Egyre kisebb világban élünk.

Az együtt élő kultúrák könnyebbé

vagy nehezebbé teszik a kutatók dolgát?

Többféleképpen lehet feltenni a kérdést! Ki a más? Kik a mások? Mi a más? Vannak e mások? Mi a másság? Pár hónappal ezelőtt Új-Delhiben jártam, és részt vettem egy csodálatosan szép esküvőn. Jó barátok, egy jómódú, pandzsábi szikh család lánya ment hozzá egy radzsasztáni, hindu és muzulmán családból származó fiúhoz. A meghitt szikh szertartások, az áhítatos vallásos himnuszok, a sokféle baráti és rokoni kör, a napokig tartó ünnepségek, az ételek, az ünnepi díszek, az öltözetek és az illatok: mind-mind felejthetetlen élményt nyújtottak. Hogyan értelmezik a résztvevők ezeket az eseményeket, és hogyan látja őket a kívülálló – legyen akár laikus vagy kutató tudós? Mi is történik egy ilyen alkalommal? Jelen vannak a nagy történelmi különbségek, etnikumi, nyelvi, vallási, gazdasági és politikai ellentétek és hasonlóságok, melyek itt egy nagy családon belül működnek. Az egyéneknek a kisebb-nagyobb közösségeken belül naponta kell áthidalni ezt a sokféle másságot: hogyan lehet együtt élni és boldogulni a sok lehetséges nehézség ellenére. Indiában (mint bárhol máshol a világon) ugyanazok a tényezők, kiindulópontok megértésre vagy ellentétre is vezethetnek. Hogy mikor mi történik, azt az határozza meg, hogy hogyan jönnek össze ezek a feltételek, hátterek és események.

A kutató épp ezekkel a tényezőkkel foglalkozik, csak azzal a különbséggel, hogy az egész szituációt próbálja megérteni, nem csak a részleteket, amelyek a mindennapi élet eseményeiből adódnak. A többféle adatot egy tudományos keretbe állítva keres magyarázatokat, tesz fel kérdéseket a történtekre vonatkozóan, és próbálja azokat meg is válaszolni – vagyis teóriákat keresve felismerni és megérteni az összefüggéseket.

Vegyünk egy másik példát! A Néprajzi Múzeum nemrég bemutatott, A Másik című tárlata. Ez eredetileg egy svájci kiállítás, amely egy olyan tanulmányra épült, amelyet több mint ötven évvel ezelőtt írt Claude Lévi-Strauss. Azóta már sok minden történt a téma kutatásában, és a kiállítás legérdekesebb része ezért az lett, amit a mostani magyar kutatók adtak hozzá. Lévi-Strauss a faji különbségekről írt, akkoriban azzal a nagyon is aktuális céllal, hogy bebizonyítsa: a „faj” mint tudományos kategória nem létezik. Ezzel nemcsak tudományos célt akart elérni, hanem a fajgyűlöletet és ellentéteket is csökkenteni próbálta. Azóta rájöttünk, hogy a gyűlölet nem cáfolható tudományos adatokkal, és leleplezése bár szükséges, de nem elégséges a problémák megoldására. Ma másképpen látjuk a világot a mindennapi életben éppúgy, mint a tudományokban, és a faji megkülönböztetés, a fajgyűlölet, előítélet ma nem meríti ki a „más” problémáját, ma a „másság” megjelenítésének sokkal több lehetősége van.

