Bevezetés

A jogról való gondolkodásnak sokáig alapvető vonását jelentette a jog normatív elemeinek hangsúlyozása, szorosabb értelemben pedig egy igencsak szövegközpontú szemlélet. Ennek legjellemzőbb megnyilatkozásait az ún. jogpozitivizmusban érhetjük tetten, ám e vonások előzményei lényegesen korábbi időkből erednek. Ezen a helyen nem volna célszerű részletesen áttekinteni azt az eszmetörténeti folyamatot, amelyben a legősibb, alighanem etruszk eredetű, még vallásos jellegű római jog formakötöttsége lazul az italikus és görög eszmék hatására, később ez a jog keresztény tartalmakkal telítődik, majd – többek között a protestantizmus nyomán – ismét nagy jelentőséghez jut benne maga a szöveg. Azt azonban hangsúlyoznunk kell, hogy a jog történeti és szociológiai szemlélete nem csekély mértékben járult hozzá a jog normaközpontú értelmezésének bizonyos mértékű háttérbe szorulásához. Ezzel egyúttal lehetővé vált, hogy a jogtól korábban idegennek tekintett jelenségek és tudományterületek mindinkább jelentőséghez jussanak a jogról való gondolkodás során. Így tehát a jog multidiszciplináris megközelítése egy, a gyakorlatban már jó ideje létező tudományos praxis, amelyben a jog és a jogi jelenségek vizsgálata más tudományterületek nézőpontjából valósul meg. Ha figyelembe vesszük, hogy a jogélet és a jogi szabályok elemzése, értékelése és értelmezése a legtöbbször morális szempontok alapján történik, rögtön megállapíthatjuk, hogy a jog etikai megközelítése a jogtudománynak már régtől szerves részét képezi. Egy viszonylag fejlett jogrendszer esetén nem nélkülözhető továbbá a jogi jelenségek logikai módszerekkel való megközelítése. A jog ilyen jellegű vizsgálatai tehát már szükségképpen feltételeznek bizonyos inter- vagy multidiszciplinaritást. Amint látni fogjuk, a jog többszólamú és többes jellegű megközelítése igencsak általános, és a dolog inkább úgy áll, hogy a jogbölcselet is főszabály szerint multidiszciplináris.
Érdemes egyúttal utalnunk arra is, hogy az interdiszciplinaritást és a multidiszciplinaritást olykor egymás szinonimáiként alkalmazzák, olykor pedig eltérő értelemben. Az e fogalmakat eltérő értelemben használók között azonban távolról sincs megegyezés e fogalmak meghatározásában. Valamennyi értelmezés közös pontja csupán az, hogy mind az interdiszciplinaritás, mind pedig a multidiszciplinaritás olyan jelenségekre vonatkozik, amelyek korábban elhatárolhatónak tekintett tudományterületek érintkezésével kapcsolatosak. Magam ezen a helyen – merőben nyelvi alapon – interdiszciplinaritás alatt tudományköziséget értek, multidisziplinaritás alatt pedig „több tudományúságot”. Ennek megfelelően a kutatás tárgyáról mint interdiszciplináris jelenségről szólok, a módszereket és megközelítéseket illetően pedig multidisziplinaritásról.

A jog multidiszciplináris megközelítése alatt tágabb értelemben – fentiekből következően – a jognak az egyéb tudományterületek oldaláról való vizsgálatát, valamint azt a tevékenységet értem, amelynek során a jog és az egyéb társadalmi jelenségek határterületeinek megismerésére és leírására kerül sor. Szűkebb értelemben azonban – ezen a helyen – a jog multidiszciplináris megközelítése azoknak a tudományterületeknek és problémáknak a feltérképezését, számbavételét és alkalmazását jelenti, amelyek előtérbe kerülhetnek a jog elméleti és olykor gyakorlati művelése (például a jogalkotás) során.

A jogtudomány multidiszciplinaritása

A jog összetett jelensége szükségképpen alakította ki a jogi vizsgálódások legkülönfélébb formáit és módozatait. A tudományos ismeretszerzés alapvetően nem nélkülözheti bizonyos logikai, analitikus módszerek alkalmazását, ám egy, a történelemben változó jelenség kutatásánál szükségképpen kerülnek előtérbe a történeti jellegű megközelítések is. Ha azonban a vizsgált jelenség társadalmi jelenség, úgy a szociológiai szempontok és módszerek éppúgy megkerülhetetlenek, mint bizonyos pszichológiai vagy társadalomlélektani megfontolások. Azáltal, hogy a jog társadalmi jelenség, egyúttal emberi jelenség is. Így a jog kutatása során aligha nélkülözhetők az emberre vonatkozó pszichológiai, evolúciópszichológiai és humánetológiai, vagy éppen kultúrantropológiai ismeretek. Ám a jog az emberiség történetének számos pontján éppenséggel vallási közegben jelent meg, illetve a modern jogrendszereket gyakran ma is dogmatikus, hitszerű képzetek uralják. Olyanok, amelyeket csupán racionalizálunk, ám amelyek távolról sem racionálisak. A jogról való vélekedéseket tehát a legtöbbször szakrális és szekuláris hitek övezik. E körülmények igencsak abba az irányba mutatnak, hogy a jog helyes megértéséhez meghatározott körben szükségünk lehet bizonyos vallástörténeti, vallásfilozófiai ismeretekre is. Hogy a jog egy társadalom kultúrájának részét képezi, alighanem éppoly nyilvánvaló, mint az, hogy a jog maga is képes visszahatni az őt körülvevő kulturális környezetre. Ebből következően, a jog jelenségének megismerése és magyarázata során bizonyos kultúrtörténeti, kultúrabölcseleti tudásra és szemléletmódra is szükségünk lehet. Hogy egy régi kor miként vélekedett magáról a jogról, arról igen sokat árulnak el az adott történelmi kor irodalmi és bölcseleti emlékei is. Így tehát a jog jelenségének megismerése szükségképpen fenn kell, hogy tartsa az irodalmi kitekintés és irodalmi jellegű elemzés lehetőségét. A szükséges tudásterületek és a lehetséges megközelítési módok felsorolását alighanem a végtelenségig sorolhatnánk.

