Bevezetés

Számos tanulmány kezdődik azzal a ténymegállapítással, hogy a 21. század elejére – az emberiség története során először – a városlakók többségbe kerültek a Föld népességében: kb. 3 milliárd ember lakik falvakban s mintegy 3,2 milliárd városokban. A valódi jelentőséget nem az egyszerű többségbe kerülés adja, hanem a városok növekvő gazdasági irányító szerepe, a modern, kreatív gazdaság nagyvárosi koncentrációja, a városokban összpontosuló politikai hatalom. E tényt sokan érzékelik – hol a haladás jeleként, hol elborzadva – célszerűbb azonban a gyorsuló városnövekedést kiváltó társadalmi-gazdasági folyamatok feltárása, mechanizmusának megértése. Három kérdésre keresek választ e rövid összegzésben: (1) hogyan módosítja a jelen városfejlődés a globális városhálózatot? (2) mi a magyarázata a gyorsuló városnövekedésnek? és (3) folytatható-e a jövőben a jelen városfejlődés?

A globális városhálózat átalakulása

A jelen városnövekedés nem arányosan módosítja a történelmileg kialakult városhálózatot, hanem mindenekelőtt nagyvárosi növekedést jelent. Jelenleg több mint háromszáz egymillió lakosúnál népesebb város van a Földön (csak Kínában hatvan) s több mint húszban tízmilliónál – hazánk teljes népességénél – többen élnek. 1950-ben csak egyetlen városban, New York Cityben élt tízmilliónál több ember. 2000-ben a harmincadik városban is hétmillió volt a lakosságszám.¹

Ebben a fél évszázadban alapvetően módosult a legnagyobb városok földrajzi eloszlása (1. táblázat). 1950-ben a tizenöt legnépesebb város közül tizenegy a fejlett országokban – hat Európában, öt Észak-Amerikában s Japánban – volt regisztrálható, s csak három város „furakodott” közéjük a világ két legnépesebb országából (Indiából és Kínából). 2000-ben az európai városok eltűntek a listáról, London, Párizs, Moszkva a 19–21. helyen van s a legtöbb európai nagyváros évtizedek óta csökkenő népességű. Az Európán kívüli fejlett világot is csupán négy város képviseli (Tokió, Oszaka, New York, Los Angeles). A városnövekedés tehát elsősorban a fölemelkedő és a fejlődő országokhoz kapcsolódik, Ázsiában s Latin-Amerikában. Megszűnt tehát az ipari forradalom után kibontakozott modern urbanizációnak a közelmúltig érvényes szabálya, hogy a városnövekedés egyértelműen a fejlődés kísérője és jellemzője. A fejlett országokban a legmagasabb a városi népesség aránya, ám városnövekedés helyett a városi és vidéki térségek integrációja s nem a nagyvárosok népességnövekedése a jellemző; az emelkedő gazdaságokban a gyors gazdasági növekedést roppant méretű társadalmi egyenlőtlenségek s a hirtelen megnőtt városok kormányozhatatlansága kísérik; a fejlődő országokban a városnövekedés elsőrendű oka a vidék súlyos válsága, a bemenekülés a városokba, ahol egyébként e bevándorlókra semmi szükség. Napjaink városfejlődése tehát három alapvető modellt követ – a fejlett, a fölemelkedő s a fejlődő országokét – melyekben a válság szerepe gyakran erősebb, mint a fejlődésé (Enyedi, 1988, 2003, 2006).

Végül: ma már közismert jellemzője a fejlett s fölemelkedő gazdaságok nagyvárosainak (nagyvárosi régióinak), hogy globális gazdasági hálózatba szerveződnek, azaz gazdaságuk kilépett országuk nemzeti gazdasági kereteiből; a globális nagyvárosi rendszer bármely pontján keletkezett gazdasági és innovációs impulzusok végigfutnak az egész hálózaton, s valamennyi globális nagyvárost (s gazdasági hátországukat) érintik.

