gmail . com
TELLER EDE – A SZABADSÁG BAJNOKA VAGY HÁBORÚS USZÍTÓ?1
Hargittai István
az MTA rendes tagja, egyetemi tanár
BME Szervetlen és Analitikai Kémiai Tanszék
és BME–MTA Anyagszerkezeti és Modellezési Kutatócsoport
istvan . hargittai gmail . com
Csak néhány éve halt meg Teller Ede, és 2008. január 15-én már születésének századik évfordulóján emlékeztünk rá. Egyetemi tanulmányait tizenhét évesen kezdte a Budapesti Műszaki Egyetemen, de amikor tizennyolc lett, Németországba távozott. Előbb vegyészmérnökséget tanult, majd Werner Heisenberg fizikus doktorandusza lett Lipcsében, és már huszonkét évesen doktorált. Göttingenben tanított, majd Hitler uralomra jutása után előbb Koppenhágába, majd Londonba ment, végül 1935-ben, már mint professzor, Washingtonban kötött ki. Részt vett a Manhattan-tervben, és a háborút követően is folytatta tevékenységét Los Alamosban, bár főállásban a Chicagói Egyetemen dolgozott. Vezető szerepet játszott abban, hogy az Egyesült Államok – a Szovjetunióval párhuzamosan – kifejlesztette a hidrogénbombát. Kezdeményezte az Egyesült Államok második fegyverfejlesztési laboratóriumának megnyitását a kaliforniai Livermore-ban. 1954-ben a Robert Oppenheimer megbízhatóságát vizsgáló bizottság előtt a Manhattan-terv legendás volt vezetője ellen tett vallomást, és ezzel elvesztette az amerikai fizikusok nagy részének barátságát. A Kaliforniai Egyetem professzoraként, majd a Stanford Egyetem Hoover Intézetének főmunkatársaként dolgozott tovább. Egyre nagyobb szerepe lett vezető amerikai katonai és konzervatív politikai körökben mint befolyásos tanácsadó és mint az úgynevezett csillagháborús terv legismertebb propagálója. Megkapta a legmagasabb amerikai állami kitüntetéseket, az idősebb Bush elnökségének végéig megtartotta befolyását. 2003. szeptember 9-én halt meg.
Még a tényszerű életrajzi adatok sem hangzanak száraznak, de Teller Ede élete ennél is sokkal izgalmasabb volt. Viharos időkben élt, és vette korának kihívásait. Kiemelkedő tudós volt, és a tudományban alkotó módon az 1950-es évek elejéig vett részt, tehát jó két évtizeden keresztül. Ez alatt az idő alatt sok eredménye született a magfizikában és a fizikai kémiában. A tudományos kutatók hírneve azonban – kevés kivételtől eltekintve – tiszavirágéletű. Ennek alapvető oka, hogy amit az egyik kutató nem fedez fel, azt előbb vagy utóbb valaki más felfedezi, tehát az egyéni dicsőségnek sokkal kisebb jelentősége van, mint például a művészeti alkotásokban. Egy Picasso-képet más nem festhetett meg, egy Beethoven-szimfóniát vagy egy Tolsztoj-regényt más nem írhatott meg. Ezzel szemben például a gázok felületen történő adszorbciójára vonatkozó nagyon fontos Brunauer–Emmett–Teller-összefüggést (BET-egyenlet)2 más kutatók is felállították volna, ha Tellerék ezt nem teszik meg. Tellernek még „szerencséje” is volt a hírnév tartóssága szempontjából, mert sok összefüggésen szerepel a neve, mint például a fent említett BET-egyenleten. Van olyan, nevével fémjelzett effektus – a Jahn–Teller-hatásra gondolok –, amelynek a jelentősége a modern anyagtudományban még most is egyre növekszik. Azonban Teller Ede nevének hallatán az emberek nagy többségének nem ezek a felfedezések jutnak az eszébe.
Amikor Teller Ede 1990-ben először látogatott haza, az ünneplés nem elsősorban a nagy tudósnak, hanem a Szovjetunió ellen vívott hidegháború győzedelmes bajnokának szólt. A magyar közvéleményben mind a mai napig nem tudatosult az az ellentmondásos megítélés, amely az Egyesült Államokban Teller személyét övezi. Voltak itthon is kísérletek arra mindkét oldalon, hogy Teller Ede nevét kihasználják, de kiderült, hogy Tellert nem lehet a hazai politikai csatározások kategóriáiba besorolni. Kétségtelen azonban, hogy világtörténelmi mércével mérve a nagy magyar tudósemigrációból Teller Ede játszotta a legjelentősebb szerepet.
