Tomka Béla: Kéznyújtásnyira

Hatan-heten ültük körbe az asztalt a neves berlini egyetem szintén nemzetközi hírű intézetének igazgatói szobájában – volt közöttünk nő és férfi, fiatalabb és idősebb, a pályán már előrehaladt kolléga és szárnyait még csak bontogató fiatal kutató. A szobába belépő német professzor kézfogással üdvözölt bennünket. Ez a semmiképpen sem rendkívüli aktus azonban sajátos koreográfia szerint zajlott. Az újonnan érkezett nem az asztalnál körben haladva, sorban rázott kezet a jelenlévőkkel. Ehelyett a professzor egy szempillantás alatt áttekintette a hierarchiaviszonyokat és az udvariassági szabályokat, s az így kapott szintetizált rangsornak megfelelően, mintegy lóugrásban haladva üdvözölte az asztalnál ülőket: a magasabb pozícióban lévővel és a hölggyel előbb, mint a pályakezdővel és férfival, de az idősebb és magasabb pozícióban lévő férfival előbb, mint a fiatalabb nővel. Ezt a megoldást jó néhányan bizonyára a kifinomultság és illemtudás eredményének tekintik, de számomra mégis komikusnak tűnt, s nem csak azért, mert a jelenlévők elhelyezkedése igencsak körülményessé tette a kézfogásban éppen sorra kerülő személy megközelítését. Ilyen és ehhez hasonló hétköznapi tapasztalatok ébresztettek rá arra, hogy a magyarországi akadémiai vagy tudományos kultúra még az általában példának tekintett rendszerekkel szemben is hordoz előnyös vonásokat.

Idővel megtanultam becsülni ezeket a jellemzőket, melyek általában nem kapnak figyelmet. Hiszen ki ne ismerné a tudományos kutatás kiváló németországi, vagy Egyesült Államok-beli feltételeit? Magam is jónéhányszor megtapasztaltam, milyen munkafeltételeket nyújtanak a példás szervezettségű német levéltárak, ahol – sok hazai társukkal ellentétben -- az anyagok rendszerezve és feldolgozva sorakoznak, s például mutatókönyvek és más segédletek egész garmadája segíti a gyors eligazodásban a történészt. Ugyanez érvényes a kiváló amerikai egyetemi könyvtárakra, ahol a hagyományos papíralapú könyv- és folyóirat-állomány mellett az elektronikus adatbázisokon keresztül magától értetődően elérhető gyakorlatilag a nyugati világ minden folyóirata, s ha valami mégsem, huszonnégy órán belül másolatban és ingyenesen beszerzi a könyvtár az igényelt tanulmányt. Maradva a német példánál, töltöttem már hosszabb időt olyan német egyetemi intézetben, ahol a hetente megrendezett szemináriumokon egymásnak adták a kilincset a konzultációs és kapcsolatfelvételi lehetőségeket

biztosított a helyi kollégáknak. Még sokáig lehetne sorolni az ilyen tapasztalatokat, amelyekből nyilvánvalóan tanul a külföldre látogató hazánkfia vagy -leánya, de szokásos reakció – saját magamat is beleértve – emellett a frusztráció, esetleg a lemondó legyintés, hogy ilyennel mi magyarok soha nem rendelkezünk majd. Legrosszabb esetben pedig azt a következtetést vonjuk le, hogy ezekhez hasonló kutatási feltételek híján nem is lehetséges nemzetközileg magasan elismert kutatások folytatása Magyarországon, legalábbis a társadalom- és humán tudományokban nem.

Nem teljesen alaptalanok az ilyen vélemények, és semmiképpen sem szeretném mentegetni a hazai tudományszervezés és -támogatás számos negatív vonását. Mindig is nagy élvezettel tettem külföldi szakmai utakat, tanítottam vagy kutattam idegen egyetemeken, mégis az elmúlt két évtizedben szerzett számos külföldi tapasztalatom megtanított becsülni a hazai tudományos élet és egyetemi szféra jó néhány előnyös oldalát is. A hiányok mellett gyakran éreztem azt is, hogy a hazai adottságok előnyöket is kínáltak számomra külföldi kollégáimmal összevetve. Nem állítom, hogy szakmai életutam általánosan jellemző, de az elmúlt két évtizedben éppúgy élvezhettem Magyarországon a tanítás szabadságát s a kutatás és a tanítás egységét, mint az azonos generációhoz tartozó német kollégáim, velük ellentétben azonban már pályám korai szakaszában is biztos állással rendelkeztem, ami lehetővé tette, hogy hosszú távra tervezzek, s minden energiámat – a család mellett – a kutatásnak szenteljem. Német pályatársaimtól eltérően, s azonos korú amerikai kollégáimhoz hasonlóan nem akadályozta munkámat a merev egyetemi hierarchia – utalok a bevezetőben említett példára, s annak itt hely hiányában nem részletezhető konzekvenciáira. Ugyanakkor sok amerikai kollégától eltérően – akik közül jó néhányan nyáron még fizetést sem kapnak – a munkavállalói jogok viszonylag magas fokával rendelkeztem, ami szintén növelte számomra a pálya vonzerejét.

A kérdés mindazonáltal aktuális: lehetséges-e úgy felszámolni a hazai egyetemi és kutatási szféra hiányosságait, a gyakori bezárkózást és slamposságot, hogy megőrizzük ezeket az értékeinket, melyek maguk is egyértelműen a hazai kutatás versenyképességét segítik?
 

Kulcsszavak: szakmai pályafutás, szubjektív jegyzetek