Megjelenőben a magyarországi

német nyelvatlasz

A nyelvatlasz olyan, meghatározott elvek szerint elrendezett forrásmunka, illetőleg nyelvészeti munkaeszköz, amely nyelvi jelenségeknek/szavaknak a földrajzi elterjedését térképeken mutatja be (adatos közléssel vagy ábrázolással). A modern értelemben vett dia­lektológia nyelvjárási atlaszok készítésével indult a 19. század utolsó harmadában. A magyarországi német nyelvatlasz létrehozásának ötletét Hutterer Miklós (Claus Jürgen Hutterer) vetette föl, s koncepcióját a szakma 1959-ben fogadta el. Egy nyelvatlasz megalkotása idő-, energia-, személy- és pénzigényes vállalkozás, számos szakmai kérdéssel és gonddal (ezekről az előszó tájékoztat). Nem meglepő, hogy a hazai német nyelvatlasz első kötete majdnem fél évszázaddal a tervezet elfogadása után látott napvilágot. Az adatok – jóllehet a 60-as években gyűjtötték őket – lényegében azt a II. világháború előtti állapotot mutatják, amikor még valamely német nyelvjárás volt a hazai németség kizárólagos vagy fő kommunikációs eszköze. Az adatközlők ugyanis az idősebb nemzedék tagjai közül kerültek ki, akiknek (német) nyelvjárási kompetenciájához és a hagyományos paraszti életmódban való jártasságához nem férhetett kétség. Természetes tehát, hogy az atlaszadatok egy részét a mai nyelvhasználatban már hiába keresnénk. Ha ma kezdődne a gyűjtés, az akkor összegyűjtött adatoknak csupán egy szeletét találnánk meg: hol vannak már – a hazai németség a nyelvváltás küszöbére érve – a régi életmód ismerői, hol vannak a német nyelvjárásokat biztosan beszélő öregek? Az atlaszgyűjtés elsősorban a hagyományos paraszti életmód szókincsét, illetőleg a nyelvjárá­si hangtani jelenségeket célozta meg. Az első kötet 250 atlaszkérdést és a rájuk a dél-dunántúli kutatópontokon adott válaszokat tartalmazza (a hatszázból). 276 kutatóponton folyt a gyűjtés, az atlaszban 250 térképlap van (plusz a bevezetőben a korábbi gyűjtésekből összeállított 6 térkép) és 76 oldalon 76 kérdésre adott válaszok térkép nélküli adatközléssel s a kutatópontok sorszámának közlésével.

A nyelvatlaszok kognitív térképek, mert jól mutatják, hogyan ismerték meg, vették birtokba nyelvileg is a közösségek környezetük dolgait. A nyelvjárási szókészlet nagy változatossága a bizonyság arra, hogy nagyfokú kreativitás jellemezte a nyelvjárási közösségeket, s egyszersmind arra is, hogy ugyanabban az eszközben, növényben, állatban, ételben stb. nemritkán mást és mást láttak a maguk számára fontosnak, megneve­zendő­nek. Az almá-t például minden kutatóponton az irodalmi német Apfel-nak meg­felelő, hangtanilag azonban gyakran eltérő szóalakkal jelölték. Ezzel szemben a szent­jánosbogár-ra annyi külön elnevezés van, hogy a rendelkezésre álló színek nem voltak elegen­dők jelölésükre (pl.: Johanniskäfer, Leuchtvögelchen, Maikäfer, Herrgottsschupperchen – az irodalmi német Glühwürmchen elő sem fordul).

A nyelvjárási atlaszokra is áll, amit a tájszótárakra mondanak, hogy ti. szómúzeumok. Abban az értelemben bizonyosan, hogy többnyire olyan szavakat tartalmaznak, amelyek már kihaltak, vagy a visszaszorulás útját járják. Mint a változó kultúra visszaszoruló részeinek nyelvi lenyomatát megőrző források, a lexikális nyelvatlaszok a művelődés- és helytörténet tanulmányozásának is kitűnő forrásai.