Most, amikor tisztelgünk személyének, a megemlékezés méltóbb, ha a szokásosnál árnyaltabban foglalkozunk életművével. Ehhez sietve hozzá kell tennem, hogy Teller életművének megítélése még nem csontosodott meg az Egyesült Államokban sem. Kevesen vannak, akik bírálják azt a szerepet, amelyet az amerikai atombombaprogram elindításában mint Szilárd Leó segítője játszott. A témához közelállók nehezményezik viszont, hogy az első atombombák előállításában nem végzett olyan odaadó munkát, mint sokan mások. Ennek az volt az oka, hogy már akkor jobban érdekelte a hidrogénbomba lehetősége.
Azon kevesek közé tartozott, akik korán felismerték a szovjet agresszió veszélyét, és rögtön a háború befejezése után a nukleáris fegyverek azonnali továbbfejlesztéséért szállt síkra. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert Németország kapitulációját követően az amerikai politikusok és sok fizikus is úgy gondolta, hogy az amerikai atommonopólium még sokáig fenntartható. Alábecsülték a Szovjetunió mozgósítási elszántságát és a szovjet tudósok képességeit. Teller ebben kivételt képezett Neumann Jánossal, Wigner Jenővel és Szilárd Leóval (!) együtt. Jól ismerték ugyanis a totalitárius rendszerek könyörtelenségében rejlő tartalékokat, és egyúttal nagyra becsülték a szovjet fizikusok tehetségét. Itt egy pillanatra meg kell állnunk. Felvetődhet a kérdés, hogy ha az Egyesült Államokban hatalmas vita alakult ki a hidrogénbomba kifejlesztését illető morális kérdésekről, akkor feltételezhető-e, hogy a szovjet tudósok fenntartás nélkül támogatták a szovjet hidrogénbomba kifejlesztését? Tudunk legalább egy kivételről; Lev Landau, aki Tellernek Lipcsében nemcsak kollégája volt, de barátja is, rabszolgának tekintette magát, és csak a kényszer hatására dolgozott a szovjet nukleáris programban. A többséget azonban a beléjük oltott hazafias kötelességtudat, a külföldi agresszió veszélye – éppen akkor ért véget a hatalmas szovjet véráldozatokkal járó II. világháború – és ne felejtsük, szinte légmentes elszigeteltségük mind az odaadó munkára ösztönözte. Az egyik vezető szovjet tudós, a nemrég Nobel-díjjal kitüntetett Vitalij Ginzburg visszaemlékezéseiből tudhatjuk, milyen hazafias érzés fűtötte őket ebben a tevékenységben.
Az 1949-ben a nukleáris fegyverekről szóló amerikai vitákban Teller mindenkinél aktívabban küzdött azért, hogy a hidrogénbomba kifejlesztését hivatalosan is gyorsított program keretében valósítsák meg. Az elnöki döntésig sok rétegen keresztül szűrték meg a véleményeket. A vezető fizikusok közelebb voltak a döntéshozáshoz, mint amilyen helyzetben akkor még Teller volt, és úgy tűnt, hogy szélmalomharcot vív. Mai szemmel félelmetes olvasni azokat a bizottsági állásfoglalásokat, amelyek az amerikai hidrogénbomba megépítése ellen érveltek. Még folytak ezek a viták, amikor kiderült, hogy a szovjetek – ellopott amerikai tervek alapján – már megépítették első, robbantásra alkalmas atomberendezésüket. Ma már azt is tudjuk, hogy saját tehetségükre építve ekkor már a szovjet hidrogénbomba munkálatai is beindultak. Erről azonban sem az amerikai fizikusok, sem pedig az amerikai döntéshozók nem tudtak. Teller erőfeszítéseinek jelentőségét akkor értékelhetjük igazán, ha figyelembe vesszük, milyen fontos és befolyásos személyiségek mennyire elszánt véleményével kellett megütköznie.
