|
|
Globális szociális piacgazdaság?*
Kit érdekel még Marx két évtizeddel a szovjet rendszer bukása és a
rendszerváltozás lezárulta után? – teheti föl magának a kérdést az
olvasó, különösen, ha egyetemista korában végig kellett küzdenie magát
Karl Marx háromkötetes munkáján, amely az Aldous Huxley megálmodta
„szép új világ” bibliájaként szolgált. Nos, tudjuk, hogy a trieri
álmodozó gondolatai és a szovjet birodalom valósága között messze nem
volt teljes az átfedés, de azért nem is függetleníthető egyik a
másiktól. S ezért meglepődhetünk, hogy az Apostoli Szentszék kiadója
efféle írásművekkel terheli a közvéleményt. Igen ám, de hamar
feltűnik: ez nem az a Marx! A szerző münchen-freisingi érsek és a
német püspökkar szociális bizottságának elnöke, ismert egyetemi tanár
és a szociális munka szervezője. És miközben itthon sajnálatosan kevés
a társadalmi kérdések iránt nyitott értékrendi, valamint az értékrendi
kérdésekre nyitott társadalmi megközelítés, ez a könyv Németországban
óriási vitát váltott ki. A napilapokban arról esett szó, hogy a vallás
ismét „nekiment a piacgazdaságnak”.
Tudjuk, hogy a könyveknek is önálló életük van. A
kötet megjelenése óta végbement, és nagyjából el is múlt a
világgazdaság soron lévő pénzügyi válsága, melynek elemzése során
már-már a közhely szintjére szállították azt a megállapítást, hogy
személyi integritás és a konzervatív értékrend híján a legszigorúbb
szabályozás sem ér semmit. S miközben ez – mondjuk Max Weber korában –
még magától értetődő volt, az újrafölfedezés ereje talán hitelesít
olyan gondolatokat is, amelyek korábban az álmodozás világába
tartoztak.
Reinhard Marx tudatosan rájátszik a névazonosságra,
s arra is, hogy maga is Trier városából indult, s a szociális
kérdésekre érzékeny közszereplő. Nyolc fejezetben fejti ki gondolatait
a piacgazdaság mibenlétéről és az abban érvényesítendő erkölcsi
szempontokról. Szűk mezsgyén halad, hiszen az egyház társadalmi
tanítása – a vonatkozó dokumentumgyűjtemények, a Kompendium és a pápák
megnyilatkozásai együttesen ellentmondásos viszonyt jelölnek ki.
Egyfelől, az egyház a felvilágosodást, a piaci normák általánossá
válását és az ezt a közéletben is megjelenítő liberalizmust a
hagyományos struktúrák felbomlásaként és saját szerepének
megkérdőjelezéseként élte meg, különösen a 18–19. században, de
voltaképp a második vatikáni zsinatig. Másfelől, a totális rendszerek
tapasztalata egyértelművé tette – s különösen a 2004. évi római
Kompendium-ban hangsúllyal meg is jelenik – az a felismerés, hogy
szabad társadalmat nem lehet magántulajdon nélkül felépíteni és
fenntartani.
Reinhard Marx – egy harmadik névrokon, Marx Gyula
értő fordításában – közérthetően és célirányosan fejti ki azt a
gondolatot, amelyben a magántulajdon, az önállóság, a verseny és az
öngondoskodás kiinduló pont. Ugyanakkor a javak általános
rendeltetésének elve a gazdaság eszközjellegét és értéktételezettségét
is jelenti, s ebből egy sor – üzletileg és mikroökonómiailag nem
megalapozható – következtetés is adódik. Ilyen a gyengék védelme, az
emberhez méltó munkakörülmények, a tisztes megélhetést biztosító bér.
De ilyen a vállalkozás, az újítás, a gazdasági találékonyság és a
saját lábra állás gondolatának támogatása.