A nyelvtudomány számára több szempontból is fontos vizsgálati források a nyelvatlaszok. Egyrészt a nyelvi változatosság tanulmányozására, másrészt a nyelvi változások vizsgálatára kínálnak bőséges anyagot. Másrészt hang-, alak-, szókészlet- és jelentéstani kutatásokat tesznek lehetővé, biztosítva a köznyelvvel, illetőleg más nyelvekkel való tanulságos egybevetéseknek, a kontaktusnyelvészeti vizsgálatnak a biztos bázisát. Természetes, hogy a hazai német nyelvjárásokban vannak magyar jövevényszavak. Az atlaszban például (német nyelvjárási alakban) több más mellett a következők: barack, csikó, csörögefánk, gatya, kacsa, kakas, málna, muslica, néni, sás, spenót (visszakölcsönözve, merthogy a szó a magyarba a németből került).

A magyarországi német nyelvatlasznak germanista szakkörökben tudtommal már jó híre kelt. Okkal. A magyar nyelvtudomány is nagy nyereséget, fontos forrásmunkát lát benne. Elismerés illeti megalkotóit! Ungarn­deutscher Sprachatlas (UDSA) Südungarn. Erster Halbband. Herausgegeben von Koloman Brenner, Maria Erb, Karl Manherz in Zusammenarbeit mit Heinrich J. Dingeldein. Budapest: ELTE Germanistisches Institut, 2008, 406 p.)

Kiss Jenő

az MTA rendes tagja

Kaleidoszkóp –
Versenyhelyzet Magyarországon 2007-ben

A közgazdászok számára a verseny a piacgazdaság központi kategóriája. Laki Mihály és Voszka Éva szerkesztésében Kaleidoszkóp cím­mel jelent meg egy tanulmánykötet, amelyből arról kapunk körképet, hogy milyen a versenyhelyzet Magyarországon 2007-ben. A kutatást és az eredmények publikálását a Gazdasági Versenyhivatal Versenykultúra Központja támogatta. A szerkesztők bíznak abban, hogy egy sorozat első kötetét tartjuk a kezünkben, és az éves elemzéseket folytatni tudják.

A versenyhelyzet általános bemutatását követően a szerzők egy-egy részpiacot vizsgálnak: az autópálya-építést, a gyógyszerpiacot, a villamosenergia-piacot, a felsőoktatási versenyt és a postai szolgáltatások liberalizációját. Az általános helyzet elemzésében felhasználtak a kutatás számára készített tíz háttértanulmányt; ezek a kötetben nem szerepelnek.

Laki Mihály és Voszka Éva bevezető és egyben összegző tanulmánya egy reprezentatív közvéleménykutatás alapján először is azzal szembesíti az olvasót, hogy a lakosság nagy része verseny-, piac- és privatizációellenes, ami a rendszerváltozáskor még korántsem volt ilyen erőteljes. Azonban feltehető, hogy az elutasítás forrása nem elvi kapitalizmus-ellenesség, hanem a konkrét magyar helyzet megítélése. A válaszadók kétharmada ugyanis a hazai gazdasági versenyt nagyobbrészt vagy egyáltalán nem tartja tisztességesnek, és mindössze nyolc százalék vélekedett úgy, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben tisztességes.

Az empirikus közgazdasági vizsgálódás során a szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy az egyes részpiacokon a verseny eltérő képet mutat, egy kaleidoszkóp változatosságát idézi fel. Az elemzett részpiacok többségében a szereplők számának növekedése, az árak tartós csökkenése, a termékek, szolgáltatások minőségének javulása élénk vagy élénkülő versenyt jelez. A piac örökölt szerkezete, az állam és a piaci szereplők magatar-tása viszont korlátozta a versenyt a villamos energia, illetve a postai termékek egy részének piacán.

Az állam szerepe ellentmondásosnak bizonyult, egyrészt szorgalmazza a közérdeknek tekintett versenyt, másrészt szabályozással, tulajdonosi és hatósági intézkedésekkel maga torzítja, tompítja azt. Ez nem pusztán a magyar helyzet sajátossága; annak a célrendszernek az ellentmondásosságából is fakad, ami a modern társadalmakban általában jellemzi az államok gazdaság- és társadalompolitikáját. Az viszont már nem lenne szükségszerű, amit az alapos empirikus kutatások mutatnak, nevezetesen, hogy a közbeszerzés, valamint az állami és európai uniós források elosztása a korrupció melegágya. Ezzel is összefügg, hogy a 2004–2006-os időszak uniós forrásai a vártnál kisebb dinamizáló hatást hoztak.

