A változások kora
Veliky János könyve 2009-ben jelent meg az Új Mandátum Könyvkiadó
gondozásában, a Habsburg Történeti Monográfiák sorozatban. A könyv a
szerző reformkorral kapcsolatos kutatásait összegzi, zömében a
közelmúltban megjelent tanulmányok kötetté szerkesztett formájában. A
modern kori magyar történelem egyik legizgalmasabb periódusát azért
állítja elemzései középpontjába a bevezető tanulmány szerint
(Reformkor – a változások kora), mert a reformkorban ragadható meg
leghatározottabban az a sokrétű átalakulás, amelynek következtében a
társadalmi jelenségek hagyományos elemei mellett már jól kitapintható,
rendszerbe szerveződő újak jelennek meg. A reformkor és azon belül is
a negyvenes évek kiemelésével Veliky János nem lép be abba a
történészi vitába, amely a reformkor kapcsán a folytonosság kérdéséről
szól, és amit újabban Miskolczy Ambrus próbált néhány írásában ismét
életre gerjeszteni, elemezni (Miskolczy, 2007). A történetírói
hagyomány tovább élteti az adott kor politikai vitáinak természetét,
így a folytonosság vagy az egészen új kezdet minősítésének kérdését. A
folytonosság és a megszakítottság, a történeti folyamatok természete
Veliky Jánost is mélyen érdeklik, de úgy véli, vannak olyan történeti
periódusok, s a magyar reformkor is ilyen, amikor a meglévő formák és
struktúrák dinamikusabb átalakuláson mennek keresztül, s a kor lényege
jobban megérthető, ha figyelmünket a változásokra fókuszáljuk. Tehát
nem arról van szó, hogy ne tartaná fontosnak az előzményeket, a
későbbi programokat megelőlegező gondolati és mentális hagyományokat,
hanem elemzéseit az átalakulás áramában érzékelhető különbségekre
irányítja. Nem az átalakulási periódus elnevezése és minősítése
érdekli (szemléletéhez legközelebb talán a polgárosodás narratívája
áll), hanem a fogalomtörténeti kutatások eredményeit inkább abban
kívánja hasznosítani, hogy a változás fogalmának kortársi és
historiográfiai értelmezéseit ragadja meg. Már a bevezetőben
érzékeljük, s persze a kötet több írásában, így a záró tanulmányban is
(Polgári szerepkörök és változáskoncepciók), hogy a nyelvi szintnek, a
fogalomhasználatnak, az új elnevezéseknek milyen fontos szerepet
tulajdonít a szerző.
Különösen a kötet centrumában elhelyezett
tanulmányból (A „haladás philosophiája”) derül ki, hogy a reformerek
mennyire tudatosan törekedtek arra, hogy szemantikai szinten is
megragadják a változásokat, mert a politikai nyelvújítást eszmei
vitáik részének tekintették. A Széchenyi–Kossuth-vita 1842–43
fordulóján kibontakozó újabb szakaszának elemzéséből az is világossá
válik, hogy a vitázó felek miként jelölik ki saját politikai
pozíciójukat, s miként próbálják ellenfelüket akár fogalmi úton,
nyelvi eszközökkel minősíteni, s azzal politikai szereplehetőségét
behatárolni. Kossuth a változásban a korszerű politikai sajtónak, a
Pesti Hírlapnak katalizátor szerepet szánt. Az egészen friss
keletkezésű tanulmány azonban nemcsak a Hírlap által közvetített
gondolatokat mutatja be, hanem nagy teret szán a lap mögött
felsorakozó tudósítóknak, akik részletes beszámolóikban pontosan
leírták a megyei közéletet, s a nemességnek a reformokhoz való
viszonyát. Ez az új kommunikáció egyrészt a Hírlap saját programja
melletti agitációját foglalta magába, másrészt viszont a modern
nyilvánosság kritikai, ellenőrző funkcióját kiterjesztette a megyei
közgyűlések rendi fórumaira is. Egyben a szociálisan és politikailag
erősen tagolt nemesség helyzetének bemutatásával a tudósítók azt is
elősegítették, hogy a lap a reformok mögé felsorakoztatható érdekek és
társadalmi csoportok körét bővíthesse. Kossuth a szociális
feszültségeket, s még inkább a társadalmi mozgalmakat az átalakulás
ösztönzésére kívánta felhasználni – állapítja meg a tanulmány.
