Szabadság, hatalom, idő 12×

Fiáth Titanilla könyvének megjelenése precízen időzített. A szerző a Budapesti Fegyház és Börtön pszichológusaként dolgozik, felhalmozódó tapasztalatai, kutatói munkájának gyarapodó eredményei alapján megírt tanulmányait különböző szaklapokban rendszeresen publikálta, most egy kötetbe rendezve olvashatjuk el a tucatnyi tanulmányt. A Börtönkönyv különös aktualitását az adja, hogy a közelmúlt néhány tragikus eseménye (Bándy Kata és Szita Bence meggyilkolása) a közvélemény figyelmét a halálbüntetésre és ezzel párhuzamosan a hazai büntetésvégrehajtás gyakorlatára irányította. A felkavaró bűntények kapcsán a börtönök kettős kontextusban jelennek meg a közbeszédben: az egyik jellegzetes megközelítési módban kvázi „wellnesshotelként” aposztrofálódnak, ahol az elítéltek remek körülmények között tévézgetnek, kapnak teljes ellátást, nincs gondjuk semmire, majd az ítélet felezése után kisétálnak és élik tovább az életüket. A másik narratívában a börtön a tényleges büntetések helye, ahol a közvélemény elvárásainak megfelelően a többi fogvatartott „benyújtja a számlát”, amit a gonosztevő súlyos testi-lelki szenvedések árán fog megfizetni. Fiáth Titanillától egy őszinte és részletes elemzést kapunk a börtönélet valóságáról, a személyközi viszonyokról, a börtönhierarchia felépüléséről, a mindennapi élet gyakorlatáról. A szerző kivételes helyzetben van, hiszen a „rendszer részeként”, pszichológusként rendelkezésére áll minden erőforrás, hogy ne csupán a felszínt karcolgató, de mélyreható vizsgálatok révén mutassa be ezt a zárt világot, melyről a kívülállóknak csak sarkított, amerikai akciófilmeken szocializálódott, sztereotipikus elképzeléseik lehetnek. Az antropológia és a szociológiai kutatások módszertanát ötvöző tudományos munka nem siklik félre, nem megy el a szenzációhajhász sztorizgatás irányába, az émikus megközelítésmód, az elítéltek személyes narratívái révén „házon belülre” kerül az olvasó. Az író felvállalja etikai kételyeit a pozíciójával kapcsolatosan és az általa elkövetett hibákat is, mint például botladozásait a lovári nyelv használata kapcsán (Avri sim idegileg, A lovári nyelv szabályai című fejezet), ezáltal nem tetszeleg a beavatott vagy a „Nagy Fehérköpenyes” szerepében. A kötet egyes fejezetei különböző aspektusokból mutatják be, hogyan küzdenek meg az elítéltek a velük szemben álló hatalommal, a szabadság hiányával és az idővel. A karcerszervezetekben, ahol az egyéneket hosszú időre fizikailag szigetelik el a külvilágtól, mindent meghatározó tényező a felügyelet és a fegyelem, a különböző tevékenységek időbeli és térbeli szabályozása, ami Michel Foucault szavaival élve lehetővé teszi a „testek hatékony elosztását” a szervezetben (Foucault: Felügyelet és büntetés, 1975). A Börtönkönyv fejezetei az ezekkel való szembeszállást járják körül; a státusz és hierarchia, a selfreprezentáció, az autonómia, a megküzdési stratégiák és a valami felett való rendelkezés kérdései köré szerveződnek.

Az első fejezet bevezeti az olvasót a totálisan zárt intézmények világába, ahol az elítélthierarchia szituatív és többértelmű, a kiosztható szerepek száma véges és az értékelések többdimenziósak. A szerző az énreprezentációkat és a másikról szóló minősítéseket a fogvatartottak személyes elbeszéléseinek szó szerinti közléseivel adja át, így a börtönökben használatos kifejezéseket is elsajátíthatjuk a történetek olvasása során (a szövegben vastagon szedett szófordulatok megértését segíti elő a kötet végén található szlengszótár). A rabok által betöltött szerepek különböző kritériumok alapján konstruálódnak. A börtönhierarchia csúcsán álló „jógyerek” nem csupán a börtönben legálisan és illegálisan hozzáférhető materiális erőforrásokat birtokolja, de módjában áll a valami felett való rendelkezés is: rendelkezhet a tér és idő használatáról a zárkán, a  

gyengébb fizikumú elítélt testével, a szimbólumok jelentéséről és megváltoztatásáról, dönt a kommenzalitás kérdésében is: ki kivel ülhet le egy asztalhoz. A fejezet bemutatja, hogyan kerülnek az elítélthierarchia aljára az alacsony státusú, gyenge fizikumú rabok, hogyan lesz belőlük „csicska” vagy takarító „droid”.

