Bevezetés

Európa csökkenő világgazdasági befolyásának egyik oka a kutatási kapacitások és a humán erőforrások fejlettségének szemmel látható elmaradása a versenytárs Amerikai Egyesült Államok mutatóitól. E hiányosságok felszámolásának programját fogalmazta meg az Európai Unió lisszaboni stratégiája.

Európa jövőbeli fejlődésének egyik kulcsa, hogy a növekedési tényezők hogyan helyezkednek el a kontinens különböző régióiban. A kontinens versenyképességében megmutatkozó lemaradás egyik összetevője a K+F nagymértékű területi differenciáltsága. Ma Európa versenyképességét általában is kedvezőtlenül befolyásolja a gyenge térségi kohézió, a modern térformáló erők túlzott térbeli koncentrációja. A magas hozzáadott értéket előállító tevékenységek Európában a London–Párizs–Milánó–Berlin–Amszterdam ötszög területére összpontosulnak. Az innovatív ipar­ágak területi elhelyezkedése még a legfejlettebb uniós tagországokban sem egyenletes, a nemzeti centrumtérségek súlya meghatározó mind a K+F-kapacitásokban, mind pedig a csúcstechnológiai ágazatokban és a fejlett szolgáltatásokban. A kelet-közép-európai országokban sem különb a helyzet, sőt a rendszerváltozást követően a koncentráció mértéke erőteljesebb lett.

E dolgozat célja a K+F-kapacitások területi szerkezetében megmutatkozó területi különbségek feltárása hat nagy- és közepes méretű kelet-közép-európai uniós tagállamban. Alaphipotézisünk, hogy a túlzott szellemi polarizáció hátráltatja a területi kohézió erősödését, a gazdasági elmaradottság mérséklését szolgáló gazdaságfejlesztési stratégiákban a K+F dekoncentrációjának jelentős szerepet kell kapnia. A nemzeti fejlesztési tervek operatív programjai ma még nem erre mutatnak. A lisszaboni kritériumok között a kutatás-fejlesztés erősítése jelentős hangsúlyt kapott. Ugyanakkor kevés szó esik arról, hogy a szellemi potenciál, a K+F-kapacitások és a tudásintenzív ágazatok regionális megoszlása egyenetlen, az európai régiók nagy részében az innovatív fejlődés feltételei ma még nincsenek jelen. A tudomány és a fejlesztés erőteljesen differenciált térbeli elrendeződésének tulajdonítható a tervezett lisszaboni mutatók teljesítésében megmutatkozó kudarc egyik oka.

1. Szellemi potenciál és regionális fejlődés

Európa fejlődésében a gazdasági és társadalmi innováció előállításának és terjesztésének intézményei a középkor óta fontos szerepet játszanak. A kontinens legelső egyetemei szoros kapcsolatot építettek ki szűkebb és tágabb régiójuk szereplőivel. A kora keresztény ír kolostorokban szervezett „egyetemek” voltak a szigetország innovációs központjai, ezek dolgozták fel az Európa különböző vidékeiről gyűjtött kulturális, technikai és szakmai információkat, majd hálózataikon keresztül továbbították a termelés színtereire. A 2–3. században Írország – periférikus fekvése ellenére – ennek révén lényegében Európa legfontosabb innovációs centruma volt (Joyce, 1907; O'Drisceoil, 1993; Pounds, 1990).

A középkori egyetemfejlődés jellemző vo­nása a földrajzi dekoncentráció volt. A 12–14. században az Itáliai-félsziget középső térségei lettek Európa növekedési központjai. Az 1400-as évek végén Európa harminc egyeteméből tizenhárom Közép-Itáliában működött. Ekkor már Európa nyugati felén az egyetem általánossá vált. A 16. század elején a hetven európai egyetem arányosan oszlott meg a mai Spanyolország, Németország, Franciaország és Olaszország között. Az egyetemek regionális kapcsolatai ekkor még lényegében a finanszírozásra korlátozódtak. A városi pénztőke által fenntartott intézmények mindenekelőtt a humanista kultúra régióhatárokon túli terjesztésében vállaltak kiemelkedő feladatokat. A gazdasággal kapcsolataik még esetlegesek voltak, bár például a nyomdaipar fejlődésében a német egyetemek nem elhanyagolható szerephez jutottak.

A 18–19. században a központosító államok céltudatosan – finanszírozással, alapítói és kinevezési jogok gyakorlásával – igyekeztek kivonni az egyetemeket a regionális hatalom befolyása alól. A porosz és a francia oktatásügy e törekvéseket meg tudta valósítani, Svájcban azonban a mai napig nem sikerült föderális irányítású egyetemet létesíteni. Sőt az unitárius berendezkedésű, centralizált Nagy-Britanniában a tradicionális állami–egyetemi ellentétek miatt a regionális befolyás erős maradt. Kivételes esetekben egy-egy egyetem ki tudta vonni magát a centralizáció alól. Hollandia 1802. évi francia annexiója után a Gro­ningeni Egyetem az északi régió földrajzi elszigeteltsége révén maradhatott fenn, miközben a legtöbb holland egyetemet bezárták, vagy alacsonyabb oktatási intézménnyé szervezték át (Florax, 1992).