Az amerikai Atomenergia Bizottság mellett vezető tudósokból állították fel az Általános Tanácsadó Bizottságot Robert Oppenheimer, a Los Alamos-i laboratórium volt tudományos igazgatójának elnökletével. A tanácsadó testület e témában tartott 1949. decemberi ülésén többségi és kisebbségi vélemény született, és mindkettő ellenezte a hidrogénbomba kifejlesztését. Egy-egy mondatot emelek ki a két véleményből. A többségi vélemény szerint „Ha úgy határozunk, hogy nem fejlesztjük ki a szuperbombát [a hidrogénbombát hívták így], különleges alkalmunk lesz a példamutatásra abban, hogy a háború totalitását korlátozzuk…” (kiemelés tőlem) A kisebbségi vélemény szerint, amelyet a 20. század két fizikus óriása, Enrico Fermi és Isidor Rabi jegyezett, „helyes lenne felkérni a világ országait, hogy csatlakozzanak hozzánk ünnepélyes esküvel, amelynek értelmében nem fejlesztenek ki, és nem építenek ilyen fegyvert”. (kiemelés tőlem) Az Általános Tanácsadó Bizottság után az Atomenergia Bizottság is elutasította a hidrogénbomba kifejlesztésének gondolatát, vagyis ilyen értelemben adott tanácsot az amerikai elnöknek.
Az elnök háromtagú tanácsadó testületében azonban – jórészt Teller tevékenységének köszönhetően – már ezzel ellentétes véleményre jutottak. Ebben a testületben csak az Atomenergia Bizottság elnöke szavazott a bomba ellen, a külügyminiszter és a hadügyminiszter mellette foglalt állást. Teller számára is sorsdöntő győzelem volt, amikor Truman elnök 1950. január 31-én meghirdette a hidrogénbomba megépítésének programját, majd ugyanaz év márciusában egy titkos direktívát is kiadott, hogy felgyorsítsa a munkálatokat.
Fontos hangsúlyozni, hogy a tudósok egy emberként siettek Los Alamosba az elnöki hívó szóra, hogy részt vegyenek a programban, függetlenül attól, hogy a vitában melyik oldalon foglaltak állást. A hidrogénbomba kifejlesztésében Teller fizikusként is vezető szerepet játszott, de nem az egyedüli vezető szerepet, mint ahogyan azt itthon sokan feltételezik. A termonukleáris reakció gondolatát először Enrico Fermi vetette fel egy Tellerrel folytatott bezélgetésben még 1942-ben. Amikor már huzamosabb ideig úgy tűnt, hogy nincs megfelelő megoldás a hidrogénbomba kivitelezésére, először a lengyel-amerikai matematikus, Stanislaw Ulam ötlete volt, hogy a hidrogénbombához használt lítiumdeuteridet lökéshullámokkal kellene összenyomni. A lökéshullámok ilyen alkalmazása azonban bonyolult feladat, mert a hatékonyság nagyon érzékenyen függ a lökéshullámok alakjától. Ekkor támadt Tellernek az az ötlete, hogy az anyagot a segéd-atombomba felrobbantásával keletkező sugárzással nyomják össze. Ezt kiszámítani is könnyebb volt, és Teller munkatársai azt találták, hogy sugárzással a kellő mértékben össze lehet nyomni az anyagot. (Hargittai, 2007) Ma sem teljesen tisztázott Teller és Ulam részesedése a legfontosabb megoldások kidolgozásában, mert a vonatkozó dokumentumok titkosságát mind a mai napig nem oldották fel. Úgy tűnik azonban, hogy Teller sohasem tudta megbocsájtani Ulamnak, hogy eredeti ötletével majdnem „elorozta” előle a megoldási kulcs megtalálásának dicsőségét. (Hargittai M. – Hargittai I., 2005, 1001–1009.) A gyakorlati megvalósítás vezető kutatója egyébként a részben magyar származású Richard Garwin lett. (Hargittai I. – Hargittai M., 2006, 480–517.)
Teller számára a hidrogénbombáról szóló vita a magányosság kínzó megpróbáltatását is jelentette. Nem először és nem is utoljára tapasztalta meg ezt a magányosságot. Tellerről kétféle, egymástól élesen eltérő kép alakult ki. A nyilvános Teller arrogáns és keményfejű, magabiztos, aki óriási belső tartalékokkal rendelkezik, és minden vitát megnyer, amelyben részt vesz. Közelebbről megismerve azonban egy másik Teller képe is elénk tárul. Ennek a képnek megfelelően Teller vágyott arra, hogy kortársai elfogadják és elismerjék, mindent megtett azért, hogy a felette állók elégedettek legyenek vele, és tele volt kétségekkel saját magát illetően. Mindezzel nem akarom azt sugallni, mintha Teller személyiségét félreértették volna. Saját eszközeivel is építette ugyanis a szélesebb közvéleményben róla kialakult képet. A Nobel-díjas fizikus Donald Glaser egy alkalommal együtt repült Tellerrel, és egész úton kellemesen beszélgettek. Amikor azonban elhagyták a repülőgépet és tömeg vette őket körül, Teller egy pillanat alatt átalakult, hangosan kezdett beszélni, és attól kezdve egyértelműen a közönségnek játszott.
