Struktúrák és cselekvők

A Napvilág Kiadó 20 év után című sorozatában jelent meg Ferge Zsuzsa új könyve a társadalmi struktúra magyarországi átalakulásáról. Ahogy a sorozat többi kötetének szerzője, Ferge is arra vállalkozott, hogy a szaktudományos formaságokat valamelyest mellőzve, esszéisztikus stílusban tekintse át a rendszerváltás óta eltelt időszakban a saját szakterületén bekövetkezett legfontosabb változásokat. A feladat több ponton is arra ösztökélte Fergét, hogy a struktúrakutatás hagyományos kereteit bizonyos mértékben kitágítsa. Ez mindenekelőtt két vonatkozásban mutatkozik meg: azon túl, hogy egy-egy pillanatkép formájában ábrázolja és összehasonlítja az államszocialista időszak, illetve a mai Magyarország társadalomszerkezetét, Ferge igyekszik egyrészt a „rendszerstruktúra” megváltozásának jellemzése révén magyarázatot találni a társadalmi struktúra változásaira, másrészt pedig a főbb egyéni, illetve kollektív cselekvők azonosítása révén, megpróbál rámutatni azokra a főbb aktorokra, amelyek az utóbbi évek változásainak katalizátorai voltak.

A munka gondolatmenetének keretét a társadalmi struktúra, illetve a rendszerstruktúra fogalmainak megkülönböztetése jelöli ki. A társadalmi struktúra fogalma alatt Ferge az alapvető erőforrásoknak a társadalom tagjai közötti „eloszlását”, „elrendeződését”, „hierarchiarendszerét” érti. Ennek a jelenségkörnek a vizsgálatára összpontosult tulajdonképpen korábbi munkáinak jelentős része. E munkák középpontjában olyan kérdések álltak, mint például, hogy „mennyire és hogyan rajzolódnak ki csoportok objektív kritériumok alapján, milyenek közöttük az objektív viszonyok, például érdekviszonyok, egyenlőtlenségi helyzetek, és ők maguk hogyan látják saját helyzetüket, alkalmasint csoporthoz tartozásukat az adott társadalmi struktúrában” (23.). A rendszerstruktúra fogalma ezzel szemben nem különböző erőforrásokkal ellátott emberekre vagy emberek csoportjára, hanem arra az intézményi környezetre utal, amely meghatározza az alapvető erőforrások eloszlását. A rendszerstruktúra fogalmához tartozik többek között, hogy milyen egy adott ország politikai berendezkedése, hogyan működik a gazdasága stb.. Mind a társadalmi struktúra, mind pedig a rendszerstruktúra bizonyos értelemben adottságként jelenik meg a társadalomban felelhető egyéni, illetve kollektív cselekvők számára. Ezek ugyanis megszabják, hogy milyen erőforrásokra támaszkodva, milyen intézményi környezetben tevékenykedhetnek az aktorok. Amellett azonban, hogy ezek a struktúrák kijelölik a cselekvés lehetséges kereteit, alá vannak vetve a társadalmi aktorok cselekvéseinek, a különböző kollektív cselekvők küzdelmei nyomán változhatnak, illetve meg is változnak. Ezt a fogalmi keretet alkalmazza Ferge a rendszerváltás, illetve az azóta eltelt időszak változásainak értelmezéséhez.

A rendszerstruktúra átalakulása kapcsán Ferge sokkal inkább a kontinuitás mint a radikális változás jelentőségét hangsúlyozza. A rendszerváltás uralkodó értelmezése szerint az egypárti diktatúrát demokratikus berendezkedés, a tervgazdaságot pedig piacgazdaság váltotta fel. E nézettel szemben Ferge úgy véli, hogy a rendszerstruktúra egyrészt az államszocializmus negyven éve alatt is jókora átalakuláson esett át, másrészt pedig az 1989–90-es évekhez kötött radikális változásokat is számos tényező készítette elő a megelőző évtizedekben.