A földrajzi decentralizáció és a regionális szerepkör felértékelődése másfélszáz évvel később újra az európai egyetemi fejlődés egyik fő mozgatórugója lett, természetesen időközben mind az egyetemek társadalmi funkciói, mind pedig az őket körülvevő gazdasági és politikai környezet is teljesen átalakult. A gazdasági fejlődés innovációs igényének gyors növekedése új, kizárólag kutatásra és fejlesztésre összpontosító szervezetek kialakítását is ösztönözte. Az 1911-ben, Németországban alapított Vilmos Császár Társaság a két világháború között 29 intézetet tartott fenn, többségüket a német tartományokban, Berlinben tizenkét intézet működött (Macrakis, 1993).

A második világháború után Európa felsőoktatási intézményrendszerét erős centralizáció jellemezte. Az oktatás és a kutatás viszonylag kevés számú intézménybe koncentrálódott, az egyetemeket a központi kormányzatok közvetlen eszközökkel irá­nyították, s az egyetemek szinte valamennyi or­szágban a legfejlettebb nagyvárosi központokban helyezkedtek el, sőt egy-egy város, legtöbbször a főváros, meghatározó pozíciókkal rendelkezett.

Az 1950-es évtized a felsőoktatásban az extenzív fejlődés időszaka volt. Az elitképzést a társadalom és a gazdaság szükségleteit kielégítő tömegképzés váltotta fel. 1960 és 1970 között a felsőfokú hallgatók létszáma Európában 1,8 millióról 4,8 millióra nőtt. Ötszörösére emelkedett a norvég, négyszeresére a brit, az olasz és a svéd hallgatói létszám. Az európai rangsorban átrendeződött a vezető országok sorrendje is.

Az 1960-as évek elején megindult decentralizációs folyamatok nyomán diverzifikálódott a felsőoktatási intézményrendszer, több országban megszűnt az egyetemek monopóliuma, szakfőiskolák szerveződtek, nőtt az egyes intézmények önállósága, és a felsőoktatás térben is kiterjedtebbé vált.

A funkcionális decentralizáció nem csupán új intézmények megteremtését (általános főiskolákat Németországban, műszaki főiskolákat Nagy-Britanniában, főiskolákat Hollandiában, regionális műszaki főiskolákat Írországban stb.) jelentette, hanem a szétaprózott felsőoktatás szervezeti újrarendezését is a méretgazdaságosság szempontjai alapján. Svédországban a száz kisméretű főiskolát harminchárom új egységbe szervezték, az újonnan alakult 385 holland főiskolát is rövid idő alatt 85 intézménybe vonták össze (Neave, 1979).

Az egyetemi hálózat ugyanakkor kibővült. Az új egyetemek alapításában mindenütt a regionális gazdaság fejlesztésének igénye játszott meghatározó szerepet. Az 1961-ben alakult Brit Felsőoktatási Bizottság által kidolgozott fejlesztési koncepció a hallgatói létszám növelését és a területi különbségek mérséklését tekintette alapvető prioritásnak. Az 1960-as évtizedben 22 új egyetem alakult, többnyire korábbi főiskolák összevonásából, az ország északi területein és rurális térségekben. Az újonnan alakult egyetemeken tanul ma a brit felsőfokú hallgatók egyharmada (Commonwealth Universities Yearbook, 2005).

A német egyetemi rendszer mennyiségi változásai is ugyanekkor kezdődtek. A német szövetségi gyűlés 1970-ben törvényt fogadott el a felsőoktatási hálózat fejlesztéséről. A törvény egyetemfejlesztésre új régiókat jelölt ki, a tradicionális történelmi egyetemi központokban jelentős bővítéseket nem kezdeményezett. A telepítésekben a regionális fejlesztés szempontjai kerültek előtérbe, a szerkezeti válságba jutott Ruhr-vidék és a rurális Bajorország jutott több új felsőoktatási intézményhez (Lömker, 1986). Regionális elvek érvényesültek az 1948-ban megszerveződött – a náci korszakban kompromittálódott Vilmos Császár Társaság intézményhálózatára épült – Max Planck Társaság működésében is. Ma a 80 intézetben 12 000 kutató és 9 000 PhD-hallgató és vendégkutató dolgozik. Berlin és a korábbi főváros, Bonn súlya a hálózatban elenyészőnek tekinthető. A szintén multidiszciplináris Fraunhofer Társaság 1949-ben alakult meg Bajorországban. Alapvető célja a Bajor Állam gazdasági felemelkedésének támogatása volt. Az ország minden tartományára kiterjedő hálózat 57 intézetében 15 000 alkalmazottat foglalkoztat. A német tudományos intézményrendszer fejlődésében szerepet játszott a volt NDK Tudományos Akadémiájának kutatóintézeti hálózata is. A szocialista tudományos szervezetnek 1992-ig 59 intézete és 22 000 kutatója volt. A német egység létrejötte után az akadémia bázisán szerveződött meg az egész országra kiterjedő hálózattal rendelkező, ma 84 intézetből álló és 13 000 alkalmazottat foglalkoztató Leibnitz Tudományos Közösség.

