Madas Edit: Pergamenkészítés házilag

Mezey László az 1970/71-es tanévben Érdy-kódex címen szemináriumot hirdetett az Eötvös Collegiumban. Nagy László (ma Szelestei Nagy László professzor a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen) néhány nap alatt lelkes társaságot verbuvált a kollégium latinosaiból, jelezve, hogy különleges lehetőségről van szó: egy nagy tudású, de háttérbe szorított professzorral kerülhetünk közvetlen kapcsolatba, aki ezúttal saját belátása (és világlátása) szerint vezethet be minket a középkori kultúra rejtelmeibe. Az említett mű a legjelentősebb magyar nyelvemlék-kódex, egész évet átfogó prédikáció- és legendagyűjtemény 1526-ból. Egy évig foglalkoztunk vele, életreszóló élmény volt, ekkor köteleződtem el a középkor iránt, s idáig nyúlnak vissza az Országos Széchényi Könyvtárban megrendezett, Akadémiai Díjjal jutalmazott „Látjátok feleim...” nyelvemlék-kiállítás személyes előzményei is. Az alkalmi szeminárium végül egy hosszú távú képzési program kezdete lett, melyet Tóth Gábor, a kollégium igazgatója messzemenően támogatott. A gyakorlati cél tudományos utánpótlás nevelése volt kézirattárak számára, s egy akadémiai kutatócsoport létrehozása egy teljesen új forrásterület feltárására. Az új forrásterület pergamenkódexek lapjait jelentette, amelyekbe nyomtatott könyveket kötöttek a korai újkor folyamán. Ezek a kódextöredékbe kötött könyvek százszámra őriztek meg könyvtárainkban egy-két fóliót egyébként elpusztult kódexekből. A töredékeket azonosítva, szerzőhöz, műhöz, korhoz és esetenként Magyarországhoz kötve, remény volt arra, hogy középkori művelődésünk képét segítségükkel plasztikusabban lehet majd megrajzolni. A Fragmenta codicum Kutatócsoportot Mezey László 1974-ben hozta létre az Akadémia, az ELTE és az Eötvös Collegium támogatásával a kollégium „kis” épületében (ahol 1983-tól a Bibó István szakkollégium kapott helyet, mi addigra átköltöztünk a nagy épületbe). A kutatás megszervezése és irányítása mellett élete végéig itt tanított, s valamennyi tanítványa elhelyezkedéséről gondoskodott. Én 1975-ben kezdtem a kutatócsoportban dolgozni, s rögtön bevont a tanításba is. Az irodalomtörténetre, liturgiatörténetre, intézménytörténetre, kodikológiára és írástörténetre kiterjedő középkori stúdiumok posztgraduális formában is folytatódtak, úgyhogy első „tanítványaimnak” egyúttal hallgatótársa is voltam. Alig tudtam náluk többet. Speciális kollégiumom címe Íróanyag és íróeszköz volt. A középkori kéziratokkal való foglalkozás alapja a kodikológia és a paleográfia. Azért lehet egy kódexet időhöz és helyhez kötni, mert az írás társadalmi szerepének megfelelően változik, egy adott korban pedig régiókra jellemző különbségeket mutat. A latin paleográfia a teljes folyamatot kutatja a latin ábécé kialakulásától a humanista írásokig. Ám az írásképet nemcsak a kor írásszükséglete határozza meg, hanem az is, hogy mivel és mire írtak. Nyilvánvalóan más mozdulatokkal írt az ember a rostos szövetű papiruszra írónáddal, a tenyérbe fogható viaszos táblára egyik végén hegyes, másikon lapos stílussal vagy sima pergamenre ferdére faragott, bemetszett végű pennával (lúdtollal). Pályakezdő lelkesedéssel mindezt a valóságban is szerettem volna megmutatni. A középkorban a tintát pontos recept alapján főzték, egy 1412-ből való lejegyzés szerint eképpen: „Végy gubacsokat, és gondosan törd porrá, önts rá esővizet vagy gyenge sört, tégy hozzá annyi vitriolt,

