Barabási Albert-László fizikus, Erdélyben született, hosszú évek óta az Egyesült Államokban kutat, Bostonban a Northeastern és a Harvard Egyetemen dolgozik. Évekkel ezelőtt jelent meg a Behálózva – a hálózatok új tudománya című kötete. Az idei könyvhét alkalmából jelent meg Villanások, a jövő kiszámítható című műve. A Vörösmarty téren, az Ünnepi Könyvhét nagyszínpadán beszélgetett vele Sipos Júlia.

A Villanások olvasmányos, szórakoztató, tipikus angolszász stílusú tudományos ismeretterjesztés. A könyv bevezetése is nagyon tudatosan jelenítette meg az Ön kutatási tárgyát, az interneten lehetett egy vetélkedő keretében megrendelni, egyszerre jelent meg több nyelven. Igazi hálózatos gyakorlat…

Minden könyvnek az a célja, hogy olvasmányos legyen, ez nemcsak angolszász sajátosság, mindig úgy írok, nemcsak könyvet, de szakcikket is, hogy az, amiről beszélünk, egy tágabb közösség számára is érthető legyen, nem csak a szakemberek számára, tehát nem csak fizikusoknak és matematikusoknak írok. Ami a könyv marketingjét illeti, igaza van, végül is tanultunk a Behálózva című könyvből, és megpróbáltuk hálózatszerűen terjeszteni.

Ön szerint a digitális technológia megjelenésével az emberi cselekvések kiszámíthatóakká válnak, hiszen annyi adatot, annyi digitális nyomot hagyunk magunk után, amennyiből egy kutatói apparátus a jövőre érvényes megállapításokat tehet várható viselkedésünkről. A világ egy hatalmas kutatólaboratórium lett ily módon, az emberi viselkedés pedig bizonyos mintázatokat követ, de mit gondol, hol ér véget a spontaneitás, és hol kezdődik ez a bizonyos kiszámíthatóság?

Pontosan ez az alapvető kérdés. Mi magunk sosem gondoljuk magunkról, hogy véletlenszerűek vagyunk, tehát úgy véljük, hogy a saját viselkedésünk megérthető, tudjuk a motivációinkat. Viszont egy külső szemlélő számára nagyjából érthetetlen a viselkedésünk, miért vagyunk most éppen ott, ahol vagyunk, hol leszünk holnap délután. Továbbá úgy képzeljük, hogy spontán a viselkedésünk, hiszen elvileg lehetnénk bárhol, mehetnénk bárhová, de a kérdés az, hogy az emberiség alapvetően valóban lehetne spontán, akkor mégis hol a határ, ahol a jósolhatóság megjelenik. Ez kényes kérdés. Én fizikusként azt mondom, hogy egy atomi részecske vagy bármilyen természeti jelenség matematikailag leírható, mérhető, jósolható és kontrollálható, és ez nagyon is elfogadott állítás. De, ha én az emberről mondom azt, hogy matematikailag leírható, jósolható és kontrollálható? Ez már nagyon ijesztő állítás. Mindamellett ezt a kérdést fel kell tennünk: jósolható-e az emberi viselkedés, és miért nem tettük ezt eddig? Ami az elmúlt tíz évben lehetővé tette ennek a kérdésnek a feltételét, az éppen az adatok terén történt változás; ugyanis, hogy bármit jósolhassunk, nekünk, mint természettudósoknak, kutatóknak, adatokra van szükségünk. Azt kell tudnunk, hogy tipikusan hogyan viselkedik a rendszer; nem lehetett Newton törvényét levezetni, amíg Keplernek nem voltak pontos észrevételei a bolygókról, csak utána lehetett levezetni a törvényeket. Az emberi viselkedéssel kapcsolatban is az a kérdés, hogy ha rengeteg adat áll a rendelkezésünkre, vajon ezek segítségével le tudjuk-e írni a rendszert…? A legfontosabb tehát, ami az elmúlt tíz évben történt, hogy megjelentek az adatok. Nem azért, mert a kutatók összegyűjtötték őket, hanem azért, mert mobiltelefont használunk, e-mailezünk, hitelkártyát használunk, és ezáltal a szolgáltatónk tudja, hogy egy adott pillanatban hol vagyunk, tudja,hogy kik a barátaink, a bankunk tudja, hogy mit tudunk megvásárolni, mire vagyunk képesek, mi az ízlésünk, hová járunk vásárolni. Ezeknek az adatoknak a segítségével manapság a nyugati társadalomban élő egyénnek a napi teendői majdnem percnyi pontossággal lefedhetőek, vagyis megjósolhatóak ezekből az adatbázisokból.