Svédországban az 1960-as évekig az egyetemek öt déli városra koncentrálódtak. Az északi térségek fejlesztésére kidolgozott regionális koncepció a 60-as évek végén kezdeményezte az Uppsalai és az Umeåi Egyetem megalapítását. 1971-ben szervezték meg az első északi egyetemet Luleåban. A svéd felsőoktatási hálózat bővítésében szintén a regionális szempontoknak volt prioritásuk. Az új egyetemek és főiskolák képzési szerkezetét a regionális gazdaságok szükségleteihez igazították. Előnyben részesítették a műszaki, a közgazdasági, a közigazgatási szakok szervezését. A műszaki karok és főiskolák regionális innovációs centrumfunkciókat kaptak, szoros kapcsolatokat építettek ki a regionális hatóságokkal és a helyi gazdaságokkal. A svéd ipar nemzetközi versenyképességének erősödését – többek között – az új regionális felsőoktatási rendszernek is köszönhette (Hjern, 1990).

A hasonló területi szerkezeti anomáliákat a svéd megoldásokkal közel azonos módon számolta fel a finn kormány is. Az 1960-as években a hagyományos egyetemi városokon (Helsinki, Turku, Tampere) kívül tizennégy új egyetemet alapítottak. Az Urho Kekkonen finn elnök nevéhez fűződő felsőoktatási reform alapozta meg Finnország regionális fejlesztési stratégiáját. Az ország kulturális és gazdasági integrálódását szolgáló koncepció több célt is szolgált: fejlődjön az ipar, gyarapodjon a munkahelyek száma, a kutatások és fejlesztések alkalmazkodjanak a helyi közössé­gek igényeihez, és jelentősen növekedjen a modern technológiához értő szakemberek száma (Blumberg, 1986). A decentralizáció eredményeképpen Helsinki súlya a nemzeti felsőoktatásban a felére csökkent, 2007-ben a finn felsőfokú hallgatók 35%-a tanult a fővárosban. Ma tizenegy városban található egyetem, ezek egyes karai és részlegei további tizenkét településen működnek. Az új évezred első évtizedének második felében újabb regionális átalakulások zajlanak a finn felsőoktatásban. A képzés és a gazdaság nemzetközi versenyképességének növelését szolgálja az egy régióban lévő egyetemek összevonása, a felsőoktatási szövetségek szervezése. A regionális koncentráció első állomása volt, hogy a Jyväskyläi Egyetem és a tamperei egyetemek megalapították a Közép-finnországi Egyetemet, amelynek negyvenegyezer hallgatója van (Vossensteyn, 2008).

A földrajzi decentralizáció eredményeképpen az egyes országok centrumtérségeinek (fővárosainak) súlya mérséklődött, bár vezető pozícióikat még sok helyütt meg tudták őrizni. Az általános tendencia azonban néhány nagyobb regionális felsőoktatási-kutatási centrum fokozatos megerősödése volt.

A felsőoktatás nem csupán a K+F-szektor­ban elfoglalt helye, hanem a technológiailag fejlett termékeket és versenyképes szolgáltatásokat megszervező és előállító, valamint az ezek értékesítését végző szakemberek képzésében elfoglalt meghatározó pozíciója miatt van hatással a belső regionális fejlődésre. A technológiai átalakulás egyik fontos kísérőjelensége, hogy a versenyképes termékeket gyártó iparágak és vállalatok minőségi kritériumok alapján választanak telephelyet. Ezek sorában előkelő helyen szerepel a felsőoktatás, amelynek tőkevonzó erejét nemcsak az általa biztosított munkaerőpiaci előnyök befolyásolják, hanem az ide összpontosuló innovációs kapacitások is. Megfigyelhető európaszerte, hogy míg a nagy technológiai rendszerek fejlődésére elsősorban az agglomerációs nagyvállalatok kutató-fejlesztő szervezetei voltak meghatározó befolyással, addig a kis- és középvállalkozások technológiai megújulásában, a lokális és regionális technológiai klaszterek megszerveződésében a felsőoktatási intézmények domináltak. A regionális felsőoktatási intézmények motorikus szerepe bizonyítható a közép- és az északkelet-olaszországi ipari körzetek kifejlődésében, a bajor, az északkelet-francia, a holland stb. regionális fejlődésben (Bennett – Krebs, 1991; Ciciotti, 1993).

