Mindezekkel egyidejűleg az egri beglerbég magyar
nyelvű leveleiben – Bocskai kiáltványainak a hazaszeretetre és a
németgyűlöletre utaló kifejezéseit alkalmazva – a török vazallus
fejedelemhez való pártolásra szólította fel a régió legbefolyásosabb
nagyurait, például Rákóczi Zsigmondot: „az maga hazája mellett és
nemzetivel együtt felkeljen, és Bocskai uram Őnagysága mellé jöjjön,
hogy az kevély német nemzetet Istennek kegyelmességéből verjék ki
Magyarországtokbúl, hogy annak utána Nagyságtok maradhasson
békességesen országában és hazájában.” Majd burkolt fenyegetés
közepette azt sem palástolta, hogy ezzel Rákóczi a szultánnak is
komoly szolgálatot tenne: „Ezzel Nagyságod mind az hatalmas [török]
császárnak kedves dolgot cselekszik, mind pediglen jószágát, várait,
városait Nagyságod megoltalmazhatja.” (Hangay, 1987, 155)
A Habsburg-ellenes mozgalom helyzete az oszmánok
politikai és katonai támogatásával gyökeresen megváltozott:
sokszínűsége mellett ellentmondásossá is vált. Ettől kezdve ugyanis
Bocskai egyszerre volt az erdélyi török-párt első embere, a felkelt
tiszántúli hajdúk és az őt támogató felső-magyarországi rendek vezére,
és egyúttal az oszmánok kelet-magyarországi vazallusa is. 1604
novemberének végére tehát az Erdély vazallusi állapotának
visszaállításáért indult mozgalom és a tiszántúli hajdúfelkelés
Bocskai vezetésével a magyar rendek egy részének (a
felső-magyarországi kerület rendjeinek) a vallásszabadságért és
sérelmeik orvoslásáért folytatott Habsburg-ellenes fegyveres
küzdelmévé, valamint az oszmánok által saját magyarországi pozícióik
megerősítésére felhasznált háborúvá is vált.
A történeti Magyarország középső területét 1541 óta
megszállás alatt tartó török csapatok állandó támogatása miatt
független magyar vagy erdélyi állam létrehozásáról, azaz
szabadságharcról szó sem lehetett. Bocskai legjobb esetben is csupán
egy lazább „török oltalom” alatt álló kelet-magyarországi és erdélyi
egységes államban reménykedhetett. Ezt egyértelműen bizonyítja, hogy
1605 márciusában a fejedelem maga küldte Konstantinápolyba Szapolyai
János király egykori török szövetséglevelét. A köztudatban élő
elképzelésekkel ellentétben pedig ugyancsak maga kért királyi koronát
a szultántól, miként ezt az új kutatások vitathatatlanul bizonyították
(Papp, 2001, 119–126). Bocskai részben szintén török katonai
támogatással megvalósult erdélyi fejedelemmé választása (szept. 14.,
Medgyes), illetve Magyarország fejedelmévé emelése (ápr. 20.,
Szerencs) ugyancsak egy erdélyi–kelet-magyarországi török befolyás
alatt álló, új állam létrejöttét segítette elő.
Végül érdemes felhívni a figyelmet arra is, hogy a
friss kutatások szerint a fejedelem – történelemtankönyveink toposszá
vált állításával ellentétben – 1605. november 11-én, Rákos mezején a
török koronát „ünnepélyes tiltakozással” (cum protestatione solenni)
nem utasította vissza. Ezt pusztán Bocskai propagandájának egyik
legfőbb formálója, Bocatius János utólag találta ki (Teszelszky,
2006). Elsősorban azért, hogy a Magyar Királyság uralkodója és
Közép-Európa keresztény közvéleménye számára valahogy elfogadhatóvá
tehesse a valóságban kétségkívül az oszmánok vazallusává vált
fejedelmet, továbbá hogy ezzel lehetővé tegye a Mátyás főherceggel és
a magyar rendekkel ekkor már közel fél éve folyó béketárgyalások
folytatását.
Felkelés, rendi bel- és országos polgárháború
Bocskai István sokrétű mozgalma tehát soha nem lett szabadságharc vagy
„magyar nemzeti felkelés”, de még rendi keretek között megvalósuló
„nemzeti összefogás” sem. Akadémiai doktori disszertációnkhoz végzett
friss kutatásaink szerint ugyanis a török–tatár csapatokkal érkező
hajdúkat és felkelt rendeket – jogos sérelmeik és Bocskainak a magyar
nemzeti érzésre apelláló propagandája dacára – a Magyar Királyság
rendiségének nagyobb és meghatározóbb része nem vagy csupán
átmenetileg támogatta (Pálffy, 2008, 324–333). A Bocskai elismerésével
együtt járó „török oltalmat” a magyar rendek többsége komoly sérelmei
és a fejedelem hadainak 1605 tavaszi–nyári katonai sikerei ellenére
sem vállalta fel.