A jognak szabályrendként, társadalmi gyakorlatként, társadalmi kontrollként vagy más jelenségként való értelmezése tehát aligha jelöl ki egy kitüntetett megközelítési módot, amely mellett a jog megismerése során teljességgel lemondhatnánk más szempontok és módszerek érvényesítéséről. Már a jog gyakorlati művelése is az értelmezési módok legkülönbözőbb (történeti, nyelvi, logikai, rendszertani stb.) formáinak alkalmazását teszi szükségessé. A jog elméleti tanulmányozása pedig még fokozottabban állítja előtérbe a minél szélesebb vizsgálati perspektíva kialakítását.

Noha a joggal kapcsolatos vizsgálódásokban régóta kitüntetett jelentőségű például a történeti, szociológiai, gazdasági megközelítés, eközben a morálfilozófiai szempontok, vagy éppen az analitikai módszerek is változatlanul jelen vannak. Születtek továbbá olyan társadalomkritikai élű irányzatok is, amelyek az amerikai és a skandináv jogi realizmus hangsúlyosan pszichológiai megfontolásait elevenítik fel. Ezek a megközelítési módok ugyan felfedik a jog bizonyos aspektusait, másfelől azonban sokszor ki nem mondott világnézeti előfeltevéseken alapulnak. Olyanokon, amelyek végül is megkonstruálják a kutatás eredményét. Ahogy Horváth Barna rámutatott, a neveltetési és az egyéni sorsból is fakadó tényezők a legmesszebbmenően befolyásolni képesek a kutatói alapállást, azon keresztül pedig magát a kutatás eredményét, megállapításait (Horváth, 1995, 156–157.).

Lényeges, hogy tisztában legyünk azzal is, hogy kiindulópontjaink egyfelől gyakorta hipotetikusak, másfelől azzal, hogy állásfoglalásaink nemritkán sokkal inkább jungi értelemben vett diszpozíciónkon és korábbi (gyakran merőben véletlenszerű) tapasztalatainkon, mint racionális mérlegelésünkön fordulnak meg. A különböző akaratelméletek (amelyek a jogot az állami akaratra vezetik vissza), elismerési elméletek (amelyek a társadalom általi elfogadással magyarázzák a jog létét) vagy a jogpozitivista, illetve a természetjogi teóriák a kanti antinómiákhoz hasonló makacssággal képesek feloldhatatlan ellentétpárokat adni. Mindez – valamint az egyes érvelések gyakran vitathatatlan belső logikája – leginkább arra mutat, hogy az ellentmondást nem annyira valamely irányzat valamely tételének nyilvánvaló tévedése, hanem sokkal inkább az alapozza meg, ha valamely megközelítési mód kizárólagos érvényt tulajdonít magának.

A társadalom mint egységes valóság
és a társadalomtudományok mint modellek pluralitásának kapcsolata

A társadalom nem csupán személyek, emberi egyedek együttese, hanem olyan jelenvalóság, amely messze túlmutat a részeit képező egyének személyes képességein és jelentőségén. Már a főemlősök is különleges szociabilitást jelenítenek meg a többi fajhoz képest. Ez az ember esetén még fokozottabban így van (Csányi, 2007). Ezért mondható, hogy az ember fajbéli sajátosságait csupán társadalomban teljesítheti ki. Az egyén szintjén tehát bizonyos hajlamok – Arisztotelész, Grotius és Samuel Pufendorf nyomán ún. szociális ösztönök – rendelkezésre állnak, ám azok (illetve még számos más emberi vonás) csupán a társadalmi lét által realizálódhat, válhat potencialitásból ténylegességgé. A társadalmi létben – szerencsés esetben – az ember valamennyi képessége gazdagon bontakozik ki, létrehozva számtalan olyan összetett jelenséget, amelyeket utóbb más-más fogalmak alatt jelölünk. A társadalomban különféle csoportok jönnek létre a legkülönbözőbb szerveződési elvek alapján. Az emberi tevékenységek is egyfajta specializáción mennek keresztül bizonyos mintakövetési és mintaszelekciós folyamatok útján. Az ember utánzási és konstrukciós készsége a technikák, a művészetek és a tudományok legváltozatosabb formáit alakítják ki. Létrejön tehát egy olyan organikus és dinamikus totalitás, amelyben a legkülönbözőbb tényezők – még, ha gyakran igen távolról is, de – kapcsolatban állnak egymással. A család átalakulását érintő változások súlyos gazdasági következményekkel járhatnak, a technikai fejlődés pedig nem pusztán a gazdaságra, azon keresztül pedig a családokra és egyénekre, de leggyakrabban még a művészetekre is kihatással vannak. A társadalmi, gyakran kifejezetten gazdasági hátterű mozgalmak a legszorosabb összefüggésben szoktak lenni a vallással kapcsolatos elképzelések átalakulásával, utóbbiak pedig a gazdasági folyamatokkal (Weber, 1934).

