Csizmadia Zoltán: Együttműködés

és újítóképesség – kapcsolati hálózatok és innovációs rendszerek regionális sajátosságai

Egy személyes megjegyzéssel kezdve: e kötet megjelenését annál is inkább örömmel nyugtázom, mivel az ezen alapuló disszertáció születését nyomon követhettem, és sikeres megvédése az eredmények publikálásának szorgalmazására is alkalmat adott. Az ELTE Doktori Iskola és a Napvilág Kiadó együttműködésében indult sorozat egyik első darabjaként, erre aránylag gyorsan sor is kerülhetett. Benyomásaim szerint a szociológiai szakterületen az utóbbi időben megismert disszertációk közül Csizmadia Zoltán az egyik legszínvonalasabbat tette az asztalra, s ez a témakörben folyó hazai kutatásokra bizonyára ösztönzően hathat.

Hogy csak néhányat említsek a vizsgálat fontosabb megállapításai közül: a hazai innovációs tevékenység – melynek a kutatás-fejlesztés nyilván nem egyedüli, de mégiscsak központi eleme – nem csupán nemzetközi összehasonlításban jelent egyre komolyabb problémaforrást, de az országon belüli regionális egyenlőtlenségek, sőt az adott (nyugat-magyarországi) régión belüli lemaradások is világosan kirajzolódnak. Az innovatív tevékenységek regionális kapcsolatrendszerei kevéssé komplexek, az – egyébként sem igazán nagyszámú – egyetemi és akadémiai kutatóbázisok ilyen szempontból kevéssé kihasználtak, az ilyen típusú hálózatokon belül a perifériára szorulnak. Ha az elmúlt évek fejlesztési programjainak, regionális projektjeinek volt is bizonyos integratív szerepük, ahogy a vizsgálódás eredményei, empirikus adalékai jelzik, a top-down jellegű, felülről vezérelt folyamatok problematikus szerveződési jegyeit viselik magukon. S ahogy az eredmények fényében a régió mint tervezési egység hálózati értelemben vett korlátai fokozatosan kibontakoznak, az összegző megállapítások közt úgy kap fokozott hangsúlyt az organikus szerveződési keretekből (például meglévő ipari klaszterekből) való kiindulás. Hasonlóképp, a meglévő tervezési-igazgatási regionális körzeteken való – akár nemzetközi – túlnyúlás igénye is megfogalmazódik a témakörben végzendő további vizsgálódások szempontjából.

Talán személyes elfogultság, de számomra külön is érdekes mozzanat a kapcsolathálózati megközelítés és a társadalmi tőke fogalmának előtérbe kerülése a vizsgálódás során. A szerzőnek ennek során nem egy szemléleti korláttal, eltérő típusú diszciplináris lehatárolással is meg kellett küzdenie, melyek a tervezési-igazgatási logikából kiindulva a spontán hálózatosodást, az ilyen típusú szerveződéseket bizonyos fokig háttérbe szorítják. Az igazság kedvéért: a vizsgálódás alapfogalmai maguk is különböző kontextusokban használatosak, s ezekre a többértelműségekre a munka is utal. A hálózatok fogalma például egészen mást jelent a szervezés- vagy vezetéstudomány, mint például – a social network analysis mai irányzata értelmében – a szociológia területén. Előbbiek főként mint irányítástechnikai, szervezeti képződményt, nagyrészt mint „létesítményt” tekintik. A szociológiai megközelítés – jóllehet komplexebb megközelítései a formális és nem formális elemek párhuzamos működésének, egymásra hatásainak is nagy jelentőséget tulajdonítanak – a hálózat-fogalomhoz elsősorban az utóbbi (informális, kevésbé merev határokkal jellemezhető) jelenségkört kapcsolja. Az újítás, újítóképesség körüli szemléleti platformokat hasonló kettősség jellemzi, nem utolsósorban az innovációfejlesztés ma hangsúlyos pályázati projektrendszerével összefüggésben. Bár e megközelítésbeli ambivalenciák helyenként a kutatás kiinduló kereteire is rányomták bélyegüket, az eredmények bemutatása, a tanulságok megfogalmazása során az adminisztratív kényszerekkel szemben már az ösztönzésen alapuló kooperáció és az ilyen típusú logikára épülő önszerveződő hálózatok kapnak kiemelt szerepet. A köteten végigvonul az együttműködési készség alacsony hazai szintjének, az ebből való kimozdulás lehetőségének a kérdése. Az utóbbi nézőpont jut érvényre ennek során, amikor a kollektív cselekvés mikéntjét elemezve az innovációs együttműködés létrejöttének vagy kudarcának feltételeit már a konkrét terepen tárgyalja, és a túlzottan formalizált, egy-egy központi szereplő köré összpontosuló, külső tényezőktől túlságosan is függő szerveződésekkel szemben a belső motivációkra, ilyen alapú hálózatosodásra épülő kooperáció esélyeit hangsúlyozza.

