Az EMBO (European Molecular Biology Organization) immár tizedik éve rendez minden év novemberében, Heidelbergben konferenciát olyan tudományos problémákról, amelyek az egész társadalom számára vetnek fel fontos, a szélesebb közvéleményt is izgató kérdéseket. Ezekre közönségként, de többnyire előadóként is más diszciplínák, a tár­sada­lomtudományok, a sajtó, az egyházak, a nevelés, a politika képviselőit is meghívják, s rendkívül színvonalas, olykor indulatos viták alakulnak ki a választott tárgykörben.

Az idei (tizedik) konferencia címe Növényi tudományok és a fenntartható élelmiszerellátás. Egy globális kihívás és – a várakozásnak megfelelően – jelentős részben a GMO-probléma (génmódosított szervezetek) uralta a vitát. Noha – mint a név is mutatja – ezek nem elsősorban tudományos konferenciák (természetesen az idei sem volt az), talán érdekelheti a Magyar Tudomány olvasóit (nem csak az agrár- és biológiai tudományok képviselőit) egy rövid beszámoló.

A konferencia két kulcselőadása David Baulcombe-é (ő a brit Royal Society által e kérdéskör vizsgálatára kinevezett bizottság elnöke, és majdnem Nobel-díjas, ugyanis sokak szerint Andrew Z. Fire és Craig C. Mello mellett neki is részesülnie kellett volna az RNS-interferenciáért kiosztott 2006-os orvosi díjban) és Klaus Hahlbrocké (a német növényi molekuláris biológia nagy öregje, a Bolygónk táplálása című, több nyelvre lefordított nagysikerű könyv szerzője) volt. Mindkettőjük szerint a világ mezőgazdasága a jelenlegi fajtákkal és technológiákkal teljesítőképességének határaihoz érkezett, a növekvő népesség ellátása, illetve a jelenlegi éhezés és alultápláltság enyhítése, továbbá a környezet szennyezettsége és a biodiverzitás vészes csökkenése új megközelítéseket követel. Feltétlenül szükségesnek tartották az agrárkutatások és az agrártudományi képzés fokozottabb támogatását, a hagyományos növénynemesítés terén a modern molekuláris módszerek (marker assisted breeding) hatékonyabb felhasználását, a heterózishatás eddigieknél jobb kiaknázását, innovatív növényvédelmi és művelési módszerek alkalmazását, valamint a géntechnológiát is (természetesen nem univerzális gyógyszerként, csak nélkülözhetetlen kiegészítő eszközként). Felhívták a figyelmet arra, hogy a fejlett országok agrárpolitikájának egyes elemei (védővámok, szubvenciók, GMO-ellenesség) milyen súlyos következményekkel járnak a harmadik világ számára.

A modern módszereket alkalmazó növénynemesítők katasztrofális hiányára több más előadó is felhívta a figyelmet. Szerintük a szakma elöregedett, a nagyon kevés jól képzett fiatalt azonnal elcsábítják a multinacionális cégek.

A fent említett „bűnlajstrom” mellé Prem Bindraban (Hollandia) felsorakoztatta a – szerinte rendkívül ártalmas, a főproblémát súlyosbító – bioüzemanyag-programokat és a biogazdálkodást is. Ez utóbbi kérdéskörrel kapcsolatban érdekes színfoltot jelentett Pamela Ronald (kaliforniai növénynemesítő, egy nagyjelentőségű új rizsfajta előállítója) szereplése, aki bemutatta biogazdálkodó férjével együtt írt, A holnap étkezőasztala című könyvét és kifejtette, hogy amilyen jó az ő házasságuk, olyan jó együttműködés kellene a géntechnológia és a biogazdálkodás között, minthogy szerinte az utóbbi céljainak (vegyszerhasználat csökkentése) a legjobb eszköze volna az előbbi. Érvelését alátámasztó számos adat közül számomra a legdöbbenetesebb az volt, hogy a világon évi átlagban hárommillió peszticidmérgezés történik, amelynek egytizede halálos kimenetelű.

Peter Beyer, a magas A-provitamin tartalmú „aranyrizs” egyik kifejlesztője nagyhatású előadásban ismertette a fejlesztés szakmailag és politikailag is rögös útját, és azt az új programot, amelynek célja a rizs E-vitamin, vas- és lizintartalmának növelése a géntechnológia segítségével. A látványos és a Fülöp-szigeteken jövőre már gyakorlatilag hasznosuló eredményeket szembeállította a reménytelen német helyzettel. Ott – szerinte – a géntechnológia meghalt.