A társadalom mint egész – hasonlóan más jelenségekhez – gyakorlatilag fel sem fogható a tudat számára. Kissé hasonlóan ahhoz, amint egy egyszerű tárgyat, egy gyümölcsöt vagy egy épületet sem vagyunk képesek egyszerre és egészben látni és tudatunkban megjeleníteni. Vagy elölről, vagy felülről, vagy oldalról, alulról, hátulról, belülről vagy épp kívülről látjuk csupán, anélkül azonban, hogy abban a pillanatban tudatunkban volna a tárgy másik aspektusa. A különböző absztrakciókkal, elvonatkoztatásokkal természetesen az ember képes áthidalni a percepció korlátozottságát. Ezek az elvonatkoztatások egyfajta egyszerű modellek a jelenség értelmezéséhez. A modellek azonban amennyire segítik a jelenség megragadását, éppen annyira torzítják is azt.

A társadalom mint totalitás értelmezése sem lehetséges tehát bizonyos leegyszerűsítések és elvonatkoztatások nélkül. A problémák akkor adódnak (mégpedig szép számmal), amikor a modell megalkotója modelljét azonosítja a valósággal. A különféle totalitárius ideológiák embertelen következményeinek is legtöbbször az az oka, hogy ezek az ideológiák egy leegyszerűsített ember- és társadalomképből indulnak ki. Olyanból, amely tartalmazza a valóság egy (vagy több) lényeges elemét, azonban ezt a világképet ezek az ideológiák kizárólagos érvényűnek és teljeskörűnek tüntetik fel. Ezek az eszmék az ember ún. humán magatartás-komplexének sokszor egymásnak ellentmondó elemeiből ideologikusan válogatnak, és igyekeznek a kiszemelt elemet kizárólagos érvényű elvvé emelni. (Pl. a liberálkapitalizmus a versengésre való hajlamot, a kommunizmus a szociabilitást tekinti az emberi viselkedés princípiumának.)

A modell és a valóság összetévesztésének természetesen léteznek kevésbé veszedelmes megnyilatkozásai. A jogfilozófiában például az ún. parancselméletek és az ún. elismerési elméletek örök harca sem valaminő logikai ellentmondásból adódik, mint sokkal inkább abból, hogy ezek az irányzatok a jog összetett jelenségének különböző oldalaira helyezik a hangsúlyt, anélkül azonban, hogy megállapításaik modell jellegével, tehát korlátozott érvényűségével komolyan számolnának. A különféle társadalomtudományok is – speciális érdeklődésüknek megfelelően – a társadalmi totalitás meghatározott aspektusát veszik vizsgálat alá. Értelmezéseik során elvonatkoztatásokkal, absztrakciókkal súlyosan terhelt – bár kétségkívül legtöbbször hasznos – modelleket alkotnak, és azok rendszerén belül magyarázzák az általuk vizsgált jelenséget. Gyakran azonban nem vetnek számot azzal, hogy vizsgálatuk tárgya csupán a társadalmi totalitás egy olyan „szelete”, amely nem képezi egyúttal vizsgálódásuk „hitbizományát”. A különféle tudományterületek nemritkán hevesen megnyilatkozó nézetkülönbségei pontosan akkor szoktak kialakulni, amikor e tudományok „egymás területére” tévednek. Egy műalkotás például, amelyet korábban csupán a művészettörténet elemzett, ha pszichoanalitikai elemzés alá esik, sokszor éppúgy indulatokat gerjeszt, mint a történészek és a történelemfilozófusok találkozása. Ezek oka is legtöbbször a „saját” tudományterület modelljének a valóság totalitásával való azonosítása, az egyéb megközelítési módok illetéktelennek tekintése. Egyfajta szakmai „területvédő ösztönt” kellett tehát leküzdenie az interdiszciplináris és multidiszciplináris törekvéseknek, hogy jogosultságukat elért eredményeikkel összefüggésben elfogadtassák.

A jog jelenségei, amelyek ugyan az egyéb társadalmi jelenségektől viszonylagosan függetlenként értelmileg megragadhatók, valójában mélyen gyökereznek a társadalmi valóság totalitásában. Ebből – valamint a korábban mondottakból – következően célszerű elfogadnunk, hogy a jogi jelenségek más tudományterületek oldaláról is vizsgálhatók, sőt ez a mélyebb megértést alighanem kifejezetten segíti.

