„… a tisztán haszonelv ellentétes a tudomány
kiegyensúlyozott fejlődésével. Látnunk kell, hogy humán ágazatok,
társadalomtudományok, az erkölcsi tudományok, minthogy közvetlen
anyagi hozamuk nincs, a sutba kerülnek. Holott tényleges fontosságuk
egyre nagyobb. […] veszélyzónába kerülünk: elfeledkezünk az élet
értelméről. […] ne veszítsük el érintkezésünket a természettel és a
természetfölötti világgal …”.
Aurelio Peccei
(1984, 102., 106.)
2008-ban a Római Klubbal kapcsolatban három évfordulóra emlékezünk.
Száz évvel ezelőtt született az alapító, negyven éve hozták létre a
szervezetet, és huszonöt évvel ezelőtt rendezték a magyarországi
konferenciát.
A Római Klub szerepe nem veszített az
időszerűségből, hiszen az 1970-es évek végén egyik prominens magyar
tagja, László Ervin így nyilatkozott a célkitűzésekről. „… vegye
számba és fogalmazza meg azokat a problémákat, melyeket az emberiség e
század végén és a következő század elején meg kell, hogy oldjon,
illetve legalább mérsékelni tudja a várható hatásokat.” (Kardos, 1978,
108.)
Az eredeti célkitűzésekkel tehát az alapítók
kiterjeszkedtek még a XXI. század elejére is. Ilyen módon a Római Klub
tevékenysége része a jelen történéseinek is, és a közelmúlt
történetének szintén. Ez utóbbi okból a Római Klub négy évtizedes
tevékenysége nem lehet közömbös a tudománytörténeti diszciplína
művelői számára sem. Dokumentumok igazolják, hogy a Római Klub munkája
tudományos megalapozottságú. A szervezet megbízásából készített
jelentéseken világszerte tudósok százai dolgoztak, és dolgoznak ma is.
A Római Klubot (Club of Rome) mint kormányoktól
független, nonprofit nemzetközi szervezetet 1968-ban hozták létre
Rómában. A kezdeményező Aurelio Peccei (1908– 1984) olasz gyáriparos
volt.
Peccei – aki egyben iparszervező menedzser is volt
– magyar családi kapcsolatokkal rendelkezett. Nagyszülei Pécsről
vándoroltak ki. Ő Torinóban született, és 1930-ban doktorált
közgazdaságtudományokból. 1938-ig Kínában tevékenykedett. Peccei
Olaszországban munkásságának részeként a Fiat cég érdekeltségében
dolgozott.
Egy ideig ennek a konszernnek volt latin-amerikai
vezérképviselője. „Argentínában gyárak egész sorának alapításában
működött közre, s közben módja volt alaposabban megismerkedni azzal a
kérdéssel, milyen az emberiség helyzete a világon, és megbizonyosodni
afelől, hogy problémái milyen bonyolultan ziláltak.” (Peccei, 1984,
193.) A Római Klub megalapítását megelőző esztendőkben kezdett el
dolgozni az Olivetti cégnek. Ő kezdeményezte az Italconsult (nem
profitorientált szervezet) létrehozását, és ennek egy ideig ügyvezető
igazgatója is volt. Egész életében mértéktartó módon kezelte a profit
és a piacgazdaság szerepét.
Aurelio Peccei néhány különösen jelentős műve a
következőkben vázolható: The Chasm Ahead (A szakadék előtt)
(1969); La qualité humaine (Az emberi tényező) (1976); Cent
pages pour l’avenir (Százoldalnyi katasztrófa) (1981); One
Hundred Pages for the Future (magyar kiadás: Kezünkben a jövő.
A Római Klub elnöke világproblémákról) (1981[1988]).
Pecceinek szerepe volt az International Institute
for Applied Systems Analysis (IIASA, Nemzetközi Alkalmazott
Rendszerelemzési Intézet) megalapításában is. Az 1960-as évek derekán
Peccei Alexander Kinggel (az OECD akkori tudományos igazgatójával)
együtt határozta el egy globális kérdésekkel foglalkozó testület
megalapítását, amelynek később a Római Klub nevet adták.
A növekedés határai harminc év múltán című kötet
munkatársai azt írták Pecceiről, hogy „… a világ iránt érzett őszinte
aggodalma és az emberiségbe vetett soha nem lankadó hite …” volt az
inspiráló erő, ami hajtotta az emberiség hosszú távú jövőjével
foglalkozó szakembereket. (Meadows et al., 2005, 3.)
