„Az újságírónak társadalmi értelemben is

van felelőssége”

Először Siebert, Peterson és Schramm fogalmazta meg azt a tételt, hogy „a sajtó mindig felveszi azoknak a társadalmi és politikai struktúráknak a formáját és színezetét, amelyek között működik”. Később Seymour-Ure arról írt, hogy „nyilvánvaló történelmi összefüggések mutatkoznak a sajtó és a pártrendszerek között”. A közelmúltban Hallin és Mancini szintén arra hívta fel a figyelmet, hogy „a médiarendszerek strukturálisan és történetileg kapcsolódnak a politikai rendszerek fejlődéséhez”; a szerzőpáros ugyanakkor már azt is hangsúlyozta, hogy e kapcsolat kétirányú, azaz a média- és a politikai rendszerek kölcsönösen formálják egymást
Sipos Balázs második, Média és demokrácia Magyarországon című könyvében ennek az interdiszciplináris – a médiakutatást a politikatudománnyal összekapcsoló, a média- és a politikai rendszerek összefüggéseit vizsgáló – hagyománynak a szellemében vizsgálódik. Ám – szemben a fent említett szerzőkkel – nem összehasonlító módszertant alkalmaz, hanem egyetlen, de annál részletesebb esettanulmányt ad az olvasó kezébe. Azt elemzi, hogy a Kádár-korszaktól 2010 elejéig miként formálta a magyar politikai rendszer a médiát, és viszont: miként formálta a média a politikai rendszert. Sipos – aki sajtótörténészként és politológusként mindkét területen magabiztosan mozog – Hallin és Mancini fogalomrendszerét használva rögtön könyvének elején leszögezi, majd adatokkal bőségesen illusztrálja, hogy a magyar média- és politikai rendszer az olasz (polarizált pluralista vagy mediterrán) modellhez áll a legközelebb: elsősorban is magas politikai párhuzamosság és alacsony újságírói professzionalizmus jellemzi.

Sipos központi tézise az, hogy „a pragmatikus konfliktusokat a résztvevők ideológiai konfliktussá alakítják. […] A szereplők önmaguknak és a választóknak egyaránt bizonyítani akarják, hogy nem kizárólag »nyers hatalmi« érdek motiválja őket, hanem a közjó, az egész közösség boldogulása” (113.). Ez teszi különösen fontossá a politikusok számára a médiát: a Magyarországon versengő politikai elitek arra igyekeztek felhasználni a rádiót, a televíziót és a sajtót, hogy az önös magánérdekeiket előmozdító politikájukat a közérdek szolgálataként tüntessék fel a választók előtt. A politika e megközelítésben nem más, mint a javak újraelosztásáért folytatott küzdelem (11–12.), amelyet a rivális felek a közjó mibenlétéről vallott eszmék harcaként igyekeznek feltüntetni. A magyar média közelmúltbeli történetének ezért visszatérő narratívája a média politikai instrumentalizálása: a rendszerváltás előtti és utáni kormányok rendre a saját (párt)politikai céljuknak: ideológiai hegemóniájuk megteremtésének, ezen keresztül pedig a hatalom megragadásának és megtartásának igyekeztek alárendelni a médiát. Ám a Sipos könyvéből kibontakozó, nemegyszer dicstelen vonásokat mutató magyar média- és politikatörténet nemcsak erről szól, hanem arról is, hogy a média politikai ellenőrzésére tett kísérletek hosszú távon sosem jártak teljes sikerrel: a nyomásgyakorlással dacoló vagy azt kijátszó média folyamatosan aláásta – ahogyan a szerző fogalmaz: „erodálta” – a politikai hatalmat.