Csillag István: Autópálya-építés és verseny című tanulmányából megismerhetjük annak a részpiacnak a működését, amely a közvéleményt és a sajtót egyaránt nagyon foglalkoztatja. A szerző jól érzékelhetően nemcsak a Pénzügykutató Rt. munkatársának, hanem a volt miniszternek a tapasztalataival, szemléletével is közelít ehhez a politikával áthatott területhez. A verseny 2007-re nagyon éles lett, amit jól példázott a Viadom csődje, de a verseny előnyös hatásai csak a szerző által világosan megfogalmazott feltételek együttes érvényesülése mellett következnek be: a kereslet többé-kevésbé összhangban van a kínálattal; az alkalmazott versenyeztetési eljárás mellett senki sem mehet biztosra; a megrendelői igények pontosan meghatározottak, a vállalkozásba adott munka pontosan definiált, jól előkészített.

Antalóczy Katalin és Halász György Imre Gyógyszerpiaci fejlemények 2007-ben – a gyógyszergazdaságossági törvény és a transzparenciaelv hatásai a versenyre című tanulmánya olyan területre kalauzol el, amelyik szintén politikai viharok tárgya volt. Maga a tanulmány a gyártók és a társadalombiztosítás közötti kapcsolat változásával, illetve a támogatott gyógyszerek piacával foglalkozik, tehát nem a nagyközönség számára érzékelhető patikaliberalizációval. 2007-re az államnak sikerült elérni, hogy a gyógyszerkassza 2000-től folyamatos GDP-arányos növekedése megforduljon, a verseny erősödjön, a piaci koncentráció csökkenjen. A készítmények száma emelkedett a külföldön gyártott gyógyszerek számának növekedése miatt, amit a hazai gyártású termékek számának csökkenése kísért. Ez a társadalombiztosítás szempontjából sikeres piacszabályozás mégsem gyarapította a piac barátait, mert a megtakarításai kétharmad részben a termelők, egyharmad részben a lakosság jövedelmét csökkentették

Szolnoki Pálma és Takácsné Tóth Borbála A magyar villamosenergia-piac helyzetképe 2008 elején című tanulmánya a fentieknél is szövevényesebb világba visz bennünket. Az uniós szabályozás 2007. július 1-jétől tette kötelezővé a villamosenergia-piac megnyitását. Némi késéssel, 2008-tól nálunk is bekövetkezett a piacnyitás, amitől a sokszereplős termelői piac láttán a verseny erősödését várhatnánk. Azonban a nagykereskedelem és az átviteli rendszer-irányítás a Magyar Villamos Művek kezében van, sőt az importkapacitások döntő része felett is rendelkezik. Ráadásul a villamosenergia-termelés egyre növekvő része tartozik a kötelező átvétel rendszerébe, ami az érintetteket kivonja a piaci verseny hatóköréből. A versenyt torzító tényezők miatt sem a kis-, sem a nagyfogyasztók nem tapasztalták meg a verseny előnyös hatását. A lakossági fogyasztók számára nem vált vonzó lehetőséggé, hogy kilépjenek a szabadpiacra, mert a hatóságilag nyomott áras egyetemes szolgáltatás igénybe vétele kedvezőbb volt. 2007-ről 2008-ra a lakosságnak így is 9,8 százalékos árdrágulást kellett elkönyvelnie.

Varga Júlia Verseny a felsőoktatásban? Az állami ösztönzés, finanszírozás és irányítás vál­tozásainak hatása az egyetemi és főiskolai stra­tégiára, a hallgatók orientációjára című tanulmányában azt az új helyzetet elemzi, amely a felsőoktatási felvételi eljárás új szabályozása nyomán következett be. 2007-től új szabályok szerint osztják el az államilag finanszírozott férőhelyeket, nincs intézményekre lebontott férőhelyszám, hanem a kapacitás erejéig a jelentkezések rangsora alapján töltik be. A másik fontos változás, hogy a hallgatók tanulmányi eredményük alapján elveszthetik a finanszírozott helyüket. A szerző a 2007-es felvételi tapasztalatait figyelembe véve végiggondolja a lehetséges stratégiákat az új versenyhelyzetben mind az felsőoktatási intézmények, mind a diákok szempontjából. Ám egy év alapján még nehéz tartósabb tendenciákra következtetni; s a fejlesztési hozzájárulásnak nevezett tandíj eltörlése a 2007-es feltételrendszerben lényeges változást hozott.