A jog mint interdiszciplináris tudomány
a helyes jog tana oldaláról

Meg kell említeni, hogy a helyes jog tanának fogalmába itt beleértjük a jogi értéktannal foglalkozó, a jog morális tartalmát és a jog erkölcsi megalapozását kutató irányzatokat, annak ellenére, hogy az ún. „helyes jog” tana elsősorban Rudolf Stammler nevéhez és munkásságához köthető. A jog tudománya – következően római hagyományaiból is – jellegzetesen, külön szakmává fejlődve alakult ki Nyugaton. Ez a fajta specializáció különleges fejlődési útnak tekinthető. E körülménnyel annak ellenére – sőt épp azért – számolnunk szükséges, hogy nyugati gondolkodásunk számára a jog szakma volta evidenciának minősül. A keletibb jogi kultúrákban, a jog vagy a vallás, vagy a filozófia közegében maradt meg. Nem volt ez másképp az ókori Görögországban sem, amelyet szerencsésebb inkább Hellászként említeni, mivel egységes államként Nagy Sándorig ez a kulturális közeg nem is létezett. Mindenesetre Hellászban sem vált ki a jog művelése a bölcseleti gondolkodás közegéből.
Ahol a jog a vallási, a társadalombölcseleti, az erkölcsi gondolkodás szerves részét képezi, ott nyilvánvaló, hogy a jog vizsgálata, a jog gyakorlati és elméleti művelése nem nélkülözheti egy olyan összetett szemlélet meglétét, amely, ha nem is azonos a nyugati értelemben vett multidiszciplináris megközelítéssel, ám arra sok vonatkozásban hasonlít. Abban többek között, hogy e szemléletben nem, vagy kevésbé alakul ki egy olyan egysíkú logika, amely szinte szükségképp involvál későbbi ellentmondásokat. Az által ugyanis, hogy e megközelítés a morális, szakrális igazságossági szempontokat együtt érvényesíti a jog természetéből adódó kiszámíthatósági, a normakövetés erősítését célzó aspektusokkal, inkább elkerülhetők az „erkölcstelen, de jogszerű” fordulattal kifejezhető anomáliák. Az ún. tradicionális jogrendszerek tehát a nyugati jogi gondolkodáshoz hasonlóan szintén kialakítanak egyfajta binaritást. Ez a binaritás azonban jellemzően és alapvetően a valláserkölcsileg helyes vagy helytelen binaritása, szemben a Nyugat jogszerű-jogszerűtlen binaritásával.

Ám a nyugati jog még viszonylagos elkülönülése mellett sem tekinthető a vallástól és az erkölcstől olyan mértékben elszakítottnak, mint azt a jogpozitivizmus szélsőséges irányzatai sugallni igyekeznek. A törvényhozás, és általában a jogalkotás során számos olyan társadalmi, filozófiai, etikai és egyéb szempont kerül előtérbe, amelyek önmagukban ellentmondanak a jog tökéletes elhatárolhatóságának. Az ún. helyes jog kutatása ugyanis nem kizárólag jogbölcseleti jelenség, de minden, szabályait a tartósság igényével meghozó jogalkotó gyakorlata is. Hogy ez mennyiben sikeres és eredményes, s hogy az adott jogszabály valóban hatékonyan tölti-e be szerepét, már egészen más kérdés. Természetesen a helyes jog kutatása, és a jognak az egyéb társadalmi jelenségekkel való együttes szemlélete nem áll meg kizárólag a jogalkotásnál. A jogalkalmazó (akár a bíró, akár a hatóság, akár a jogélet más szereplője) a jogszabály tényleges és helyes tartalmának megállapítása során szintén mérlegel morális és társadalomfilozófiai relevanciával rendelkező tényeket, illetve aspektusokat. Hogy ezek mennyiben, milyen mélységben képesek befolyásolni a döntéseket és tényleges magatartásokat, ez szintén külön kérdés.

A helyes jogot kutató jogbölcseleti irányzatokban, a különféle természetjogi, kantiánus, neokantiánus, utilitarista áramlatok képviselőinél a jog és az egyéb társadalmi jelenségek fokozottan előtérbe kerülnek. Itt azonban gyakran egy olyan megkettőzött jogkoncepció is előáll, amely alapján úgy tűnik, hogy a formális jogszabályok mellett (fölött) létezik (létezhet) egy másfajta, természeti, logikai vagy isteni eredetű jog is. A helyes jog tana legtöbbször ezt a jogot igyekszik „megtalálni”, leírni, és nem ritkán amellett érvelni, hogy ez a jog a pozitív jog részévé váljon. Ennek a helyes jognak a megtalálása – feltéve, hogy nem kizárólag ideologikus feltevésekből indulunk ki – olyan, az emberre vonatkozó, összetett ismereteket követel meg, amelyek különböző tudományterületek illetékességi területére (is) tartoznak. Sajnos az ún. helyes jogi tanok sokszor nincsenek ezeknek az ismereteknek a birtokában, s az emberre vonatkozó legfontosabb tételeiket spekulatív módon létrehozott vélekedésekre alapozzák egy valóságos multidiszciplináris megközelítés következetes alkalmazása helyett. Ennek azonban bizonyos tudománytörténeti oka is van. Az emberre vonatkozó pszichológiai, szociálpszichológiai, humánetológiai (és még számos egyéb) ismeretek ugyanis csupán

az elmúlt bő fél évszázadban kezdtek jelentősen felhalmozódni, míg a helyes jog tana több évszázados előzményekre tekint vissza. Ez természetesen kevésbé lehet mentség azon mai jogelméleti törekvések számára, amelyek még most sem veszik tekintetbe az emberre vonatkozó modern ismereteket.