A globális nagyvárosok koncepcionális előfutárai Peter Hall (1966), illetve Jonathan Friedman és Goetz Wolf (1982) világvárosai voltak, bár a világ, melyre befolyásuk kiterjedt nem foglalta magában az államszocialista országokat és a fejlődő országok nagy részét sem. A városnövekedés szakaszai című, már idézett könyvemben (1988) magam is írtam arról, hogy az információs társadalom hálózatokba szerveződő településrendszerében új típusú nagyvárosi csomópontok jönnek létre. A globális városkoncepció első megfogalmazójának azonban Saskia Sassent tarthatjuk (1991).

Sassen – s még több követője – a világgazdaság egészét irányító néhány nagyvárost – New Yorkot, Los Angelest, Londont, Tokiót – nevezték „globális” városnak. A világgazdaság irányításához azonban a tőkepiacok „parancsnoki” posztjain kívül egy-egy kontinensre, kontinensrészre vagy egy-egy funkcióra kiterjedő befolyású másodlagos központokra is szükség van. Így például Párizs európai központ; Hong Kong és Szingapúr délkelet-ázsiai központ; Zürich globális bankközpont stb. Budapest is része egy kontinensrészt irányító globális hálózatnak: Béccsel, Prágával, Varsóval osztozik a közép-európai régió irányításában.

A gyorsuló városnövekedés gazdasági
magyarázata és városszerkezeti hatásai

A városfejlődés hosszú távú folyamat, egyes elemei – például az épített környezet – lassan módosulnak. A jelen a történelmi hagyományokra építkezik, ezért a városi világ roppant sokszínű. Az alapvető gazdasági magyarázat, a modern gazdaság nagyvárosokba tömörülésének mechanizmusa leírható a fentebb említett három modellben.

(1) A fejlett országok (Európa, Észak-Amerika, Japán) városnövekedése az 1970-es, 80-as években megállt, sőt, vagy másfél évtizedig, a jelenlegi globalizációnak nevezett gazdaságtörténeti korszak kibontakozásáig kifejezett dezurbanizációs folyamatok (a vidéki népesség növekedése a városi népesség rovására) következtek be. A fejlett országok nagyvárosai gazdaságában alapvető szerkezeti változások történtek. Az ipari tömegtermelés – nemcsak a hagyományos iparágakban, de részben a csúcstechnológiai iparban is – kitelepült a fejlett világ fél perifériájára, a fölemelkedő gaz­daságokba. Negyed évszázaddal ezelőtt számos szerzővel (pl. Castells, 1989) együtt úgy véltem, hogy az információs társadalom kialakulása, az új gazdaság (tudásalapú gazdaság, kreatív gazdaság) jelentős területi dekoncentrációját teszi lehetővé, ezért a dezurbanizáció tartósan jellemzi majd a fejlett világot (amelyben a falu/város dichotómia megszűnt). A gazdasági műveletek jelentős része, a pénzügyi szférától az innovációs tevékenységig a virtuális térben játszódik le, nem kívánja a fizikai térben történő koncentrációt. Kiderült azóta, hogy számos esetben a tevékenységek térbeli közelsége jelentős tényező maradt; a nagyvárosi régiók egyre kiterjedtebbek s főleg egyre jelentősebbek. A kreatív gazdaságban nemcsak a technológia változik gyorsan, de a kereslet is; a vállalatoknak készen kell állniuk a szakadatlan termékmódosításra, a berendezések és a munkaerő újabb kombinációira, s állandóan figyelniük kell a piacot. A magas szintű üzleti-pénzügyi szolgáltatásoknak is úgy kell szerveződniük, hogy sokféle ügyfelet vagy projektet tudjanak kiszolgálni, ami szintén nagyvárosi településre ösztönöz. A vállalatoknak kedvező egy szorosan összekapcsolódó és térben koncentrált halmaz részeként működni: ez csökkenti a tranzakciós költségeket, elősegíti a gazdaság rugalmasságát, az információhoz jutást, az interaktív tanulás hálózatainak kialakulását. A magas színvonalú nagyvárosi környezet vonzza leginkább a „kreatív osztályt” (Florida, 2000), azt a magasan képzett, innovatív szakembercsoportot, amely nélkülözhetetlen a tudásalapú gazdaság működtetéséhez.