Kardos Péter Versenyhelyzet és liberalizáció a postai szolgáltatások piacán című tanulmányában a másik olyan részpiacot mutatja be, ahol uniós szabályozás írja elő a liberalizálást. A harmadik, 2008-as postai irányelv lehetőséget adott a piacnyitás 2012 végéig történő elhalasztására. Magyarország azon országok közé tartozik, amelyek élnek a halasztás lehetőségével. 2007-ben a hazai postai piac több területét (például futár-, gyorspostai szolgáltatás) valódi verseny jellemezte. Azonban a jogszabályi lehetőségek ellenére sem volt érdeklődés egyetemes szolgáltatás ellátására.

A kaleidoszkóp a hazai verseny színes világát mutatta meg, hol bizakodással, hol aggodalommal töltve el az olvasót. Azt mindenképpen szeretné remélni, hogy a kötetnek lesz folytatása, és így a közgazdaságtudománnyal foglalkozó kollégák mellett a gazdaságpolitikai döntéshozók munkáját is segíteni fogja. (Laki Mihály – Voszka Éva szerkesztők: Kaleidoszkóp – Versenyhelyzet Magyarországon 2007-ben. Budapest: Pénzügykutató Rt., 2008, 227 p.)

Farkas Beáta

egyetemi docens, SZTE GTK Pénzügyek

és Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Intézete

Magyarságtudományi tanulmányok

Számos, inkább gyakorlati célokat szolgáló kiadvány után, mint például a külföldi magyar kutatók címjegyzéke vagy különböző konferenciák előadásai (összesen 15 ilyen kis kötet jelent meg korábban), az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság most tudományos igényű, komoly tanulmánykötettel jelentkezett. A könyv borítóján a Domus-embléma szerepel, amely intézményről Görömbei András, a bizottság jelenlegi elnöke bevezető tanulmányában a következőket írja: „A határon túli magyar tudományosságnak a magyar tudományba való integrációja különféle programok révén folyamatosan gazdagodott. Ezek egyik legfontosabb része az, hogy 1998-ban a Magyar Tudományos Akadémia és a Művelődési Minisztérium megindította a Domus-programot, mely a határon túli magyar kutatók számára biztosít otthont és ösztöndíjat Magyarországon.”

A fenti bevezető jellegű íráson kívül 16 tanulmányt tartalmaz a kötet, amely tárgykör szerint négy részbe van csoportosítva. Különben e tanulmányok mindegyikének szerzője határainkon kívüli magyar kutató a különböző országok magyar kisebbségi régióiból. A kötet szerkesztője, Fedinec Csilla kárpátaljai kötődésű. A magyarságkutatás a tudományoknak az az ága, amely semmiképpen sem csak a szaktudósoknak szól, legalábbis az értelmiség széles rétegeit érinti. „Az egyén és a közösség boldogulását segítő történelmi cselekvés alapja a tudomány egyetemes mértékének is megfelelő önismeret.” „A kisebbségkutatás tudományos eredményei a 21. század elején a korszerű európai életforma megteremtését és működését szolgálják.” – írja Görömbei.

A következőkben sorra vesszük az egyes részeket és azokon belül néhány mondatban kitérünk az egyes tanulmányokra.

Az Identitáskonstrukciók rész Liszka József (Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központja, Komárom) két pont között – A régi kultúra helye és szerepe Európa egyik ütközési zónájában című tanulmányával kezdődik, amelynek legfontosabb megállapítása, „…hogy a nyelven kívül nincsen a magyar népi kultúrában egyetlenegy olyan

 jelenség, amely az egész magyar nyelvterületen és csakis a magyar nyelvterületen lenne ismeretes.” Akár népdalról, akár népmeséről, vagy balladáról, vagy étkezési szokásokról van is szó, megállapítható hogy „…az egyes népek ’népi kultúrái’ között nincs éles határ, sőt (tovább menve) a ’népi kultúrák’ valószínűleg nem is a népek, nemzetek, etnikumok nyelvi kiterjedése szerint körvonalazódnak. […] a legtöbb kulturális jelenség, nyelvi és etnikai határokon átívelve, ismert más-más nyelvű népek körében is.”