Peccei az 1984-ben megjelent könyvében az emberi
tényezőről így írt. „Megbocsáthatatlan hibát követünk el tehát, ha az
emberi lényről szólván, vagyis problémáinak gyökérzetét, reményeink
forrását felkutatni kívánván, kizárólag közvetlen vagy anyagi
szükségletekről beszélnénk, és nem látnánk túl a politikai és
társadalmi élet szűkös korlátain. II. János Pál pápa, hivatalának
teljes tekintélyével ismételten beszélt erről. Hogy példát is hozzak,
1980 júniusában az UNESCO konferenciáján szólalt fel, s kijelentette:
»Van egy fundamentális dimenzió, amely képes alapjaiban megrendíteni
az egész emberi világot, de egyben arra is képes, hogy egyént és
közösséget megszabadítson az őket veszélyeztető egzisztenciális
fenyegetettségtől. Ez a fundamentális dimenzió nem más, mint az ember,
az ember a maga teljességében, aki egyidejűleg foglalata materiális és
spirituális értékeknek.« Sajátos ötvözet az emberi személyiség,
szükségletek és törekvések vegyülete, …” (Peccei, 1984, 139.)
Majd így folytatta: „A Római Klub tisztában volt
azzal, hogy az emberiség kóros állapotát pontosan diagnosztizálni és a
megfelelő terápiát előírni csak úgy lehet, ha gondolkodásunkban a
teljesség szemléletét, az »egészlátást« helyreállítjuk. Részben a mi
erőfeszítéseinknek is köszönhető, hogy e tekintetben sikerült
valamelyest előbbre jutni.” (Peccei, 1984, 139.)
Peccei művei közül a magyar fordításban is
megjelent Kezünkben a jövő című kötet a legfontosabbak egyike.
Fejezetei között van az, amelyik A kétértelmű tudomány címet
viseli. A szerző így figyelmeztet: „… a tudomány valósággal eláraszt
bennünket résztudással, pontosabban töredékes ismeretekkel, de ettől
még nem jutunk el a dolgok megértésének arra a fokára, amit
bölcsességnek mondunk. […] Mit ér ugyanis a haladás, legyen az
tudományos vagy akármi más, ha nem terjed túl a fizika, kémia vagy
orvostudomány tökéletesedésén, ha nem jár karöltve erkölcsi,
társadalmi vagy politikai nemesbedéssel, ha nem kíséri a szokások és
viselkedésmódok finomodása. […] a tudományos előmenetel legyen
mindenekfelett szellemi fejlődés. […] Az angolszász gyakorlat szerint
jobbára csupán a fizikát, a kémiát és a műszaki tárgyakat tekintik
tudománynak. […] szem elől veszítjük az összképet. […] Márpedig bármi
nagy is a tudományunk és bármekkora erőt ad is nekünk, egy kevés
bölcsességre lenne igazán szükségünk.” (Peccei, 1984, 102., 103.,
106.)
Amint látjuk tehát, Peccei a tudomány „hasznát”
széleskörűen értelmezi, s belefoglalja azokat az eredményeket is,
amelyek az „emberi minőség” fejlődésében mutatkoznak meg.
Gazdag életútjában a legutolsó nyilvános
szereplések közé tartozott az, hogy elnökként részese volt az 1983.
évi budapesti konferencia előkészítésének és megrendezésének. Ez a
halálát megelőző esztendőben történt!
A Római Klub célja a globális problémák
meghatározása, elemzése és közzététele a megoldási lehetőségekkel
együtt. A szervezet 2000-ig kb. negyven konferenciát szervezett.
Magyarországon 1983-ban rendeztek konferenciát, amelynek meghatározó
témaköre az élelmezés volt.
Gyakran tárgyalt témakörök voltak: az energia, a
gazdasági fejlődés, a nyersanyagok, a vízellátás, a
környezetgazdálkodás, közoktatás, élelmezés, egészségügy stb.
Valamennyi magában rejt olyan veszélyeket, amelyekkel az egész
emberiségnek előbb-utóbb nagyon komolyan szembe kell néznie.
A Római Klubot Genfben, 1977-ben hivatalosan is
felvették a nyilvántartott szervezetek listájára. Az alapítás
célkitűzései, a vezetők elképzelései ezzel jelentősen megerősödtek, és
világszerte megnőtt a kezdeményezés elfogadottsága.
A Római Klub a Massachusetts Institute of
Technology (MIT) munkatársait bízta meg azzal, hogy vizsgálják meg: „…
hosszú távon mi határozza meg a világ népességében és az anyagi
gazdaságban megfigyelhető növekedést, és ez a növekedés milyen
következményekkel járhat.” (Meadows et al., 2005, 9.)