Ahhoz azonban, hogy a felsőoktatási hálózat ezt a funkcióját be tudja tölteni, képes legyen az innovációs rendszer elemeként integráló feladatok ellátására, legalább négy feltételnek kellett megfelelnie:

• A kutatást a felsőoktatás egyik alapfunkciójának kell minősíteni, finanszírozásában erre tekintettel kell lenni, az egyetemekfőiskolák működésében ezt érvényesíteni kell;

• A nemzeti technológiapolitikának és a regionális szerveknek megfelelő ösztönzőkkel kell támogatniuk a felsőoktatás és a gazdaság szervezett együttműködését;

• A felsőoktatás szerkezetének alkalmasnak kell lennie a technológiai és a gazdasági innovációk előállítására;

• A felsőoktatásnak területileg decentralizáltnak kell lennie, intézményi méreteinek pedig el kell érnie azt a kritikus tömeget, amely e funkciók gyakorlásához szükséges, illetve a centrumrégió intézményeivel esélyegyenlőséget teremt mind a kutatási források megszerzésében, mind pedig a nemzetközi kutatási-fejlesztési munkamegosztásba való bekapcsolódásban.

2. A tudomány intézményeinek térbeli szerveződése Kelet- és Közép-Európában
1950 és 1990 között
 

Az Európa két felének fejlődésében tapasztalható különbségek a tudományra különösképpen érvényesek. Ennek gyökerei több évszázadra nyúlnak vissza. A középkori egyetemalapítási periódus Kelet-Európának csak rendkívül kis részében éreztette hatását. A térségben négy – ma is vezető szerepet játszó – egyetem alakult: Prága (1348), Krakkó (1364), Bécs (1365), Pécs (1367). Kelet-Európa egyéb térségeiben a felsőoktatás több évszázaddal később jelent meg. (Magyarország is lényegében ebbe a csoportba sorolható, hiszen a pécsi egyetem rövid ideig működött.) A rendkívül hosszú török uralom után felszabadult Bulgária első egyetemét 1888-ban Szófiában alapították, s csak 1970-ben létesültek újabb egyetemek az országban. Romániában Bukarestben az 1850-es, és a moldovai Iaşiban az 1860-as években alakultak az első egyetemek. A két világháború között néhány – elsősorban erdélyi – nagyváros egyetemi hálózata fejlődött ki, majd a kommunista periódusban sok új egyetem alakult a nagyvárosi és nehézipari központokban, beleértve az ország elmaradott térségeit is.

A többi kelet-közép-európai ország fejlődése viszonylag egyenletes volt: az első világháborút követően létrejöttek a felsőoktatási képzési és kutatási bázis alapjai, az intézmények száma azonban csekély volt. Magyarországon a két világháború között mindössze négy városban működött egyetem, az összes hallgató létszáma 1938-ban a 9 millió lakost számláló országban 14 ezer fő volt. A második világháború után – regionális fejlesztési megfontolások, illetve ágazati képzési szempontok alapján – csak kisebb korrekciókat hajtottak végre. Magyarországon 1949-ben alapítottak két műszaki egyetemet, Miskolcon nehézipari műszakit, Veszprémben pedig vegyiparit.

A kelet-európai országok tudományos rendszereiben meghatározó változásnak a nemzeti tudományos akadémiák létrejöttét kell tekintenünk. Az 1950-es évek legelejére valamennyi országban szovjet mintára tudományos akadémiák szerveződtek, amelyek nem csupán a nemzeti tudomány koordináló intézményei voltak, hanem kiterjedt kutatóhálózattal (negyven–hetven kutatóintézettel) is rendelkeztek. A kép e téren sem volt teljesen homogén, hiszen több országban (Magyarországon, Csehszlovákiában, Lengyelországban) főhivatású kutatóintézetek korábban is működtek. A központosított államhatalmi berendezkedés természetes következménye volt, hogy az akadémiai kutatóintézetek – néhány kivételtől eltekintve – a fővárosokban szerveződtek meg.

A túlzott központosításban bekövetkezett mérsékelt változások azonban néhány országban a szervezetek dekoncentrálásában is éreztették hatásukat. Magyarországon például 1969-ben – a gazdaságirányítási reform keretében – politikai határozatot fogadtak el a tudománypolitika megújításáról. A dokumentum szólt a tudomány decentralizálásának szükségességéről is. A határozat a tudományos kutatások túlzott budapesti koncentrációjának mérséklését, a tudományágazatok között megmutatkozó különbségek csökkentését és a társadalomtudományok fejlesztését deklarálta. A határozat végrehajtása azonban csak részleges eredményhez vezetett. Az 1970-es évek elején két regionális központban fejlődött érezhető módon a tudomány. A Magyar Tudományos Akadémia Szegeden létrehozta Közép-Európa akkor legkorszerűbb biológiai kutatóközpontját, Pécsett pedig megnyitotta kapuit az ország második közgazdaság-tudományi felsőoktatási intézménye, a Pécsi Tudományegyetem közgazdaságtudományi kara, illetve a városban működő akadémiai kutatóintézet (a Dunántúli Tudományos Intézet) új – regionális tudományi – profilt kapott. A decentralizáció jelképének tekinthetők az ez idő tájt megszerveződött regionális akadémiai bizottságok.