Veres Valér (Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár – Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet) tanulmányának címe A kárpát-medencei magyarok nemzeti és állampolgári identitásának fő sajátosságai, amely egy több országban a magyar lakosság körében (Magyarországon, Romániában, Szlovákiában, Ukrajnában, Szerbiában) történt kérdőíves szociológiai felmérés („Kárpát panel”) adatainak kiértékelésén alapul. sok mindent megtudunk erről a népcsoportról: identitástudatáról, ennek kritériumairól és szimbólumairól, arról, hogy mit tart hazájának stb. Egyik legfontosabb kiinduló megállapítása az: „…1918 előtt kialakult ’egységes magyar nemzet’ tudata valamilyen formában máig létezik a Kárpát-medencében.” „Arra a kérdésre, hogy mi határozza meg nemzeti identitásunkat, a kisebbségi válaszadók nagy többsége mindegyik országban – Szlovákiában 78%-uk – az »anyanyelve, kultúrája« választ adta.”

A kép és tükör, avagy megfelel-e a jövő szlovákiai magyar értelmisége a saját maga által alkotott értelmiségképnek c. tanulmány szerzője Lampl Zsuzsanna (Konstantin Egyetem, Nyitra – Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja). Ebben a komáromi Selye János és a nyitrai Konstantin Egyetem Közép-európai Kara magyar diákjai között végzett kérdőíves kutatás adatait elemzi. Eszerint az értelmiség „…nem okvetlenül teremtője, de mindenképpen fogyasztója a kulturális értékeknek. […] A hallgatók háromnegyede az elmúlt évben a tankönyveken kívül más könyveket is olvasott. […] Magyarsága büszkeséggel tölti el, magyarnak lenni természetes számára, mert magyar az anyanyelve és a magyar kultúrán nőtt fel.” A vizsgálat bizonyos különbségekre is rámutat a komáromi és nyitrai diákok között, például szlovák nyelvtudás tekintetében.

E rész utolsó tanulmánya a Muravidéki helyzetkép a múlt és jelen tükrében, amelyet Göncz László (Magyar Nemzeti Művelődési Intézet, Lendva) írt. Ezen a vidéken a magyar kisebbségi régiók közül a legkevesebb magyar nemzetiségű él, a legutóbbi népszámlálás szerint 5212. A tanulmány áttekinti e nemzeti kisebbség sorsát az elmúlt évszázad változásai során, és végül a következőket állapítja meg: „…az egykor erősen Kárpát-medence-centrikus, hungarus-tudatú lakosság a Muravidéken megszűnt.” Igaz: „…a mai fiatalok körében találunk rendkívül erős magyar kötődésű, kiválóan képzett réteget is […] Hogy mennyire lesz a magyar nemzeti tudat megőrzéséhez, esetleges fejlődéséhez a teljes muravidéki magyar populáción belül mintegy 3-5%-ot kitevő, magyar érzelmű fiatal nemzedék ereje és munkássága elegendő a Muravidéken, azt még korai lenne megjósolni.”

A következő rész címe A nyelv mint szimbólum. Az első tanulmányt Szilágyi N. Sándor (Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár) írta A magyar nyelv a Magyarországgal szomszédos országokban címmel. Kifejti, hogy másokkal ellentétben szerinte az újmagyar nyelvtörténeti kor 1918-ig tartott, azóta viszont a legújabb magyar korról beszélhetünk. „A mostani magyar nyelvtörténeti korszak legfőbb jellegadó sajátossága pedig az előző végéhez képest az, hogy a Kárpát-medencében a magyar nyelv nem egyetlen országban változik, hanem a történe­lem jelenlegi állása szerint most éppen nyolcban…” Tagadhatatlan bizonyos, ún. szétfejlődés a magyar nyelv vonatkozásában, de tudomásul kell venni, hogy magyarul beszélni többféleképpen lehet – az egyik nem alábbvaló a másiknál, s a kölcsönös érthetőség egyáltalán nincs veszélyben.