A kiállítás több megközelítésben kezelte a másságot: a rasszra, bőrszínre, társadalmi és történelmi különbségekre utalt a bemutatott tárgyak, magyarázatok segítségével: megannyi példát hozva fel a más fogalmára. A kiállításon az antropológiai gyűjtés és osztályozás került előtérbe – mindaz, ami a felvilágosodás-korabeli felfedezésektől napjainkig eltelt korszakot jellemezte. Egy gazdag, látványos gyűjtemény: a 18. századbeli cabinet of curiosities-től Lévi-Strauss véleményéig, a Semmelweis Múzeum torzszülötteitől a dél-amerikai álarcokig, a vallási vitáktól (hogy van-e a bennszülötteknek lelkük, tehát emberek-e) a 20. század antropológiai tudományáig. Művészet, népviselet, étkezési szokások változatai: minden, ami csak egyszerre, egy helyen előfordulhat, s különbözőség esetén előítélet, elidegenedés, sőt konfliktus alapja is lehet. Az általánost egyre inkább felváltják a sokkal szűkebb összehasonlító fogalmak, például a művészeten belül a stílusok, zsánerek, műfajok, korszakok és területek. Csoportosítani persze mindig kell, hiszen ha minden más, akkor semmi sem más: az antropológiában mindig alapos és hosszú terepmunkával és gondos elemzéssel próbáljuk megfejteni a másság rejtélyeit. Itt a kutató és a kutatandó a különböző tények előterében találkozik: az egyén és a társadalom között folyó párbeszéd folyamatában, miközben minden változik, az összefüggések éppúgy, mint maguk a tények.

Minden jó kutató a világot akarja megérteni.
Mi volt az Ön személyes útja?

Esetemben a történelem, a nyelvek, a filozófiai tanulmányok után az utat az antropológia mutatta meg. Ausztráliában és az Egyesült Államokban szerzett diplomák után Indiában, Kelet-Afrikában és Európában végzett folyamatos terepmunkám tapasztalatai válaszolják meg ezeket a kérdéseket. A saját gyakorlati munkámon keresztül közelítem meg a másság problémáját, nem elvont általános alapon. Nem egy leíró ismertetés, hanem az értelmező párbeszéd alapján.

Nem is olyan rejtélyes ez a folyamat: a mindennapi életben a beszélgetések, a vásárlás, a vita, a nyelvtanulás és majdnem minden társadalmi cselekedet, kapcsolat alkalmat ad az emberi tulajdonságok, adottságok megismerésére: hogy különféle háttereink ellenére megértsük egymást. Mindent, ami egy közösségben minket és másokat érint, azt az egyéneken túl, más emberekkel együtt kell áthidalni. A természettudományban is hasonló megismerési folyamatok zajlanak, csak más kidolgozott eszközök, módszerek felhasználásával. Nekem antropológiai szempontból kell értelmeznem a mindennapi élet kultúráját, és antropológiai eszközökkel, elvekkel kell magyaráznom a társadalmi összefüggéseket, viszonyokat. Több tudományág, mint például a közgazdaságtan, politika, filozófia, nyelvészet, történelem stb. is segítségemre van céljaim elérésében. De a saját kutatási anyagomban minden esetben a saját eszközeimmel kell megtalálnom a dolgok jelentését, értelmét, hiszen a mi antropológiai fogalmaink éppen olyan jók, mint más tudományágaké (még akkor is, amikor kölcsönvesszük egy másik diszciplína fogalmait, és a saját kutatásunkon belül új értelmet adnunk nekik). Nekem a terepmunkám alatt összegyűjtött anyagon belül kell felfedeznem, és sok próbálkozás, visszakérdezés után lehet csak bizonyítottnak elfogadnom a tények, viszonyok és összefüggések jelentését. Hasonlóan a feltételezés-cáfolat, azaz a hipotézis-vizsgálat eljárásához, de nem olyan módszerrel, mint a fizikában, a természettudományokban, mert céljaink/eszközeink mások: az antropológiában nem az általános törvényeket keressük, hanem a társadalmi jelenségek értelmét, elemzését és végezetül megértését tartjuk feladatunknak.

Hogyan működik önnél ez az antropológiai kutatási mód, kutatási gyakorlat?