A budapesti kutatóintézetek vagy felsőoktatási intézmények vidékre telepítésében azonban nem sikerült eredményeket elérni. Hiába fogalmazódott meg például a budapesti állatorvostudományi egyetem áttelepítésének gondolata az ország agrárgazdasági centrumának számító kelet-magyarországi nagyvárosba, Debrecenbe, az egyetemi vezetők erős érdekérvényesítő tevékenysége megakadályozta a terv megvalósítását.

Noha – mint a gazdaság és a társadalom más szféráiban is – a kommunista tudománypolitikának számtalan, országonként eltérő sajátossága volt, néhány közös vonást valamennyi országra vonatkozóan rögzíthetünk.

A tudománynak privilegizált helyzete volt a szocialista korszakban. Ez a szovjet modell tipikus jellemzője. A tudomány megkülönböztetett csoportjai (az akadé­miák tagjai, vezető kutatók) magasabb jövedelemben részesültek, és különböző szociális kedvezményeket élveztek;

Az erős állami befolyás és irányítási kontroll folyamatos és – tudományágazatonként jelentős eltéréseket mutató – elégséges költségvetési forrásokkal párosult. Kutatásra és fejlesztésre az 1970–1980-as években a nemzeti jövedelem 2–3%-át költötték a kelet-európai országokban. E magas arány részben a hadiipari kutatásoknak köszönhető, részben azzal magyarázható, hogy az új technológiák exportjának nyugat-európai bojkottja miatt sok ipari terméket (híradástechnikai, számítástechnikai cikkeket) saját kutatásokra alapozva lehetett csak előállítani;

Az 1950-es évtizedben, az extenzív tudományfejlesztési időszakban az állam a műszaki és a természettudományokban alapított kutatóintézeteket. A társadalomtudományok kedvezőtlen helyzete – az uralkodó marxista ideológia hegemóniája miatt a társadalomtudományok háttérbe szorultak – évtizedeken keresztül fennmaradt. Az új tudományágazatok (szociológia, politikatudomány, regionális tudomány stb.) viszonylag későn bontakoztak ki, s nehezen épültek be a felsőoktatás szerkezetébe. A társadalomtudományban foglalkoztatott kutatók aránya sok országban nem érte el a kutatói állomány egyötödét;

A kutatások intézményi struktúrájában az akadémiai kutatóhálózatnak, a minisz­tériumok irányítása alá tartozó szektorális kutatóintézeteknek és a vállalati kutatóhelyeknek volt meghatározó súlyuk. Magyarországon például 1985-ben a vállalati kutatóhelyek használták fel a K+F-ráfordítás 48%-át. Az egyetemek elsődlegesen oktatási intézmények voltak, az ezekben folyó kutatások ráfordításai csekély arányt képviseltek. Magyarországon 1985-ben a felsőoktatási intézmények részesedése tizenkét százalékot tett ki.

3. A rendszerváltozás hatása a kelet-közép-
európai K+F regionális szerkezetére

Az 1990-es évek elején bekövetkezett rendszer­változás jelentősen átalakította a kelet-európai országok tudományos potenciáljának szerkezetét. Az egyik általános közös vonás a tudományos kapacitások nagymértékű csökkenése volt. A kutatási kapacitások két körben zsugorodtak össze nagymértékben. Az egyik az ágazati kutatóintézeti hálózat volt. Az országos hatáskörű szervek (minisztériumok, főhatóságok) által finanszírozott kutatóintézetek döntő hányada megszűnt. Jelentősen megcsappant az akadémiai kutatóintézetekben foglalkoztatottak létszáma is. Ennek egyenes következményeként nagyságrendekkel mérséklődött, harmadára, ötödére csökkent a kutatás-fejlesztés GDP-ből való részesedése (1. táblázat).

A rendszerváltozást követően valamennyi országban a K+F-szektor szerkezete jelentősen átalakult. A kedvező változások sorát a felsőoktatási rendszer átalakítása nyitotta meg. A kelet-európai országokban a felsőoktatásban a hallgatók száma két-háromszorosára emelkedett, új főiskolákat és egyetemeket alapítottak, az egyetemi funkciók között több országban fontos szerepet kapott a kutatás-fejlesztés. A nagy állami kutatóintézetek egy része – az akadémiai hálózatok kivételével – megszűnt, más része magántulajdonba került. A gazdasági vállalkozások bizonyos körei – beleértve több, Kelet-Európában megtelepedett multinacionális vállalatot – erőteljes K+F-bővítés­be kezdtek. A ráfordítások szerkezetében érzékelhető változás következett be. Az állami-közösségi finanszírozású kutatások ráfordításai folyamatosan csökkenő hányadot tesznek ki, az üzleti kutatások aránya pedig növekedésnek indult.