A királyság irányításában döntő szerepet játszó
főrendek többsége nem csatlakozott Bocskaihoz, miként erről a
mellékelt táblázat adatai részletesen tájékoztatnak. A katolikus
egyházi elit esetében ez szinte evidenciának tartható. Az ekkor még
többségében protestáns arisztokrácia mintegy kétharmadának a
Habsburg-dinasztiából származó magyar uralkodó melletti kitartása
ugyanakkor hosszabb távon alapvetően meghatározta Bocskai mozgalmának
lehetőségeit. Nem tévedés ugyanis: egyetlen magyar országos és rendi
főméltóság sem csatlakozott Bocskaihoz! De a magyar végvidéki és
kerületi főkapitányok, valamint köznemesi származású helyetteseik
közül sem állt senki a fejedelem oldalára, azaz nem szegte meg
királyának tett hűségesküjét.
A fizetetlen végvári katonaságból ugyanakkor
hosszabb-rövidebb ideig sokan csatlakoztak hozzá, miként a köznemesség
soraiból is, ám elsősorban Felső- és Alsó-Magyarországon. A Magyar
Királyság másik két kerületében, a Dunántúlon és a horvát–szlavón
területeken viszont csak kivételesen, vagy a hajdú és török csapatok
kényszerű nyomására ideiglenesen álltak át meghatározó személyek.
Végül a szabad királyi városok fele is a törvényes magyar uralkodó
híve maradt, jelentős helyőrségének köszönhetően még a Kassa közeli
Eperjes is. Sőt az evangélikus Sopron és királyi őrsége 1605 nyarán
háromszor is visszaverte a hajdúcsapatok ostromait (Dominkovits, 2006,
57–64). Kutatásaink eredményeit alátámasztja egy a Habsburgokkal és a
magyar rendiséggel szemben elfogultsággal nehezen vádolható, ám a
felkelés kirobbanásában meghatározó szerepet játszó kortárs, Bethlen
Gábor 1620-ban tett kijelentése is: „ha szegény Bocskai fejedelem
idejét megtekintjük, az országnak csak fele sem állott melléje, és
királyoknak sem választották meg egyenlőképpen”. (Mikó, 1855, 347)
Az átpártolt főurak többsége részben a Bocskai
hadai által kontrollált Felső-Magyarország leggazdagabb arisztokratái
(Homonnai Drugethek, Mágochyak, Perényiek, Rákócziak stb.) és a
Tiszántúl módosabb birtokosai, részben a fiskális vagy hűtlenségi
perek áldozatai közül került ki. A birtokok helyének meghatározó
szerepét kiválóan jelzi egy-egy nagyúri família tagjainak pártállása:
általában az Északkelet-Magyarországon birtokos családtagok álltak át
Bocskaihoz, miként ez a Czobor, a Dersffy, a Széchy vagy a Thurzó
család esetében történt.
A köznemességgel ellentétben a vallási hovatartozás
a főuraknál döntően nem befolyásolta a magyar király melletti
kitartást. A meggyőződéses evangélikus Thurzó György a Bocskai elleni
fegyveres harc egyik legmarkánsabb képviselője volt, miközben
katolikus testvére (Kristóf), Szepes vármegye örökös ispánja, 1605
júliusában már nem tehetett mást, minthogy csatlakozzon a
Felső-Magyarországot szinte teljesen birtokló felkelőkhöz. De a
katolikus megújulás egyik élharcosát, Homonnai Drugeth Györgyöt
(egyúttal a régió egyik legnagyobb birtokosát) is Bocskai táborában
találjuk. Elsősorban katolikus tanácsadóinak (Thurzó és Homonnai
mellett Rákóczi Lajos, Czobor Mihály, Melith Péter, Káthay Mihály
stb.) befolyásával magyarázható, hogy a fejedelem – a közvélekedéssel
szintén ellentétben – kezdetektől fogva mind a lutheránusok és
kálvinisták, mind a katolikusok számára igényelte a szabad
vallásgyakorlatot (Péter, 2006).