A bevezető tanulmány a politikai berendezkedés és a
társadalom kapcsolatában, illetve a meghatározó politikai irányzatok,
programalkotó személyek és elitek szempontjából is áttekinti a
reformkori változásokat. Ugyanakkor jelzi, hogy a kötet a „változás
rendjét” a változáskoncepciók, a társadalmi jelenségek átalakítására
irányuló tudatos programok és a polgári szerepkörök elemzésével
kívánja bemutatni. A szerepkörök a társadalmi jelenségek sokrétűségét
fejezik ki, maguk is sokszínűek, „szétterülnek a társadalom
arculatán”, s csak idővel, a polgárosodás előrehaladásával
szerveződnek szociológiai csoporttá. A könyv további részében ezek a
szerepkörök határozottabb kontúrúakká és polgári jellegűvé válnak, a
záró tanulmány szerint pedig az új szerepkörökben működő politikusok
és a haladás egymást feltételezik. A kötet egészén végigvonul az a
szemlélet, amely a politika erőteljes társadalmi orientáltságát
vallja. Több tanulmány is kitér a szociális feszültségekre, amiket a
reformerek egyre határozottabban az „átalakulás tengelyébe” állítanak,
s arra, hogy a politikai változások miként nyernek társadalmi
tartalmat. Ezáltal nem is önmagukban a politikai fogalmak elemzése
válik lényegessé, hanem azok társadalmi összefüggéseinek feltárása.
Az előzőek alapján nem csodálkozhatunk azon, hogy miért kerül egy
alapvetően politikatörténeti kötetbe a társadalom állapotát bemutató
tanulmány (A társadalmi változás irányai). Veliky János szemléletes
kifejezéssel szabálytalan életpályának nevezi azt a társadalmi
jelenséget, amely egyrészt a kor átmeneti jellegét hordozza, hisz a
későrendi társadalmat épp abban a helyzetében mutatja be, amikor már
kitapinthatóak a rendi társadalomszerveződési kultúra nyilvánvaló
változásai, másrészt a „szabálytalanság” arra is utal, hogy a
változásokat érzékelő és persze generáló személyek egyéni, esetleg
kisebb csoportok számára járható kitörési pontokat, utakat találnak. A
társadalom helyzetének bemutatása viszont abból a szempontból érdekes,
hogy az egész társadalomnak, illetve nagy tömbjeinek milyen
lehetőségek nyílnak, immár a politika segítségével. Az alapvetően
makroszintű társadalmi kép számos olyan szempontra is érzékeny –
regionalitás, életmód, az átalakuláshoz való viszony –, amit majd a
később elterjedő antropológiai indíttatású elemzések fognak
programszerűen is felvállalni. Különösen fontos ebben az áttekintésben
az értelmiség helyzetének meghatározása, mintegy illusztrálva azt,
amit a bevezetőben a szerepkörökről olvashattunk. A modern értelmiség
csoportképző jellemzői csak lassan formálódnak ki, hordozóik még
szétszóródnak a rendi társadalom különböző státusú csoportjaiban,
inkább funkciójuk és szerepköreik ragadhatók meg, hisz a társadalmi
státus és szerepkör távol állhat egymástól, s egy-egy életpálya
többféle szerepkört is érinthet.
A kötet többi tanulmánya a programalkotó
reformereket és programvitáikat, a velük érintkező reformelitet úgy
mutatja be, hogy mindig szem előtt tartja sokrétű és változó
szerepeiket. „Nekünk a filozófia templárius lovagjainak kell lennünk”
című írás még a harmincas évekbe vezeti az olvasót, hiszen a Hitel-lel
fellépő Széchenyi reformer szerepkeresésével és abból következő
politikai mozgásterével foglalkozik. Nemcsak arra kapunk választ, hogy
a Hitel miért emelkedik ki a korabeli politikai írások közül, és minek
köszönheti hatását, hanem arra is, hogy Széchenyi a program
kidolgozását tudományos alapon, szűk körű vitákban képzelte el, s azt
is meghatározta, hogy milyen feltétellel válhat valaki „projectánssá”,
a haladáselmélet alakítójává. Változáskoncepciójában a birodalmi
kormány és elit, illetve a rendek pozícióját is figyelembe vette, s a
megvalósításban egy ezektől független, önérdekétől elrugaszkodni
képes, vagyis erényes, de praktikus tudással is rendelkező
„proto-politikai elitre” számított. Amikor a negyvenes években úgy
vélte, hogy a Pesti Hírlap veszélyezteti a fokonkénti fejlődést
eredményező, elnyújtott, s a politikai tényezők küzdelmét,
helyváltoztatását elkerülni kívánó átalakulási technikáját, politikai
vitát kezdeményezett. A már említett, a vita 1842–43 fordulóján indult
szakaszával foglalkozó tanulmányból ismerhetjük meg Széchenyi újabb,
negyvenes évekbeli politikai pozíciókeresését (A „haladás
philosophiája”). A vitában egyre statikusabb pozíciót vett fel, s azt
hangsúlyozta, hogy álláspontja, különösen a birodalmi kormánnyal
kapcsolatban nem változott az előző évtizedhez képest. A szerinte a
törvényesség
|
|
útjára lépett kormány kihagyhatatlan az
átalakulásból, a túlzott ellenzékiséget pedig veszélyesnek tartotta,
ezért magát ismét a politikai irányzatok fölé helyezte, s kormány és
ellenzék ellentéteit áthidalni képes értelmiségi szerepet próbált
elfoglalni.