Mind a rendszerváltás előtti, illetve az 1990 után létrejövő rendszerstruktúrát az állam, gazdaság, illetve civil társadalom viszonyrendszere révén ábrázolja Ferge. Értelmezése szerint ez az a három fő intézményi komplexum, ami az egyenlőtlenségek alakulását elsősorban meghatározza. A két időszakban e különböző intézményrendszerek kiterjedése, illetve egymáshoz való viszonya alakult át radikálisan. Az államszocialista időszakban az állam tölt be központi szerepet, amelynek hatóköre a hagyományos igazgatási funkciókon túl kiterjed a gazdaság irányítására és szervezésére, illetve az állam számos olyan területen is beavatkozik a társadalom működésébe, amelyeket más társadalmakban rendszerint az állampolgárok maguk, illetve különböző szerveződéseik irányítanak. Az önálló gazdasági tevékenység, illetve az állampolgárok autonóm, civil kezdeményezéseinek a szerepe az államszocializmus időszakában az állam jelentősége mellett eltörpül. Ezeken a pontokon figyelhető meg azonban leginkább változás a rendszerváltást megelőző negyven évben. A gazdaság tekintetében 1968-as reformok, illetve a mezőgazdasági kistermelés jelentőségének növekedése jelent elmozdulást a monolit tervgazdaságtól a piac rehabilitálása felé, a civil társadalom esetében pedig az 1980-as évektől egyre inkább jelennek meg, illetve aktivizálódnak független, az állampolgárok aktivitására építő szervezetek. Ezek a változások azonban az 1980-as évek végéig a féllegális szférában maradnak. A rendszerváltás után átalakul állam, gazdaság és civil társadalom viszonyrendszere. Az állam szerepe csökken, míg a magántulajdon elismerésével a gazdaság jelentősége növekedik. A civil társadalom működésének is megteremtődnek a jogszabályi feltételei, 1990 után azonban Ferge szerint a civil társadalom hagyományos szervezetei mellett

létrejön egy „álcivil” szektor, amely a civil társadalomban rejlő erőforrásokat kihasználva szolgál ki politikai, illetve gazdasági érdekeket.

Érdekes, ahogy a rendszerstruktúra átalakulásával párhuzamosan a kollektív cselekvők problémáját kezeli Ferge. Az államszocialista korszakban a legfontosabb döntéseket a párt vezető testületei hozták meg, emellett azonban Ferge azonosít olyan társadalmi aktorokat is, amelyek különösen az 1980-as évektől a rendszerstruktúra átalakulásában szerepet játszottak, illetve szerepet játszhattak. Ilyen kollektív cselekvőknek tekinti Ferge többek közt a minisztériumi-, banki-, illetve vállalatvezetők csoportját, a háború előtti közép- és felső osztály leszármazottaiból rekrutálódó „visszatérőket”, a reformközgazdászokat, a „demokratikus ellenzéket”, illetve a „népieket”. A rendszerváltás utáni időszakra vonatkozóan nem találkozhatunk hasonló elemzésekkel. Ferge magyarázata szerint többek között azért nem, mivel „a mai rendszer formálásában sokkal kisebb szerepük volt azonosítható egyéni vagy kollektív döntéseknek, mint a globális mozgásoknak” (78.). Ha ez az érvelés bizonyos mértékig elfogadható is, akkor sem helyezi hatályon kívül a struktúrák változásáról, illetve a társadalmi aktorok ebben betöltött szerepéről korábban elmondottakat. A rendszerváltás előtt is, s utána még inkább volt tere a különös társadalmi érdekek, illetve értékek artikulálásának. A kollektív cselekvés csatornái megváltoztak, de nem tűntek el. Többek között az állampárt hatalmi monopóliumával szemben 1990 óta különböző pártok versengenek az államhatalom vezetéséért, eltérő problémákat a középpontba állítva, s a különböző társadalmi csoportok is számos út közül választhatnak részérdekeik megjelenítésére.