A dunántúli főrendek közül a református Batthyány
Ferenc és Török István ugyanakkor tántoríthatatlanul kitartottak a
katolikus Habsburgok oldalán. S nemcsak kitartottak, hanem fegyveres
küzdelmet is folytattak: mégpedig a császári-királyi idegen (főként
osztrák, német, vallon) és magyar zsoldos katonaság mellett saját
magánhadaikkal és az általuk irányított végvárak őrségeivel harcoltak
Bocskai magyar hajdúi és török–tatár csapatai ellen. Ezenkívül a
rendiség megmaradt katonai intézményét, a nemesi felkelést
(insurrectio) is bevetették a fejedelmi hadakkal szemben. Ezt a
felső-magyarországi kerületben Bocskai is többször meghirdette.
Mindez 1605 nyarára összességében nem jelentett
mást, mint a törvényes magyar király és a törökök által „a magyar nép
királyának” tekintett fejedelem pártjára szakadt magyar rendek –
különféle idegen csapatok támogatta – egymás elleni hadakozását. Ezzel
a Bocskai-felkelés 1605 közepére rendi bel- és országos polgárháborúvá
is vált. Hogy egyáltalán nem túlzás erről beszélni, azt Bocskai
említett diplomatája, Bocatius János szavai is igazolják. Ő az 1605
végi események kapcsán azt vetette papírra, hogy „hőn óhajtott
nyugalom válthatná fel ennek a már-már polgárháborúvá fajult háborúnak
a viharait és megpróbáltatásait.” (Csonka – Szakály, 1988, 93) Ezekre
az esztendőkre visszatekintve, 1609-ben a Magyar Kamara is „rettenetes
bel- és polgárháború”-ról beszélt (Pálffy, 2008, 330). Miként 1600 és
1604 között Erdély lakói Basta generális idegen és magyar zsoldosaiban
sem országegyesítőket láttak, úgy a Magyar Királyság politikai
elitjének és lakosságának jó része sem (vagy csak részben) a rendi
jogok és a vallásszabadság védelmezőjének tekintette az 1604–1605-ben
török–tatár csapatokkal érkező magyar felkelőket.
Tanulságok: sikerek sorát hozó,
ellentmondásos mozgalom
Az eddigi elképzelésekkel ellentétben a Magyar Királyság rendiségének
nagyobb része tehát 1604–1606-ban nem kívánt szakítani a Habsburg
Monarchiával, és nem támogatta Bocskai István szabadságharcnak
véleményünk szerint nem nevezhető mozgalmát. A sokrétű, többcélú és
ellentmondásos felkelés ugyanis kedvező esetben is csupán egy, Erdély
mellett részben Magyarországra is kiterjedő új, török vazallus (azaz
messze nem független) magyar állam létrehozását hozhatta volna
magával. Egy, a Habsburgoktól és az oszmánoktól egyaránt független
magyar állam létrejöttének esélyei – a hosszú háború alatt pozícióikat
tovább erősítő törökök erőfölénye miatt – reálisan tekintve sajnos
igen messze voltak. Így tehát Bocskai István mozgalma –
Habsburg-ellenes volta ellenére – sem tekinthető II. Rákóczi Ferenc
függetlenségi harca vagy az 1848–49-es szabadságharc előzményének.
Helyesebb, ha egyszerűen Bocskai-felkelésnek vagy Bocskai István
mozgalmának (vagy esetleg Habsburg-ellenes mozgalom és
polgárháborúnak, kifejezetten a rendiség szemszögéből pedig rendi
felkelés és belháborúnak) nevezzük, és elmagyarázzuk a benne résztvevő
különböző csoportok eltérő céljait, sikereit és kudarcait.
A Bocskai-felkelés összességében arról is
tanúskodik, hogy a Habsburg-udvar és a magyar politikai elit között a
16. században – a többszörös egymásrautaltság közepette és a kölcsönös
lemondások dacára – igen szilárd kompromisszumrendszer jött létre.
