A magyar helységnév-azonosító szótár margójára…

A földrajz térbeli történelem, a történelem pedig időbeli földrajz, és mindkettő leíró nyelve a térképírás. A térképek készítésekor az egykori térképész feladata volt, hogy a vidéket jól ismerő emberekkel járja be a területeket, és a nép által használt elnevezéseket tüntesse fel munkáján.

A földfelszín természet alkotta formáinak (hegyek, vízfolyások) és az ember által létrehozott részleteinek (települések, várak) azonosítására szolgálnak a kisebb-nagyobb közösségek által használt elnevezések, a földrajzi nevek. A földrajzi nevek helyazonosító szerepük révén a térképtől elszakadva is élnek, mindennapi életünk, szókincsünk szerves részét képezik.

A földrajzi nevek azonosító szerepük mellett forrásai a nyelvészetnek, a néprajzi és művelődéstörténeti kutatásoknak. Az emberek száján élő elnevezések őrzik a történelmi eseményeket, a kialakult szokásokat, utalnak az egykori növény- és állatvilágra, az ott folyó gazdálkodásra. A települések neveit a térképek és névtárak hivatalos formákban őrzik.

Az előzmények… • A 19. század fordulóján a Kárpát-medencében élő emberek tájismeretének tágulása szükségessé tette az egyértelmű tájékozódást az országban. Ezt segítették elő az akkor kiadott térképekhez mellékelt névjegyzékek is. Lipszky János (1766–1826) 1806-ban kiadott szép kivitelű, 1:470 000 méretarányú, tizenkét lapos országtérképéhez, Görög Demeter (1760–1833) pedig 1802–1811 között kiadott változó méretarányú megyetérképekből álló atlaszához mellékelt 15 000 lakott hely nevét tartalmazó külön névmutatót.

A települések és külterületi lakott helyek (tanyák, dűlők) elnevezéseinek minden addiginál szélesebb körű összegyűjtésére Pesty Frigyes (1823–1889) tett 1862–1865 között kísérletet. A budai királyi helytartótanács, az erdélyi főkormányszék és a katonai hatóságok segítségével, levelezés útján összegyűjtötte az egyes községek részeinek legfontosabb elnevezéseit. A 68 kötetes gyűjtemény kéziratban maradt, így nem segíthette elő az egységes névhasználatot.

Az 1867-es kiegyezés után megindult az út- és vasúthálózat kiépülése, a postaszervezet tökéletesedése, és ez mind-mind igényelte az egyértelmű tájékozódást, a helységnevek egységesítését és pontos nyilvántartását. Az ország összes lakott helyét feltüntető első hivatalos helységnévtár 1873-ban jelent meg, a nevek egységesítését és a hivatalos névadás rendjét pedig az 1898. évi IV. törvény rendelte el. A névtörvény értelmében megszervezték az Országos Községi Törzskönyvbizottságot, amelynek az egy név egy község elve alapján meg kellett szüntetni az azonos névformákat, hiszen például Kövesd név Baranya, Bihar, Nagy-Küküllő, Nógrád, Sopron és Temes megyékben is előfordult. Az elvnek két oldala volt, a nevek felől azt tartalmazta, hogy egy név csak egyetlen községet jelölhet, a település felől pedig azt, hogy az ország bármelyik községének, városának csak egyetlen hivatalos neve lehet. Ekkor alakult ki a településnevek helyesírásának mai formája, amely szerint a nevet, függetlenül a szóösszetétel számától és jellegétől, mindig egybe kell írni. A törzskönyvezett neveket csak nagyon indokolt esetben lehetett megváltoztatni. (A törzskönyvbizottság 1954-ben megszűnt, a névalkotó és szentesítő funkció a Minisztertanácshoz került.)