A társadalmi struktúrát mind az államszocializmus időszakára, mind pedig a mai magyarországi társadalomra vonatkozóan a már a korai fő munkában is alkalmazott munkajellegcsoportok segítségével ábrázolja Ferge (lásd Ferge Zsuzsa: Társadalmunk rétegződése. Budapest: KJK, 1969). A munkajellegcsoportok, ahogy kiemeli, nem tekinthetők osztályoknak sem marxi, sem weberi értelemben, hanem olyan a társadalmi helyzetüket tekintve homogén csoportokként kezelendők, amelyek „magukba sűrítik az alapviszonyokat” (68–69.). E kategorizálás középpontjában a foglalkozások állnak, illetve a különböző foglalkozások olyan csoportosításai, amelyek a társadalom alapvető erőforrásainak elosztása tekintetében hasonló életesélyeket kínálnak az azonos csoportba tartozóknak. A munkajellegcsoportok ennyiben jó indikátorai annak, hogy ki milyen helyet foglal el a társadalom egyenlőtlenségrendszerében.

A két különböző időszakban a magyar társadalom struktúrája Ferge megfogalmazása alapján leginkább abban különbözik, hogy „a hatalmi viszony domináns helyzetét a tőkeviszony vette át” (147. o.). Az államszocialista Magyarország társadalmi struktúrájának tetején, a többi csoporttól élesen elkülönülve, s tulajdonképpen a struktúra rendezőelvein kívül elhelyezkedve, a politikai uralkodó csoport, a pártelit állt. A következő csoportokat Ferge már valóban foglalkozási kategóriák alapján adja meg, amelyek aszerint különülnek el egymástól, hogy egyrészt az általuk átfogott foglalkozások rendelkeznek-e vezetői jogkörökkel, illetve milyen szintű vezető tevékenységet feltételeznek, valamint másrészt, hogy milyen szintű tudásra van szükségég az adott foglalkozás betöltéséhez. E dimenziók mentén helyezi Ferge a közigazgatási, gazdasági, kulturális stb. felsővezetőket a társadalomszerkezet felső régióiba, amely csoport alatt többek között a termelésirányítók, irodisták helyezkednek el, míg a társadalmi struktúra alján a segéd-, illetve betanított munkásokat találjuk. A rendszerváltás nyomán kialakuló új társadalomban Ferge szerint a különböző munkajellegcsoportok karakterét leginkább az adja meg, hogy rendelkeznek-e tőkével vagy sem. Az e dimenzió által képződő csoportok azonban még igen különböző társadalmi helyzeteket foglalnak magukba. A tőketulajdonosok csoportján belül az alapvető differenciáló tényező természetesen a tőke mennyisége, ami alapján a társadalmi struktúra szélső pontjain egyrészt a privilegizált helyzetben lévő nagyvállalkozók találhatók, másrészt viszont a csekély tőkével és bizonytalan piaci kilátásokkal rendelkezők, akik rendszerint kényszerűségből kezdtek bele valamilyen vállalkozásba. A tőkével nem rendelkezők csoportja sem tekinthető homogénnek, az e körbe tartozók társadalmi helyzetét Ferge szerint alapvetően az határozza meg, hogy milyen munkaerő-piaci pozícióval rendelkeznek. A társadalmi struktúra tetején találhatók a különböző felsővezetők és menedzserek, a középrétegek elsősorban a rendezett jogállású, s stabilnak tekinthető állással rendelkező foglalkoztatottakból tevődnek össze, míg az alsó osztályban azok találhatók, akik legfeljebb a fekete, illetve szürke gazdaságban tudnak munkát vállalni, vagy esetleg teljességgel kiszorultak a munkaerőpiacról. (Ferge Zsuzsa: Társadalmi áramlatok és egyéni szerepek. Budapest: Napvilág, 2010, 190 p.)

Huszár Ákos

szociológus, KSH