Lanstyák István (Comenius Egyetem, Pozsony − Gramma Nyelvi Iroda, Dunaszerdahely) a következő dolgozatban (A magyar szókészlet szétfejlődése 1918 után) az egyes régiókban megjelenő új szavak típu­saival, létrejöttük körülményeivel foglalkozik. A szerző szerint az új szavakat nem kigyomlálandónak, hanem a magyar nyelv gazdagodásának kell tekinteni. Végül kitér a Magyar Tudományos Akadémia által az egyes régiókban működtetett nyelvi irodák pozitív szerepére.

A magyar nyelv erdélyi helyzete és perspektívái című tanulmányt Péntek János, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem tanára, a kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke írta. A már tárgyalt nyelvi szétfejlődés erdélyi helyzete a tanulmány tárgya. „A különfejlődés tényét azért sem lehet tagadni, mert maga a kétnyelvűség és az elszigeteltség már eleve ilyen divergens mozgást eredményez. A terepkutatás azonban azt igazolta, hogy a magyar nyelv egészében megőrizte viszonylagos szerves egységét.” Fontos szempont azonban, hogy „… az erdélyi magyarokban él a lokális nyelvi öntudat, sőt a nyelv szimbolikusan felértékelődik, a nyelv jelenti a virtuális hazát.”

Csernicskó István (II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, Beregszász) nyelvszociológiai vizsgálatokat végzett Kárpátalján (Nyelv és azonosságtudat összefüggései a kárpátaljai magyar közösségben). Tanulmányát számos diagram és táblázat gazdagítja. A felmérések alapján megállapítja, hogy „…egyetlen ukrajnai nemzetiség sem ragaszkodik olyan erősen anyanyelvéhez, mint a magyarok.” A kárpátaljai magyar közösség vonatkozásában: „Az anyanyelv a nemzeti tudat egyik kiemelt jelképe, amely a nemzeti, a regionális és a lokális identitásnak is szerves összetevője.”

A Történelmi léthelyzetek rész Mészáros András (Konstantin Egyetem Nemzeti és Nemzetiségi Kultúrák Intézete, Nyitra) tanulmányával kezdődik (Az ún. nemzeti filozófia a magyar és a szlovák filozófiatörténet-írásban). A nemzeti jellegű filozófiának a nemzeti identitás szempontjából is jelentősége van. A szlovák nyelvű filozófiának bizonyos megkésettsége van a magyarral szemben a 20. századig, és ez a megfelelő intézmények és a professzionalizálódás hiányával magyarázható. A szlovák nemzeti filozófia megkésettsége abban jelentkezik, hogy esetében a terület nem volt önálló, teljes mértékben a valláshoz kapcsolódott egészen a 20. század harmincas-negyvenes évéig. „A magyar filozófia mögött ott volt a Magyar Tudós Társaság (a későbbi MTA), a 19. század végétől a filozófiai folyóiratok, az európai filozófia legjelentősebb műveinek fordításai, a pesti, majd pedig a kolozsvári egyetem filozófiai tanszékei stb. A szlovák filozófia ilyen jellegű professzionalizálódása csak a 20. század folyamán a két világháború közötti időszakban zajlott le…”

Egészen más témával foglalkozik Simon Attila (Selye János Egyetem, Komárom – Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja), nevezetesen a cseh és szlovák telepesek migrációjával az első bécsi döntés után. Ismeretes, hogy a két háború között Szlovákiában 3300 szlovák és cseh családot telepítettek magyarlakta területekre. „…a visszacsatolás első egy-két napja általában incidensek nélkül telt el.”, viszont „…a honvédség bevonulását követően egy-két nappal már meg is kezdődött a telepesek elüldözése.” Tény azonban: „Másként viselkedtek a fegyveres erők és a hatóságok a cseh és morva telepesek­kel, és másként a szlovákokkal…” Ez utóbbi esetben nem direkt, hanem közvetettebb eszközöket használtak. A visszacsatolt területe­ket elhagyó telepesek pontos száma máig sem ismeretes.