Többségük ugyanis tisztában volt a Magyar Királyság és Közép-Európa
Habsburg tartományainak azon egymásrautaltságával, amelyet Illésházy
István (Bocskai egyik legfőbb tanácsadója) a hajdúk sikerei közepette,
1605 júniusában éppen magának Bocskainak így fogalmazott meg: „Nekem
fejemben nem fér: ha ma kivönné is az császár kezét Magyarországból,
mint köllene az tótországi [vagyis szlavóniai], Dunán túl és innen
való végházakat eltartani.” (Benda, 2004, 136)
Bár véleményünk szerint a Bocskai-felkelés nem
tekinthető az első vagy az egyetlen győztes magyar szabadságharcnak, a
sokrétű mozgalom mégis számos igen komoly eredményt ért el. Egyrészt
megvalósult Bocskai és Bethlen célja, Erdély „török oltalom” alá való
visszahelyezése, és ezzel belső nyugalmának biztosítása. Másrészt a
fejedelem legnagyobb történelmi tetteként kiváltságot adott mintegy
tízezer hajdúnak, amelynek emlékét a hajdútelepülések mellett mind a
mai napig őrzi Hajdú(–Bihar) megye neve. Harmadrészt, a Magyar
Királyságban az 1608. évi pozsonyi országgyűlés törvényt alkothatott a
vallásszabadságról, amely közép-európai összehasonlításban is komoly
siker volt. De a Bocskait magyarországi vazallusukká tevő oszmánok is
elégedettek lehettek, hiszen őket a felkelés a háború legválságosabb
pillanatából segítette ki, majd nemcsak megerősítette Erdély feletti
uralmukat, de 1605. október elején még Esztergom várát is újra kezükbe
juttatta; nem is beszélve a hajdúkkal együtt magyar, osztrák és morva
területeken szerzett hatalmas zsákmányról. S ami a legkülönlegesebb:
még a Bocskai ellen fegyveres harcot folytató magyar rendek és nemesek
is képesek volt kihasználni a felkelést 1605–1608-ban saját rendi
pozícióik tetemes megerősítésére a Habsburg-udvarral szemben. Ennek
köszönhetően a 17. század elején a Habsburg Monarchiában a Magyar
Királyság bírt a legerősebb rendiséggel.
Kulcsszavak: Bocskai-felkelés, szabadságharc, bel- és polgárháború,
függetlenség, vazallusság, magyar rendek, Oszmán Birodalom, Habsburg
Monarchia
IRODALOM
Balla Péter et al. (szerk.) (2006): A
Bocskai István által vezetett Habsburg-ellenes rendi felkelés
kitörésének 400. évfordulója alkalmából rendezett tudományos
konferencia előadásainak szerkesztett anyaga. Károli Gáspár Református
Egyetem, Budapest
Barta Gábor (1986): Bocskai István
felkelése és az erdélyi állam feltámadása. In: Köpeczi Béla
(főszerk.): Erdély története. I. A kezdetektől 1606-ig. Akadémiai,
Budapest, 532–537.
Benda Kálmán (1952): Bocskai István
függetlenségi harca. Művelt Nép, Budapest
Benda Kálmán (1955): A
Bocskai-szabadságharc. Művelt Nép, Budapest
Benda Kálmán (1993): Bocskai István.
Századvég, Bp.
Benda Kálmán (2004): A nemzeti
hivatástudat nyomában. Történelmi, történelemelméleti,
művelődéstörténeti, iskolapolitikai és csángómagyar tanulmányok,
írások, interjúk. (Lukáts János [szerk.]). Mundus, Budapest
Bényei Miklós (szerk.) (2004): Bocskai és
a hajdúk. Válogatott bibliográfia. Hajdú–Bihar Megyei Önkormányzat
Méliusz Juhász Péter Megyei Könyvtára, Debrecen
Boldisár Kálmán (1908): Magyar
szabadságharcok. In: Debreczeni képes kalendáriom 1908. Debrecen,
61–66.
Csonka Ferenc – Szakály Ferenc (szerk.)
(1988): Bocskai kíséretében a Rákosmezőn. Emlékiratok és iratok
Bocskai István fejedelem és Lalla Mehmed nagyvezír találkozójáról,
1605. november 11. Európa, Budapest
Dominkovits Péter (2006): „Egy nemzetek
lévén...” A Nyugat-Dunántúl Bocskai István 1605. évi hadjárata idején.
Martin Opitz, Budapest
Fábián Gyula (2000): A fejedelem
hűségében. Bocskai István és hajdúi a nemzeti függetlenségért és a
vallásszabadságért. Történelmi áttekintés. Bocskai István
Alapítvány–Református Egyházközség, Nagyszalonta
G. Etényi Nóra – Horn I. – Szabó P.
(2006): Koronás fejedelem. Bocskai István és kora. General Press, Bp.