Szinte kritika nélkül tisztelte a rangban felette állókat és a törvényeket. Ez legalábbis részben kedves nagyapjának intelmeiből eredt, aki az Ószövetségre hivatkozva tanította, hogy a törvényeket fenntartás nélkül be kell tartani. Ez a tanítás ellentétben volt azokkal a nemes amerikai hagyományokkal, amelyek szerint az ember még parancsra se cselekedjen olyat, ami ellenkezik a lelkiismeretével. Teller ebben az értelemben sohasem vált igazi amerikaivá. Ezért nem vezet kellemes gondolatokra azon elmélkedni, hogy vajon hogyan működött volna Teller, ha a náci hatalomátvételkor nem nyugat felé, hanem keletre veszi útját. Ha kismértékben is, de volt keleti irányú tudósemigráció is szovjet vagy távol-keleti célponttal.
Teller legjobban németországi évei alatt érezte magát, ahol tagja volt a német fizikusok – akkor a világ vezető fizikusai – közösségének, és a német kultúrát is magáénak mondhatta. Ugyancsak jól érezte magát a George Washington Egyetemen az 1930-as évek második felében, ahol George Gamow-val együtt felvirágoztatták a fizika tanszéket, és minden évben konferenciára gyűjtötték maguk köré a legjobb elméleti fizikusokat. Tellert ekkor még mindenki segítőkésznek ismerte és olyannak, akit őszintén érdekel mindenki más problémája is, nemcsak a magáé.
A Manhattan-terv idején Los Alamost nem tudta megszeretni, mert sok nála fontosabb fizikus társaságában számára csak másodrendű szerep jutott, amit nem is vállalt. Csak kismértékben vett részt az atombomba munkálataiban, és néhány munkatársával már ott is a hidrogénbombán dolgozott. Nem volt jóban a tudományos igazgató Robert Oppenheimerrel, de tiszteletben tartotta véleményét. Oppenheimer beszélte le Tellert 1945 júliusában arról, hogy aláírja az atombomba bevetése ellen tiltakozó petíciót. Ebben az időben vigasztalást Neumann János látogatásai jelentettek számára. A háborút követően, mivel nem látta biztosítottnak a Los Alamosban folyó munka intenzív folytatását, elfogadta a Chicagói Egyetem professzori kinevezését. Többé azonban nem tért vissza a háború előtti idők békés élete, mivel egyre inkább bekapcsolódott a politikába. A hidrogénbomba megvalósításán kívül meghatározó szerepe volt a második amerikai fegyverfejlesztő, a livermore-i laboratórium létrehozásában.
Végül Teller Oppenheimer 1954-es biztonsági meghallgatásában játszott szerepéért maradt végletesen magára. El is háríthatta volna a tanúvallomást, vagy beszélhetett volna Neumannhoz hasonlóan diplomatikusan. Ehelyett vallomásában egyértelművé tette, hogy – az egyébként valóban ellentmondásos viselkedésű – Oppenheimert biztonsági kockázatnak tartja. Nem sokkal később, a fizikusok körében legnagyobb tekintélynek örvendő Isidor Rabi nyilvánosan gratulált Tellernek úgymond ragyogó tanúvallomásához, amelylyel ravasz módon egyértelművé tette Oppenheimer megbízhatatlanságát. Ez a negatív gesztus jelezte Teller harmadik száműzetésének kezdetét. A magyarországi, majd németországi száműzetés után ez esetben Teller saját magatartása okozta ezt a harmadik, és az előbbieknél fájdalmasabb kirekesztést. A bajt az is tetézte, hogy Teller mindig is kollégáival együtt dolgozva tudott igazán eredményes lenni, amit az is jelez, hogy szinte mindig másokkal közös dolgozatai és felfedezései voltak.