Popély Árpád (Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja) tanulmányának tárgya a második világháború utáni csehszlovák lakosságcsere, speciálisan a Szlovákiából magyarországi áttelepítésre kijelölt magyarok kiválasztása. Csehszlovák részről bevallottan a cél a szlovákiai magyar etnikum egységének meg­bontása, továbbá a vagyonosabb, valamint értelmiségi réteg eltávolítása volt. Végül is számszerűen 1949-ig 87 839 főt telepítettek át Magyarországra és 71 215 főt Szlovákiába.

A szóban forgó rész utolsó tanulmányát két szerző: Molnár József és Molnár D. István írta, mindketten a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola oktatói. Tárgyuk a kárpátaljai magyarság népességföld­rajzi viszonyai a 21. század elején. Mindenekelőtt az alapvető adat: „2001-ben Kárpátalján 151,5 ezer magyar élt, ami az ukrajnai magyarság (156,6 ezer fő) 96,8%-át tette ki.” A magyarok nagy része, több mint 60%-a falvakban él és csak egy, a beregszászi járásban van abszolút többségben. „A magyar nyelvterületet magyar többségű települések viszonylag egységes… sávja alkotja, amely Kárpátalja délnyugati részén húzódik az ukrán-magyar határral párhuzamosan, 15-20 km szélesen.” A tanulmányban részletes táblázatokat, diagramokat, térképeket találunk az anyanyelvi helyzetre, a korszerkezetre és nemi összetételre, a népmozgalomra, az iskolázottságra és a felekezeti eloszlásra vonatkozóan. A tanulmány a kárpátaljai magyarság lélekszámának várható alakulásának tárgyalásával zárul.

Az utolsó rész címe: Az irodalom eszköztára. Az első tanulmányban (Irodalmi érték és sajátosság) Alabán Ferenc (Bél Mátyás Tudományegyetem, Besztercebánya) a kisebbségi magyar irodalmakat teszi vizsgálat tárgyává. Ezek részben szerves kapcsolatban vannak, egyrészt a nemzeti irodalmi hagyománnyal, másrészt a regionális irodalmi hagyományokkal. „A kisebbségi magyar nemzeti közegben létrejött irodalmi alkotás meghatározó jegye, lényege az, hogy magyar nyelven íródott, sajátossága pedig az, hogy alkotója kisebbségi léthelyzetben él, illetve abból a közegből származik.” A tanulmány szerzője sematikus ábrákkal szemlélteti a szerzők és művek különböző kapcsolódásait, összetevőit.

A következő tanulmány szerzője Faragó Kornélia (Újvidéki Egyetem) azt a jelenséget elemzi, hogy se a szerző, se az olvasó, ha akarna se tudna szabadulni a múltjától, annak a földrajzi területnek, ahol él, közelmúlti történetétől (A geokulturális elbeszélés változatai), „Az eltűnt világ tárgyain túl… minden a kulturális mindennapok részeként látszik megjelenni, mintha a jugoszláv geokulturális térség… virtuális múzeumából került volna…” a műbe. A tanulmány stílusát a napjainkban sokszor előtérbe kerülő posztmodern jegyek jellemzik, amely bonyolult fogalmazást és idegen szavak gyakori használatát jelenti. Csak egy példa: „A jugoszláv geokulturális alapszerkezetet illetően, konnektív értelemben, már csak a narratív tett, a textuális szerveződés, az írásban való újjáépítés antropológiai gesztusa rendelkezhet szerkezetképző erővel. A jugoszláv érából a posztjugoszláv konstellációba való átmenet a kulturális irodalomkutatás módszereivel úgy tűnik megközelíthetőnek, hogy ha megkíséreljük a rituális koherenciától a textuális koherenciára való átmenetként azonosítani.”