A térbeli koncentráció fő előnyét jelentő szolgáltató és információs hálózatok a fejlett világ nagyvárosaiban csomósodnak. E városok globális rendszere irányítja a világgazdaságot, kilépnek közvetlen vonzáskörzetükből vagy nemzeti területükből. E fejlett nagyvárosok belső térszerkezete sem a 19. század nagy­városaira, sem a 20. század városi agglomerációira nem hasonlít. A mai nagyváros olyan urbanizált régió, amely többközpontú, a régió települései között jelentős a funkcionális munkamegosztás. Nemcsak a közismert szuburbanizációról (a városi lakóterületek vidéki kitelepüléséről) van szó, hanem fontos kutatási, oktatási, logisztikai vagy termelő funkciók is kitelepülhetnek a központi nagyvárosból. A modern nagyvárosi régióban különböző méretű, de egyenlő rangú települések horizontális együttműködése váltja fel a korábbi hierarchizált tagoltságot. E régiók része a vidéki térség is, melynek földhasználata, gazdasági szerepköre eltér a városi jellegű településektől, ám társadalmi szerkezete hasonló, nem alárendelt szerepű. A nagyvárosi régiók közigazgatási rendszere is sajátos, országonként eltérő módon, de mindenütt szükséges a régión belüli települések működésének, fejlesztésének összehangolása, a helyi önkormányzati kompetenciák egy részének átengedése egy regionális kormányzat számára. A fejlett országok nagyvárosainak népesség-csökkenése részben látszólagos: a népesség a nagyvárosi régió vidékies, kisvárosias településeiben növekszik, a központi nagyváros(ok)ban csökken. A globális nagyvárosi régiók kiemelkedése növelheti a településhálózaton belüli egyenlőtlenségeket. Kihullhatnak azok a hagyományos helyi, kisvárosi központok, melyek korábban közvetlen falusi vonzásterületük ellátására szerveződtek. Ám működnek kiegyenlítő erők is: a tudásalapú gazdaság munkaereje jelentős részben a virtuális térben működik, a fizikai távolságra nem érzékeny, ezért lakóhelye kiválasztásában nincs szerepe a munkahely földrajzi közelségének. A távmunka jelenlegi gyors terjedése esetleg újfajta egyensúlyt hoz létre a településhálózatban.

A fejlett országok csoportján belül külön alrendszert alkotnak az európai posztszocialista országok. A közgazdászok ezeket az országokat – gazdasági teljesítményük alapján – inkább a fölemelkedő gazdaságokhoz sorolják. (Csaba, 2004). Az urbanizációs pálya szempontjából azonban egyértelműen az európai hosszú távú modellt követik, s városfejlődésük igencsak eltér az ázsiai vagy latin-amerikai fölemelkedő gazdaságokétól. Európán belül számos szempontból – a piacgazdaság jellege, a demokratikus intézményrendszerek működése – indokolatlan a posztszocialista jelző alkalmazása.² A városfejlődésben – bár az alapvető vonások megegyeznek az általános európai fejlődéssel, például a nagyvárosi régiók formálódása, a nagyvárosok népességcsökkenése, a nagyvárosi gazdaságból a hagyományos iparágak kitelepülése – még érezhető, hogy a hosszú távú európai urbanizációs modell negyven évre megszakadt. A kelet-közép-európai régió sajátosságai:

a.) az államszocialista rendszer bevezetésekor – Csehország mai területét leszámítva – a városi népesség kisebbségben volt, a balkáni országokban 25–30, a többiben 40% körüli. A mai városok nagy része – falvakból, bánya- és ipartelepekből – a szocialista politikai rendszerben jött létre.