Martin Quaim agrárközgazdász két látványos példával illusztrálta a GM-technológia előnyeit. Számítása szerint az „aranyrizs” elterjesztésével évente 1,4 millió DALY (disease-adjusted-life-years) nyerhető meg a harmadik világban, 3 $/DALY költséggel (a Világbank szerint egy egészségvédő eljárást akkor érdemes bevezetni, ha annak költség–nyereség aránya jobb mint 200 $/DALY), és 40 ezer gyermek halála kerülhető el évente. Másik példája már nem elméleti számításon, hanem gyakorlati tapasztalatokon alapult. Indiában a GM-gyapot bevezetésének következtében az átlagosan 1,5 hektár birtokméretű 7,6 millió kistermelő éves tiszta profitnövekedése 135 $/hektár volt, India gyapotimportőrből a világ második legnagyobb gyapotexportálójává vált, és a GM-gyapot bevezetése az indiai nemzetgazdaság számára 1,9 milliárd $/év bruttó jövedelemnövekedéssel járt.

Luis Herrera-Estrella, Mexikó (a kukorica őshazája) sajátos helyzetét elemezte a GM-kukoricával kapcsolatban. Az országban az idén engedélyezték a GM-kukorica termelését, de az európainál is szigorúbb (gyakorlatilag prohibitiv) korlátozó rendszabályokkal. Szerinte ez irracionális, mert 1.) A GM-kukorica (illetve az abból származó, szerinte is elkerülhetetlen génkiáramlás) nem fenyegeti az endémikus fajták diverzitását. 2.) A GM-kukoricát – illegálisan – már régen, nagy területen termesztik Mexikóban. 3.) A kukorica termésátlaga ott egynegyede a fejlett országokénak, így Mexikó évi tízmillió tonna kukoricát importál. Ezt kiválthatná a magasabb hozamú GM-kukorica termelése, egyben a kukoricatermelő kisgazdák nyomorát is enyhítve. Ő is súlyosan elmarasztaló szavakkal illette Európa hozzáállását e kérdéshez.
Az európai GMO-ellenesség szószólója egy német „zöld” parlamenti képviselő, Fritz Kuhn lett volna, de ő betegsége miatt nem tudott megjelenni. Így a konferencia GM-párti alaptónusától elütő hangot csak Andy Stirling (Anglia) és Immaculada Melo-Mar­tin (USA) képviselt. Ők sem a GMO-kat bírálták, csak a GMO-t pártoló tudósokat, így a konferencia résztvevőinek többségét is. Egyrészt tévedésnek minősítették azt, a többek által hangoztatott nézetet, hogy a közvélemény GMO-ellenességének oka a tudatlan­ság. Szerintük ugyanis a jobb és részletesebb tájékoztatás inkább növeli, mint csökkenti a GMO-ellenességet, és általában nincs korreláció a lakosság biológiai ismeretszintje és a GMO-hoz való viszony között. A másik kifogásuk lényege: megengedhetetlen a tudomány képviselőinek az a gőgje, amellyel a tudomány (szerintük nyilvánvalóan mindig helyes) álláspontját szembeállítják a politika, illetve a közvélemény irracionalitásával és tévedéseivel. A szociológus Stirling szerint a tudomány álláspontja is politika, így nem lehet bírálója, hanem csak egyenrangú résztvevője a demokratikus közpolitikának. Egyáltalán nem baj, ha a közvélemény nyomása a „tudományt” meghátrálásra és egyéb alternatív megoldások keresésére kényszeríti.

Befejezésül még egy megjegyzés, amit az indokol, hogy a politikai és társadalmi GMO-ellenesség domináns eleme a multinacionális cégek léte, tevékenysége, üzletpolitikája elleni indulat, és az a vád, hogy a technológia mellett felszólaló tudósok e cégek fizetett szószólói. Nos, a konferencián nem volt jelen e cégek egyetlen képviselője sem, és az előadók, illetve hozzászólók döntő többsége meglehetősen kritikus, illetve legalábbis elhatárolódó álláspontot hangoztatott e cégekkel szemben. Egy hozzászóló megemlítette azt a bulvársajtóban olykor felbukkanó összeesküvés-elméletet is, hogy a GM-ellenesség erős és szervezett mozgalommá alakítását titokban e cégek kezdeményezték, azért, mert az ennek következtében megszülető túlméretezett biztonsági és ellenőrzési rendszabályok olyan drágává tették a fejlesztést, hogy azt már csak a legnagyobb multik képesek finanszírozni, így a kisebb cégek, illetve akadémiai-egyetemi fejlesztések kiszorulnak a piacról, amelyet így könnyebb monopolizálni. Ezt a feltételezést ugyan a vitavezető visszautasította, azt azonban (több hozzászólóval együtt) megerősítette, hogy a szigorú ellenőrzési követelmények létét, ha nem is kezdeményezték, de kifejezet­ten örömmel fogadták – a fenti okok miatt – a multik, mivel ezek a cégek jelenlegi monopolhelyzetüket igen nagymértékben e költséges rendszabályok meglétének, azaz paradox módon az ellenük küzdő mozgalmak eredményes tevékenységének köszönhetik.