is
képesnek kell lennie, hogy a bűncselekményben manifesztálódott drámai
feszültséget oldja, mégpedig az elkövetőben, a sértettben és a
megsértett közösségben egyaránt. A hazai büntető igazságszolgáltatás
képviselői körében az uralkodó álláspont az – és ezt a szerző adatai
is bizonyítják –, hogy az ítélkezés, az ítélet nem hathat az
érintettek érzelmeire. A büntetőügyekben eljáró hatóságoknak, az
ügyészségeknek és a bíróságoknak viszont szem előtt kellene tartaniuk
azt, hogy minden emberi magatartás, így a bűncselekmény elkövetése is
racionális és egyben érzelmileg motivált viselkedés. A szenvedély, a
megaláztatás, az iszonyat, a düh, a bosszúvágy, a szorongás vagy a
gyűlölet egyaránt lehet a bűncselekmény forrása és eredménye,
egyszerre jellemezheti az elkövetőt és az áldozatot, valamint
mindkettő közvetlen környezetét, az őket körülvevő embereket. A
büntetőpolitika mellőzhetetlen feladata ezeknek az érzelmeknek a
„karbantartása”, a drámai feszültség levezetése, a követendő erkölcsi
értékek megerősítése, a sértett és a megsértett közösség
kiengesztelése. Az érzelmi hatásoktól mentes, tisztán célszerűségi
szempontokra épülő büntetést aligha követi a megbánás, a bűntudat
kialakulása. Az ilyen szankció nem ébreszti fel az elkövető rossz
lelkiismeretét, és nem alakulhat ki a sértettel való szolidaritása
sem. A fel nem oldott konfliktus viszont károsítja a közösségek
„kötőszövetét”, hatásukra sérül maga a közösség is. A kölcsönös
megegyezésen alapuló erkölcsi, anyagi vagy akár csak szimbolikus
jóvátétel (bocsánatkérés) eredménye jó esetben akár a megbocsátás is
lehet. Ez a fogalom lassan már a közbeszédből is eltűnik. A
megbocsátás eredményeként viszont esély van arra, hogy mind a sértett,
mind az elkövető a társadalom, a közösség teljes jogú tagjaként
folytathatja az életét.
Magától értetődik, hogy a szerző által bemutatott
mediáció alkalmazására nem minden büntetőügyben kerülhet sor, és a
helyreállító igazságszolgáltatás sem alternatívája, hanem kiegészítő
eleme lett a hagyományos igazságszolgáltatásnak. Mégis mindannyian,
akik szorgalmaztuk annak hazai alkalmazását, azt várjuk, hogy a
büntető eljárásban és a büntetés-végrehajtásban érintett hatóságok
szemlélete változni fog, és a tevékenységük iránti közbizalom
növekszik. Ennek a reménynek a valóra váltásában Fellegi Borbála most
megjelent munkájának is jelentős szerepe van. (Fellegi Borbála: Út
a megbékéléshez. A helyreállító igazságszolgáltatás intézményesülése
Magyarországon. Budapest: Napvilág Kiadó, 2009, 380 p.)
Gönczöl Katalin
kriminológus, egyetemi tanár
ELTE Állam és Jogtudományi kar
|
|
