Diákként azt tanultam, majd később fiatal kutatóként is mindig azt olvastam, hogy az i. világháború után az Egyesült Államok Európa iránti érdeklődése csökkent. Az izolacionizmusnak nevezett új amerikai külpolitikai doktrínát számos konkrét tény látszott alátámasztani. Ezek közül már diákként jól megjegyeztem, hogy az amerikai törvényhozók Wilson elnök minden igyekezete ellenére elutasították a Párizs környéki békék, köztük a trianoni békeszerződés aláírását. Ehelyett külön-külön kötöttek békét háborús ellenfeleikkel. Latin-Amerikához és a Csendes-óceán térségéhez képest az amerikai diplomácia a későbbiekben is csak korlátozottan érdeklődött az európai ügyek iránt. S ha Európa nem volt fontos, mekkora lehetett a helyi értéke az amerikai számításokban egy nyersanyagok és tengerpart nélküli akkora országnak, amekkora Magyarország lett 1920-ban? Nyilvánvalóan nagyon kicsi – gondoltam magamban 1991 januárjában, amikor az MTA–Soros Alapítvány ösztöndíjasaként megkezdtem féléves kutatómunkámat Washington D. C. könyvtáraiban és levéltáraiban. Sebaj – vigasztaltam magam –, releváns anyagok híján legfeljebb bejárok majd a Georgetown szabadelőadásaira, gyakorlom az angolt, és kicsit jobban megismerem ifjúságom tiltott gyümölcsét: az American way of life valóságát.
Képzelhető, hogy mekkora volt a meglepetésem és persze az örömöm, amikor minden előzetes ismeretemre és várakozásomra rácáfolva a National Archives, vagyis az ottani Országos Levéltár iratai között néhány hetes kutakodás után olyan 1942–44-ben keletkezett 700–800 gépelt oldalnyi anyagra bukkantam, amely kizárólag Magyarország akkori jelenével és háború utáni jövőjével foglalkozott! Az amerikai békeelőkészítők Magyarországgal kapcsolatos – addig senki által sem tanulmányozott – elképzelései kerültek a kezembe, amelyek részét képezték az egész világra vonatkozó amerikai jövőtervezésnek.

Őszintén be kell vallanom, hogy felfedezésemet nem zsenialitásomnak vagy páratlan kutatói tapasztalatomnak – pályámat levéltárosként kezdtem – köszönhettem. A washingtoni nemzeti levéltár (Library of Congress) számítógépesített katalógusrendszerének linkjei között kószálva teljesen véletlenül akadt meg a szemem a Transylvania: Alternative Territorial Solutions tárgyszón. Tovább nyomogatva a képernyőt – a világ első komputerizált könyvtári rendszere akkor még ilyen volt – újabb izgalmas hívószavakra bukkantam: Transylvania: The Problem of the Szeklers; Hungarian–Slovak Frontier: Prospects for an Exchange of Minorities Subsequent to Frontier-Rectification; majd Treatment of Enemy States: Hungary; American Policy towards Hungary és így tovább. Végül eljutottam ahhoz az 1987-ben kiadott levéltári segédlethez, amely mindezeket a címszavakat és a címszavak által jelölt dokumentumok lelőhelyét is tartalmazta. Ebből vált világossá számomra, hogy a magyar vonatkozású iratok annak az 1941. december 28-án, Roosevelt elnök utasítására felállított Advisory Committee on Post-War Foreign Policy, azaz a Háború Utáni Külpolitika Tanácsadó Bizottsága nevű szervezet anyagának képezik a részét, amelyet a State Department 1970-ben adott át a levéltárnak.

Ettől kezdve a külvilág lényegében megszűnt számomra. Heteken át elsőként érkeztem a levéltárba, s amíg a szemem nem kezdett káprázni, olvastam, és másoltam az izgalmasnál izgalmasabb tényfeltáró tanulmányokat, elemzéseket, jegyzőkönyveket és a politikusoknak készült ajánlásokat. Tudtam, hogy nagy fogásra akadtam, mint ahogy az a japán kutató is tudhatta, aki – az iratok fedlapján szereplő feljegyzésekből ez pontosan megállapítható volt – pár hónappal előttem az összes japán vonatkozású anyagot lemásoltatta.