Az antropológiai kutatásban a megfigyelés és az önmegfigyelés párhuzamos, kölcsönös folyamat: látható vagyok önmagam is, ahogy mások látnak engem, és láthatóak ők, egymáshoz és hozzám való sokféle viszonyukban. A terepmunkában éppen úgy kell figyelni arra, amit én teszek és mondok, mint arra, amit a „mások” cselekszenek és mondanak. Az önmegismerés életre szóló feladat, és mint a kutatás maga, folyamatos tökéletesítésre szorul. Tudatosan vagy sem, de sokszor visszajárok korábbi munkáimhoz (új kiadás, átdolgozás, új magyarázat). Hosszú, egy vagy több helyen történő terepmunka után; hosszú gyakorlat, sok idő, számos próbálkozás és tévedés után jutok el az elemzéshez, magyarázathoz, értelmezéshez. Munkám hasonló a természettudományok próbálgatásos módszeréhez: de – bár a folyamat vége itt is a bizonyítás – maga az út mégsem ugyanolyan. Nálam az adott fogalmak értelmezése a munka eleje és vége: állandóan visszakörözve/visszatérve a helyi kulturális kategóriákhoz, amelyeken keresztül az emberek megértik, kezelik saját és mások cselekedeteit, magyarázatait.

Előfordulhat, hogy a kutatót elvakítja a saját értelmezése, és ha nem vigyáz, saját véleményén keresztül határozza meg az ábrázolt mások cselekedeteit, magyarázatait is. Befolyásolhatják a kutatót saját tudományágának feltételezései, a világképek, előítéletek is, meg annak a közösségnek az értékelése is, amelyben a kutató a munkáját végzi. Befolyásolhatják a különféle iskolák, izmusok és elvek is abban, hogy milyen szempontból nézi a valóságot, mire figyel, mit nem lát meg. Tulajdonképpen minden társadalomtudománynak meg kellene vitatnia ezt a kérdést: mi a kutató, a megfigyelő helyzete /helye a kutatásban? Sajnos erre a kérdésre sokszor csak egyes tudományágakon belül keresünk választ, de a már megszokott előítéletek, módszerek felülvizsgálatára nem kerül sor.

Saját munkámban sosem segített a kiemelt, elvont, nagybetűs Más elve. Igaz, hogy a fogalomnak többféle értelmezése is van, de egyiknek sem találtam sok hasznát, mert nem a másság keresésével kezdem, sőt folytatom kutatásaimat. Ennek ellenére, természetesen bármilyen egymást keresztező kultúrákban zajló terepmunka során a „más” a „mással” néz szembe, és ebbe beletartozik a kutató a saját hátterével és helyzetével, beletartozik mindenki, aki részt vesz a munkában egész a végéig, legyen az könyv, film, website vagy kiállítás. Nekem Indiában, Kelet- és Észak-Afrikában és Európában folytatott munkáim közben mindig sok korlátot, másságot, különbséget kellett áthidalnom. De meg kell különböztetni a különbségeket is: nem lehet mindent egy gyűjtőfogalom, a „Másság” alatt összehozni, azzal magyarázni. Így legtöbbször nem is a „Másság” a legfontosabb probléma. Elkerülhetetlenek például a nézetbeli eltérések magában a gyakorlati együttműködésben is, és ezek megértése nem általános, hanem helybeli kulturális adottságoktól függ. Vegyük például az utolsó két filmünket, amelyekhez egy website, egy kiállítás, és a katalógus is tartozik. A Singing Pictures (Éneklő képek) és a Songs of a Sorrowful Man (Egy szomorú ember dalai) eseményei egy nyugat-bengáli faluban történnek. A filmekben egy kis vidéki társadalmat mutatunk be: hagyományos tekercsfestőket és zeneszerzőket, énekeseket, akik muzulmánok, de hindu szellemi környezetben, szúfi-iszlám lelki élettel, akik kisebbségben vannak egy nagy hindu társadalomban. Nekünk sok nehézséget okozott a többszintű valóság ábrázolása. Képpel és hanggal, filmes eszközökkel kellett megoldani antropológiai feladatokat: a saját látószögükből akartuk bemutatni őket. Nemcsak úgy, hogy egy amerikai vagy magyar néző megértse őket, hanem úgy, hogy ők maguk, a szereplők is felismerjék önmagukat egy kívülálló szemén keresztül. Tehát nem csak az én/mi és az ők közötti különbségeket, hanem a konkrét tárgyi körülmények és a mindennapi egyéni élet esetein keresztül kellett