Reinhard Marx püspök írása kellemetlen munka,
amennyiben nem könnyű beskatulyázni, a szokott gondolati klisék
alapján értelmezni. Fölveti – teljes joggal – a jóléti társadalmakban
tovább élő szegénység kérdését, az állami újraelosztás alacsony
hatékonyságát és gyámoltalanító hatásait, a kereskedelemben és a
pénzügyekben, de újabban a foglalkoztatásban is hiánycikké váló
tisztességes magatartást. Azt a régi – de nagyon elfelejtett –
gondolatot fejti ki – mindenekelőtt a 4. és 5. fejezetben –, hogy
miképp a háború túl fontos ahhoz, hogy a tábornokokra bízhassuk, a
piacgazdaság és az általa megalapozott szabad
|
|
|
társadalom se bízható kizárólag az önérdekkövető
üzletemberekre, még kevésbé az ezek által pórázon tartott
politikusokra. Az ember tehát zoón politikon, közösségi lény, akinek a
közügyek iránti érdeklődése egyben kötelessége. Mi több, ez a fajta
tevékeny jelenlét szükséges ahhoz, hogy a piacgazdaságot önmagától
megmentse. Egyetemi tanárként a szerző nem osztja a marxizáló, naiv, a
környezetvédők egy része által is felkarolt piacellenességet. Kifejti,
hogy növekedés nélkül nem küzdhetjük le a világ szegénységét, akkor
se, ha e növekedés nem lehet öncél. És nyilván nem a legnagyobb ütemű
növekedés a legjobb – ezt vallja a korszerű közgazdaságtan is, aminek
képviselői közül Edmund Phelps, Friedrich Hayek, Amartya Sen és Joseph
Stiglitz is Nobel-díjban részesült. Vagyis, e fölvetések nem
periférikusak, hanem a közgazdaságtan élenjáró eredményeivel
egybevágóak. Különösen fontos az a gondolat, mely szerint (6. fejezet)
a család- és oktatáspolitika nem szociális, hanem tőkeképző jellegű
terület, ekképp is kell kezelnünk. Nyilván a munkaalapú társadalom
régi eszméje merül itt föl, ami munkára fogható, hajlandó és képes,
kiművelt emberfők híján csak ábránd marad – ezt mutatják a jóléti
államok állandósuló feszültségei is. A 7. fejezet különös súllyal szól
a vállalkozások, a tőke társadalmi felelősségéről, ami a
posztkommunista országok vadkeleti viszonyai között talán még
merészebb gondolat, mint az eredeti összefüggésben.
Nagyon lényegesnek tartom azt, ahogy a kötetben
visszatér a „segíts magadon, az Isten is megsegít” – Hilfe zur
Selbsthilfe – gondolatához, mert ezzel szembe megy a segélyezetteket
az állami kegy objektumának tekintő, egyben a feneketlen hordóként
működő szociális ellátórendszerek hagyományos gyakorlatával, ami a mi
fejlettségi szintünkön nyilván eleve nem tartható fenn adóból.
Ugyanilyen merész – némileg utópikus – a szociális
piacgazdaság világméretű kiterjesztéséről szóló, normatív 8. fejezet
is. Itt arról lenne szó, hogy a környezet, a pénzrendszer és sok más –
az információs társadalom, betegségek stb. – által egybekapcsolt
emberiség számára valami olyan szabályozó rendszer alakuljon ki,
amiben a fennmaradás és a leszakadók felzárkóztatása megvalósul, ámde
a piaci ösztönzők, az újításra való késztetés, a sokszínűség és a
verseny sem hal ki. Nyilván ez a legkevésbé kidolgozott rész, de az
talán nem baj, ha a közügyekben megszólaló egyházi vezető hagy némi –
nem is kis – feladatot a közgazdászok, jogászok, politológusok és
szociológusok hadának is.
Reinhard Marx munkája egyszerre közérthető és magas
szellemi színvonalú, új gondolatokat hozó, élénk vitastílusban megírt
munka. Bizonyára nem mindnyájan értünk egyet minden fölvetésével, de
ma már pápai enciklikában is olvashatunk vitára felszólító
passzusokat. Számomra különösen fontos, hogy a társadalmi igazságosság
kérdéseiről a német közgazdaságtan legjobbjai – így Wilhelm Röpke,
Walter Eucken, Friedrich Hayek – által kidolgozott keretben, azt
azonban a globalizált világra és a jóléti társadalmakra alkalmazó
elemzés született. Vagyis szerzőnk elkerüli azt a sajnálatos szokást,
amikor az erkölcsi kérdések tárgyalása során a közgazdász szakma
perifériáján is kevéssé ismert önjelöltek munkái alapján kívánnák
értelmezni, utóbb meg átrendezni a való világ társadalmát – ennek
esélye kézenfekvően csekély. Jó szolgálatot tett a kiadó a hazai
szellemi életnek azzal, hogy e kötetet magyarul is hozzáférhetővé
tette. Érdeklődéssel várjuk a folytatást! (Reinhard Marx: A tőke.
Budapest: Szent István Társulat, 2009, 270 p.)
Csaba László
közgazdász, az MTA levelező tagja
* Az írás 2010-ben megjelent a Távlatok – A magyar
jezsuiták folyóirata könyvajánlójában.
|
|