Az 1970 és 1972 között végzett munka eredménye volt
az 1972-ben megjelent összefoglaló
|
|
jelentés: The Limits to Growth
(magyarul: A növekedés határai, 1973) Ebben öt alaptémát
tárgyaltak: az energia- és nyersanyagtermelést, a
környezetszennyeződést, az ipari termelést, a népesedést és az
élelmiszertermelést. Annak idején ezek az adatok az egész világra
nézve egyetlen számban voltak megadva, ami nem adott lehetőséget a
nagy különbségek érzékelhetőségére.
Ezen később változtatni kellett! Előbb tíz, majd
tizenkét világrégióra bontva szerepeltették az adatokat. Maguk a
régióbeli, hallatlanul nagy különbségek is egy sajátságos
világproblémát jelentenek.
„A növekedés határai” jelentést szerte a világon
sok éles hangú kritika érte, különböző indíttatásokból. Az akkori
Szovjetunióban és az akkori Szovjetunió érdekszférájába tartozó
országokban a hivatalos hatalmi körök egy része ideológiailag tartotta
károsnak, és a kommunizmus felé tartó változások lefékezésének
törekvéseit olvasta ki belőle. Voltak a kritikusok között nyugati
üzleti érdekeltségek is. (Magyarországon is jelentek meg nem szakmai
szempontú, ideológiai-politikai alapokról indított kritikák!)
Ugyanakkor ezekben az országokban is voltak komoly,
megfontolt és érvekre alapozott elemzések az 1972-es összefoglalásról.
Magyarországon az 1974. esztendő volt az első olyan év, amikor hat
évvel a megalakulás után a Magyar Tudomány hasábjain is olvasható volt
hosszabb lélegzetű, a világproblémákat súlyúknak megfelelően kezelő
tanulmány. (Szentgyörgyi, 1974, 254–261.) „Nem tagadható, hogy a
jelentés roppant aktuális problémákat tár fel. […] A modell, a
lehetőséghez képest sokrétűen próbálja leírni a fő jellemzők és az
azokat befolyásoló hatások kapcsolatait, figyelembe véve az egyes
összefüggések nemlineáris jellegét is. […] van-e egyáltalán értelme
bármiféle szimulációnak és tudományos igényű jóslásnak a világ
jövőjéről? Feltétlenül van értelme és szükséges is.” (Szentgyörgyi,
1974, 256., 258., 260.) A kezdeményezés lényege tehát ebben a
tanulmányban alapvetően pozitív megítélést kapott, a helyenként és
indokoltan feltárt bizonytalanságok megemlítése ellenére is.
Több közbeeső dokumentum megjelenése után az
ezredforduló éveiben napvilágot látott az első, nagyobb átfogó
jelentés finomítása, helyenkénti pontosabb, árnyaltabb értelmezése,
most már mintegy három évtized tapasztalatai alapján.
A növekedés határai harminc év után a
közelmúltbeli ilyen jellegű anyagok egyik legfontosabbja. A szerzők
újszerű, lényeges fogalmat használtak, az „ökológiai lábnyom”
fogalmát. Azt vizsgálták, egy fél évszázados időtávon, hogy miként
alakul az ökológiai lábnyom és a Föld eltartóképességének
összefüggése.
Mathis Wackernagel és kollégái definíciója szerint
„… az ökológiai lábnyom az a földterület, mely biztosítja a
világközösség ellátásához szükséges forrásokat (gabona, takarmány,
faanyag, hal, továbbá városi terület), és abszorbeálja a kibocsátott
szennyező anyagokat (szén-dioxid). A hozzáférhető földterülettel
összehasonlítva, Wackernagel arra a következtetésre jutott, hogy az
emberi forráshasználat már közel 20 százalékkal meghaladja a Föld
eltartóképességét. […] E mérésmód szerint az emberiség utoljára az
1980-as években élt fenntartható szinten. Mára már mintegy 20
százalékkal túllőtt ezen.” (Meadows et al., 2005, 14., 15.) Az
ökológiai lábnyom és eltartóképesség ábrája a kötet egyik sarkalatos
része. Sejteni engedi, hogy az elmúlt évtizedek tendenciáinak
fennmaradása esetén néhány éven belül már mintegy másfél Földre lenne
szükségünk.
Kezdettől fogva sokan szorgalmazták, hogy a Római
Klub és az ENSZ között alakuljon ki egy kölcsönös előnyökön alapuló
partneri viszony. Ez többé-kevésbé meg is valósult, legalább abban az
értelemben, hogy az 1970-es évek végétől az ENSZ is egyre
intenzívebben foglalkozik a nem kifejezetten politikai jellegű, de
hatásaiban mégis politikai világproblémákkal.