Tellert élete végéig elkísérte az Oppenheimer-ügyben tett vallomásának negatív megítélése. Emlékirataiban3 megpróbálta más fényben feltüntetni mindazt, ami történt, de utólagos véleményére egyértelműen rácáfol az általa pontosan idézett vallomás. A tanúvallomásban arra a kérdésre, hogy Oppenheimert biztonsági kockázatnak tartja-e, a következőt válaszolta: „…úgy érzem, hogy országunk létfontosságú érdekeit szívesebben látnám olyan valakinek a kezében, akit jobban értek, és akiben, ennek megfelelően, jobban megbízom.” Egy hasonló kérdésre a tanúvallomás egy későbbi részében Teller ezt válaszolta: „Amennyiben a kérdés a bölcsességre és az ítélőképességre vonatkozik, akkor az 1945 óta tanúsított cselekedetei alapján azt mondanám, hogy helyesebb lenne a biztonsági igazolást megtagadni.”
Emlékirataiban Teller magyarázza állásfoglalását, hogy meggondolatlan volt. Ismeretes azonban az FBI előtt tett korábbi vallomása, amelyben hasonlóan vélekedett, tehát nehéz lenne elfogadni azt a védekezést, hogy a pillanat hatása alatt mondott olyat, amit nem gondolt alaposan végig. Őszintébbnek hangzik az, amit barátjának és korábbi tanítványának, a később Nobel-díjjal kitüntetett Maria Goeppert-Mayernek írt saját gerincére vonatkozóan, nem sokkal az Oppenheimer-meghallgatás után: „Úgy tűnik, hogy eddig jól megvoltam nélküle. Most olyan fájdalmat érzek, amely a kifejlődésével lehet kapcsolatban. Azon is töprengek, vajon a gerincem a jó irányban növekszik-e?” Ezeket a fájdalmas, szinte önkínzó szavakat olvasva fogalmat nyerhetünk Teller önmagával szemben érzett kétségeiről.
Már említettem Teller magányosságát a hidrogénbombáról folytatott kezdeti viták idején. Ha valaki megérthette ennek a magányosságnak a súlyát, az Szilárd Leó volt; arra az időre emlékeztette, amikor ő maga elindult az amerikai vezetést figyelmeztető Einstein-levél megszervezésének útján. Szilárd az 1949-es vitákat idézte fel egy 1954-ben elmondott előadásában. A következő kérdést tette fel, „Hogyan történhetett meg, hogy Amerika majdnem elvesztette a hidrogénbombáért folytatott versenyt?” Szilárd szerint, ha Teller nem lett volna, akkor a dolgok tragikusan alakulhattak volna. Hozzátette azonban, hogy a hidrogénbomba amerikai kifejlesztésére csak egyetlen mentség lehet, mégpedig az, hogy ezzel akadályozzák meg a hidrogénbomba bárki más által történő bevetését. Ez a kívánság azután a kölcsönösen garantált megsemmisítés (mutually assured destruction – MAD) politikájában öltött testet, ami azt jelentette, hogy a két szuperhatalom hidrogénbombákkal tartotta sakkban egymást.
Azzal párhuzamosan, hogy Teller kiszorult az amerikai fizikusok közösségéből, egyre inkább része lett az amerikai fegyveres erők és a hadiipar vezető köreinek. A kutatók szokásos, tekintélyt nem tisztelő és kételkedő környezetéből olyan közegbe került, amelyben már nem számíthatott arra, hogy ötleteit és meggondolásait kritikusai nagyító alatt ízekre szedik, és megbírálják. Ez Teller számára kétszeres csapdát jelentett. Nem voltak intellektuálisan egyenrangú vitapartnerei és kutatótársai, viszont olyanok vették körül, akik a szolgálati hierarchia szabályai szerint kritikátlanul jártak el vele kapcsolatban. Mindez a Stratégiai Védelmi Kezdeményezés (Strategic Defense Initiative – SDI), közismertebb nevén csillagháborús terv vitája során tragikus következményekkel járt. Teller akkor már nem tudományos alaposságú érveléssel, hanem a propaganda eszközeivel, alaptalan ígéretekkel és tekintélyelvű döntésekkel operált.