Hangay Zoltán (1987): Erdély választott
fejedelme. Rákóczi Zsigmond. Zrínyi, Budapest
Horn Ildikó (2006): Bocskai István
fejedelem erdélyi politikusai. In: Balla Péter et al. (szerk.): A
Bocskai István által vezetett Habsburg-ellenes rendi felkelés
kitörésének 400. évfordulója alkalmából rendezett tudományos
konferencia előadásainak szerkesztett anyaga. Károli Gáspár Református
Egyetem, Budapest, 87–104.
Makkai László (1974): A Habsburgok és a
magyar rendiség a Bocskai-felkelés előestéjén. Történelmi Szemle. 17,
155–188.
Makkai László (1985): A Bocskai-felkelés.
In: Pach Zsigmond Pál (főszerk.) – R. Várkonyi Ágnes (szerk.):
Magyarország története 1526–1686. I. Akadémiai, Budapest, 709–773.
Mikó Imre (szerk.) (1855): Erdélyi
Történelmi Adatok. I. köt. Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár
Mód Aladár (1954): 400 év küzdelem az
önálló Magyarországért. Szikra, Budapest
Nagy Endre – Rácz Lajos (2007): Magyar
alkotmány- és közigazgatástörténet. HVG–ORAC, Budapest
Nagy László (1961): A
Bocskai-szabadságharc katonai története. Akadémiai, Budapest
Nagy László (2000): Egy szablyás magyar úr
Genfben. (A sokarcú Bocskai István). Hajdúsági Múzeum–Polgármesteri
Hivatal, Hajdúböszörmény
Nagy László – Nyakas Miklós (2001):
Hajdútisztesség tüköre. Hajdúsági Múzeum, Hajdúböszörmény
Nemeskürty István (2006): Magyar századok. Gondolatforgácsok a nemzet
életrajzához. Szabad Tér, Bp.
Papp Sándor (2001): Török–magyar
tárgyalások és szerződéskötés 1605-ben. In: Barbu, Violeta – Tüdős S.
Kinga (eds.) (2001) Historia manet. Volum omagial Demény Lajos
Emlékkönyv 75. Kriterion, Bucureşti–Cluj, 119–135.
Papp Sándor (2004): Bocskai István török
politikája a felkelés előestéjén. Hadtörténelmi Közlemények 117,
1198–1211.
Pálffy Géza (2008): Szent István birodalma
a Habsburgok közép-európai államában. A Magyar Királyság és a Habsburg
Monarchia a 16. században. Akadémiai doktori értekezés. Budapest
Péter Katalin (2006): A vallásügy a bécsi
béketárgyalásokon. In: Papp Klára – Jeney-Tóth Annamária (szerk.)
(2006): „Frigy és békesség legyen…” A bécsi és a zsitvatoroki béke.
Debreceni Egyetem Történelmi Intézete–Hajdú–Bihar Megyei Önkormányzat,
Debrecen, 171–175.
Szakály Ferenc (1990): Virágkor és
hanyatlás 1440–1711. Háttér Lap- és Könyvkiadó, Budapest
Száray Miklós (2006): Történelem II.
Középiskolák, 10. évfolyam. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest
Teszelszky, Kees (2006): A Bocskai-korona
mítosza. A koronázás körülményeinek leírása a fikció és a valóság
tükrében. In: Petercsák Tivadar – Berecz Mátyás (szerk.) (2006):
Magyarország védelme – Európa védelme. Dobó István Vármúzeum, Eger,
239–246.
R. Várkonyi Ágnes (2006a): A
Bocskai-szabadságharc nemzetközi háttere (Európai jelenlét és magyar
történelmi távlat): In: Papp Klára – Jeney-Tóth Annamária (szerk.):
„Frigy és békesség legyen…” A bécsi és a zsitvatoroki béke. Debreceni
Egyetem Történelmi Intézete–Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzat, Debrecen,
21–38.
R. Várkonyi Ágnes (2006b): Bocskai, a
közép-európai realista. In: Balla Péter et al. (szerk.): A Bocskai
István által vezetett Habsburg-ellenes rendi felkelés kitörésének 400.
évfordulója alkalmából rendezett tudományos konferencia előadásainak
szerkesztett anyaga. Károli Gáspár Református Egyetem, Budapest, 5–27.
LÁBJEGYZETEK
1 Jelen tanulmány előadás
változata 2008. május 20-án, Budapesten, az MTA Társadalomkutató
Központja Jakobinus termében, a Magyar Történelmi Társulat
előadás-sorozatában hangzott el. Mind az előadás, mind az azt követő
tudományos vita meghallgatható a társulat honlapján:
WEBCÍM > (2008. május
20.)
< |