b.) a régi városok jelentős része iparosítás előtti, mezőgazdasági vásárváros volt, modern funkciókkal a szocialista rendszerben gazdagodtak. Ezek a funkciók főleg a gyáriparhoz, igazgatáshoz, oktatáshoz kapcsolódtak, és – piacgazdaság híján – különösen hiányoztak a pénzügyi s más szolgáltató funkciók.

c.) a városok társadalmából hiányzott a polgárság. Ötven éve a régió városi polgárainak jó része idegen – zsidó, német – volt, akik a holocaust áldozatai lettek, vagy kitelepítést szenvedtek. A kommunista hatalomátvétel után a háborút túlélt polgárságból sokan emigráltak, az itthon maradottakat tulajdonuktól megfosztották. Húsz év még nem volt elegendő a polgári osztály teljes újjáépüléséhez.

d.) a városi épített környezet is még sokáig magán viseli az infrastruktúra fejlesztésének tartós elhanyagolását, a belvárosok elmaradt felújítását, a lakótelepi lakások nagy arányát. Az elmúlt húsz év számos város gyors fejlődését eredményezte: a szocializmus évei alatt nem merültek feledésbe a közép-európai városi lét hagyományai, csak hibernálódtak, újra felszínre kerültek, s közelednek a nyugat-közép-európai (osztrák, német) városokhoz.

(2) A fölemelkedő országok gazdaságában az ipari tömegtermelés a fő húzóerő és ez éppen olyan városnövelő hatású, mint a legfejlettebb országokban volt – sok évtizeddel korábban. A modern urbanizáció – mint másutt korábban részletesen kifejtettem (Enyedi, 1984, 1988) – szakaszos jellegű: az agrártársadalomról az ipari társadalomra való áttérést gyors városnövekedés, valóságos városrobbanás (és a vidéki gazdaság 

leértékelődése) kíséri; ezután az intenzív iparosítás – szolgáltató gazdaság jellemzővé válása relatív területi dekoncentrációt eredményez: a nagyvárosi agglomerációk kialakulását és a kisvárosi hálózat megerősödését; a harmadik szakaszban, a dezindusztrializáció ciklusában (amikor a fejlett országokból kitelepül az ipari tömegtermelés) népességnövekedés csak a vidéki térségekben mérhető; végül a negyedik ciklus, a csúcstechnológia, a K+F, a transznacionális nagyvállalatok globális hatalmának kiépülése, mint fentebb jeleztem, újabb népességi-gazdasági koncentrációval, a nagyvárosi régiók kiemelkedésével jár, amely emelkedésben e régiók vidéki térségei is részt vesznek. Ezek a szakaszok a Föld valamennyi régiójában megjelennek, más-más történelmi időkben, más-más civilizációkban, ezért sokféle formában alakítják a városhálózatot. Jelenleg egyidejűleg a Föld valamennyi régiójában valamelyik városnövekedési szakasz ismerhető fel: innen a városnövekedés általános gyorsulása.