Mutatja az előrelépést az is, hogy 1992 júniusában,
a brazíliai Rio de Janeiróban megrendezett Környezet és Fejlődés
Világkonferencián (ENSZ-rendezvény) az akkori 178 ENSZ-tagállam közül
172 tagállam delegációja vett részt, és ezekből 110 delegációt államfő
vagy kormányfő vezetett. (Az elért eredmények tekintetében azért
szerényebbek az adatok!) „… az ott született állásfoglalások,
dokumentumok jól tükrözik a mai valóságot, a globális környezeti és
természeti válság kezdeteit.” (Bora, 1993, 13.)
A Római Klub tanulmányai és az ENSZ-világterv
számos ponton jutottak már hasonló megállapításokra is, de az
eltérések sem jelentéktelenek. „… a Római Klub azt vallotta, hogy a
világfejlődésnek erős korlátokat szabnak az egyre szűkösebb
nyersanyag- és energiaforrások, az élelmiszerhiány és a
környezetvédelem költségei, addig az ENSZ-tanulmány az igazi
korlátokat a fejlődő országok elmaradott belső viszonyaiban és a
nemzetközi gazdasági kapcsolatok idejétmúlt rendjében láttatta, s azt
a követelményt állította első helyre, hogy a „harmadik világ”-nak a
gazdasági és a szociális szintkülönbség miatt gyorsabban kellene
fejlődnie az átlagosnál.” (Pirityi, 1989, 799.)
A magyar kormány meghívása alapján a budapesti
konferenciát 1983. szeptember 27. és 30. között rendezték meg. A
rendezvény címét így rögzítették: Élelmiszer hatmilliárd ember
számára, ami utalt akkor a jövőre is, hiszen az ezredfordulóra
1983-ban a világ népességét hatmilliárd főre jósolták. (Az 1980-as
évek elején a Föld népessége kb. 4,7 milliárd volt.)
„A konferencia célja az volt, hogy megvizsgálja: az
alapos analíziseket és terveket miért nem követték mindeddig hatékony
cselekvési akciók. […] Az éhezést tükröző világadatok riasztóak.
Csaknem egymilliárd ember nem jut elegendő táplálékhoz. […] A Szahel
övezetben a 70-es évek elején több százezren, ha nem egymillióan
haltak éhen.” – Írták a Magyar Tudomány hasábjain 1984-ben. (Matskási,
1984, 1.)
A budapesti konferencián határozott összefüggést
fogalmaztak meg az éhezési és a csecsemőhalálozási statisztikai
mutatók között. A lakosság ott éhezik – állapították meg –, ahol ezer
élveszületésre ötvennél több csecsemőhalálozás esik. „Az éhező
népesség mintegy fele az indiai-szubkontinensen él, Ázsia többi része
és Afrika mintegy 40%-ot tesz ki, míg a maradék 10% Latin-Amerikára és
a világ egyéb részeire esik.” (Matskási, 1984, 2.) Az 1980-as évek
elején a fejlődő országok közül mintegy kilencven szorult élelmiszer
importra. Fontos morális kérdésként fogalmazták meg 1983-ban
Budapesten, hogy „A jelenlegi világpiac azonban csak a vásárlóerővel
rendelkező keresletet tartja keresletnek, nem pedig az éhezésből adódó
igényt. Ennek következtében hiába vannak az egyik oldalon eladatlan
készletek, a másik oldalon zavartalanul pusztít az éhség. „(Matskási,
1984, 6.)
A megoldáshoz csak az vezethet el, ha a „politikai,
gazdasági, morális” szempontok rendszerén belül intézményesen és
radikálisan sikerülne megnövelni a morális szempontok súlyát. A
keresztény etika is megadja ehhez a kellő alapot és a kellő tanítást.
A Római Klub budapesti konferenciájának leglényegesebb tanulságai ezek
voltak. A Római Klub eszmeiségén alapulva 1993-ban létrejött
Budapesten a hazai klubszervezeti egység is.
Kulcsszavak: Római Klub, Aurelio Peccei, gazdaság, növekedés,
korlát, élelmiszertermelés, globalizáció, világproblémák, ökológia,
népesedés
IRODALOM
Szentgyörgyi Zsuzsa (1974): A világmodell
határai. Magyar Tudomány. 4, 254–261. Kitekintés.
Tinbergen, Jan (1979): A RIO-jelentés. A
nemzetközi gazdasági rend átalakítása. Közgazdasági és Jogi, Bp.
Vándor Péter (1985): Élelem hatmilliárd
ember számára. A Római Klub Budapesti Konferenciája (1983. szept.
27–30.) Mezőgazdasági, Budapest
LÁBJEGYZETEK
1 A szerző évtizedek
óta foglalkozik a Római Klub történetével. A fenti írás része az
ötvenedik évfordulóra (2018) tervezett kötet előkészületeinek.
<
|
|