A kelet-európai országok között azonban nagy különbségek mutatkoznak. Csehországban az üzleti-vállalati kutatóhelyek ráfordításai az összes K+F-ráfordítás közel kétharmadát teszik ki, ez hasonló az Európai Unió huszonhét tagországának átlagához. A vállalati finanszírozású kutatások aránya Bulgáriában a legalacsonyabb, s itt a kormányzati finanszírozásnak még meghatározó jelentősége van. Két országban – Magyarországon és Lengyelországban – a felsőoktatási intézmények súlya a kutatások finanszírozásában meghaladja az uniós átlagot. A kormányzati fenntartású kutatóintézetek valamennyi országban az uniós átlagnál lényegesen nagyobb mértékben részesednek a K+F-ráfordításokból, ami elsődlegesen a tudományos akadémiai kutatóhálózat fenntartásából adódik (2. táblázat).

A kutatási szervezetek ágazati átalakulását egyetlen kelet-európai országban sem kísérte a regionális szerkezet kedvező változása. A kutatóhelyek területi szerkezetére jellemző, korábbi erőteljes fővárosi koncentráció fennmaradt. Az 1990-es évtizedben az uniós tagállamokban a K+F területi szerkezetében változások játszódtak le. A centrumtérségek súlya több országban mérséklődött. A decentralizáció jelentős eredményei a hatalmi berendezkedésükben nem centralizált (regionalizált és föderalizált) országokban figyelhetők meg. Ausztriában Bécs súlya tizenöt százalékponttal, Spanyolországban Madrid pozíciója tizenkét százalékponttal mérséklődött. Az unitárius berendezkedésű Magyarországon és Görögországban a csökkenés mértéke csekély, vagy be sem következett, hanem az utóbbi országban az Attikai régió növelte részesedését az ország kutatási-fejlesztési ráfordításában (1. ábra).

A kelet-európai országokban a kutatás és a tudomány fellegvárai a fővárosok és régióik. A fővárosi régió súlya Bulgáriában a legmagasabb, az ország kutatási potenciáljának négyötöd része Szófiában és régiójában összpontosul. A magyar kutatási ráfordítások kétharmada a Közép-magyarországi régióra (Budapest és Pest megye alkotta NUTS 2-es egység) jut. Csehország, Lengyelország és Szlovákia kutatási kapacitásai mutatnak némileg kedvezőbb területi képet, ezekben az országokban a fővárosi régiók súlya nem éri el az 50%-os részesedést (3. táblázat).

A kelet-közép-európai centrumtérségek fontosabb K+F-mutatói nem érik el az európai uniós átlagokat. A hat ország 49 NUTS 2-es régiójából mindössze két cseh régió­ban haladja meg a K+F GDP-aránya az Európai Unió átlagát, nyolc régióban 1–1,9% között van, 39 régióban viszont nem éri el az 1%-ot, ezek közül 20 régió mutatója 0,3% alatt van (2. ábra).

Hasonló képet kapunk, ha a K+F egyes ágazatainak regionális megoszlását vizsgáljuk. A vállalati finanszírozású kutatás-fejlesztés mutatja a legerősebb területi koncentrációt az országok többségében. Ha külföldi vegyes vállalat kutatási-fejlesztési egységet telepített Kelet-Európába, akkor annak szinte kizárólagos célpontja a főváros lett.

Nem jobb a helyzet az alapkutatásokban élenjáró akadémiai intézetek területi elhelyezkedését illetően sem. A tudományos akadémiák intézményhálózatának nagyobbik része minden országban a fővárosban található. Az MTA 37 intézete közül mindössze hét (19%) működik a fővároson kívül. A négyezer akadémiai foglalkoztatottnak mindössze 15%-a található ezekben az intézetekben. Lengyelországban a tudományos akadémia foglalkoztatottjainak 38%-a Varsón kívüli intézetekben dolgozik. Érdemes utalnunk arra, hogy a föderatív berendezkedésű országok tudományos intézményrendszerének terü­leti elhelyezkedése merőben más képet mutat. Ausztria és Németország Land­jaiban jelentős kutatóállomány található (3. ábra).

A rendszerváltozás kezdetén nagy reményeket fűztek a felsőoktatás regionális szerkezetének átalakulásához. Valamennyi országban három–négyszeresére nőtt a felső­oktatási intézmények hallgatói létszáma. A növekedés azonban térben nem lett egyenletes. A fővárosi felsőoktatás ugyanolyan dinamikusan növekedett, mint ahogy a nem fővárosi intézmények létszáma. A fejlesztéseket spontaneitás jellemezte, az 1990-es évek végén regionális politikai szempontok még nem érvényesültek, az EU-konform területfejlesztés kialakítása a kezdeteknél tartott a tagjelölt országokban. Végeredményben a felsőoktatás korábbi kedvezőtlen területi szerkezete konzerválódott. Jelenleg továbbra is a fővárosokba koncentrálódik a felsőfokú hallgatói létszám 30–40%-a (4. táblázat). A gyors átalakulás másik – a regionális fejlődés gazdasági alapjainak kialakítása szempontjából lényeges – sajátossága, hogy a növekedés eredményeképpen jelentősen megemelkedett a társadalomtudományok aránya a legtöbb ország felsőoktatásában. A társadalomtudományok súlya a kelet-közép-európai országok felsőoktatásában általában nagyobb, mint az Unió többi tagállamában. Csekélyebb súlya van ugyanakkor a természettudományi és a műszaki felsőoktatásnak (5. táblázat). A társadalomtudományi képzés intenzív regionális terjedése két okkal magyarázható.