A fölemelkedő gazdaságok településhálózata a városrobbanás fázisában van, ám sokkal nagyobb tömegeket telepít faluról városba, mint a korábbi európai vagy észak-amerikai városrobbanás – hiszen a Föld két legnépesebb országa is (India és Kína összesen csaknem 2,5 milliárd lakossal) is ebbe az országcsoportba tartozik. 1875–1900 között Chicago volt a Föld legviharosabban növekvő nagyvárosa, évi 6% növekedési ütemmel, ami 1,3 millió fővel növelte népességét az időszak során. Száz évvel később (1975–2000) Lagos hasonló ütemű (évi 5,8%) növekedése tízmillió, Mumbai (Bombay) évi 4%-os gyarapodása 11,2 millió fő többletet jelentett (Brown – Flavin, 1999). Ez a hatalmas tömeg a városok hagyományos működését, városszerkezetét valósággal összeroppantotta. A mai fölemelkedő nagyvárosok kettős szerkezetűek, urbanisztikai szempontból is, társadalmi szempontból is. A városközpontok infrastruktúrája látványosan modernizálódik – szimbolikusnak mondható, hogy a világ legmagasabb épülete Kuala Lumpurban található, – a lakónegyedek között falusias jellegű kunyhóövezetek húzódnak, melyek lakói kívül rekednek a modern városi életen. A látványos gazdasági növekedés hozama nemcsak a különböző társadalmi csoportok között oszlik meg egyenlőtlenül, de óriási társadalmi feszültségeket hoz létre a városokon belül s a városok/ falvak között is. További sajátosság, hogy a népességnövekedésnek nem a bevándorlás a legfontosabb forrása, hanem a bevándorlók egy része – nem tudván beilleszkedni a modern városi társadalomba, folytatja falusi demográfiai szokásait, s magas a természetes szaporodása. A mai fejlett országokban a demográfiai váltás a városrobbanást követően egyetlen generáció alatt megtörtént, a fölemelkedő gazdaságok nagy részében ez még csak részben következett be.

A fölemelkedő gazdaságok gazdasági szár­nyalását évtizedekkel ezelőtt a külföldi tőkebefektetések, az alacsony munkabérre alapozott fogyasztásicikk-ipar exportoffenzívája indították el. Napjainkra azonban a kínai, indiai vagy brazil megavárosokban jelen van a csúcstechnológia, a felsőfokú üzleti szolgáltatások rendszere, a kreatív gazdaság. Mivel a tartós növekedés szerény fogyasztásbővüléssel párosulva jelentős tőkefelhalmozást tett lehetővé, ma már a világ legjelentősebb tőkeexportőrei – az arab olajországok mellett – Ázsia fölemelkedő gazdaságai. Feltételezhetjük, hogy a jelen pénzügyi-gazdasági válságból az ázsiai fölemelkedő országok megerősödött világgazdasági befolyással kerülnek ki.

(3) A fejlődő országok nagyvárosi növekedése egyértelműen válságjelenség, a mélyülő falusi válság következménye. A válság gyökerei messzire nyúlnak, s Afrikában a legjellemzőbbek: a korábbi önellátó gazdálkodás megbontása a gyarmati ültetvények exportnövényeinek bevezetésével; a mezőgazdasági túlnépesedés; a megmaradt helyi szükségletet szolgáló agrárterületek túlhasználata s kedvezőtlen környezeti következményei (például elsivatagosodás) stb. A feleslegessé vált falusi népesség a néhány nagyváros felé vándorol – a városhálózatból hiányoznak az erős kis- és középvárosok – munkát remélve, vagy legalább egy utcai vízcsap közelébe jutást remélve. A néhány nagyváros lakosságának többségét ez a falusi bevándorló tömeg teszi ki, melyre a modern gazdaságban nincs szükség. A falusi gazdaság a nagyvárosban újjászerveződik: a hagyományos, helyi szükségletet kielégítő kézműipar, vándorkereskedelem, az otthoni munkavégzés, a családi mikrovállalkozás foglalkoztatja a fejlődő országok nagyvárosai munkavállalóinak legalább felét (Thomas, 1992).

Fenntartható-e, folytatható-e
a városnövekedés jelenlegi üteme?

Harmadik kérdésünk a jövőre vonatkozik: fenntartható-e a városnövekedés – főleg a nagyvárosi növekedés – jelenlegi üteme? Kutatói tapasztalataim s az elmúlt harminc év új jelenségeinek számbavétele alapján úgy vélem, hogy a jelenlegi – a nagyvárosokban összpontosuló – városnövekedés üteme s formája hosszú távon nem tartható fenn. Nem tartható fenn a környezetterhelés okán; nem tartható fenn a tovább terjeszkedő nagyvárosi régiók irányítási, területszervezési nehézségei, a drá­guló gazdasági externáliák okán; nem tartható fenn a hatalmas városok megbomló társadalmi egyensúlya okán.