ábrázolnom, értelmeznem az igazságot és valóságot. Ráadásul mindezt az egész emberiséget érintő, történelmi, társadalmi viszonyok hátterében, mégpedig egy bizonyos tudományág, az antropológia eszközeivel, és azzal a sajátos módszerrel, ahogy ezeket az eszközöket én működtetem. Nemcsak a köztünk és köztük lévő távolságot kellett áthidalnom, hanem arra is figyelnem kellett, hogy hogyan illesszük be a valóságrészleteket a teljes munkába: a részleteknek egymáshoz épp úgy kellett igazodniuk, mint a film egészéhez.

A Singing Pictures azokról az indiai festőasszonyokról szól, akik átvették a festészet hagyományát a férfiaktól, mert azok a festéssel már nem keresnek eleget ahhoz, hogy eltartsák családjukat. Az asszonyok az otthoni házimunka mellett kezdtek el festeni, majd a kormány támogatásával tizenöten megszerveztek egy szövetkezetet. Sok ellentéttel, előítélettel, elfogultsággal kellett megküzdeniük. A film három asszony mindennapjait követi nyomon. Megmutatja, ahogy festenek, főznek, gyűlést tartanak a szövetkezetben, a gyerekekkel foglalkoznak, mialatt beszélnek az életükről, vallásukról, bajaikról, gazdasági, családi helyzetükről. Elmondják, mit remélnek, mitől félnek, miben hisznek, és mit várnak a munkájuktól. De a film nem egy szemléltető előadás. A nézőnek önmagától kell rájönnie az egyes jelenetek jelentőségére és a nagyobb összefüggésekre: vagyis nekem nem elmondanom, hanem bemutatnom kell a tapasztaltakat. Bár az én munkámon keresztül, de az ő világukról van szó, az ő szempontjaikról. Tehát itt a „más” többször is előkerül, mégpedig minden fordulatnál, a munka minden szakaszában másképpen, más formában. A film esetében ez a folyamat kémiai/optikai vagy elektronikus eszközökkel történik: a fény, a megvilágítás, a beállítás, az elrendezés, a távolság, a magas vagy alacsony látószög (a kamera beállítása), az idő, a távolság, a szín, a vágás, az összeállítás, a fogalmazás minden lehetőségét felhasználva. De mindez csak eszköz a cél eléréséhez: az egész eljárás mögött ott áll az antropológiai kutatás és felhalmozódott tudás, ami képessé teszi az antropológus-rendezőt, hogy a néző előtt feltárjon egy más, számára talán teljesen új világot.

Egy közösség életét megmutatni a világnak
nagy morális felelősség, nem?

Egy háromnegyed órás film, amit évek terepmunkája után, hónapok alatt forgatott, tizenöt–húszórányi felvételből vágtunk össze, bizony sok választással és manipulációval jár. Mindenekelőtt a filmes próbál hű maradni a kultúrához, az emberek, a szereplők becsületességéhez és önszemléletéhez, vagyis mindahhoz, hogy ők maguk hogyan fogják fel a helyzetüket, és milyen fogalmi kereteken belül folytatják és értelmezik életüket.

Az informatika új világa segít-e, hogy jobban, alaposabban mutathassa be kutatatásait?