Egyrészt a hagyományos nagy vidéki egyetemi központok egészítették ki képzési profiljukat a korábbi rendszerben kevésbé támogatott vagy új társadalomtudományi ágakkal (közgazdasági és üzleti tudománnyal, politológiával, szociológiával stb.). Másrészt, az 1990-es évized elején a korábbi politikai elit szervezésében sok városban alakultak tár­sa­dalomtudományi karok. Egyetemi kar szervezése, főiskola alapítása a rendszerváltozás természetes következménye lett a területi közigazgatási központokban. A kommunista pártok megüresedett hivatali épületei, oktatási központjai megfelelő infrastruktúrát teremtettek a képzéshez. Az oktatási kormányzatok hallgatólagosan tudomásul vették a viszonylag olcsó, extenzív társadalomtudományi fejlesztéseket. A piacgazdaság működéséhez szükséges szakemberigény miatt különösen a közgazdasági képzési helyek számszerű növekedését lehet megfigyelnünk.

A K+F regionális megoszlásában tapasztalható szerény változást az idézte elő, hogy az egyetemi funkciók sorában megjelent a kutatásfejlesztés, és a nagy vidéki egyetemek európai uniós előcsatlakozási támogatásokból és az újonnan létrehozott nemzeti kutatási alapokból kutatási forrásokhoz jutottak. A K+F-ráfordítások szerkezetének elemzésében már említettük a felsőoktatás különböző súlyát az egyes országok ráfordításaiban. Láthattuk, hogy Lengyelországban és Magyarországon képvisel a felsőoktatás az uniós átlagnál nagyobb súlyt a kutatási ráfordításokban. A felsőoktatáson kívül a nem fővárosi régiókban nem mutatható ki más típusú kutatási szerveződés: a vállalati kutatások szerepe elenyésző, a sok nyugat-európai országban általános regionális fejlesztési-tervezési intézetek, kutatási központok csak elvétve találhatók.

A K+F-intézmények területi szerkezetének konzerválódásában a tudományos és felsőoktatási irányítás fővároscentrikus értékrendszerén kívül a gazdaságfejlesztés hagyományos felfogásának érvényesülése is szerepet játszott. A magyar regionális tudomány már az 1980-as évtizedben felhívta a figyelmet a felsőoktatás, az alap- és alkalmazotti kutatás és a gazdaság aszimmetrikus elhelyezkedéséből adódó növekedési problémákra (Enyedi, 1987; Horváth, 1989). A gazdaság modernizálásának már akkor is akadálya volt, hogy a vidéki K+F-centrumok az ország kevésbé fejlett régióiban helyezkedtek el, miközben az iparosodott térségekben (Észak-Dunántúlon, Észak-Magyarországon) gyenge kutatási kapacitások épültek ki. Ez az ellentmondás a piacgazdaság elmúlt évtizedében sem mérséklődött. A változatlan részaránytalanság nyomán alakulhatott ki az a jelenség – amire európaszerte nincsen példa –, hogy Magyarországon a második legnagyobb nemzeti kutatási centrum – Debrecen – az ország legelmaradottabb térségében található. Az európai fejlődési trenddel ellentétes helyzet a különböző gazdasági szférák merev elkülönülése, társadalomirányítási hiányosságok és fejlesztéspolitikai hibák következménye.

A modern regionális politika a kutatás-fejlesztés, az üzleti, a műszaki szolgáltatások és az ipar összehangolt fejlesztését szolgálja. Ez a koncepció alapozta meg sok nyugat- és észak-európai régió fenntartható gazdasági növekedési pályáját az utóbbi évtizedekben. Modern regionális gazdaság nélkül nincs dinamikus K+F-fejlődés, de alkalmazható tudományos eredményekkel nem rendelkező intézmények sem képesek a régiók innovációs kapacitásait és jövedelmi kondícióit javítani.

Összegzés

Az európai területi fejlődés dinamizálását szolgáló kutatás-fejlesztés térbeli elhelyezkedését elemezve azt láttuk, hogy a kelet- és közép-európai új tagállamokban a rendszerváltozás a K+F korábbi regionális szerkezetét konzerválta. Az innovációs intézményrendszer regionális szerkezetében továbbra is kiugró területi egyenlőtlenségek figyelhetők meg. A centrumtérségek, az országok fővárosai őrzik privilegizált pozícióikat. A régiókban a kutatás-fejlesztés szervezeti rendszere egyoldalú, az egyetemek dominanciája mutatható ki. Az uniós standardok alapján kialakított nemzeti regionális és strukturális politika az új tagállamokban nem ösztönzi a K+F fejlesztését a régiókban, a 2007–2013 közötti időszakra készült operatív programok egyértelmű bizonyítékai ennek. Nem találtunk olyan kelet- és közép-európai országot, amelynek regionális vagy versenyképességi operatív programja a kutatási humán erőforrások fejlesztésének átfogó átalakítását célozná meg.