Mielőtt a jövő esélyeit latolgatnánk, le kell szögezni, hogy a gyorsuló városnövekedés nem természeti csapás s nem a várospolitikusok és várostervezők ügyetlenségeinek következménye. A városnövekedés társadalmi betegségei nem orvosolhatatlanok. Ehhez azonban jól kell ismernünk azt a mechanizmust, mely a városnövekedést létrehozza. Korunk – globális – kapitalizmusának gazdaság- s ezzel népességkoncentráló mechanizmusa hosszú távon ható kormányzati beavatkozásokkal korrigálható. Ehhez a társadalmi működés pontos ismerete s a beavatkozások hosszú távú jellegének biztosításán kívül az is szükséges, hogy a városnövekedés korrekciója befolyásos társadalmi csoportok érdekeivel is találkozzon. Nem könnyen biztosítható feltételek.

A mit hoz a jövő? kérdésre háromféle válasz, három jövőkép fogalmazható meg. Az elsőt nevezzük katasztrófaforgatókönyvnek. Eszerint a nagyvárosi növekedés folytatódik, a megavárosok egyre inkább elterjednek. A megavárosok a szegénység, a szervezett bűnözés és a társadalmi kirekesztés színterei; kormányozhatatlanná válnak, lakosságuk jelentős része számára az elemi közszolgáltatásokat sem tudják biztosítani. Ez a válsághelyzet állandó és ellenőrizhetetlen erőszakhoz vezethet a megaváros társadalmi rétegei, etnikai-vallási csoportjai között, mely erőszakos cselekményekben százezrek vehetnek részt. A városi társadalom szervezete szétesik. Ne feledjük: a megavárosok elsősorban nem a fejlett országokban burjánzanak. Katasztrófát eredményezhet a természeti környezet pusztulása is. A viszonylag kis területen élő s működő hatalmas embertömeg túlterheli (légszennyezéssel, hőszennyezéssel) vagy túlfogyasztja (például a vízforrások kimerítésével) természeti környezetét.

Az optimista forgatókönyvek szerzői főleg műszaki szakemberek. Optimizmusuk forrása, hogy a környezetterhelés mérséklésének műszaki megoldásai jórészt ismeretesek. Jó példákat találunk a társadalmi fenntarthatóság erősödésére, a civil társadalom védekezésére a túlzott városnövekedés fékezése s a társadalmi konfliktusok kezelése érdekében. Az optimista forgatókönyvek szerkesztői feltételezik, hogy a jelen problémái – a már ismert eljárások alkalmazásával – jó kormányzás és növekvő társadalmi támogatás esetén – rövid távon megoldhatók. „Szerencsére meg­vannak a kutatási módszereink a hanyatlás elkerülésére, csupán ki kell használni lehetőségeit” – írja William Michelson (1988, 81.). Ám e lehetőségeket kihasználni képes kormányzatok s az alkalmazásban érdekelt erős hatalmi csoportok a Föld nagy részén hiányoznak – a fenntartható városfejlődés elemeinek megjelenése lassú és szórványos, míg a társadalmi és környezeti romlás gyors és átfogó.

Ami reményt nyújthat az előre vetíthető jövőben egy reálisan megvalósítható fenntartható forgatókönyv megvalósulásához, az a következő:

A fejlett országokban a nagyvárosi növekedés már hosszabb ideje megállt; a nagyvárosi régiókban a városias és vidéki térségek integrálódnak, a népességkoncentráció oldódik, ez mind a környezetterhelést, mind a társadalmi feszültségeket enyhíti. A környezetkímélő és környezettudatos gazdaság terjed Észak-Amerikában s a fejlett Európában, de gyorsan lábra kaphat a fölemelkedő Európában is. A nagyvárosi növekedés mérséklése Kínában is megjelent, ahol az állami szabályozás/tervezés erősen törekszik az arányos városhálózat kiépítésére (bár nem törekszik megfelelően a környezetterhelés mérséklésére).