A másik, a harmincas évekről szóló tanulmány azt a
Kölcsey Ferencet állítja középpontba, aki hagyományos rendi státusa
mellett szintén új, értelmiségi szerepekben jelent meg (A társadalmi
reformok művészete). Ő maga is érzékelte a társadalom válsághelyzetét,
ami sok kortársához hasonlóan bizonytalanságérzettel töltötte el, s
aminek feloldását a fejlődéseszmében kereste. A „politika tudományát”
az erkölcsfilozófia részének tartó Kölcsey egy új szellemű, a
közérdeket előtérbe állító politikai vezetőréteg mintaadó és
kezdeményező szerepét vallotta, hogy az érdekegyesítés mentén,
„polgári-nemzeti szolidaritás” jegyében sikerrel fogja át, szervezze
meg a társadalmat. A rendi politizálás zsákutcájából a többségi elven
alapuló képviselet kiterjesztésével akart kitörni, amire Széchenyi még
nem tartotta érettnek kortársait, s amit majd a negyvenes években
Kossuth fog határozottan szorgalmazni. Kossuth a képviseleti
demokrácia fokozatos bevezetése, egymásra épülő logikai rendje mellett
agitált, mert úgy vélte, hogy az önkormányzaton alapuló intézmények az
átalakulás folyamatában is jelentőséggel bírnak.
A második rész harmadik tanulmánya Eötvös politikai
helykeresésének bemutatásával már átvezet a negyvenes évekbe (Eötvös
József bizonytalan alkotmányos pozíciója). A tehetséges, szintén
átmeneti társadalmi helyzetben lévő és polgári értelmiségi szerepkört
elfoglaló politikus kitüntetett fontosságot tulajdonított a társadalmi
reformoknak és a haladásnak, s persze a politikai intézményeknek is. A
tanulmány pályájának azt a fordulópontját elemzi, amikor Eötvös
megpróbál a birodalmi kormánnyal együttműködni a reformok érdekében. A
megváltozott politikai helyzetre lassan-lassan reagáló kormány nemcsak
az újkonzervatívokkal vagy Széchenyivel kapcsolatot tartva próbálta
magát „helyzetbe hozni”, hanem az addig ellenzékiként politizáló
Eötvössel és barátjával, Szalay Lászlóval is. Eötvösben mind több
fenntartás alakult ki a „népmozgalmakkal” szemben, mert a tömegakarat
leszűkítheti az egyéni szabadságot, ezért letért a Kölcsey örökébe
lépő, az alkotmányos képviselet elvét kiteljesítő liberális ellenzéki
mozgalom demokratizmusának útjáról, s közeledett a kormányzati
reformpolitikához, mert úgy vélte, hogy a felsőbbség, az állam, de
inkább egy azon keresztül érvényesülő elit ésszerűbb reformok
megvalósítására képes. Azért akarta a szabad királyi városok
szavazatát mindenképp növelni, hogy biztosítsa az alsótáblán is a
kormányzat többségét, amit a nyugodt haladás feltételének tekintett.
Politikai konstrukciója összekeverte az alkotmányos pozíciókat, ezért
önmaga politikai helyzetét is nehezen tudta kijelölni. Mivel a
birodalmi kormány csak merített javaslatából, de annak tartalmát és
politikai irányát nem követte, ahogy Széchenyiét sem, az Eötvös által
tervezett politikai kapcsolat nem vált termékennyé és folytathatóvá –
derül ki a szerző elemzéséből.
De nem ez volt az egyetlen fordulat Eötvös
pályáján. A kötet egy másik tanulmánya egész politikai pályáját és
társadalmi szerepeit tekinti át (Koreszmék vezérelte politikai pálya),
s belőle megtudjuk, hogy a reformkori liberálisok fiatalabb
generációjához tartozó Eötvös értelmiségi, polgári életformát
alakított ki, közéleti pályáján pedig programalkotóként kívánt
fellépni. Veliky János értelmezése szerint Eötvös nehezen tudta magát
a létező intézmények közt elhelyezni, ezért politikai törekvéseit
szívesebben igazította a nagy koreszmékhez. Ez a feszültség nem csupán
a már ismertetett, az országgyűlési reformok várható eredménytelensége
miatt érzett csalódásából fakadó politikai fordulatával függött össze,
hanem érzékennyé tette az eszmék működése iránt, s bizonytalanná
politikai-eszmei pozíciói meghatározásában. Pozícióváltásait maga sem
tagadta, de úgy vélte, hogy alapvető céljai, iránya, mint
racionalista-konstruktivista liberalizmusa, az alkotmányosság
jelentőségének felismerése és az államnak tulajdonított mind fontosabb
szerep változatlan maradt.