Cseke Péter (Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár – Korunk szerkesztősége, Kolozsvár) Dsida Jenő és a Jancsó-fivérek (Béla és Elemér) viszonyát követi nyomon (Dsida Jenő és a kolozsvári Jancsó-fivérek). Jancsó Béla „érzékeny esztéta és közéleti szerző” volt, Jancsó Béla Dsidától inkább mozgalmi aktivitást várt főleg az erdélyi magyar ifjúság körében. 1932-ben viszont Üzenem a hangosoknak című nyilatkozatában „…Dsida módszeresen kifejti az irodalmi irányzat és a világnézeti program közti különbséget.” „Jancsó Béla irodalomteoretikusként és eredeti hangú esszéíróként indult, Jancsó Elemér eleve irodalomtörténésznek készült.” 1932-ben jelent meg az Új Arcvonal című antológia és a csoportosulás hangadójának Dsida Jancsó Elemért tekintette, és az antológiáról lesújtó véleménye volt. A tanulmány alapján az olvasóban az a nézet alakul ki, hogy Dzsida Jenő és a Jancsó-fivérek viszonya nem volt felhőtlennek mondható.

E rész, és egyben a könyv utolsó tanulmánya, a Hatalom és csáberő Liviu Rebreanu magyarságképéről szól regényei alapján. Írója Vallasek Júlia (Babeş-Bolyai Tudományegyetem – Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet). Rebreanu (1885–1944) iskoláit erdélyi románként Budapesten végezte, s eleinte magyarul írt kisebb műveket. Híres regényei azonban románul jelentek meg: Ion (1920), Akasztottak erdeje (1922), Lázadás (1933). A tanulmány szerzője a következőkben látja Rebrenau magyarságképét regényei alapján: „Abban a nyelvi környezetben, amelyben Rebrenau regényei játszódnak, az idegen (magyar) nyelv a másság egyik legszembetűnőbb kritériuma, amit a szereplők – legtöbb esetben ellenszenvvel, idegenkedéssel figyelnek.” Ám: „A magyar nyelv nemcsak a hatalom és a rivális nyelveként jelenik meg Rebreanu regényeiben, hanem a szerelem nyelveként is.” Így az „idegen” magyar nyelv „…egyszerre tölt be eltávolító és összekötő szerepet, ám szinte soha nem jelenik meg semleges kontextusban, egyszerű kommunikációs eszközként, hanem mindig a másság közvetítésének legkézenfekvőbb eszköze.” Rebreanu magyarságképét tehát elsősorban a magyar nyelven keresztül mutatja be.

A könyvet végigolvasva reméljük, hogy hasonló értékes kötetek fogják követni a most megjelentet. (Fedinec Csilla szerkesztő: Értékek, dimenziók a magyarságkutatásban. Budapest: MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság, 2008. 313 p.)

Berényi Dénes

atomfizikus, az MTA rendes tagja

12 tudós a 21. századról

A könyv tizenkét világhírű tudós és tudománypolitikus gondolatait, véleményét foglalja össze a tudomány és a társadalom viszonyáról a 21. században. A kötet a World Science Forum 2009 rendezvényére jelent meg külön-külön kiadásban angol és magyar nyelven. A Tudomány Világfóruma mind a hétszáz résztvevője a regisztrálás során kapott egy példányt a kötet angol nyelvű változatából.

A kötetnek hídképző szerepet szánunk, sorozattá fejlesztve, visszatérő szellemi motívuma lehet a World Science Forum soron következő rendezvényeinek.

Az interjúra felkért személyek listájára kiemelkedő személyiségek, Nobel-díjasok, nagy befolyású nemzetközi tudománypolitiku­sok mellett a világ élvonalába tartozó magyar és magyar származású tudósok kerültek fel.

Az interjúk kérdései alapvetően korunk fő kihívásait érintik, és arra keresnek válaszokat, hogy mi lehet a tudomány szerepe azok megoldásában, általában véve és külön is, az adott tudományterületen. A visszatérő fő kérdés: „Honnét jön és hova tart az emberiség?” A kérdéseket a főszerkesztő állította össze, a szerkesztői munkacsoport közreműködésével. Az interjúkat neves hazai tudományos újságírók, illetve magyar tudósok készítették, a bázist a Természet Világa munkatársai jelentették.

Az interjúra a tudósokat Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia, egyben a WSF elnöke kérte fel, aki a könyv előszavát is jegyzi. (Szemenyei István főszerkesztő: 12 tudós a 21. századról. Budapest: Tinta Kiadó, 2009, 130 p.)

Szemenyei István

főszerkesztő