A második fejezet (A csöves meg a fullos zárka) a teljes kontroll, a totális egyformaság és célszerűség követelményében megnyilvánuló hatalommal való megküzdés stratégiáit mutatja be, ami a zárkák komfortosabbá tételében, illetve az uniformis átalakításában fejeződik ki (Hugo Boss a tyúklábmintán). Georg Simmel óta tudjuk, hogy a divat változásának két oka van: az emberek hasonlítani akarnak egymáshoz, és különbözni akarnak egymástól. A börtönben sincs ez másként. Az elítéltek a formaruhák átalakításával a civilségüket hangsúlyozzák („borsodi ing”), információt nyújtanak gazdasági és kapcsolati tőkéről, a börtönhierarchiában betöltött pozícióról, ízlésről és tudásról, a betöltött nemi szerepről.

A harmadik fejezet az idő strukturálását és a megküzdési stratégiákat állítja a középpontba, melyből megtudjuk, hogyan konstruálódik a börtönre érvényes naptár, és etikus-e három évnél tovább váratni a feleséget? A rabok számára az idő komplexitása megszűnik, viszonyuk ambivalenssé válik: „bent” csupán vánszorog az idő, de „kintről” visszatekintve a börtönmúltra a kiszabott büntetés úgy elszállt, mint egy pillanat. A szerző fel is teszi a kérdést: van-e értelme növelni az ítéletek idejét, és van-e elrettentő vagy visszatartó hatása egy-egy börtönbüntetésnek, ha a fogvatartottak időre vonatkozó percepciói torzítanak?

A következő, képekkel gazdagon illusztrált fejezetben (Kannibálok szemes takarmányon) a test szimbólumként való használatának lehetünk tanúi. Az elítéltek eszköztelensége okán a saját test válik az énreprezentáció elsődleges területévé. A kigyúrt felsőtest kommunikációs eszközként erős üzeneteket közvetít a többi elítélt felé, határkijelölő funkcióval bír, és az autonómia illúzióját biztosítja. Fiáth Titanilla nem kerüli ki a szexualitás és a nemi identitás témáját sem. Az elzárt testek nyitottsága című fejezetben bemutatja a férfi, a női és a transznemű elítéltek által követett gyakorlatokat, a férfiasság és a nőiesség konstrukcióját, a homoszexualitáshoz való viszonyt. Az elemzések révén megtudjuk, hogy női elítéltek közül kik a „tisztességes nők”, és mi által válik a „fiús lány” teste férfitestté. Szerzőnk eloszlat egy tévhitet is a börtönökben elkövetett nemi erőszak gyakoriságát illetően.

Az etnicitás problémájával foglalkozó fejezetben világossá válik, hogy milyen szempontok alapján különülnek el a zárt intézményekben az etnikai csoportok, milyen csoportképző erők működnek, milyen szerepe van az osztozkodásnak, az ajándékozásnak, a hagyományok tiszteletének. Kiderül, hogy kik laknak a „Kolompár sugárúton” és milyen szimbolikus bekebelezési stratégiák révén válik a magyar elítélt cigány testvérré.

A szerző egy fejezetet szentel a pletykálás klasszifikációjának, amely a kommunikáció egyik alapvető formája és az énbemutatás fontos eszköze egyben. Megtudhatjuk, milyen célt szolgál a „kapunyitogatás” vagy a „portrépletyka”. Az utolsó fejezetekben egy török szappanopera mint új megküzdési stratégia, továbbá a „bévés” konyhaművészet mint a hatalom elleni lázadás eszköze, a dominanciaviszonyok és a nemi szerepek kivetítése kerül bemutatásra.

A Börtönkönyv kifejezetten olvasmányos, könnyen értelmezhető nem csupán a társadalomtudományi előképzettséggel rendelkező, de a laikus olvasó számára is. A rabok rajzaival illusztrált kötet talán eloszlat néhány tévhitet a „wellnesshotelekről”. (Fiáth Titanilla: Börtönkönyv. Budapest: Háttér, 2012, 249 p.)

Fekete Mariann

doktorandusz, ELTE TTK Szociológia Doktori Iskola