A neokantiánus Stammler sajátos álláspontot foglalt el, amikor egyfelől a jogot mint sérthetetlen, feltétlen érvényességi igénnyel fellépő, kötelező akaratot határozta meg (Stammler, 1911, 113.), azonban más helyütt egyfajta olyan „szociális ideált” igyekezett körülírni, amelynek nézőpontjából megítélhető a tételes jog helyessége (Stammler, 1921, 174.). A helyes jog az ő számára az a tételes jog, amelyik megfelel a szociális ideálnak (még pontosabban: a szociális ideálból levezetett elveknek, a „helyes jog alapelveinek”). Stammler azonban – szemben a természetjogi álláspont gyakori szemléletével – figyelembe veszi az adott kor társadalmi és kulturális realitásait is a jog helyességének vizsgálata során. A helyes jognak bizonyos olyan alapelveit is felállítani igyekszik, mint például azt a – kanti alapeszmén nyugvó – elvet, hogy egy akarat nem lehet másvalaki önkényének áldozata (Stammler, 1902, 208.). Stammler tehát ugyan formálisan nem kettőzi meg a jogfogalmat, ám „helyes jog” tanával e megkettőzés határán mozog. Mint látható azonban, nem mond le a jog morális, társadalmi szempontú értékeléséről, így arról, hogy a jogtudomány túlterjeszkedjék a pozitív jog előírásainak területén. Úgynevezett „szociális ideáljának” kialakítása során azonban ő sem valós természeti és társadalmi tényekből indul ki, hanem morális természetű elvekből. Hivatkozott elve alapján mondja ki azt, hogy a rabszolgaság nem felel meg a helyes jognak, nem vetve kellően számot a rabszolgaság szinte minden korban és szinte mindenhol előforduló valóságának tényével. Mindenesetre Stammlernél is megjelenik a jog interdiszciplináris, logikai, analitikai, etikai, szociológiai természete, amelyben rejlő lehetséges ellentmondásokat ő azonban a tételes jogon belül a helyes jog elhatárolásával igyekezett kezelni.

A jog mint interdiszciplináris tudomány
a leíró jogtan oldaláról

Leíró jogtannak ezen a helyen azokat a jogbölcseleti irányzatokat tekintjük, amelyek – viszonylagosan függetlenül a jogi értéktantól és a helyes jog tanától – elsődlegesen a létező jogi jelenségek leírásával és elemzésével foglalkoznak. E körbe sorolhatjuk a pozitivista, a történeti, a szociológiai jellegű irányzatokat éppúgy, mint a jogi realizmusok név alatt említett, erős pszichológiai relevanciával rendelkező törekvéseket, valamint a kulturális antropológiai (és még számos más) áramlatokat. Már e rövid felsorolásból is jól látszik, hogy ezek az irányzatok igen markánsan kapcsolódnak bizonyos társtudományokhoz, tehát már ebből is nyilvánvaló megközelítéseik szükségképpeni multidiszciplinaritása. Amennyiben a jogot nem az értékek, a morális, erkölcsi szempontok oldaláról, tehát (bevallva vagy sem) nem a társadalom jobbítása szándékával közelítjük meg, hanem mint egy olyan jelenvalóságot, amelyet pusztán leírni igyekszünk, nem kevésbé határozottan kerül előtérbe a jog plurális természete, az egyéb társadalmi és emberi jelenségekkel való összefüggése, mint a jognak a helyesség oldaláról való elemzése során.

A jog történeti szemlélete már Danténál előtérbe kerül, amikor De monarchiá-jában a világi hatalom elsőségét a Római Birodalom kialakulásával és hatalmának létrejöttével igyekszik alátámasztani, utalva arra is, hogy ez a kétségtelenül létező világi hatalom aligha nyugodott az akkor még nem is létező pápaság és az Egyházi Állam valaminő előzetes, szakrális aktusán. Dante azonban a világi hatalom kialakulásában még igen hangsúlyosan az isteni kegyelem közvetlen megvalósulását látja. Nyomában Páduai Marsilius, William Occam szintén alkalmazzák érvelésükben a történeti relevanciájú érveket, míg Jean Bodin a xvi. században az államot mint kifejezetten történeti képződményt tárgyalja. A történetírásnak mint történettudománynak a kialakulásával előtérbe kerülnek a jog történeti kérdései is, és a körvonalazódó ún. jogtörténeti iskola (Gustav Hugo, Friedrich Savigny, Friedrich Puchta) körében egyre inkább megkérdőjeleződött a minden korban egyaránt érvényes természetjog koncepciója. Ez az irányzat a nép, a társadalom és a jog olyan okozatos összefüggését vallotta, amelyben nem kis szerepet kapott az ún. „népszellem” vitathatatlanul romantikus, nacionalista ízű, ám önmagában ártatlan kategóriája.