Ezek a mindenekelőtt a társadalmi tőke fogalmához kötődő elméleti alapvetések vezetnek át a legközvetlenebb módon a munka igen tartalmas második részéhez, amely a szervezetközi viszonyokat vizsgáló empirikus felvétel nyomán fontos eredményeket, köztük az elöljáróban kiemelt megállapításokat hozza felszínre. Az eredmények sokszor igen látványos megjelenítése, az ábrázolási technikák, illusztrációk formagazdag ábrázolása példamutatónak tekinthető, sőt a függelékek is – nem utolsósorban az adott terepet, az ott szereplő intézményeket közelebbről ismerők számára – tartalmas böngésznivalót rejtenek magukban.

A kutatási eredmények közt azonban azokat az új konceptuális kereteket is számon tarthatjuk, amelyek a levont következtetések alapján már további vizsgálatok felé mutatnak. A disszertáció szerzője Pierre Bourdieu mezőelméletéből merít, elsősorban a regionalizáció és az innovációs folyamat együttes elemzésének lehetséges körvonalait vázolva. Ez a választás kézenfekvő, amennyiben a francia szociológus több vonatkozásban is közel került a dolgozat által is kultivált hálózatelméleti szemlélethez, de azért is, mivel különböző mezők kapcsán az innovációs folyamat különböző tényezőivel - dinamizáló vagy éppen blokkoló elemeivel – visszatérően foglalkozott. Figyelemreméltó az „innovációs mező” Csizmadia Zoltán által felvetett fogalma, amely valóban nem idegen a Bourdieu-i intencióktól, mivel

az újdonságok létrehozásának és alkalmazásának hazai terepén is plauzibilis egy valamennyire önállósult színterekhez s az ezeken zajló – sajátos logika által vezérelt – pozícióharcokhoz kapcsolódó értelmezés. E fogalom térbeli értelmezéséhez, regionális vonatkozású kiterjesztéséhez ugyanakkor majd részletesebb kifejtésre, az innovációs-funkcionális és a területi-strukturális vonatkozások kifejtettebb megkülönböztetésére lesz szükség. A network-megközelítés terén minderre ösztönzőleg hathatnak olyan új keletű fejlemények, mint a hálózati és a térbeli elemzések metodológiai összekapcsolódása, vagy a transzdiszciplináris (többek közt már a természettudományokra is kiterjedő) szemléleti jegyek erőteljes megjelenése, például a komplexitás-kutatás, az ilyen jellegű rendszerelméleti kezdeményezések újbóli hullámához is kapcsolódva. Az innovációs mező fogalmának bevonása mindenesetre máris gyümölcsözőnek bizonyult a konstitutív elemek olyan rajzolatában, amely a domináns módon tervezési határokon belül szerveződő – és bizonyára a fejlesztési intézményrendszer által jelentősen meghatározott – mezők, és a tervezési határoktól könnyebben „függetlenedő” és legalábbis részben önálló kooperációs logikák mentén szerveződő mezők megkülönböztetésére épül. Hasonlóképp termékeny, az adott jelenség nyilvánvaló komplexitásával adekvát elgondolásnak tűnik a regionális mellett az országos (illetve a határon túlnyúló) és a lokális szintek bevonása a modellbe. A kutatásban mindezidáig hiányzó nemzetközi viszonylatok bevonása az elemzésbe különös fontosságú lehet a továbbiak során.