A magunk után hagyott digitális lenyomatok létezése mindeddig a nyilvánosságban kétféle kontextusban jelent meg: egyrészt, hogy ezek hatalmas üzleti értéket képviselnek, másrészt, hogy ezeknek a léte alkalmas a személyiségi jogaink veszélyeztetésére. Amennyiben ezek tényleg alkalmasak lennének a cselekvéseink előrejelzésére, akkor például a terrorista cselekmények megállíthatóak lennének… Valójában mire tudjuk használni ezeket az adatokat?

Sokat feszegetem ezt a kérdést a Villanásokban: hol vannak a pozitív lehetőségek ebben a jelenségben, és mik a fenyegetések benne, amit Big Brother effektusnak hívnak, mert valóban ijesztő lehet, amikor az életünket percnyi pontossággal követheti valaki. De mik a lehetőségeink? Egyfelől mondhatjuk azt, hogy dobjuk ki ezeket az adatokat, de akkor nem lehet orvosságokat fejleszteni, városokat tervezni, vírusokat megállítani. Másik oldalról meg az a lehetőség, hogy minden adatot tegyünk elérhetővé, számunkra nagyon ijesztő. Az adatok léteznek, ezt már nem lehet visszacsinálni. Nem léphetünk ki a társadalomból, amiben élünk, de senki sem mond le arról, hogy mobiltelefont vagy számítógépet használjon, tehát együtt kell élnünk velük. A kérdés tehát, hogy hogyan élünk együtt velük, és megértjük-e, hogyan lehet alkalmazni ezeket az adatokat. A célom az volt, hogy ne söpörjük a szőnyeg alá ezeket a kényes kérdéseket sem, hanem vessük fel a probléma mindkét vetületét, a hasznosságát és az ijesztő oldalát egyaránt.

Einsteint is az érdekelte, hogy az atomok mozgása mennyire véletlenszerű, de az Ön példái a könyv olvasmányosságát szolgálják. Székely György, vagyis Dózsa György történelmi útját kíséri végig, de miért éppen őt választotta egyik hőséül, talán a családi, ősi kötelék is szerepet játszik ebben?

Először is Dózsa történetét mindenki ismeri Magyarországon, de egyáltalán nem ismert másutt. Ez a könyv pedig nemcsak a magyar olvasónak készült, hanem amerikai, japán, kínai olvasóknak is, hiszen ezekre a nyelvekre máris lefordították, így szándékom szerint ők is megismerhetik ezt a történetet. Azért is izgatott éppen ez, mert a történelmi dokumentumok szerint van egy pillanat, amikor Telegdi István Budavárban feláll a király előtt,

és pontosan megjósolja, hogyha felfegyverzik a parasztokat, azok nem a török ellen fordulnak, hanem igazi ellenségeiknek a nemességet fogják tekinteni, és éppen ellenük fordulnak majd. A történetet tovább követve mindig föltehető a kérdés, hogy lehetséges volt-e megjósolni egy ilyen horderejű végkifejletet? Hogy hogyan, milyen adatok, információk birtokában mondott ilyen pontos jóslatot Telegdi? A személyesebb ok a könyv kétharmadánál megtalálható, hagyjuk ezt meg az olvasónak…

Azt állítja, hogy a cselekedeteinkben látszólag véletlennek tekinthető események nem is valódi véletlenek, ezeket nevezi villanásoknak.

Mik ezek a villanások?

Nézzük meg először, hogy a tudomány hogyan tekint ma az emberi viselkedésre. Az alapvető modellek ma az emberi cselekvést véletlenszerűnek tekintik. Én nem tudom, hogy ön mikor telefonál, mikor küld emailt stb. Ezzel szemben, amikor mérni kezdtük, hogy az emberek mikor telefonálnak, mikor küldenek e-mailt, mikor böngésznek a világhálón, azt találtuk, hogy ez nem egy unalmas véletlen jel, hanem vannak olyan rövid időszakok, amikor rengeteget telefonálunk, és azután egy hosszabb ideig egyáltalán nem telefonálunk, ugyanez a helyzet az e-mailekkel és így tovább. Ez valójában egyáltalán nem meglepő, most például a telefonom ki van kapcsolva, de később lehetséges, hogy néhány hívást le kell bonyolítanom. Ez érthető. Ami viszont érdekes, hogy az időintervallumok a hívások között nagyon pontos matematikai törvényt követtek, teljesen új matematikai rendszer kellett hozzá, hogy ezt leírjuk, és ez jelzés volt, hogy az emberek elég pontos törvényszerűség szerint végzik különböző tevékenységeiket. Ezt nem tudatosan tesszük, sosem gondolunk rá, de mégis valamilyen belső törvényszerűség alapján tesszük a dolgainkat. Ezek a villanások. A villanások a nagyon rövid időintervallum alatt történő intenzív tevékenységekre utalnak, és bármilyen emberi tevékenységet vizsgáltunk, mindegyik ilyen villanásszerűen történik.