A jog történetileg okozatos fejlődésének képzete – különösen az Auguste Comte pozitivista filozófiáját és szociológiai törekvéseit követően – szükségképpen vetette fel a jog szociologikus megközelítését. Rudolf Ihering, Lugwig Gumplowicz, majd Max Weber máig hatóan befolyásolták a jogról való gondolkodást, amelyben az értékekről az érdekekre, normáról a társadalmi gyakorlatra helyeződött a hangsúly. A szabadjogi iskola, a skandináv és amerikai jogi realizmus megfigyelő, leíró pozíciója is nagymértékben nyugszik a jogszociológia szemléletmódján, annak ellenére, hogy utóbbi két irányzatra legalább ennyire hatottak a modern pszichológia megállapításai is. Tehát az a megközelítés is, amelyik az embert – szemben a xviii. századi eredetű, egyoldalú racionalizmussal – már távolról sem véli elsődlegesen értelem által vezérelt lénynek. Ugyancsak a jogszociológiai hagyományok közegéből bontakozott ki a jog kultúra alapú megközelítése, valamint ezzel szoros összefüggésben a jogösszehasonlító irányzat. Josef Kohler, René David, Konrad Zweigert, Hein Kötz már egy olyan jogi világot vázolnak fel, amelyben – noha regionális hasonlóságok kétségkívül kimutathatók, és a tipizálásnak is bizonyos lehetőségei adottak, ám – sokkal inkább a különösségek, mint az általánosságok, általánosíthatóságok dominálnak.

Látható, hogy a leíró jogtudomány is egyfajta multidiszciplináris megközelítéssel vizsgálja sajátos tárgyát, a jogot. Ám aligha tehet mást egy olyan jelenség esetében, amelyik igencsak be van ágyazva az emberi és társadalmi realitás totalitásába, pontosabban éppen abból nő ki. Ebből a szempontból a jog pozitivisztikus irányzatai sem képeznek kivételt, hiszen ezek legtöbb energiáját gyakran éppen az köti le, hogy a jog autonómiáját igazolni próbálják. Ennek során azonban időről időre tételesen számba kell venniük a jognak és az egyéb emberi és társadalmi jelenségeknek mindazt a kapcsolatát és aspektusát, amelyekkel az egyéb leíró jogtanok, valamint a helyes jog tanai foglalkoznak. Ám ezen túl is bizonyos interdiszciplinaritást involvál a jogpozitivizmus, hiszen logikai, nyelvi analitikai okfejtésekkel éppúgy él, mint bizonyos hipotéziseinek kialakítása során szociologikus okfejtésekkel. Amikor ugyanis a jogpozitivizmus amellett érvel, hogy a jog autonóm, és ennek megfelelően – állítólag szemben az egyéb szabálycsoportokkal – feltétlen engedelmességet követel, akarva-akaratlanul szociologikus területre téved (Moór, 1994, 171.). Már Moór Gyula is elvetette azt a közkeletű nézetet, hogy a konvencionális szabályok és az erkölcsi előírások nem tartanak igényt feltétlen követésre. Azok az „erkölcsi elvek” ugyanis, amelyek úgy szólnának, hogy „cselekedj így és így, ha másként nem gondolod”, egyszerűen nem volnának morális szabályok, és ilyen etikai elvek ténylegesen nincsenek is. Ennek ellenére makacsul tartja magát a hiedelem, hogy a kötelező érvényre vonatkozó igény mozzanata alapján különböztethetők meg a különféle normacsoportok. Tehát a jogpozitivizmus egyik legmarkánsabb kérdése, nevezetesen a normativitás problémája – mivel az csak társadalmi közegben értelmezhető – aligha nélkülözheti a szociológiai szempontot. Ez a szempont akkor is ténylegesen jelen van, ha a vizsgálódás pusztán axiomatikusan tesz különböző (nem ritkán téves) kijelentéseket.

A jog multidiszciplináris megközelítése
mint tudománytörténeti szükségszerűség

Hadd utaljunk egy nem csupán érdekes, de tanulságos felmérésre, amely az 1975 és 2006 közötti időszak vonatkozásában azt vizsgálta, hogy a különféle tudományos publikációk címében világviszonylatban milyen gyakorisággal fordulnak elő az interdiszciplináris és a multidiszciplináris kifejezések. A természettudományok területén az adott kifejezések száma jelentős emelkedést mutat, ám a társadalomtudományokban ezek száma lényegesen alacsonyabb szinten állandónak tekinthető (Braun – Schubert, 2008). Amint azonban talán majd belátjuk, ez a körülmény a legtávolabbról sem érinti a társadalomtudományi kérdések tényleges interdiszciplináris relevanciáját.

A xviii. századtól a kialakuló egyes szaktudományok fokozatosan szerepet kértek a jog jelenségének értelmezésében, illetve maga a jogtudomány is igyekezett levonni a szaktudományok eredményeinek és módszereinek rá vonatkozó konzekvenciáit. A történetírás tudománnyá válásával szükségképp megjelent a jogtörténet is. A pozitivizmus térhódításával a jogpozitivizmus nevet nyerte az a régi (a Nyugaton legalább a xvi. század végétől létező) jogi felfogás, amely a normákra és főként magára a szövegre helyezte a hangsúlyt. Ez az irányzat módszertani eszközöket is kölcsönzött a pozitivizmustól. Az Auguste Comte által a pozitivizmus fő tudományszakának tekintett szociológia is betört a jogi gondolkodásba jogszociológia név alatt, és olykor vitába is bocsátkozott édestestvérével, a jogpozitivizmussal.