A film egyenes vonalú mozgását meg lehet haladni az internet segítségével, amely egészen másképp, több részlettel, más összefüggésekkel mutathatja be a közösséget. Több irányt határozhatunk meg, több lehetőséget adhatunk a látogatónak a választásra és a viszonyok, összefüggések meghatározására. Az internet többdimenziós megközelítést is lehetővé tesz. Minden attól függ, hogy milyen elegáns és egyszerű az oldal szerkezete, és milyen könnyen lehet navigálni a sok irány és részlet között. A mi weboldalunkról (WEBCÍM >) sok részletet lehet elérni: itt vannak a festett tekercsek, a dalok fordításai, a festők rövid önéletrajza (videó és szöveg), de elérhetők az előadások, cikkek, tanulmányok is. Az érdeklődők sok időt tölthetnek el itt. Bármely részletről eljuthatunk bárhova: egy képről egy énekhez, egy életrajzhoz vagy egy ahhoz tartozó tanulmányhoz.

Az internetes oldal egyik legfontosabb sajátossága (szemben a könyv és a film befejezettségével), hogy mindig van lehetőség arra, hogy felújítsuk, javítsuk, kiegészítsük az oldalt. Ellenőrizhetjük korábbi felfogásunkat, új összefüggéseket tárhatunk fel, sőt, a teljes reflexivitás érdekében szót adhatunk maguknak a szereplőknek is, akik elmondhatják véleményüket a mi munkákról, arról, hogyan ítélik meg a mi gyakorlatunkat. Lehet kommentálni, vitázni és a változásokat követni: tehát nincs végső, befejezett verzió.

A filmen és az internetes oldalon kívül
önök egy kiállítást is szerveztek.

A kiállítás megint más műfaj: itt maguk a tárgyak állnak előtérben. A lisszaboni Museu Nacional de Etnologiában 2007 júliusában nyílt meg az Art and Music of Naya’s Women című kiállításunk. Hat hónapra tervezték, de népszerűsége miatt még most is nyitva van. Az igazgató, Joaquim Pais de Brito professzor irányításával a múzeum stábja csodálatos kiállítást szervezett: látható mintegy negyven festett tekercs, és több olyan ének is hallható, amely ezekhez tartozik. Itt a látvány változatossága, megvilágítása és hozzáférhetősége a fontos, hiszen a faluból való eredeti festmények, a nayai asszonyok saját művei láthatók. Minden kép az utolsó pár évben készült, és minden tekercshez magyarázó szöveg tartozik. A kiállításon a látogatók a filmet is megnézhetik: az folyamatosan megy egy kivetítőn. Helyet kapott az internetes oldal is: a látogatók egy számítógépen azt is megnézhetik. A website viszont tartalmazza a kiállítást is: Dr. de Brito bevezeti és kommentálja a kiállítást, és egy húszperces videóban végigvezeti azon a nézőt.

Végül még egy műfaj: a kiállítás katalógusa szintén a maga módján mutatja be a kutatást, hiszen a festményeket élethű színekben láthatja, aki kézbe veszi, de olvashatók benne kivonatok az asszonyok életrajzából, a dalok szövegéből, és persze ott van néhány rövidített esszé. A katalógus 2007-ben angolul és portugálul jelent meg.

Ön szerint mennyire fontos, hogy kutatási eredményeit ilyen sok csatornán juttassa el
az emberekhez?

Szerintem nagyon fontos. Nagy előny az emberiségnek, ha magunkat más emberek vagy más kultúrák szempontjából tudjuk megfigyelni. Így a Másik mint átfogó, általános fogalom a háttérbe szorul, de nem tűnik el, hanem többféle kontextust kap. Terepmunka folytán a helybeliek érdeklődnek a kutató világáról, összehasonlítják a magukéval, és persze választ akarnak a kérdésekre: miért jött, mit csinál, hogy használja fel az ott nyert ismereteket?

Pusztán egy adott (népi, faji, vallási) különbség csak ritkán lesz a gyűlölet, erőszak és kiközösítés alapja. Inkább a változó gazdasági helyzet, versengés, az anyagi eszközök, előnyök hiánya (vagy hiányának érzékelése) az, ami bizonyos politikai feltételek mellett kiváltja az ellenségeskedést. Korunk ellenségképei, mint a zsidó, a roma, a bevándorló (vagy éppen a muzulmán, hindu vagy keresztény) ezen az alapon értelmezhetők.