Jogosnak tűnik az a vád, amely szerint Teller a csillagháborús tervet „becsempészte” a Fehér Házba ahelyett, hogy elképzeléseit a szokásos tudományos vitáknak tette volna ki. Ugyanakkor az is igaz, hogy a hidrogénbombáról szóló vitákban keserű tapasztalatokat szerzett tudóstársai naivitásáról és a szovjet politikával kapcsolatos túlzott jóhiszeműségéről. Reagan elnök 1983. március 23-án mondta el emlékezetes beszédét a csillagháborús tervről. Az egyenes adásban közvetített eseményen jelen volt Teller is, sok más híres kutatóval együtt. Köztük volt Charles Townes, a lézer Nobel-díjas társfelfedezője, mert a nagy hatékonyságú röntgenlézereknek fontos szerepet szántak az ellenséges rakéták megsemmisítésében. A következő években azonban a csillagháborús terv tudományos koncepcióját többször is meg kellett változtatni, mivel az előző, biztosnak kikiáltott megoldásokról sorra derült ki, hogy nem lehet őket megvalósítani. Ezekben az években Teller inkább mint egy fantasztikus elképzelés szinte gátlástalan propagátora, semmint meggondolt és szkeptikus tudós lépett fel.
A csillagháborús terv védelmezői szeretik Reagan elnök 1983-as beszédét Roosevelt elnöknek a Manhattan-terv elindítására vonatkozó utasításához, valamint Truman elnöknek a hidrogénbomba kifejlesztésére vonatkozó döntéséhez hasonlítani. A különbség azonban két szempontból is jelentős. Az 1983-as világpolitikai helyzet nem hasonlítható sem a II. világháborús körülményekhez, sem pedig a hidegháború egyik legkritikusabb szakaszához. Másrészről a hidrogénbombára vonatkozó döntést megelőzően, 1949-ben lezajlott, elkeseredett viták nem tartották vissza az eredetileg a bomba ellen állást foglaló legkiválóbb tudósokat attól, hogy az elnöki döntés nyomán, 1950-ben azonnal és minden kényszer nélkül csatlakozzanak a programhoz. A csillagháborús tervben való részvételtől viszont az 1980-as években nagyon sok kutató országos méretű mozgalom keretében távol tartotta magát az Egyesült Államokban.
A tudományos kudarcok ellenére a csillagháborús terv politikai és általános katonai koncepciója az idők során nem változott. Reagan elnök azt hirdette, hogy a kölcsönösen garantált megsemmisítés helyett a valóban vonzónak hangzó garantált túlélést kell megvalósítani. Ennek megfelelően a védelmi hadászatra helyezte a hangsúlyt a támadó, visszacsapást biztosító fegyverkezés helyett. A MAD politikája azonban – bármilyen rettenetesnek hangzik is – évtizedekre biztosította a két szuperhatalom közötti békét. Ennek megfelelően a Szovjetunió – joggal – úgy tekintett a csillagháborús tervre, mint a status quo felrúgására. Ez annál is inkább így volt, mert az 1980-as évek közepére a Szovjetunió már nem lett volna képes hasonló programot megvalósítani. Mindazokban a technológiákban, az elektronikában, számítógépesítésben és a miniatürizálásban, amelyek a csillagháborús terv alapját képezték, óriási volt az elmaradása. Ennek nem a tudományos kutatásokban való elmaradás volt az oka, hiszen a szovjet fizikusok több, Nobel-díjjal is kitüntetett felfedezést tettek ezekben az években. Inkább az volt az ok, hogy nem alakultak ki a tudományos eredmények technológiai alkalmazásának módszerei és útjai. A korábban bevált recept szerint az életszínvonal további csökkentését már nem lehetett volna magas színvonalú hadászati technológiákra átváltani, arról nem is beszélve, hogy az életszínvonalat már nemigen volt hová csökkenteni.
Az előbbiek magyarázzák azt, hogy miért volt Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió elnöke olyan ellenséges a csillagháborús tervekkel szemben, annak ellenére, hogy az amerikai tudományos körök reménytelennek tartották a megvalósítását. A Szovjetunió egyszerűen nem kockáztathatta meg, hogy felkészületlen legyen egy esetleg mégis megvalósuló vagy részben megvalósuló SDI esetére. Ezért jött elő a szovjet vezető egy szinte hihetetlen javaslattal az amerikai elnökkel való találkozóján Rejkjavikban, 1986 októberében. Gorbacsov felajánlotta Reagannek, hogy kölcsönösen szereljék le az összes támadó fegyvert, és cserébe azt kérte, hogy az SDI-t ne engedjék ki a laboratóriumi kísérletek szintjéről, és ne valósítsanak meg belőle semmit a gyakorlatban. A szovjet javaslat az SDI hatalmas sikerét jelentette, függetlenül attól, hogy az SDI egyáltalán megvalósítható lett volna, vagy sem. Az évszázad eseménye és eredménye lett volna a támadófegyverek teljes megsemmisítése, arról nem is beszélve, hogy ezzel többszörösen megtérültek volna az SDI-ba már befektetett dollármilliárdok.