A lélektannak a xix. század második felétől való gyors fejlődése és a pszichológiai gondolkodás egyre szélesebb körben való térhódítása a xx. század első felében az ún. jogi realizmusnak adott muníciót. Épp így, az irodalomtudomány is megtermékenyítette a jogról való elméleti gondolkodást, mind elfogadottabbá téve a szépirodalmi művek jogi aspektusainak vizsgálatát a jog természetét és fejlődését feltáró kutatások során. Ám az antropológiai és néprajzi kutatások (Malinowski, 1926; Pospisil, 1971; Fikentscher, 2009) sem hagyták érintetlenül a jogtudományt, és hol a jogtörténet, hol a jogszociológia közegében, hol pedig egyenesen új irányzatokat, az antropológiai jogelméletet, illetve a szabadjogi iskolát megteremtve, illetve inspirálva bontakozott ki a jog antropológiai, illetve néprajzi megközelítésének gondolata.

E fejlemények mellett a hagyományos természetjog is megmaradt, sőt bizonyos mértékű fejlődést is mutatott, ám komoly felértékelődése csupán a ii. világháború után következett be. Valóságos kibontakozását azonban jelentősen akadályozta gyakran ma is meglévő ideológiai jellege. Noha például Johannes Messner és még számos kutató (például Alfred Verdross, Lon L. Fuller) a társadalomirányítás szép gondolatait vetették fel, nem jutottak el azonban magához a természethez, hisz voltaképp nem is abból indultak ki. A természetjog (ennek akár keresztény, akár szociáldemokrata vagy más színezetű árnyalata) még az elmúlt hatvan évben is többnyire ideologikusan felfogott emberképét vetítette a jog jelenségeibe, és helytelenítette azt a pozitív jogot, amely saját, voltaképp ideologikus emberképétől idegen volt. Noha a természetjognak abban feltétlenül igaza van, hogy a jog valami mélyen emberinek a megnyilatkozása, ám ennek az emberinek a feltárásában többnyire továbbra is a hagyományos, főként ideologikus megközelítésekre, más esetben spekulációkra hagyatkozott, ahelyett, hogy a modern természettudományra vetette volna tekintetét. A természetjogi felfogás értékválasztásainak önkényességére és ellentmondásosságára már Alf Ross is felhívta a figyelmet (Ross, 1958, 259.), Uwe Wesel pedig – összhangban Ross álláspontjával – némi malíciával azt hangsúlyozza, hogy a természetjog akként határozza meg az ember természetét, hogy abból eleve levezethesse a vele kapcsolatos – előzetesen már tételezett – jogokat (Wesel, 1984, 72–73.). A természetjogi megközelítésben – a kanti ’Sein’ – ’Sollen’ felosztás kritikája nyomán – ígéretes újdonságot hozott Sergio Cotta felismerése, hogy ami ’legyen’-ként tételeződik, az szükségképpen valamilyen már meglévőn, valamilyen ’van’-on alapul. Cotta így jutott el az „emberi” világához (Cotta, 1989; vö. Grady – McGuire, 1997, 87–129.).
Konrad Lorenznek a xx. század közepétől végzett – természetesen nem előzmények nélküli – kutatásai megalapoztak egy új tudományágat, az állati viselkedéstudományt, az etológiát. E szakterület kialakulása egyenes következménye volt a darwini modell és a Pierre Janet, Sigmund Freud, Carl Gustav Jung munkásságával fémjelezhető modern pszichológia elkerülhetetlen találkozásának. A xx. század második felétől egyúttal kibontakozott a humánetológia tudománya is, amely az embernek mint egy sajátos emlős fajnak a magatartását vizsgálja. A humánetológia, valamint az evolúciós pszichológia eredményeiből adódó következtetéseket tehát ma éppúgy szükségesnek tűnik levonni a jogtudományban, mint egykor a humanizmusban a természet új felfogásáét, a xviii. századtól történettudományét, a XIX. században a pozitivizmusét, a szociológiáét, a XX. században pedig a pszichológiáét, az antropológiáét és az irodalomtudományét. A jog humánetológiai megközelítése tehát nem pusztán egy ma még viszonylag szokatlan, ám ígéretesnek tűnő lehetséges elméleti módszer, hanem egyúttal – amint azt a jognak a genetikával (Elliott, 2002, 61–70.), a nemek közötti különbségekkel (Browne, 1984), az aggyal és az evolúcióval való összefüggéseit vizsgáló újabb kutatások is mutatják (Chorvat – McCabe, 2004; Jones, 2004) – a tudományfejlődés utóbbi több mint száz évben mind határozottabban kibontakozó intendiszciplináris tendenciájának szükségszerű következménye (Elliott, 1985). E szükségszerűség belátásának egy fontos állomása volt a bajorországi Tutzingban, 1986. július 27. és 31. között megtartott V. Nemzetközi Humánetológiai Konferencián többek között Margaret Gruter, Reinhold Zippelius, Fred Kort vagy Michael McGuire részvétele, illetve hozzászólása (vö. Introduction…, 1986. 3.).