Az izgalmi állapot, amibe kerültem, teljes mértékben érthető volt. Ahhoz képest, amit diákként tanultam és a Horthy-korszak kutatójaként

gondoltam, kiderült, hogy az Egyesült Államok szakértői nemcsak jól ismerték a ii. világháború előtti és alatti Magyarország külső és belső problémáit, hanem részletes elgondolásokkal is rendelkeztek azok megoldásáról. Terveiknek három lényeges eleme volt: a térség kis államainak megbékítése és valamilyen államszövetségbe vagy államszövetségekbe tömörítésük; a trianoni békeszerződés etnikai igazságtalanságainak orvoslása határmódosításokkal, lakosságcserével és kisebbségi autonómiák biztosításával, s végül a két háború közötti autoriter politikai rendszer felváltása többpárti demokráciával.

De ha ez így volt, akkor az 1947-es párizsi béke miért állította vissza mégis a trianoni határokat, 1947 és 1949 között miért alakult át a többpárti demokrácia egypárti diktatúrává, s az önkéntes szövetkezések helyett miért a Szovjetunió által irányított KGST és a Varsói Szerződés lett a térség államainak osztályrésze? A feltárt dokumentumok erre is választ adtak. Az Egyesült Államoknak voltak elképzelései Magyarország és a térség problémáinak megoldásáról, de nem fűződött érdeke ahhoz, hogy ezek megvalósítását akár fegyverrel is kikényszerítse. Szembekerülve a szovjet elképzelésekkel, ezért előbb vagy utóbb mindig visszavonulót fújtak. Ismeretes, hogy ez sem Koreában, sem Görögországban, sem Németországban nem így történt. Ezek az országok azonban stratégiai szempontból fontosak voltak az USA számára. Magyarország viszont – s ennyiben igaznak bizonyult, amit tanultam, és korábban gondoltam – nem.

Az amerikai külpolitika Magyarországgal és Kelet-Európával kapcsolatos háború alatti terveiről először a washingtoni Kossuth Házban, majd a New York melletti Montclair State College-ban és a „magyar öregdiákok” Bessenyei György Körében (New Brunswick) tartott előadásaimban számoltam be. Miután júniusban hazatértem, „felfedezésemről” interjút adtam a Magyar Rádiónak és a Magyar Televíziónak, tanulmányt közöltem róla a Valóság című folyóiratban, s még a nyáron hozzákezdtem a legfontosabb dokumentumok kötetbe rendezéséhez. Két amerikai magyar szervezet – a Committee for Danubian Research és az Atlantic Research and Publications – támogatásával a bevezetővel ellátott dokumentumkötet először angolul jelent meg 1992-ben a War and Society in East Central Europe című sorozat 30. köteteként. Ma már hihetetlen, de a magyar könyvkiadás akkor olyan helyzetben volt, hogy az angollal mindenben egyező magyar változat megjelentetését egyetlen ismert hazai kiadó sem óhajtotta felvállalni. Végül egy azóta megszűnt kis gödöllői magánvállalkozás (Typovent) adta ki két akkor kormányzati pozícióban lévő kollégám – Entz Géza és Gergely András – némi pénzzel is alátámasztott közbenjárásának köszönhetően. A terjesztéséről azonban érdemben már senki sem gondoskodott. A szerény külsővel és nagyon apró betűkkel megjelent könyv ezért nemcsak a potenciális érdeklődőkhöz nem jutott el, de a könyvtárak jó részének a polcairól is hiányzik.

Talán ezzel is magyarázható, hogy miközben Magyarországon a magyar kötetről egyetlen ismertetés sem jelent meg, az angol változatot külföldön olyan orgánumok méltatták, mint a The International History Review, az Austrian History Yearbook, a Hungarian Studies Review és az Ungarn-Jahrbuch. És ami talán leginkább megdobogtatta a szívem: néhány éve egy varsói konferencián közölték velem ottani kollégák, hogy könyvem nyomán ők is feltárták a rájuk vonatkozó washingtoni anyagokat, s tervezik kiadásukat is.
 

Kulcsszavak: MTA–Soros Alapítvány, amerikai külpolitika 1920–1944, amerikai békeelőkészítés 1942–1944, National Archives, Washington D. C., magyar könyvkiadás 1991–1992