Reagan elnök azonban nem fogadta el Gorbacsov javaslatát. Azt mondhatjuk, hogy az amerikai vezető az egész földgolyó sorsával hazardírozott. Azt is hozzá kell tennünk azonnal, hogy a további események őt igazolták, és Reagan megnyerte ezt a rettenetes játszmát, amelynek a végén a Szovjetunió összeomlott. Olyan mértékben, amilyenben az SDI hozzájárult ehhez a folyamathoz, elmondható, hogy a befektetés így is megtérült, és ez azt is jelenti, hogy Teller nem kis mértékben járult hozzá a Szovjetunió széteséséhez. Szeretném tehát hangsúlyozni, hogy meg kell különböztetnünk a csillagháborús terv jogos kritikáját a csillagháborús terv pozitív hozadékától!
Rövid néhány évvel Teller emlékiratainak megjelenését követően látott napvilágot Peter Goodchild Edward Teller: The Real Dr Strangelove című könyve. (Goodchild, 2004) Nem ez volt az első eset, amikor Tellert Dr. Strangelove-hoz hasonlították. A kifejezés Stanley Kubrick 1964-es filmjére utal, amelynek címe a következő volt: Dr. Strangelove or: How I Learned to Stop Worrying and Love the Bomb. A film a nukleáris megsemmisülésről szól, központi figurája pedig a háborús tervektől megrészegült, mindent elpusztítani akaró volt náci, Dr. Strangelove. Mai ismereteink fényében különösen igazságtalan lenne Tellernek a hidrogénbombával kapcsolatos vitákban játszott szerepét háborús uszításnak tekinteni, hiszen éppen az ellenkező hatást érte el az amerikai hidrogénbomba megteremtése. Ex-náci pedig semmiképpen sem lehetett. Teller szereplése a csillagháborús terv körül kialakult vitákban már inkább kétségekre ad okot, de arra jóval a film elkészülte után került sor. Dr. Strangelove megjelenítésével más hírességeket is kapcsolatba hoztak, és valószínű, hogy Kubrick a figurában több közszereplő tulajdonságait és cselekedeteit ötvözte össze.
Teller mindenesetre még halála után is sokat szerepel különböző kérdésekben és hipotézisekben. Egy példát említek itt meg, amelyre a fentiekben közvetve már utaltam. A Japan Times 2007. augusztus 14-i számában jelent meg egy cikk a II. világháború idején megvalósított japán atombombaprojektről. (Sugita, 2007) Természetesen jól tudjuk, hogy a próbálkozás sikertelen volt, de még így is érdekesek lehetnek a részletek. A cikket annak nyomán írták, hogy megjelent a projekt egykori vezetője, Nisina Josio (Yoshio Nishina) iratainak és levelezésének gyűjteménye. A cikk említ egy 1933. április 21-i keltezésű levelet, amelyet egy német fizikus írt Nisinának, és amely szerint Edward Teller azt remélte, hogy a náci Németországból történő elmenekülése után Japánban dolgozhat tovább. A cikkben nincs információ a német fizikus kilétéről, és ilyen törekvésekről Teller emlékiratai sem tesznek említést.4
A cikk és az idézett levél felvetését könynyen tekinthetnénk irreálisnak, de a cikkíró szerint is fontos körülmény, hogy a szóban forgó időben Japán még nem volt tagja a Tengelynek. Érdekes azt is megjegyezni, hogy ugyanakkor, amikor a Kaliforniai Műegyetem az 1920-as évek végén először kezdte hívni Kármán Tódort, Kármán Japánból is kapott meghívást, amit végül el is fogadott. Saját maga is elismerte később, hogy látogatása során nagyon fontos japán repülőgép-fejlesztésekhez adott hatékony segítséget. Az újságíró felteszi a kérdést, hogy vajon Teller csatlakozása Nisina csoportjához jelenthette volna-e azt, hogy a japánok elsőnek építenek atombombát?5 Bár válaszunk erre a kérdésre különösebb meggondolás nélkül is negatív, érdemes egy kicsit elgondolkozni róla. A japán program, Teller és mások részvételétől függetlenül, nem kezdődhetett volna el 1939 előtt, hiszen szükség volt hozzá arra, hogy felfedezzék a maghasadást. 