Az Eötvös-pályakép mellett helyet kapott a kötetben
az a tanulmány is, amely a reformelit egy kevésbé ismert tagját, gróf
Batthyány Kázmért mutatja be (Hogyan polgárosodott a magyar
arisztokrácia?). A szintén rendi társadalmi kötöttséggel indult
politikusnak nemcsak e rendi kötöttségeket feszegető házassága,
politikai nézetei és szerepei (felsőtáblai tevékenysége,
kormánybiztossága, minisztersége), később pedig emigrációs emlékirata
tart igényt komoly érdeklődésre, hanem egyéb szerepkörei is. A gazdag,
nagybirtokos gróf ugyanis élenjárt birtokai modernizálásában, a
társadalmi és gazdasági reformok kezdeményezésében, a Védegylet
szervezésében, miáltal bővültek, átformálódtak társadalmi kapcsolatai
is. Különösen a körülötte kialakult értelmiségi kör érdemel figyelmet.
Az önszerveződésen alapuló s az érdekegyesítést gyakorlati téren
megvalósító Védegyletről is fontos ismereteket nyújt a tanulmány, s
hangsúlyozza, hogy Batthyány Kázmér nemcsak a szerveződés gazdasági,
hanem politikai hatásait is fontosnak tartotta. A Pesti Hírlap körüli
vitákat tematizáló, már többször említett írással összekapcsolt
tanulmány (A társadalmi mozgalmak politikai szerepéről) is foglalkozik
a Védegylettel, igaz, Kossuth gazdaságpolitikai nézeteinek
kontextusában. Veliky János több, nem csupán ebben a kötetben
megjelent írást publikált Kossuth társadalomfelfogásáról, szociális
mozgalmakat szervező tevékenységéről és a társadalom polgárosodását
ösztönző iparpártoló törekvéseiről. Ezek alapját az a harminc éve
keletkezett, s itt újra közölt tanulmány jelenti, amelyen egyáltalán
nem érezhető az idő múlása, ma is friss, szemléletében korszerű
olvasmány. Alapos vizsgálat alá veszi Kossuth gazdasági
elképzeléseinek összefüggéseit, miáltal kortársi véleményeket, s azon
alapuló rögzült történetírói álláspontokat igazít ki, és egyértelművé
teszi, hogy Kossuth mennyire nem doktrinér módon hasznosította
elméleti forrásait, az elméletből levonható következtetéseit a
körülményekhez igazította, hogy így érjen el hathatós változásokat.
Gyakorlati és professzionális politikusként szívesen kombinálta eszmei
eszköztárát, a polgári institúciók bevezetésében és
társadalomszervezési módszereiben pedig komplexitásra törekedett, s
azok sokoldalú hatásával számolt.
A kötet tehát, miközben kiemelt fogalmak köré
szervezi a reformkorról szóló írásokat, eredeti és egységes szemlélet
alapján járja körül az egyes kérdéseket, s ha olykor az is az olvasó
benyomása, hogy bizonyos gondolatok, témák ismétlődnek, mindig
mélyebbre jut a problémák feltárásában és a kérdések
megválaszolásában. Mindez Veliky János bölcseleti hajlamú
olvasatainak, kifinomult, lényegre törő elemzéseinek köszönhető, ami
mindig talál egy újabb és újabb réteget vagy összefüggést a már „jól
ismert” történetekben, történeti szereplők helyzeteiben vagy az
általuk megformált szövegekben. Mindazok számára élményszerű
olvasmányt tartogat a kötet, akik nem a gyors célbaérést, hanem az
elgondolkodásra is lehetőséget nyújtó lassabb sétákat kedvelik.
(Veliky János: A változások kora. Polgári szerepkörök és
változáskoncepciók a reformkor második évtizedében. Habsburg Történeti
Monográfiák 8. Sorozatszerkesztő: Gerő András. Budapest: Új Mandátum
Könyvkiadó, 2009. 250 p.)
Irodalom
Miskolczy Ambrus (2007): A felvilágosodás és a liberalizmus között.
Folyamatosság vagy megszakítottság? Egy magyar történészvita
anatómiája. Lucidus, Bp.
Miru György
a történettudomány kandidátusa, Debreceni Egyetem,
Modernkori Magyar Történeti Tanszék
|
|