A kormányozhatatlanná és fenntarthatatlanná váló megavárosok lavinaszerű növekedését és elterjedését elkerülhetjük, mert az ázsiai és latin-amerikai fölemelkedő országokban (a városnövekedés jelen fő színterein) a demográfiai fordulat (a természetes szaporodás csökkenése a városi életforma általánossá válásával) be fog következni (Kínában már bekövetkezett).

A falusi bevándorlás mérséklődését várhatjuk a mezőgazdasági termelés felértékelődésétől és a nem mezőgazdsági foglalkozások vidéki terjedésétől.

A gazdaság szerkezeti átalakulása, az informatika fejlődése mérsékelheti a jövőben a gazdaság agglomerálódási, területi koncentrálódási hajlamát.

Az ökológiai válság felismerése, a környezet fenntarthatóságának igénye a fölemelkedő gazdaságok társadalmában is megfogalmazódik.

A történelmi hasonlatokkal csínján kell bánni, de úgy vélem, jelenleg éljük át a Föld második nagy ipari/urbanizációs hullámát (az első a 18. századtól a 20. század derekáig tartott Európában s Észak Amerikában). E hullám lefutása, szerkezeti átalakulása jóval nagyobb tömegeket érint, de jóval gyorsabb is, mint az első volt; már látszanak az ipar utáni korszak első jelei. Hogy azután a városnövekedés lecsillapodása idején a környezeti károk orvosolhatóak lesznek-e még, s a társadalmi feszültségek robbanás nélkül csillapodnak-e? Erre csak a francia mondással válaszolhatok: qui vivra, verra – aki megéli, meglátja.
 

Kulcsszavak: városnövekedés, megaváros, nagyvárosi régió, városrobbanás, város-vidék integráció
 

IRODALOM

Brown, Lester R. – Flavin, Christopher (1999): State of the World. Earthscan, London

Castells, Manuel (1989): The Informational City. Basil Blackwell, Cambridge, MA.

Csaba László (2006): A fölemelkedő Európa. Akadémiai, Budapest

Enyedi György (1984): Az urbanizációs ciklus és a magyar településhálózat átalakulása. Akadémiai, Bp.

Enyedi György (1988): A városnövekedés szakaszai. Akadémiai, Budapest

Enyedi György (2003): Városi világ-városfejlődés a globalizáció korában. Pécsi Tudományegyetem, Pécs

Enyedi György (2006): Városrobbanás hanyatlás mellett: a fejlődő országok. Földrajzi Közlemények. 130, 1–2, 1–13.
Florida, Richard (2002): The Rise of the Creative Class. The Perseus Book Group, New York

Friedman, Jonathan – Wolf, Goetz (1982): World City Formation: An Agenda for Research and Action. International Journal of Urban and Regional Research. 6, 3, 309–344.

Hall, Peter C. (1966): The World Cities. Weidenfeld–Nicholson, London

Michelson, William (1988): Planning and the Sustainability of Everyday Life in Mega-cities. Ekistics. 65, 388–390, 72–81.

Sassen, Saskia (1991): The Global City: New York, London, Tokyo. Princeton University Press. Princeton
Thomas, Jim J. (1992): Informal Economic Activity. Harvester Wheatsheaf, Hemel Hempstead
 

LÁBJEGYZETEK

1 2000-ben volt utoljára teljes körű, a világ csaknem valamennyi országára kiterjedő népszámlálás. Azóta különböző becslések készültek, melyek a városnövekedés további gyorsulását jelzik, ám csak a 2010. évi népszámlálási adatok kiértékelése után ítélhető meg pontosan e folyamat. A tízmillió főnél népesebb városokat nevezzük megavárosnak. <

2 A rendszerváltozás óta már egy történelmi korszak múlt el, annyi, mint a két világháború között. Kinek jutott volna eszébe Spanyolországot Franco tábornok halála után húsz évvel posztfasisztának nevezni? <