A területi fejlődést befolyásoló tényezők változása a regionális politika cél-, eszköz- és intézményrendszerének átalakítását követeli meg európaszerte. Az európai térfejlődés hosszú trendjei a decentralizáció legkülönbözőbb intézményesült formáinak kialakítását igénylik a kontinens eltérő hagyományú országaiban. A kelet- és közép-európai új tagállamok az uniós kohéziós követelményeknek csak decentralizált intézményekkel képesek megfelelni. Ez nemcsak közigazgatási kérdés, hanem a versenyképesség javítását szolgáló kutatás-fejlesztés eredményességének az előfeltétele is. A regionalizmus térnyerése a területi szerkezetek korszerűsítését eredményezheti. A decentralizált berendezkedésű országokban a tudásintenzív gazdaság térbeli terjedése gyorsabb, mint a központosított államokban.

A többpólusú regionális fejlődés igénye a transzformációs országok hatalmi berendezkedését is átalakítja. A hatalmi berendezkedés szubnacionális szintje, a régió a gazdaság fenntartható növekedését és a térszerkezet korszerűsítését szolgáló, önálló finanszírozási forrásokkal rendelkező, autonóm fejlesztéspolitikát megvalósító, önkormányzati jogosítványokkal felruházott területi egység. Az innovatív fejlődés színtereivé a régiók válnak, az innovációkat kibocsátó alapintézmények regionális beágyazottsága erős lesz.

Több európai ország példája bizonyítja, hogy a tudomány és a kutatás-fejlesztés decentralizálása kedvező hatásokat vált ki a régiók fejlődésében. A kutatásintenzív ágazatok megtelepedése növeli a kvalifikált munkahelyek számát. A kutatásifejlesztési intézmények hátterében megjelenő spin-off cégek vállalkozásfejlesztő és termelésserkentő hatása teljesen egyértelmű. Az innovatív vállalkozások fejlesztik a régiók export­kapacitásait, elősegítik a régiók európai és nemzetközi kutatási térségbe való integrálódását. A kutatásigényes vállalkozások hozzájárulnak a térségek újraiparosításához, a fejlett szolgáltatások elterjedéséhez. Mindez pedig a régiók jövedelemtermelő képességét javítja, és hozzájárul a területi kohézió erősítéséhez.

Decentralizációs jellegű államreform nélkül a lisszaboni kritériumok nem teljesíthetőek Európa unitárius berendezkedésű államaiban, így Magyarországon sem.
 

IRODALOM

Bennett, R. J. – Krebs, Günter (1991): Local Economic Development: Public–Private Partnership Initiatives in Britain and Germany. Belhaven Press, London

Blumberg, Melanie J. (1986): Scandinavian Higher Education Reform. From Elitism to Egali­tarianism. Paper presented at the Annual Meeting of the Society for the Advance­ment of Scandinavian Study. Columbus, OH

Ciciotti, Enrico (1993): Competività e territorio. L’econo­mia regionale nei paesi indust­rializzati. La Nuova Italia Scientifica, Roma

Commonwealth Universities Yearbook (2005): The Association of Commonwealth Universities, London

Enyedi György (1987): Szellemi megújulás – a tudomány terjedése Magyarországon. Társadalomtudományi Közlemények. 4, 506–511.

Europe in Figures. Eurostat Yearbook, 2008. Commission for Official Publications of the European Communities, Luxembourg

Florax, Raymond (1992): The University: A Regional Booster? Avebury, Aldershot

Hjern, Benny (1990): Improvement of Regional Quali­fication Structures As a Task of Regional Economic Policy. In: Ewers, Hans-Jürgen – Allesch, Jürgen (eds.): Innovation and Regional Development. Strategies, Instruments and Policy Co-ordination. Walter de Gruyter, Berlin, 207–224.

Horváth Gyula (1989): Korszerű vidéket modern Magyarországon. Somogy. 5, 76–80.

Joyce, Patrick Weston (1907): Ancient Ireland: a Smaller Social History of Ancient Ireland. Longmans, Green & CO., New York

Lömker, Klaus (1986): Regionalization in the Sector of Tertiary Education Institutions Devel­opment in the Federal Republic of Germany. Higher Education in Europe. 3, 44–49.

Macrakis, Kristie (1993): Surviving the Swastika: Scientific Research in Nazi Germany. Oxford Uni­versity Press, New York

Neave, Guy (1979): Higher Education and Regional Development. Higher Education Review. 11, 10–26.

O'Drisceoil, Proinsias (ed.) (1993): Culture in Ireland – Regions: Identity and Power. The Institute of Irish Studies, The Queen’s University of Belfast, Belfast

Pounds, Norman J. G. (1990): A Historical Geography of Europe. Cambridge University Press, Cambridge–New York
Vossensteyn, Hans (2008): Higher Education in Finland. Universiteit Twente, Enschede