A Bourdieu-re való támaszkodás bizonyos értelemben közvetlenül hálózatkutatási szempontból is indokolt, mivel az utóbbi területen felfutott „policy domain” kutatások az ő mezőkoncepciójától sincsenek olyan távol; ez utóbbiak fontos elméleti és módszertani kiindulópontul szolgálhatnak a szerző által körvonalazott további elképzelésekhez. De a kurrens network-megközelítések közül jó pár van, amely az adott szempontból relevánsnak tűnik. A társadalmi tőke összefüggésében és a területi kapcsolatrendszerek empirikus vonatkozásában a kötet is tárgyalja a Ronald S. Burt-féle strukturális hézag koncepciót (az ilyen típusú térbeli elkülönülésekkel és az áthidalásukhoz társuló előnyökkel). Hasonlóan érdekes, innovációs szempontból közvetlenül is értelmezhető lehet a Mark Granovetter-féle Sillicon Valley-kutatás az új típusú ipari hálózatosodás önszerveződő elemeivel – nem beszélve az olyan szélesebb horizontú elgondolásokról, mint a Harrison White által manapság erősen hangsúlyozott networkök közti váltás, átkapcsolás (network switching) fogalma, amely az innovációs mezőnek a szerző által tételezett heterogeneitása, különböző szférákat átmetsző jellege, s az ezzel kapcsolatos közvetítő szerepek szempontjából ismét csak kézenfekvően jöhet szóba.

Felvetődhet, a szerző által vázolt, sőt a jelen interpretációban még tovább vitt elméleti kiterjesztés nem vezet-e egyfajta teoretikus, esetleg metodológiai eklekticizmushoz. Első benyomásként ilyen szempontból meglepő lehet a kötet tartalmát egyébként tökéletesen lefedő három mottó beiktatása, melyek közül kettő James Coleman nevéhez kapcsolódik, hiszen ő és a kötetben több helyen kiemelten szereplő Bourdieu számos vonatkozásban egymástól távoli platformon helyezkedtek el. A vizsgált probléma gyümölcsöző elemzési kereteit tekintve azonban mindez másodlagos – voltaképpen nemcsak a már említett Harrison White, de a rendszerfogalom, a környezeti kapcsolatok, határok és az önszerveződési elvek szempontjából nem kevésbé jelentős Niklas Luhmann bevonása sem látszana képtelenségnek. S ahogy ő, egy más terminológiai közeg felől Luc Boltanski sem volna érdektelen az eltérő kommunikációs és szelekciós logikák (ezek közt újabban éppen a networkszerveződési, vagy egy más szempontból a projektlogika) megkülönböztetésében – sőt az elméleti kapcsolódás itt megint kézenfekvőbb a végül középpontba helyezett bourdieu-i gondolatkörhöz.

A kötet végén vázolt elméleti perspektíva igen messze vezethet tehát, s akkor még nem beszéltünk arról a vizsgált jelenséghez szintén közeli nagy problémakörről, amely a hazai szociológiában is komoly hagyományokkal rendelkezik a redisztribúció fogalma környékén. Ha nem is teljesen a központi tervezés és újraelosztás korábbi kontextusában, de attól nem is teljesen távol merülhetnek fel a nagyrészt külső erőforrásokból származó eszközallokáció, a fejlesztési központok, pályázati intézmények és a helyi szereplők közti sokszor szövevényes viszonyok kérdései. S ha a kötet erre még csak kezdeti válaszokat ad is, például arra a nagyon aktuális kérdésre vonatkozóan már jóval többet tudhatunk meg belőle – ilyen szempontból akár kötelező olvasmánynak is tekinthető –, hogy vajon mi a magyarázata annak, hogy az itt vizsgált nyugat-magyarországi térség, a központi után egészében legfejlettebb régió a mostani válság által leginkább sújtott területek között szerepel. Vagy arról a kérdésről is, hogy a hazai felsőoktatáson belül miért olyan kevés a megvalósult, sikeres példa az oly gyakran hangoztatott tudásközpont-ambícióra. A network-szerű területi megközelítés e kérdésekhez egyre több adalékkal járul hozzá, s a szerző mellett fontos munkákkal jelentkező fiatal kutatók sora nő fel lassan idehaza is. Csak remélhetjük, hogy a jövőben az ő tevékenységük közt is kialakul az a szinergikus elem, amelynek létfontosságáról az újítóképesség feltételei kapcsán e kötet oly hangsúlyosan szól. (Csizmadia Zoltán: Együttműködés és újítóképesség – kapcsolati hálózatok és innovációs rendszerek regionális sajátosságai. Budapest: Napvilág Kiadó, 2009)

Tardos Róbert

tudományos főmunkatárs, MTA–ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport