A fejlődésértelmezés
új opus magnuma

Nagy fába vágta fejszéjét Szentes Tamás, amikor elfogadta a Nemzetközi gazdaság sorozat (Akadémiai Kiadó) sorozatszerkesztőjétől a felkérést: egy kötetben összegezze a nemzetközi és hazai szakirodalom eddigi eredményeit a Fejlődésgazdaságtan mesterkurzus számára. Világos volt, hogy egy tankönyv méretű tanulmányba nem férhet bele az elmúlt öt évtized minden kutatási eredménye. Az is tudható volt, hogy a tankönyvi követelmények mellett szükséges lesz egy kézikönyvszerű megközelítésre is, amely segítségével alapösszefüggések, hátterek, esetleges megoldási lehetőségek is kimutathatók, fellelhetők.

Illő már az ismertetés elején leszögezni: a szerző maradéktalanul eleget tett e kettős felkérésnek, a tőle már korábban megszokott – és valljuk be, el is várható – módon tömören, a bizonyítási logikát követve, az általa már korábban megírt világgazdasági elemzési módszert (is) felhasználva bontotta ki a korántsem egyszerű folyamatokat, azok összefüggéseit. Ez persze nem jelenti azt, hogy Szentes Tamás kötete könnyű olvasmány. Nem könnyű abban az értelemben, hogy a fejlődés értelmezésének, mérésének folyamatait sokoldalú, s néha egymástól nagyon is eltérő megközelítésű felfogásokkal ismerteti, s ezt is polemizálva teszi. A kötet talán leglényegesebb vonása az elfogultságmentesség. A tömérdek elméleti felfogást azonos hévvel és azonos kritikai szellemmel ismerteti, értelmezi. A kritikai elkötelezettség végig átsüt a köteten, az olvasót segítve, hol és mikor bicsaklott ki egy-egy nézet logikája, vagy az az alapján alkalmazott gazdaságpolitika. Ez a kritika abban is következetes, hogy ideológiamentes. Egyaránt górcső alá veszi a kezdeti – ma már talán kissé leegyszerűsítőnek nevezett – felfogásoktól kezdve, az újkeynesiánus nézeteket, az újbaloldali és egyéb „reform”-koncepciókat. Az elemzésben végig érezhető az eltökéltség arra, hogy a szerző kimutassa, miként lehetséges a makroökonómiai következetesség és a társadalmi-szociális haladás, azaz a fejlődés nem ökonomista értelmezését vállalta fel.

Talán előreugrottunk egy kissé, illő a kötet logikai szerkezetét és belső ívét bemutatni. Maga a kötet hat részre – mindegyike több és más, mint egy fejezet – tagolja a mondanivalót. Ezeket egy bevezetés indítja, amely a Fejlődésgazdaságtan diszciplína helyét taglalja a társadalomtudományok sorában. Érdemes e bevezető rész fő alpontjait külön is megemlíteni, mert szépen mutatják a kötet egészének jellegét. Íme: 1. A fejlődés általános és társadalomtudományi értelmezése. 2. A fejlődéstan önállósulása és kapcsolata a „komparatív rendszerek” gazdaságtanával. 3. A fejlődéstan kapcsolata a „nemzeti versenyképesség” témakörével. 4. A konvencionális szemléletmód kritikája és egy korszerű szemléletmód követelménye.

A hat rész tartalma a következő: I. A gazdasági növekedés, illetve a fejlődés témaköre a közgazdaságtan-elmélet történetében. II. Az önállósult fejlődéstan kibontakozása és elméleti gazdagodása. III. A fejlődési utak elválása a világgazdaság történelmében. IV: A fejlődés feltételei és kritériumai a mai világgazdaságban. V. Módszertani kérdések: Társadalmi-gazdasági rendszerek megkülönböztetésének kritériumai és az országok fejlettségi szintjének és versenyképességének mutatószámai. VI. Összefoglaló: tanulságok és sorsdöntő kérdések.

Jelen ismertetéstől nem várható el, hogy egy ilyen átfogó, részletes és több szempontból is összetett kötet teljes, kimerítő elemzését adja. Igyekszünk ugyan a recenzenstől elvárható követelményeket teljesíteni, de élni szeretnénk azzal a jogunkkal is, hogy egyes – talán nemcsak számunkra – érdekes és érdemes részekről behatóbban írjunk. Ilyen témáknak tekintjük az új fejlődéskoncepció szemléletmódjával kapcsolatos részt, a versenyképesség értelmezése körül újabban kialakult vitára adott szintézist, valamint a fejlődés távlatait vizsgáló részeket.

A jelenleg is zajló világgazdasági válság élesen rávilágított a fejlődés értelmezésének fontosságára. (Lásd Ki, mi és miért van válságban? A leegyszerűsítő nézetek és szemléletmód kritikája című kötetét a Napvilág Kiadónál, 2009.) Szentes Tamás – maga is a nemzetközi szakirodalom folyamatos résztvevője az 1960-as évek óta – egyszerre „bombázza” a leegyszerűsítő nézeteket, valamint a tényleges társadalmi összefüggéseket nélkülöző megközelítéseket. Bírálja azt a szemléletet, amelyben egymástól alapvetően független entitásokként felfogott nemzetek, illetve országok fejlődéséről, versenyképességének alakulásáról és társadalmi rendszerének megválasztásáról értekezve a szerzők a meghatározó tényezők voltaképpen kizárólag vagy döntően belső tényezők. Ily módon az egyes országok vonatkozó sajátosságai, fejlettségbeli, versenyképességi és rendszerjellemzői minden további nélkül összehasonlíthatók, illetve szembeállíthatók.

Ezt a módszert, illetve szemléletmódot – mint említettük – a fejlődés gazdaságtanában igen találóan „kivonásos megközelítésnek”, míg ugyanennek a szemléletmódnak a komparatív rendszerek gazdaságtanában tapasztalt változatát pedig afféle „szembeállításos megközelítésnek” nevezhetjük. Szentes Tamás könyvében végigviszi mindkét megközelítés színét és fonákját, s egy sajátos, a mai viszonyokra is jól alkalmazható szintézist alkot. Világossá teszi, hogy a „nemzeti versenyképesség” – napjainkban oly sokszor hangoztatott fogalma – igencsak keveredik a gazdasági fejlődés fogalmával. Határozottan leszögezi, hogy a nemzeti versenyképesség mérésére alkalmazott mutatószámok mögötti elméleti koncepciók döntően a belső tényezőkre összpontosítanak, a nemzetközi körülmények befolyásától eltekintenek. Nem arról van szó, hogy a vállalati (üzleti) szempontok alapján ne lehetne a fejlődés koncepcióját egyben versenyképességi fogalomnak is felfogni – s ez alapján ilyen jellegű mutatószámokkal is operálni –, de ez nem mentesíti a gazdaságpolitika elméletét és gyakorlatát attól, hogy a nemzetre vonatkozó versenyképesség koncepcióját lényegesen árnyaltabban dolgozza ki. Éles, de jól érvelő kritikát fogalmaz meg a hazai gyakorlatban is hangoztatott World Economic Forum jelentéseivel szemben.

A kötet logikusan jut el egy ’világgazdasági versenyképesség’ fogalomhoz, amely sokkal inkább a hosszabb távon ható tényezőktől, míg a ’világpiaci versenyképesség’ inkább a jelenben, illetve rövid távon érvényesülő hatásoktól függ. Lényeges kölcsönhatásra hívja fel a szerző a figyelmet. A kölcsönös összefüggés ugyanis nemcsak pozitív értelemben, vagyis egymás erősítésében nyilvánul meg, hanem negatív értelemben is. E két fajta versenyképesség egymást gyengítheti is, sőt akár az egyik érvényesülése a másik kárára történhet, történik. A megközelítés a mérőszámok tekintetében is megfontolt, árnyalt, összehasonlító elemzéseket is figyelembe vevő módszereket javasol. Felhívja a figyelmet arra, hogy az aszimmetrikus kölcsönös függőségek ténye – a nem egyenlő gazdasági és társadalmi erejű partnerek közötti kapcsolatok rendszere –, valamint jövedelemtermelésre, nemzetközi elosztásra gyakorolt hatása egyértelműen a nemzeti fejlődés és versenyképesség „külső” és „belső” tényezőinek kölcsönös meghatározódását igényli. E kölcsönhatások vizsgálata azonban különösen elhanyagolt a „nemzeti versenyképesség” külföldi irodalmában és a vonatkozó jelentésekben.

A kötet behatóan elemzi a fejlődési utak elválását is a világgazdaság eddigi történelme folyamán (lásd III. fejezet). Itt nem csupán kronológiai áttekintést ad, hanem szigorú kritériumok alapján vizsgálja a fejlett, fejlődő és volt szocialista fejlődési utakat, irányzatokat. Különösen figyelemre méltó elemzésének az a része, ahol a „szocialista” – Szentes Tamás jelölése – rendszerek bukását és átalakulását vizsgálja. Ezt a folyamatot nem átmenetként, hanem összetett átalakulásként írja le.
A fejlődés általános és egyedi feltételeit, kritériumait veszi a szerző górcső alá kötetének IV. fejezetében. A szerzőtől már megszokott módon itt már a korábbi elemzések szintézisét adja, okok és következmények egymás közötti viszonyának árnyalt kifejtésével. Nem véletlen, hogy a nemzeti fejlődést itt már a globalizáció viszonyaiban értelmezi, s a nemzeti előrehaladás szintjeit is meghatározza. Viszonylag röviden foglalja össze a globalizáció-értelmezéseket, igaz, ezt korábbi művében már részletesen megtette (Világgazdaságtan. Elméleti és módszertani alapok. Aula Kiadó, 2005.). Az elemzési és – ha szabad ezt így írni –, gazdaságpolitikai ötletadói szempontok itt (is) a fejlesztési stratégia általános kritériumaira, a világgazdasági alkalmazkodás és strukturális igazodás értelmezésére irányulnak. Részletesen foglalkozik a felzárkózás sokat, sokszor és sokféle módon elemzett követelményével. Szentes Tamás e kérdésnél behatóan kitér az állam szerepére a felgyorsult globalizáció korában, s általában az állam szerepére a gazdaságban, a nemzeti fejlődés folyamatában. Világosan láttatja, hogy e globális és regionális folyamatok – gondoljunk az euróövezet válságára! – új összefüggésbe helyezték az állam gazdasági szerepét, nem csökkentve, hanem inkább módosítva azt (389.). Felfogásából világosan kitűnik, hogy egy, a hozzánk mérhető országokhoz történő felzárkózást célzó fejlesztéspolitika csak akkor lehet eredményes, ha egyaránt hat a külső, aszimmetrikus, kölcsönös függési viszonyok egyenlősítésére, valamint a belső társadalmi és gazdasági integrációra.

A kötetet – az olvasó és a recenzens számára örvendetes módon – tömör összefoglalás és kitekintés zárja. Szentes Tamás itt foglalja össze a tanulságokat és általa „sorsdöntőnek” nevezett kérdéseket. Képet kapunk a világtársadalom fejlődési perspektívájáról, a 20. század ellentmondásos örökségéről, a lehetséges alternatívákról. Ezt követően – a Szentes Tamástól elvárható módon –, egy új, demokratikus világrend kibontakozási feltételeit sorjázó elemzést kapunk további elméleti útravalóul. (Szentes Tamás: Fejlődés-gazdaságtan. Budapest: Akadémiai, 2011, 531 p.)

Blahó András
egyetemi tanár, Budapesti Corvinus Egyetem