Sipos könyvéből egyértelmű trend rajzolódik ki: az elmúlt 55 évben a politikai intézmények változásai alig érintették a politikai kultúrát, így a mindenkori hatalomnak a médiához való viszonyát. A szerző e tézist szemléltetve gazdagon

dokumentálja az elmúlt évtizedek korszakos médiatörténeti eseményeit, egyaránt elemezve a média mikro-, mezzo- és makroszintjét, vagyis egyes „sztorik” pályafutását, bizonyos médiumok változásait, valamint a médiarendszer egészének többlépcsős átalakulását.

A politikai hatalom és az újságírók küzdelméből kibontakozó „médiaháború” során mindkét fél szerepet tévesztett – írja Sipos –: a politikusok azért, mert a demokratikus normákkal szakítva megsértették a média autonómiáját; az újságírók azért, mert a függetlenség és a távolságtartás szakmaetikai parancsát áthágva politikacsináló szerepet vindikáltak maguknak (135–136.). Sipos annyiban tehát szakít a Siebert és munkatársai által teremtett, Seymour-Ure által folytatott, illetve Hallin és Mancini által felelevenített hagyománnyal, hogy nemcsak elemez, de értékel is. A média teljesítményét – a politikai folyamatokra, a demokrácia minőségére gyakorolt hatását – a szólásszabadság instrumentális felfogásából kiindulva minősíti, vagyis azt állítja: az újságíróknak társadalmi felelősségük van, mert „a sajtószabadság […] nem kizárólag a sajtó (az újságíró, a szerkesztők, a lapokba alkalmilag írók) szabadsága, hanem a választók (a nép) joga a megfelelően tájékoztató szabad sajtóhoz” (96.). Az újságírónak elsősorban is az emberi jogok mellett kell kiállnia – teszi hozzá Kunczik nyomán. Míg Hallin és Mancini nem lát kivetnivalót a polarizált plurális (mediterrán) médiarendszerekben, Sipos a liberális (észak-atlanti) médiarendszert: az angolszász gyökerű objektivitásdoktrínát tekinti követendő mintának (168–169.), és ennek normarendszere alapján értékeli a magyar médiát. E megközelítés vitára ingerelheti az olvasót. Érvelhetünk úgy, hogy a Siposé elhibázott várakozás, mert az objektivitásra, a tényközpontú tájékoztatásra és a belső pluralizmusra törekvő újságírás nem véletlenül a kétpártrendszerekben – az Egyesült Királyságban és az angolszász hagyományt követő volt gyarmataiban – alakult ki. Polarizált pluralista többpártrendszerekben – így a Földközi-tenger-menti európai országokban, Magyarországon és a kelet-közép-európai posztkommunista országok nagy többségében – technikailag képtelenség a nagyszámú, politikailag releváns álláspontot egyazon fórumon tisztességesen és kimerítően bemutatni, ezért ezekben a pártos, külső pluralizmust nyújtó média pontosabban tükrözi e vertikálisan erősen szegmentált társadalmakban fellelhető vélemények sokszínűségét. Azzal a könyvben több helyütt visszatérő állítással persze nehéz lenne vitatkozni, hogy a magyar újságírók egy része rendszeresen megsérti a minimális szakmaetikai normákat, sőt az alapvető emberi jogokat is.

Az olvasó figyelmét nem kerülheti el, hogy a gazdagon adatolt könyvből több helyütt hiányoznak a forráshivatkozások. Érdeklődésemre megtudtam, hogy az eredeti kéziratban ezek – lábjegyzetek formájában – még szerepeltek, ám a könyvet megjelentető Napvilág Kiadó kivetette őket.

Sipos Balázs munkája 2010 áprilisában jelent meg. Azóta a magyar médiában és politikában gyökeres változások sora zajlott le. Bízom benne, hogy a szerző egy napon nekiül e változások feldolgozásának is, és kutatásainak eredményeit újabb érdekfeszítő könyvben tárja olvasói elé. (Sipos Balázs: Média és demokrácia Magyarszágon. Budapest: Napvilág Kiadó, 2010, 230 p.)

Bajomi-Lázár Péter
médiakutató