1939 után viszont már nem lett volna Japánban elegendő idő és erő ahhoz, hogy előbb elkészüljenek a bombával, mint az Egyesült Államok. Természetesen alakulhattak volna a történések másként is. A maghasadást már 1934-ben felfedezhette volna Enrico Fermi, mint ahogy a jelenség egyik kísérletükben ott is volt, csak félreértelmezték. Szilárd, aki ugyancsak 1934-ben megsejtette a nukleáris láncreakciót, szintén eljuthatott volna annak megállapításához, hogy erre az urán alkalmas, csak nem vitte véghez a szükséges kísérleteket.6 Ha a maghasadást már 1934-ben felfedezik, akkor a japánoknak több idejük lett volna a sikeres projekthez, míg a nyugati demokráciák minden valószínűség szerint késlekedtek volna egy ilyen vállalkozás beindításában. Viszont valószínű, hogy ha már 1934-ben felcsillant volna az atombomba reális lehetősége, akkor a náci Németország sokkal nagyobb elszántsággal vetette volna bele magát az elkészítésébe, mint ahogy azt később, már a háború idején tette. Ennek megfelelően megint csak nem valószínű, hogy Japáné lett volna az elsőség.
Visszatérve Teller Ede működésének jelentőségére, összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy az amerikai hidrogénbomba kifejlesztésében való közreműködésével fontos szerepe volt a béke fenntartásában a hidegháború korszakában. A csillagháborús terv propagálásában játszott szerepét negatívnak is lehet értékelni, de következményeiben hozzájárult a Szovjetunió széteséséhez és ezzel Kelet-Közép-Európa, beleértve Magyarország függetlenné válásához. Értékelését talán a neki tulajdonított szavakkal jellemezhetjük legjobban, amelyek szerint minden eszközzel védelmezte a szabad világot.
Kulcsszavak: Teller Ede, hidrogénbomba, csillagháborús terv, atombomba, hidegháború
Irodalom
Goodchild, Peter (2004): Edward Teller: The Real Dr Strangelove. Weidenfeld & Nicolson, London
Hargittai István (2006): Az öt világformáló marslakó. Vince, Budapest
Hargittai István (2007): Az utolsó hajó Lisszabonból: Beszélgetés Lax Péterrel. Magyar Tudomány. 11, 1466–1479.
Hargittai Isván – Hargittai Magdolna (2006): Candid Science VI: More Conversations with Famous Scientists. Imperial College Press, London, 480–517.
Hargittai Magdolna – Hargittai István (2005): Teller Ede a halál árnyékában. Magyar Tudomány. 8, 1001–1009.
Sugita, Hiroki (Kyodo News) (2007): Japan Times. 2007. augusztus 14.
Teller Ede (2002): Huszadik századi utazás tudományban és politikában. Huszadik Század Intézet–Kairosz, Budapest
Teller Ede molekulamodellel illusztrálja előadását (a Lawrence Livermore National Laboratory archívumából és szívességéből)
1 A Magyar Tudományos Akadémián 2008. január 16-án elhangzott előadás alapján készült dolgozat. A vonatkozó források megtalálhatók: Hargittai, 2006.
2 Stephen (István) Brunauer szintén magyar származású amerikai kutató volt.
3 Teller Ede emlékiratainak magyar fordítása: Huszadik századi utazás tudományban és politikában (a magyar kiadásban, sajnálatosan, lehagyták a társszerző, Judith Shoolery nevét [Teller, 2002]).
4 Mivel Teller emlékirataiból bizonyos más fontos tények is hiányoznak, az ilyen hiányt még nem tekinthetjük megbízható cáfolatnak.
5 Ebben az esetben előnyös, hogy a jelen előadás szerzője nem történész, hiszen a történészek nem szoktak foglalkozni „mi lett volna, ha?” kérdésekkel.
6 Nem véletlenül vetette fel Szilárd, hogy a vonatkozó mulasztásokért Fermi is és Szilárd is Nobel-békedíjat érdemelt volna.
<-- Vissza a 2008/03 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]