amennyit jónak látsz, és hagyd állni néhány napig. Ekkor szűrd át gyolcson, s jó tintát kapsz. Amikor írni készülsz, tégy hozzá egy kevés gumiarábikumot, enyhe tűzön langyosítsd meg, s jó és letörülhetetlen tintád lesz, bármire is írj vele.” A visegrádi Mátyás király Múzeum restaurátora, Tavas Imre meg is főzte a remek tintát; az „amennyit jónak látsz” kitétel nem ijesztette meg. Hasonló lelkesedéssel készített viasztáblát is, a viaszt egy speciális gyurmával helyettesítve. A stílust édesapám esztergálta és faragta. Igaz, nem elefántcsontból vagy ezüstből készült, csak fából, de a két „eszköz” jól érzékelhetővé tette, hogy a „régebbi római kurzív” írás miért áll leegyszerűsített betűkből, laza, függőleges vonalkákból. A stílust megfordítva pedig, a ferdére vágott kis lapáttal, jól el lehetett törülni az írottakat, ha már nem volt rájuk szükség. Az első sikereken felbuzdulva elhatároztuk, hogy megpróbálkozunk a pergamenkészítéssel is, amihez a kollégium mosókonyhája megfelelő színtérnek ígérkezett. Igaz, csak abban hasonlított a Diderot-féle enciklopédiában ábrázolt műhelyhez, hogy kád, víz és lefolyó volt benne. Sikerült a váci vágóhídról frissen lenyúzott borjúbőrt szerezni, olyan valóságosat, hogy még a kis paták is rajta voltak. A pergamenkészítés lényege a meszes víz, megfelelő szerszámok és a szakértelem. Ezekből csak az első állt valójában korlátlanul rendelkezésre. A bőrt jól megmostuk, érzékelve, hogy a pergamennek méltán van „szőrös” és „húsos” fele, és sűrű meszes vízbe tettük, s ezt gyakran kevergettük, cseréltük. Néhány nap múlva a szőr levált a bőrről, a hús- és zsírmaradványokat pedig viszonylag könnyen el lehetett távolítani egy éles késsel a másik oldaláról. Az első nagyobb baj ekkor történt, a lefolyó úgy eldugult, hogy a szippantó is csak keservesen birkózott meg vele. Az egyébként nagyon kedves gondnoknő jóindulatát ezzel egy időre elvesztettük. A bőrt ekkor már csak enyhén meszes vízbe merítgettük, és megpróbáltuk éles, nagy késsel mindkét oldalán vékonyítani. Ehhez domború bakra lett volna szükség és két végén nyélben végződő hajlított pengére. Belenyugodtunk, hogy nem lesz tökéletes a pergamen, de azért csináltattunk egy fakeretet, amire kifeszíthettük a még mindig legalább 3-4 mm vastag bőrt. A megfelelő szerszám egy olyan fakeret lett volna, melyből kis peckek állnak ki. Ezekhez kellett volna körben a pergamen széleit hozzáerősíteni, hogy a tágulásának vagy zsugorodásának megfelelően utána lehessen engedni, s itt kellett volna a bőrt egy másik, hold alakú, nyeles szerszámmal papírvékonyságúra finomítani, krétaporral meghinteni, s a keretről levéve megfelelő nagyságúra vágni. Mivel a minőségről úgyis lemondtunk, hosszú kárpitosszegekkel feszítettük a keretre a vastag bőrt, s péntek lévén alig vártuk, hogy hétfőn folytathassuk a kontárkodást. Hétfőre azonban a matéria kőkeményre merevedett, felkunkorodó széleiből hetykén álltak ki a hosszú szögek. Később tudtam meg, hogy az áthatolhatatlan középkori bőrpáncél anyagát sikerült előállítanunk. A pergamenkészítés mestersége iránti megbecsüléssel veszek kézbe azóta is minden kódexet és kódextöredéket, még ha a tartalmuk a fontos számomra ma már, s nem az íróanyag.
 

Kulcsszavak: középkori könyvkultúra, kéziratok és kézirattöredékek, kodikológia, paleográfia, pergamen, tintarecept