Világosan látni az egész helyzetet, tudatában lenni a tényezőknek, megérteni a társadalmi feltételeket, viszonyítani a részleteket az egészhez, több szempontból nézni a valóságot: mindez csak az első, de döntő lépés a változáshoz és az együttélés lehetőségéhez. Vannak és lesznek ellentétek, válságok, de ezek nem vezetnek elkerülhetetlenül gyűlölethez és erőszakhoz. Szembesítve a magunk felfogását más emberek gondolkodásával, felismerni magunkat mások szemében: ez az az út, amelyen megérthetjük, hogyan és mikor lesz a különbség végzetes, és rájöhetünk, hogy mi a tennivalónk, hogyan kell cselekednünk, hogy ezt elkerüljük.
 

IRODALOM

1980/2004 Ákos Östör: The Play of Gods: Locality, Ideology, Time and Structure in the Festivals of a Bengali Town. University of Chicago Press: Chicago, XII, 250 pp.

2004 Ákos Östör: The Play of Gods: Locality, Ideology, Time and Structure in the Festivals of a Bengali Town. New expanded and illustrated edition, Chronicle Books–Deccan Herald Publishers, New Delhi (distributed by Orient Longmans Pty. Ltd.)

1984 Ákos Östör: Culture and Power: Legend, Ritual, Bazaar and Rebellion in a Bengali Society. Sage Publications, Beverly Hills–New Delhi, 224 pp.

2006 Singing Pictures: Women Painters of Naya. color, video, 36 min: co-directed by Lina Fruzzetti, Aditinath Sarkar, Ákos Östör (produced by Fruzzetti and Östör), distributed by Documentary Educational Resources (www.der.org)   WEBCÍM >

2007 Scroll Singers of Naya/Singing Pictures internet website devoted to the film, the exhibition, and ethnographic research developed at Wesleyan’s Learning Objects studio co-authored with Lina Fruzzetti WEBCÍM >

2007 Bilingual exhibition: Pinturas cantandas: arte e performance das muheres de Naya / Singing Pictures: Art and Performance of Naya’s Women. Museu Nacional de Etnologia / National Museum of Ethnography, Lisbon, Portugal

Catalogue of the exhibition by Lina Fruzzetti and Ákos Östör. Printed in Portuguese and English, with color reproductions of the scrolls, translations of the songs, ethnographic essays.

2009 Songs of a Sorrowful Man produced by Lina Fruzzetti and Ákos Östör, directed by Lina Fruzzetti, Ákos Östör
 

Östör Ákos Budapesten született, iskoláit Tokajban és Sopronban végezte. Mint másodéves gimnazista, az 56-os forradalom után családjával Ausztráliába vándoroltak ki, ahol a Melbournei Egyetemen tanult. Doktori fokozatot a Chicagói Egyetem Antropológiai tanszékén szerzett.

Több évtizedet töltött a Harvard – majd a Wesleyan egyetemeken, vendégprofesszor volt többek között Minnesota és a brunswicki Bowdoin College, a szudáni Kartúm, a finn Helsinki és a tanzániai Dar es-Salaam egyetemén is. Olyan kutatóintézetekben volt vendégelőadó, mint a The Institute for Advanced Study (Princeton), a National Humanities Center (North Carolina), a Center for Cross Cultural Studies (Canberra), és a Collegium Budapest. Hosszabb terepmunkát végzett Indiában, Szudánban, Tanzániában és az utolsó pár évben Eritreában és Olaszországban. Rövidebb kutatásokat végzett Magyarországon, Ausztráliában, Finnországban, Portugáliában és az Egyesült Államokban.

Szerzőként és társszerzőként jegyez kilenc könyvet és kilenc filmet, számos rövidebb tanulmányt, több múzeumi kiállítást és internetes projektet. 2009 óta a Wesleyan Egyetem (Middletown, Connecticut) emeritus professzora, de kutató-, író- és filmes munkáját tovább folytatja.