Amit Ön humán dinamikának nevez, és ami vizsgálatának tárgya, az valójában átmenet a természettudományból a társadalomtudományba, voltaképpen a szociálpszichológiába. De a megállapításainak egy része evidencia, hiszen hány tévéfilmben látjuk, hogy figyelmeztetik a fontos embert, biztonsági okokból váltogassa megszokott útvonalait…, tehát ismerjük azt az emberi szokást, hogy járt utat a járatlanért nem szívesen választunk… Telegdi István jóslatáról is elmondhatjuk, hogy vannak jó politikusok, akik bizony politikai bölcsességből előre meglátnak veszélyeket egy-egy helyzetben. Akkor az Ön kutatása, ez a fajta tudományos bizonyíték milyen többletet adhat a társadalom számára?

Rengeteg olyan társadalmi és technológiai jelenség van, amelyben segíthet, ha jóslásokat tudunk tenni. Az egyik ilyen fontos példa a vírusok terjedése: hogyan terjednek a vírusok, a mi mozgásunkkal? Ehhez tudnunk kell, hogy az emberek hogyan, hová mozognak… De az ún. emberbarátibb városok tervezéséhez is szükséges,hogy előre megjósoljuk az emberi mozgásokat, ezek törvényszerűségeit, beleértve a forgalomirányítást is. Ezek azok az alkalmazások, amelyeket ma ismerünk. De az orvostudománytól az internetig a hálózatelmélet hihetetlenül fejlődik, már a Behálózva című könyvem 2002-es megjelenéséhez képest is nagyságrendekkel több adat áll rendelkezésünkre, és az elkövetkező években sokkal több területen ennél izgalmasabb alkalmazások is várhatóak.

Amennyiben ilyen hatékony ez az elemzési módszer, az amerikai gazdasági válság

miért érte olyan váratlanul a társadalmakat?

Számos olyan társadalmi jelenség zajlik körülöttünk, amely a váratlanság érzésével

zúdul ránk, megjósolhatatlannak tűnnek…

Ez teljesen jogos. Ahhoz, hogy jósolni tudjunk, adatokra és módszerekre van szükségünk. Ez a tudomány az alapkutatások és a módszerek kidolgozásának szintjén áll. Egy meteorológiai példát hozok, az időjárást bizonyos adatmennyiségből elég pontosan megjósoljuk egy-két napra előre. Tizenkilenc napon túl már nem tudunk jósolni, elértük a kaotikus határt. Az alapvető kérdés, hogy mi az, ami az emberi viselkedésből tényleg megjósolható, és mi az, ami nem. Az időjáráshoz rengeteg adat áll rendelkezésünkre, helyi mérések, műholdak és így tovább. Ezek mind egy központi számítógépbe kerülnek, amely elvégzi az időjárás előrejelzését. Tehát két dolog a lényeges: van-e elég adatunk, és ez egyre inkább van; és hogy mik a belső limitációi, határai a jósolhatóságnak. Ezeket e kérdéseket feszegetjük a kutatásainkkal.

Mindannyiunkat az izgat, hogy kiknek a kezében lesznek vagy vannak ezek az adatok? Ki az, aki ezeknek az adatoknak a birtokában bármilyen jóslásra, cselekvése, akcióra képes lesz?

Ez alapkérdés.

Ehhez társadalmi konszenzusra van szükség. Az, hogy milyen védelmi rendszerek épülnek az adatok köré, attól függ, hogy kitől félünk. Az amerikai törvénykezés szerint a cégek bármit csinálhatnak az adatokkal, de a kormánynak nem szabad személyi adatokat kiszolgáltatni. Az európai törvénykezés azt mondja, hogy a cégek nem nyúlhatnak az adatokhoz, de a kormánynak minden adatot be kell szolgáltatni. Az amerikai a jelek szerint a kormánytól fél, az európai a cégektől. Hogy hol van a valódi határ, kitől kell félni? Ez tőlünk is függ. Ezért kell megértenünk, hogy milyen adatok vannak, mire lehet ezeket használni, hogy képesek legyünk véleményt formálni egy törvényalkotásnál kompetens módon is. Hiszen az sem megoldás, ha mindent kidobunk, mert ezzel megállítjuk az innovációt. Amerikában van a legtöbb alkalmazási lehetőség, a legtöbb társadalmi hálóra épülő applikáció, éppen azért, mert az európai törvények túlságosan restriktívek. Tehát, hogy hol lesznek ezek a határok, ehhez mindannyiunk véleményére szükség van, közös döntés lesz, reményeim szerint ebben segít ez a kötet.
 

Kulcsszavak: emberi viselkedés, jóslatok, data mining, személyes adatok, adatok mennyisége