Amíg a 20. század elején egyetlen térképészeti intézetünk, a Magyar Földrajzi Intézet működött, a magyar helynevek kérdése nem vetett nagyobb hullámokat, de amikor létrejött az ÁllamiTérképészet, akkor a két intézmény között a

térképszerkesztők névírása igen változatossá vált. Az 1930-as évek derekán már tarthatatlanná vált a helyzet, a probléma a Magyar Földrajzi Társaságban került megvitatásra. Cholnoky Jenő, Fodor Ferenc, Strömpl Gábor, Kéz Andor, Irmédi-Molnár László és főleg Takács József foglalkoztak a problémával, és 1940-ben egységes szabályzatot állapítottak meg a földrajzi nevek használatára.

A szótárról… • Az 1898 és 1912 között lezajlott országos helységnévrendezés, majd az 1920 utáni politikai változásokkal járó tömeges és többszöri névváltozások annyira megbolygatták a történeti Magyarország helységnévállományát, hogy még a szakemberek, a történészek, geográfusok, térképészek és a közigazgatási szakértők is nehezen tudnak eligazodni benne. Hát még a nagyközönség számára mekkora probléma ez! Hiszen a történelmi, földrajzi, nyelvészeti érdeklődésen túl, a határon kívüli területek magyar kultúráját követve, irodalmát vagy sajtóját olvasva is szükségesek a helyazonosító ismeretek. De az utolsó húsz év geopolitikai változásai a Kárpát-medencében is igénylik azok területi azonosítását, elhelyezésüket a magyar államiság ezeréves történeti földrajzában.

A szótár kiváló felkészültségű szerkesztője évtizedes kutatómunka alapján állította össze 1200 oldalas, hetven térképet tartalmazó művét. A szótárban lexikonszerűen megtaláljuk a volt Magyar Királyság (Horvát-Szlavónország nélküli) területének összes helységét, Horvát-Szlavónország városait, vármegyei és járási székhelyeit, valamint az 1913. évi helységnévtár alapján a magyarok által is lakott településeket. A szótár tartalmazza a Magyar Királyság középkori területén fekvő jelentős várakat, mégpedig az azonosításuk megkönnyítésére az anyatelepüléseikkel, és a történeti Magyarország területén 1913 óta alakult azon helységeket is, amelyeknek magyar nevük (is) van. A szerző a szótárba gyűjtötte a mai Moldva csángó magyar vonatkozású településeit, továbbá a magyar történelemből és művelődéstörténetből ismert fontosabb, magyar névváltozattal is rendelkező európai városokat.

A történeti Magyarország helységeinél megtaláljuk az 1910. évi népszámlálás adatai alapján a település lélekszámát és a lakosság nemzetiségi megoszlását; továbbá a települések esetleges egyéb magyar, római kori és középkori latin, német és egyéb idegen nyelvű névváltozatait, valamint a helységek hovatartozását, a mai határainkon túli területeken pedig a település mai idegen nevét is.

A szótár alapszócikkeinek száma több mint tizenötezer, az utaló szócikkek pedig, az idegen nyelvű névmutatók utalóival együtt, hatvannégyezret tesznek ki; így az összes névváltozat közel nyolcvanezer (!).

Ajánlás… • A nemzeti önismeret fejlesztésének, a helységnevekkel kapcsolatos történeti és földrajzi tudatlanság eloszlatásának és egyben a névhasználati zűrzavar feloldásának nélkülözhetetlen eszköze a szótár. A hiánypótló mű a történelem, a geográfia, a nyelvészet, a néprajz és a régészet tudománya művelőinek és tanulóinak, a közlekedési és idegenforgalmi szakembereknek, valamint az államigazgatás és az önkormányzatok tisztségviselőinek munkáját segíti.

A több vonatkozásban hiánypótló nagyszerű szótár a történeti földrajz tudományának elismert kutatóját, Lelkes Györgyöt dicséri, s elismerés illeti a kiadót is. (Lelkes György: Magyar helységnév-azonosító szótár. Budapest: Argumentum–KSH Könyvtár kiadása az NKA, az OTKA és a Magyar Statisztikai Társaság támogatásával, 2011. 1048 p., 73 térkép.)

Klinghammer István

egyetemi tanár , az MTA rendes tagja