A humánetológiai megfontolások két irányban is segíthetik a jog jelenségének jobb megértését. Egyfelől a jognak mint szabályrendnek a kialakulása oldaláról szolgálhat olyan értékes adalékokkal, amelyeknek figyelembevétele nélkül a jogelmélet csupán találgatásokra, spekulációkra, esetleg ideologikus toposzokra hagyatkozhat. A humánetológia által feltárt olyan emberspecifikus jelenségek, mint a konstrukciós készség vagy a szabálykövetés merőben más megvilágításba helyezhetik mind a pozitív jogrend kialakulásának folyamatát, mind pedig a jog ontológiai természetéről vallott elképzeléseket. A humánetológia megfigyelései másfelől az egyes jogintézmények vonatkozásában is számos újdonsággal szolgálhatnak. Az olyan jogintézményeknek ugyanis mint a tulajdon, a csere, a házasság, a monogámia, a család, a nő státusa, és általában a csoporton belüli státusok (például állampolgárság), természet által kódolt „előképei” vannak. Az ember természetében rejlő sajátosságok ezek, amelyeknek evolúciós szempontból adaptív értékük volt és van. A jog humánetológiai megközelítése tehát nem lerontani, mint inkább kiegészíteni, tökéletesíteni, megmagyarázni hivatott a természetjog eddigi megállapításait.

Másfelől, ha a humánetológiai mozzanatok és a jogi jelenségek közötti összefüggéseket belátjuk (esetleg igazoljuk), ezzel egyúttal jelentősen korlátozzuk a jogpozitivizmus érvényességét. Mindebből ugyanis az következne, hogy nem áll módunkban a jogintézményeket tetszés szerinti tartalommal és tetszés szerinti mennyiségben kidolgozni és azokat jogként elfogadtatni. A jogként való elfogadtatás ugyanis annál inkább kétséges, minél inkább és minél nagyobb számban szűnik meg a korreláció a pozitív jog szabályai és a humánetológiai tények között. Éppígy, ha a kelseni „hipotetikus alapnorma” valójában nem más, mint tudati és tudattalan realitásunk, amely pedig evolúciós termék, akkor ez az „alapnorma” (és azon keresztül a jogrend egésze) meglehetősen „metajurisztikus” jelenség. Ez pedig igencsak ellentmond a „jog versus nem jog” azon szembeállításának, amin az egész jogpozitivizmus alapul.

A jogbölcselet fejlődése tehát egy mindinkább multidiszciplinárissá váló tudomány fejlődése, amelynek során egyre hangsúlyosabban jut kifejezésre a jog emberi és társadalmi jellege.

Kulcsszavak: jog, multidiszciplinaritás, jogtörténet, jogszociológia, pszichológia, kultúrantropológia, jogösszehasonlítás, természetjog, jogpozitivizmus, humánetológia

IRODALOM

Braun Tibor – Schubert András (2008): Interdiszciplinaritás. Elfogadjuk-e Magyarországon? Magyar Tudomány. 1, 78–85. WEBCÍM >

Browne, Kingsley R. (1984): Biology, Equality, and the Law: The Legal Significance of Biological Sex Differences. Southwestern Law Journal. 38, 617–702. WEBCÍM >

Chorvat, Terrence – McCabe, Kevin (2004): The Brain and the Law. Philosophical Transactions of the Royal Society: Biological Sciences. 1727–1736.  WEBCÍM >

Cotta, Sergio (1989): Diritto, persona, mondo umano. G. Giappichelli, Torino

Csányi Vilmos (2007): Az emberi viselkedés. Sanoma, Budapest

Elliott, E. Donald (1985): The Evolutionary Tradition in Juris-prudence,. Columbia Law Review. 85, 38–94.  WEBCÍM >

Elliott, E. Donald (2002): The Genome and the Law: Or Should Increased Genetic Knowledge Change the Law? Harvard Journal of Law and Public Policy. 25, 61–70.  WEBCÍM >

Fikentscher, Wolfgang (2009): Law and Anthropology: Outlines, Issues, Suggestions. Bayerischen Akademie der Wissenschaften, München  WEBCÍM >

Grady, Mark – McGuire, Michael (1997): A Theory of the Origin of Natural Law. Journal of Contemporary Legal Issues. 8, 87–129.

Horváth Barna (1995): Jogszociológia. Osiris. Budapest,

Introduction of “Ethology of Law”. Human Ethology Newsletter. 1986. 4, 12, 3.  WEBCÍM >

Jones, Owen D. (2004): Law, Evolution and the Brain. Philosophical Transactions of the Royal Society: Biological Sciences. 359, 1697–1707.  WEBCÍM >

Malinowski, Bronislaw (1926): Crime and Custom in Savage Society. Routledge and Kegan Paul, London   WEBCÍM >

Moór Gyula (1994): Jogfilozófia. Püski, Budapest

Pospisil, Leopold (1971): Anthropology of Law. A Comparative Theory of Law. Harper and Row, New York  WEBCÍM >

Ross, Alf (1958): On Law and Justice. University of California Press, Los Angeles  WEBCÍM >

Stammler, Rudolf (1902): Die Lehre von dem richtigen Rechte. J. Guttentag, Berlin, 1. kiadás

Stammler, Rudolf (1911): Theorie der Rechtswissenschaft. Buchhandlung des Waisenhauses, Halle an der Saale

Stammler, Rudolf (1921): Wirtschaft und Recht nach der materialistischen Geschichtsauffassung. W. de Gruyter, Berlin–Leipzig

Weber, Max (1934): Die protestantische Ethik, und der Geist des Kapitalismus. Mohr, Tübingen

Wesel, Uwe (1984): Juristische Weltkunde. Eine Einführung in das Recht. Suhrkamp, Frankfurt am M.